III. A budetini borz

A híres nevezetes tót impériumnak van egy gyönyörű szép vidéke, ami úgy van eldugva oda a hegyek közé, mint egy szigetvilág. Hegyek, őserdők körös-körül, s a hegyek oldalait mossa a Vág, aminek a medre itt mély, sziklás, szakadékos, vize rohanó, ha egy dobogó hidat elrontanak rajta, átjárhatatlan.

A Vág túlsó partjáról áttekintve, a hegyormokról, a sűrű erdők közül, büszke vártornyok meredeznek elő (ma már romok); azt kell hinni az idegen földről jövőnek, hogy ez a vidék valami hatalmasan megvédett erősség, stratégiai kiszámítással alkotott várművek rendszerével, amik egymást védik, s a betörőt siralmasan kelepcébe zárják, hogy ki sem tud többet jönni.

Van is benne valami.

Vágbeszterce, Hricsó, Varin, Plevnik, Lucskó, Kvassó, Lietava, mind megannyi hatalmas sziklafészek, amit sas legyen, aki meg akar szállni. De még a völgyben fekvő úri kastélyok is mind bástyákkal, vízárkokkal vannak körülvéve, felvonóhidakon lehet beléjük járni, s földalatti rejtekutak vezetnek ki belőlük az erdőbe.

Ez a sok vár akkor épült még, amikor a földesuraknak nem volt egyéb dolguk, mint egymás ellen hadakozni: amikor folyt a kedélyes bellum omnium contra omnes (mindenki harca mindenki ellen). Akkor volt az még, amikor Vágbeszterce urai, a hatalmas Podmaniczkyak a szomszéd uraságok jobbágyait rabságra elhajtva, azokkal egy merész vízvezetéket építtettek, mely a Rieka patakot messze vidékről az ő várukba kényszeríté folyni.

Ocskay idejében már mind jó cimboraságban éltek a tót impérium földesuraságai, a jobbágyaikat sem sanyargatták, áldott földjük volt, s azt jól mívelték, adósságot nem csináltak, tehát nem is perlekedtek. Ha ellenség közeledett, az ellen felültették a bandériumaikat, s ha az ellenség továbbment, ők is hazamentek, s folytatták a dolgukat meg a mulatságukat.

A körül fekvő erdőség még mai nap is olyan idilli hely, hogy mikor a zab érni kezd, megesik, hogy egy vadász két medvét is meglő; ahogy az a vetést nyalábra szedve legeli. Itt látni egy úri kastélyban most is azt az óriási mackót, aki öngyilkos módon lőtte magát agyon, a tót bognár által szerkesztett furfangos elsülő géppel.

Mentől beljebb hatolunk e rejtett vidékbe, annál elragadóbb képek bontakoznak elénk, s amint a szulyói völgybe érünk, egyszerre elvész előlünk az út és a kísérő patak; mintha igazán be volna deszkázva a világ. Titáni bércek emelkednek fel szédületes magasban egyenesen, kopáron, mint megannyi torony: egy közülök olyan, mint a pisai torony, ferdére dőlve; Istenkéz alkotta, szörnyű obeliszkok, merész gúlák, zegzugokat képző hegyes sziklacsompók: távolról egy csodálatos nagy vár, a közelből egy még csodálatosabb holdbeli tájkép. – És ennek a vár alakú bércegyetemnek az egyik felmeredő csompója tetején van egy valóságos vár, Rohács vára. Lóháton oda nem lehet felmenni, a felvezető ösvény maga egy kígyózó lépcsősor. Az utolsó felhágót egy falépcső képezi. Ezt a sziklafészket a protestáns üldözés korszakában rakták ide. Ennek a sziklatömkelegnek a sarkánál fordul el derékszögben egyszerre az út, úgy közreszorítva az átelleni meredek bércfaltól, mint egy kaputornác. Valódi Vaskapu. Akinek onnan felülről Rohács várából azt mondják: „megállj!”, hát annak nem szabad ezen a kapun keresztülmenni. Onnan kövekkel agyonverhetik akárkinek a seregét.

Innen nyílik azután a gyönyörű hradnai völgy, ősi kastélyával, ami még Zsigmond király idejében épült, s a mögötte elterülő ős fenyőerdő közepéből emelkedik ki a hatalmas Lietava vára. Egy, még a mostani romjaiban is tiszteletet parancsoló tömkelege a bástyáknak és tornyoknak, amiknek ablakai kétemeletes lakosztályokból nyíltak, s valamennyi fölé emelkedik egy óriási terjedelmű rotonda, aminek rézkupoláját boltozatos árkádok látszanak emelni, úgyhogy a távolból olyannak tetszik, mint egy megkoronázott óriás, gömbölyű szemekkel, felnyitott, nagy szájal. Az erdőn keresztül csak egy mély völgyút vezet a várig, mely az erdő szélétől még ágyúlövésnél is nagyobb távolban egy kopár dombtetőn emelkedik, ahonnan ágyúkkal végig lehet seperni a bokortalan avart. A túlsó oldalán pedig egy meredek, szédítő mélység veszi körül a várhegyet, körülzárva azt is a túlsó oldalon rengeteg hegyektől; ott alant a mélyben láthatni az apró vetéstáblákat, mint egy tarka szőnyeget. Szeptember az idő: még ott nem arattak; abban a völgyben nyár közepén is csak hat óra hosszat süt a nap.

Ezt a várat választotta Ocskay László haditerve alapjául. Arra, hogy őtet meg ne támadhassa senki, igen jól volt választva, hanem arra, hogy ő támadjon meg valakit, ugyan rosszul.

Csak egyetlenegy kis baj volt Lietava várával: az, hogy Ocskaynak ehhez a várhoz éppen semmi köze nem volt. Se atyafiság, se örökösödés, se neoacquistica, se nota infidelitatis, se semmiféle egyéb titulus révén abba bele nem ülhetett, mert az egy özvegy asszonyságé volt, aki a férjétől annak a hűtlensége miatt még harminc esztendővel ezelőtt elvált, s azóta megmaradt a férfigyűlöletben; az egész világtól elzárkózott, és amellett a várát rendes palotáshaddal megrakva, jó karban tartá: oda ugyan az ő engedelme nélkül senki be nem mehetett.

Hanem hiszen a többi várakhoz sem volt Ocskaynak semmi köze, mégis elfoglalta valamennyit. Odajött, mint vidám cimbora, összeült a várurakkal poharazni, kártyázni; nagyokat ittak a fejedelem egészségére: a bőséges lakoma után aztán stafétát nyargaltatott Bercsényihez meg a fejedelemhez, azzal az örvendetes tudósítással, hogy erélyes föllépése következtében sikerült Kvassó várában a Kvassay urakat, Plevnik várában a Balassa urakat, a likavai híres Kócs várában az Illésházyakat, Vágbesztercén az Andaházyakat, Hricsó várában az Ákayakat a fejedelem hűségében megerősíteni, s mindezeket a várakat élelemmel jól ellátni, amely tudósításokban éppen az nem volt igaz, ami igaz volt. – Egyszer majd rajta is vesztett: amidőn Lucskó várából, a Pongráczok fészkéből is azt a tudósítást írta Bercsényihez, hogy azokat is sikerült a fejedelem iránti hűségben megtartania; szerencséjére mielőtt útnak indította volna futárját, érkezett a gyászhír Lucskóra, hogy Pongrácz Gáspárt, a család legkedvesebb öregét, aki a császáriakhoz átszökött, a kurucok elfogták, s rövid processzust csináltak vele; ott mindjárt összevagdalták. – Az már aztán mégiscsak goromba állítás lett volna, hogy efölött a megölt úr famíliája valami nagy örömre van gerjedve.

A fejedelem és Bercsényi aztán válaszoltak a leveleire, hogy jól van hát, csak biztosítsa azokat a várakat; hanem maga meg mozogjon valamerre, ahol ellenséget talál, nem szaladnak azok a várak el.

– Mindjárt, mindjárt! – mondá Ocskay –, csak még Lietava várát kell biztosítani; az még nincs megvédve elég jól az ellenség betörésétől.

Ezzel aztán a fejedelem, meg a fővezér leveleivel igazolva magát a várurak előtt, otthagyott nekik a nyakukon, sub titulo „helyőrség”, egypár kompánia imitt-amott összeverbuvált „talpast”, s ment Lietavát biztosítani.

Tudta, hogy oda csapatostól be nem eresztik. Lengyel Magdolna nagyasszony idegen férfihadat a várába be nem bocsát. A kisajtóra került.

Előbb is levelet írt a nagyasszonynak, úgy szólítva őt, hogy „énnekem legkegyelmesebb asszonyom és rokonom”, s úgy írva alá magát, hogy „legalázatosabb szolgája és atyafia”. A levél tartalma pedig oda vergált, hogy egy bizodalmas atyafiságos ügyben kívánná előtte a szívét feltárni.

Ez a szív, ez volt Lietava várához a kisajtó.

Lengyelné nagyasszony, ahogy az ilyen világtól rég visszavonult, s szíveikben megkeseredett hölgyek szoktak, gyűlölve az egész férfinemet, a maga ábrándvilágában alkotott magának egy bálványképet, akit azután képzeletében minden férfiúi tökéllyel felruházott. Ez az ábrándkép volt Ocskay László.

Egy évtizede volt már, hogy felkapta a nevét a hír, s azóta mindig fényesebb lett: Lengyel Magdolna nagyasszony csak a dicsőséget hallotta felőle mindenkor.

Ő maga lefestette az arcképét Ocskaynak életnagyságban, csak úgy a mások leírása meg a saját képzelete után, az az arckép ott állt a legelső szobájában, s annak a nagy aranyos rámája tele volt aggatva koszorúkkal. Valahány diadalhír jött felőle, annyi koszorút raktak a képe körül, úgyhogy a babérlevéltől nem látszott az aranyozás.

Rá volt írva mindenik koszorúra, minő hőstett szerezte azt meg: csaták, bevett várak neveivel; hanem aztán volt egy óriási nagy koszorú mindezek felett, ami a rámát keresztben ölelte, az csupa hervadhatatlan immortell virágokból volt fonva, a sárga gyopár alapon piros kakastaréjokból (celosia) kirakva e szavak: „A hű férjek mustrája.”

Minden hősi dicsőségén túl ez volt Ocskaynak a legfényesebb érdeme Lengyel Magdolna előtt. Ez a legderekabb asszonytartó ember a világon. Az volt róla a mondása, hogyha Ocskay valaha meghal, megérdemli, hogy az asszonyok pulverizálják, s ki-ki a maga férjének egy csipetnyit beadjon a porából, hogy úgy vegye be az igazi hűséget.

Ezt mind elhistorizálták a víg cimborák Ocskaynak, s annálfogva ő nagyon hamar készen volt a maga haditervével.

Egyedül, mégpedig szekéren, ment fel Lietava várába, s ott a vár asszonyának való udvarlás előtt, a várbeli káplánnál tette tiszteletét, ami igen jó véleményt támasztott kegyes indulatai felől. Vendégszobájába felvezettetvén, nemsokára az udvarnok által meghívatott ebédre, aki is bizalmasan elbeszélé neki, hogy az úrasszony a mai napra leveté a gyászruháját, s egész pompába öltözött fel, ami ritka eset, s csak igen kedves vendég kedvéért szokott megtörténni.

A déli harangszóra két cifra csatlós jött a vendég úr előtt az ajtót megnyitni, s azontúl ahány ajtó elé érkezett, amelyen keresztül kellett mennie, azt két-két más meg más egyenruhás szolga nyitotta előtte, míg végre a pompás elfogadóterembe megérkezett, ahol az úrnő várt reá.

Magdolna asszonyság már akkor hatvanéves volt; szikár, összetöpörödött alak; a negyven év előtti francia divat szerint öltözve; mintha most szállt volna alá valamelyik rámájából a sorba állított ősanyaképeknek. A fejét csupa hamis hajhurkák díszítették. Minden más ember nevetett volna rajta, ha úgy szembe akad vele.

Ocskay László szépen kezet csókolt neki. A hosszú szarvasbőr kesztyűn érzett a kámfor szaga.

Magdolna megcirógatá sovány kezével a lovag szőke fejét, s azt suttogá: „Csodálatos, nagyon csodálatos.”

S aztán, hogy magyarázatát adja e szavának, odavezette vendégét egy lefüggönyözött fülkéhez; a függönyt egy zsinórrántással félrehúzta: azalatt volt az emlékezetes arckép azzal a sokféle koszorúval.

– Mintha csak előttem állt volna! – suttogá, a képre mutatva. – Szeme, szája, bajusza, hajfonatai egészen ugyanazok. Pedig most látom először. Ugye, hogy magára ismer kegyelmed?

– Leszámítva a körülírt mondatokat – szabódék Ocskay.

– Még szerény is! Nem akarja magának tartani a dicséretet. De azt a legfelső mondatot, azon az immortelle koszorún csak elismeri kegyelmed igaznak?

Még nemrégiben, ha valaki azt mondta volna Ocskaynak, hogy hitvesi hűségeért koszorút készül a nyakába akasztani, azt mondta volna neki, hogy „eredj a koszorúddal a tatárba! A mi országunkban a férjek hűsége nem megy erényszámba: az mindennapi rendes állapot”. Hanem ma már volt oka rá, hogy elfogadja a magasztalást, s nagy dolgot csináljon belőle.

– Bizony, kedves asszonynéném (bocsásson meg e címezésért).

– De nagyon jól van. Én vérségi rokona vagyok kegyelmednek: a nagyanyáink Nyáry-leányok voltak, Thurzó püspök feleségének testvérei. Azt sem neheztelem már, ha kegyelmed nénjének szólít; hatvanéves vagyok. Megérdemlem a néném címet. Szólítson úgy!

– Tehát, kedves asszonynéném, éppen az volt az oka e mai váratlan látogatásomnak, a hitvestársam miatti hűséges aggodalmam.

– Az Istenért! Meg ne rémítsen kegyelmed! Csak nem történt vele valami veszedelem?

– Még nem történt; de erősen fenyegeti. Tudja kegyelmed, hogy az én sztropkói váram Zemplénben fekszik. Legközelebb a hadi diszpozíciókat jól ismervén, tudomásom lett felőle, hogy a hadjárat leginkább azon a vidéken fog minden részről megkezdetni. Én a feleségemet és gyermekeimet félek magukra otthagyni védetlenül.

– Hozza őket ide kegyelmed! – szólt bele Lengyelné asszony, nem is várva be, hogy kérje rá Ocskay. – Úgy lakjanak itt nálam, mintha saját édesanyjuk szárnyai alatt volnának. Katolika a felesége?

– Nem. Reformata!

– Hozza el magával a papját, az énekeseit, a hopmesterét, rendelek a számukra egy termet, amit imaházul használjanak. Abban se legyen fogyatkozásuk.

– Különösen azért féltem a kastélyomban az enyéimet, mert azt mindenki tudja rólam, hogy gazdag vagyok; házam kincsekkel megrakva, ami nagyon invitálja a martalékra áhítozókat.

– Hozassa ide kegyelmed az arany-, ezüstmarháit társzekerekkel; rendelek számukra biztos boltot, ahol meg lesznek őrizve; hozassa el a kincstárnokát, a kulcsárját, s strázsaállóit, őriztesse azokkal.

– A szép paripáimat is úgy sajnálom ott veszni hagyni, bizonyosan elragadozzák.

– Szó sincs róla! Ültesse fel a lovászait, hozassa mind ide az én váramba. Száz meg száz paripa elfér itten. Szívesen szolgálok kegyelmednek; egy évig, kettőig, amíg a háború tart; amíg kegyelmed visszajön értük.

– Ennyi jóságot majd vissza sem tudok fizetni.

– Ne is gondoljon rá! Ha itt lesznek a felesége, a gyermekei nálam, akkor bizonyos leszek felőle, hogy lelkében sokszor meglátogatja kegyelmed a szegény lietavai özvegyasszonyt, s az nekem elég jutalom lesz. Jöjjenek minél előbb!

– Magamnak kell értük mennem. A mostani zavaros világban az ember nem ereszthet útra magában egy asszonyembert két gyermekkel, s különösen egynehány kincsterhelt társzekérrel.

– Bizonnyal nem. Erős kíséret mellett hozza el őket kegyelmed! Derék fegyveres csapatot rendeljen melléjük! Mindjárt kiadom a rendeletet a várnagyomnak, hogy a szulyói sorompónál hagyja meg a vámosoknak, hogy Ocskay László öcsémet, famíliáját, amikor jön és megy, minden kíséretestől együtt szabadon járásra-kelésre bocsássák, s a dobogón általeresszék. Megíratom kegyelmednek a levelet az íródeákommal.

Erre a levélre volt nagy szükség. – Mert ha Lengyelné nagyasszony a szulyói sorompót elzáratta, a lietavai útra nem lehetett senkinek erőszakkal eljutni. Így pedig ötven-hatvan jó fegyveres vitézt be lehetett juttatni a várba, s az elég volt arra, hogy kenyértöréskor Ocskay legyen ott a parancsoló.

A szakács eközben jelt adott a haranggal az ebédre, a hopmester, a káplán, a felolvasó, az íródeák, a tiszttartó, az udvarbíró, egypár szegény szegődi atyafi, egy vándor supplicans, a várnagy, Dorka asszony, az öreg társalkodónő segítének végigülni a hosszú asztalt; az úrnőnek azonban a letelepedés előtt még arra is kiterjedt a figyelme, hogy éppen tizenhárman vannak, s annálfogva tizennegyediknek még a kántor is behívatott, aki különben nem volt kellemetes személy.

Ocskay az egész asztalt tartotta beszéddel. Míg ezelőtt nemrég rá nem lehetett volna bírni, hogy valami hőstettét elbeszélje, bárcsak a legbizalmasabb jó barátai előtt is; most pedig úgy dicsekedett, mint egy obsitos katona – ez előtt a sok apró-cseprő idegen szájtátó előtt.

Mikor elhagyta a várat, már kezében volt Magdolna asszonyság engedélylevele a „cum gentibus” bejövetel iránt.

Az úrnő áldását adta a fejére.

Ez a vár is be lett volna hát véve szépszerével.

Még egy vár volt hátra: Budetin.

Ha valaki repülni tudna, fél óra alatt ott lehetne Lietava várából, olyan közel vannak egymáshoz. Hanem ez csak a madárnak vagy kőszáli kecskének való út, vagy olyan embernek, aki szökik, s nem gondol a nyaka törésével. Igaz járatban levő embernek vissza kell kerülni megint a szulyói Vaskapuhoz, körüljárni a várakat, s úgy térni fel a vár mellett Zsolnáig; onnan azután dobogóhídon keresztül a túlsó partra: ott van Budetin vára. Abban lakik a budetini borz.

Ez Ozmondának az apósa.

Hogy mivel érdemelte meg a budetini borz nevet, annak cifra históriája van.

Hanem az nem tartozik ehhez a történethez.

Elég annyit tudni belőle, hogy Szunyoghy Gáspár uram háza tájékán bátran kizöldülhetett a legszebb petrezselyem, mert azt soha látogató vendég le nem taposta. Abban a jó hírben állt, hogy semmiféle útját és módját a szerzésnek nem rest megragadni, ha az a keze ügyébe kerül; s még eddig nem találkozott olyan ember, akit ha a balsors Szunyoghy Gáspár urammal összehozott, valami tollát annak a keze között ne hagyta volna. Ékesítette még ezenfelül a mesemondásba való szertelen fösvénysége is. Nem jöhetett ahhoz vendég olyan órájában a napnak, hogy azzal a szóval ne fogadta volna: „Ejnye de kár, éppen most végeztük az ebédet”, ha pedig valaki kiböjtölte nála a vacsorát, bizonyos, hogy hideglelést kapott tőle.

Amellett durva, goromba ember volt, aki nem tudott úgy megszólalni, hogy valakit meg ne sértsen. Csupán egy esetben volt nála kivétel. Ha észrevette, hogy valakin könnyűszerrel lehetne nyerni valamit. Ahhoz azután megint egyszerre olyan nyájas lett, hogy majd a talpát csókolta meg, veszekedő mogorvasága átváltozott kiállhatatlan hízelkedéssé; csupa nádméz lett – ami természetesen csak addig tartott, amíg megkapta, amire ácsingózott; akkor aztán megint iparkodott olyan goromba lenni, mint a pokróc.

És ezt az embert okvetlenül meg kellett látogatni Ocskay Lászlónak.

Még mindig nem lehet megérteni a tervét. Az egyre zavarodik és nem tisztul.

Estefelé járt, mikor Ocskay László négylovas szekerével a budetini vár kapuján behajtatott. Kíséretül csak tíz lovasvitézt hozott magával. Az egész csapatja Zsolnáig kísérte, azt odaát hagyta a Vágon túl. A város és a vár oly közel esik egymáshoz, hogy a kürtszó áthallik innen oda.

Budetin nem valami erősség, a külső sáncait, az őrtornyot nem is őrzi senki. Arra Gáspár úr nem tart kenyérpusztítót. Az udvarán hat mérges komondor végzi a vendégbejelentés tisztét, s az uraság maga a belső kastélyában éjjel-nappal bezárkózva lakik; minden bejáróján vasajtó, ablakain kidülledő vasrostélyok, s a feljáró lépcsője olyanformán vezet fel az előtornácba, hogy annak a két oldalán keskeny ablakocskák vannak, amiken át az érkezőt onnan belülről szemügyre lehet venni, s ha kell, puskatűzzel is oldalba köszönteni.

Ismerte ezt a helyet jól Ocskay.

Mikor a bezárt vasajtóhoz ért, megdöngette azt a fokosa fejével, hogy csak úgy visszhangzott bele az egész kastély. Háromszor is kellett azt ismételnie, míg onnan belülről megszólalt egy hang, amely olyan volt, mintha be volna rozsdásodva.

– No, ki a mennydörgő mennykő az odakinn?

– Vendég, gróf uram.

– Hogy tudod, hogy gróf? Hiszen nem látsz a vasajtón keresztül.

– Ismerem kegyelmedet a kellemetes szép hangjáról.

– Ki látta ilyen későn alkalmatlankodni! Mit akartok? Az én házam nem vendégfogadó. Falu végén van a korcsma.

– De én éppen ide akarok szállni.

– Én? Én? Minden bolond „én”. Kinek hínak?

– Ocskay László!

– Micsoda? Az a gézengúz?

– Nem. Az a másik. Az a derék ember.

– Mehetsz a pokolba. Neked nem nyitom ki az ajtót.

– Akkor petárdával vettetem be, mégis bemegyek.

– Ez actus majoris potentiae!

– Nem az. Exmissióból jövök.

– Ki a tót fránya exmittált? Nekem a fejedelmed nem parancsol.

– A császár nevében.

Erre úgy tetszett, mintha odabenn halk suttogás támadna, s nehány perc múlva csörömpöltek az ajtót lezáró keresztrudak, kulcs nyikorgott a zárban, tolóretesz karistolt, s a vasajtó felnyílt.

Ott állt az érkezők előtt a budetini borz. Első tekintetre igazolva a találó elnevezést. Éppen olyan behúzott nyak, meggörbült hát, kurta kezek és lábak, az orrig felhúzott száj; az ember nyáron is prémes bekecsbe volt öltözve, otthon is prémes ellenzős sipkában. A szeme előtt nagy gömbölyű üvegű pápaszem.

Ocskay megölelte a kedves házigazdát.

– Hát rám sem akart ismerni, kedves urambátyám?

– Az ókulárémtól.

– Az ókuláréjától?

– No igen, hát az olyan üveg, amivel írást olvasni közelből jó, de messziről embert megismerni nem jó.

– Ejnye, de okos pápaszemre tett szert, kedves urambátyám.

– De mit urambátyámozol te engem?

– Hát nem vagyunk-e atyafiak? Hiszen tudja!

– Tudom, az én nagyanyám meg a te nagyanyád két vénasszony volt. De csak hagyd azért az urambátyámozást; maradjunk a „per tu”-nál, mintha csak együtt őriztünk volna disznókat.

– Jól van öregem. Hát eressz bennünket egy kicsit beljebb innen az ajtóból.

Gáspár úr feltolta a szemüvegét a homlokára, hogy jobban lásson.

– Vagytok-e még többen? – kérdé elszörnyedve, mikor meglátta, hogy nyomakodik fölfelé a lépcsőgádoron vagy tíz ember, mindenik hoz valami úti motyót magával.

– Ne félj semmit! Ezek mind visszamennek a cselédszobába, ott lesz a helyük.

– Hát te mikor akarsz továbbmenni?

Ez a kérdés elég okát találta abban a fenyegető körülményben, hogy az utolsó egypár fegyveres egy nagy nehéz vasládát hozott fel a lépcsőn.

– De biz itt akarok maradni éjszakára – szólt Ocskay, s aztán a katonákhoz fordult. – Azt a ládát vigyétek csak be a belső szobába! Aztán kimehettek. A lovakat lenyergelhetitek.

– De énnálam még csak vacsorát sem kapsz, mert itt semmi sincs.

– Beérem azzal, amit a gazda maga eszik, ha szépen megkínálnak vele: „Egyetek, eb vendégi, ha az ördög idehozott.”

– Én nem szoktam egyebet vacsorálni, mint fekete retket meg kenyeret. A borom mind megnyúlósodott, azt nem ihatod.

– Lesz itt bizonnyal, aki vacsorát tud főzni.

– Biz itt nincs. A szakácsném férjhez ment. Nincs asszony a háznál.

Ocskay László odasúgott az öreg fülébe:

– Hát „Ozmonda”?

Az öreg még mélyebben nyomta a sipkáját a fejébe.

– Ahá! Hát ennek „érzi eborrod a szagát”? Ez csalt ide látogatóba? Dej’szen „orrod tőle foghagymás”. Abból meg éppen nem eszel. – Dej’szen nincs is itt! Ki mondta, hogy itt van? Bolond volt, aki mondta. Az én házamba az a személy soha be nem teszi a lábát. Aki miatt szegény Gáspár fiam elölte magát a török háborúban.

– Valljuk meg az igazat, hogy agyonitta magát!

– De az asszony miatt való bújában, mert csapodár volt! Te is húztad a szénáját, lélekadta!

– Nem biz az, hanem amiatt, hogy sokat vesztett a kártyán, s te nem küldtél neki pénzt, hogy az adósságát kifizesse.

– Hát mi köze ahhoz a kutyáknak? Azért Ebkérdi Pál a neve, aki a menyem után tudakozódik.

– Hát hiszen nem is azután tudakozódom.

– Ne is tudakozódjál! Mert ha itt volna is, nem azért volna itt, hogy teveled csípicsókát játsszon. Az én házam nem fürdőház, ahova mulatni járnak. Ha jön: nem azért jön ide.

– Nem ám; hanem azért, mert mikor kiátkoztad, elfelejtetted a hozományát is kiátkozni a házadból.

– Fogadatlan prókátornak, tudod-e, mi a fizetése? Tyúktojás négylábú állattól. Ha itt tartom a parafernumát, kamat jár az után.

– Jár bizony, amit Ozmonda fizet teneked.

– Micsoda? – kiálta fel Gáspár úr, feltaszítva homlokáról a sipkáját. – Hát gorombáskodni jöttél ide hozzám? A saját nemesi portámra?

– No csak ne lökj ki az ajtón, öreg. Nem azért jöttem. Nem is azért a másikért. Igen nevezetes dolgom van veled. Nem úgy kereslek, mint kedves atyámfiát.

– Úgy nem is találsz meg.

– Nem is mint Ozmonda apósát.

– Úgy még kevésbé.

– Nem is mint derék, közbecsülésben részesülő, igaz, buzgó hazafit.

– Úgy meg legkevésbé.

– Hanem kereslek úgy, mint hírhedett istentagadó, vérszipoly sadduceus uzsorást, aki szorult embereknek irtóztató kamatokra pénzt kölcsönöz.

– Akkor már itthon vagyok.

Gáspár úr egyszerre megjuhászodott, amint ilyen szépen megadták a tisztességet.

– De már akkor foglalj helyet, kedves babám. Van pipád? Rágyújthatsz. Adjak hozzá dohányt? Megállj, majd én megtöltöm a pipádat, mert te nagyon meg találod tömni. – Hoztál valami zálogot?

– Hoztam. Itt van a vasládában. Az összes ékszereim, amiket a wsetini diadalnál szereztem.

– Add ide a kulcsát, majd én felnyitom. Nesze a bükkfatapló, csiholj ki magadnak.

Gáspár úr átvette a láda kulcsait, s felnyitogatá a závárokat; aztán felemelte a nehéz vasajtót.

– Hűh! Mennyi irtóztató kincs! – szalad ki a száján. – Egy domíniumért meg nem lehetne szerezni valamennyit.

– Én még drágábban vettem. Egy sáncot adtam érte, aminek az árka tele volt halottakkal.

Gáspár úr nem tudta, hogy melyiket vegye kezébe a sok közül előbb.

– És ezt a marha sokaságú kincset egy ilyen gézengúz csak úgy egy kardcsapással megszerzi.

– Hát őseink ezt az egész országot nem kardcsapásokkal szerezték?

– Aztán mennyi pénzt akarnál kapni erre a zálogra?

– Nem sokat.

– Én pedig inkább sokat adok, mint keveset.

– Értem. A sokat nehezebb megadni valaha napján, s könnyebben ott vész a zálog.

– Ördögöd van, hogy kitaláltad. No, hát mennyit adjak, édes öcsécském?

– Amennyit akarsz.

– Jó lesz ezer arany?

– Egészen jó lesz.

– Csakhogy a pénzemet nem tartom idehaza nálam. Itt bizonyosan elrabolnák, felvernének érte. Jó lesz, ha foglalóba adok ötven aranyat?

– Az is jó lesz.

– De én ezt a kincsesládát sem tarthatom idehaza, mert rajtam rontanak érte. Tudod, hogy ami ilyenféle ingó-bingóm van, azt ki szoktam vinni Lengyelországba, Krakkóba: ott biztos helyen van. Ezzel magamnak kell odamennem, s az sokba kerül.

– Viselem az útiköltséget.

– De kíséretet is kell magammal vinnem, hogy az úton ki ne fosszanak a hajdemákok.

– Megtérítem a katonák zsoldját.

– Azalatt meg a házam idehaza őrizetlen marad.

– Itt hagyom ezt a tíz huszárt, akit magammal hoztam.

– Hát azok kinek a rovására esznek?

– Az enyimre. Minden napra kijár nekik egy arany.

– Ha ne ha.

Az lett belőle, hogy „egy dénár, két dénár, neked semmi se jár”, Ocskay nemhogy kapott volna ötven arany foglalót, hanem még ő fizetett húszat Gáspár uramnak.

– Aranyos ember vagy, édes fiam. Aranyos ember. Ugyebár, itt maradsz vacsorára?

– Ha lesz egyéb is, mint fekete retek.

– Ne búsulj, drága kincsem, olyan vacsorát kapsz, hogy a körmödet is megnyalod utána. Szereted-e a szépasszony főztét? Mondd csak, mi a kedves eledeled! Megkészíttetem, ha a föld alól teremtem is; ne félj, angyalkám! Megyek; kiadom a rendeletet. – Nem zárjuk be addig azt a ládát?

Attól félt, hogy Ocskay kilop belőle valamit. Úgy tekintette már azt, mint a sajátját.

Ocskay nevetett, s kituszkolta Gáspár urat.

– Siess, mert éhes az ember! Aztán ami jó és drága, hozasd elő!

Gáspár úr szaladvást iramodott ki a szobából, hogy mentől hamarább visszatérhessen.

– Mindjárt itt lesz a szépasszony főzte – kiálta visszatéret még az ajtóból.

– Hát mégiscsak van asszony a háznál?

– Nem mondtam én, hogy nincs. Csakhogy nem minden bolond ember számára van itthon. Aztán én nem ígértem neked mást, mint jó vacsorát. Punktum. Azontúl semmi. Az én házam nem fürdőház; azt mondom.

– No jól van. Hanem mármost hát nekem adj írást in optima forma ezekről a zálogba tett holmikról, s azon ki legyen téve minden egyes darabnak a neve, formája és a többi.

– Hát hisz azt bolond nélkül is tudom. Ezt bízd reám! Tudom én mindennek a nevét. Ez bracelet, ez reliquiarium, ez diadema. Fel lesz írva, kiben van zafír, kiben smaragd, opál; ne félj, semmi ki nem lesz cserélve, ha egyszer visszaváltod. Egész életemben mindig ezt tanultam. Úgy értek hozzá, mint egy ötvös. Sohase gazdálkodtam lábasmarhával, mindig csak arany- és ezüstmarhával, ebbe nem üt bele a dög; széna se kell neki, mégis kitelel. Nézd, milyen gyönyörű billikom, mekkora türkizek benne! Micsoda remek csat! Ezt egy fejedelem viselte valaha! Meg ez a pendeloque! Ezekkel az igazgyöngyökkel. Ismerem a munkát. Nem csinál ilyet más, mint Benvenuto Cellini. – Elenchust csinálok róla; egész éjszaka fenn leszek mellette.

Ezalatt egy kopott ruhás csatlós bejött, s elkezdett teríteni az asztalon. Gáspár úr nem szándékozott a vendégét az ebédlőterembe fárasztani. Ott bizonyosan nagy rendetlenség lehet. Itt is jól lehet lakni a kis szobában, csak legyen mivel.

– Hát aztán csak kettőre terítenek? – kérdezé Ocskay.

– No hát mi bajod vele? Én meg te, az kettő – Bécsben is.

– De én úgy tudom, hogy ahol háziasszony van, az együtt szokott az asztalnál ülni a vendéggel. S te magad mondtad, hogy van.

– Van hát! No, hát itt van. De hát ahhoz neked semmi közöd. Az én menyem tisztességes asszony, annak az ilyen garázda, korhely, csélcsap kákompillével, mint te vagy, semmi dolga.

Gáspár úr megint kezdett már goromba lenni, és ha már átvette volna Ocskaytól azokat a kincseket, bizonyára nyomban úgy beleveszett volna, hogy még a vacsora is megmaradt volna elköltetlenül.

– Jól van, öreg, jól. Tudom én azt, hogy minden ember tele van erkölccsel, aki tehozzád tartozik. Hanem hát megállj: majd mutatok neked még valamit.

– Ugyan mit mutatsz még nekem?

– Gyere ide ehhez a ládához. Hát ugye, hogy sok szép kincs van itten?

– Látom, hiszen nem vagyok vak, mint az apád volt.

– Tehát ezekre, amiket itt látsz: adsz nekem ezer aranyat zálogbérül?

– Megmondtam már.

– No, hát várj. Ennek a ládának van még egy rejteke, amit nem mutattam meg. Most idenézz.

Azzal a láda felnyitott ajtaján egy szegfejet félretolt Ocskay, s arra a belső lemez felemelkedett, a ládaajtó kettős fenékkel bírt; a rejtek tele volt gyémántos, rubintos gyűrűkkel, láncokkal, diadémokkal; gyöngysorok egész pamatszámra, álomnak is képtelen kincshalmaz egy rakáson.

– Hűh! – szörnyedt fel, nagyot hördülve Gáspár úr; mikor ezt meglátta, a tíz körme egyszerre markolásra görbült. – Ezt is mind raboltad?

– Meghódítottam, öreg. Tüzes sárkány ült rajta. Előbb levágtam mind a hét fejét, úgy vettem el tőle.

Igaz, hogy biz azokat őrizte egynehány tűzokádó ágyú Wsetin várában.

– No, hát ezekre mennyit adsz?

– Ohó! Ezek is a többihez tartoznak. Én az egész láda kincset értettem.

– Nem úgy atyafi. Azt mondtad: ezer aranyat adsz arra, amit már látsz, a vason keresztül pedig nem láthattál. Ezeket itt, ha nem akarod elfogadni, nem is vagyok kénytelen itt hagyni, elfér mind az iszákomban, magammal hordhatom lóháton. Kell? Nem kell?

Gáspár úrnak valami jutott eszébe. Nagyon okos világ van most. A halált olyan olcsón adják, a bolondoknak. Egy ilyen bolondnak, mint Ocskay László, milyen könnyű valami olyan helyre lépni, ahol beszakad alatta a föld, s összecsukódik a feje fölött, akkor potom zálogárban itt maradna ez a temérdek sok kincs mind.

– Megállj csak! Hátha nem igazi ez a drágakőféle meg ezek a gyöngyök?

– Az a te tudományod. Vizsgáld meg sorban! Azt mondod, úgy értesz hozzá, mint egy ötvös.

– Értek is. De az soká fog tartani. Te addig mit csinálsz? Édes tuba galambom! Könyvet adnék, hogy olvasgasd – ha volna. Szereted-e a muzsikát?

– Magam nem értek hozzá.

– No, hát majd lesz más, aki ért hozzá, gyönyörűséges szép öcsém. Egyben itt lesz.

Azzal az öreg maga kezével helyezett az asztalra még egypár cintányért, evőeszközöket, poharat, sótartót hozzá.

– Mindjárt jövünk! Azzal kiment.

Tehát már többen jönnek!

Rövid időn visszakerült, kezeit dörzsölve, s a nyakát még mélyebben húzva a válla közé.

– Készen van már a vacsora. Mindjárt hozzák!

Tehát többen hozzák.

Ő azonban azonnal hozzákezdett a munkához. Letette a láda mellé a gyertyát. Az asztalon nem lesz arra szükség, hisz a száját félhomályban is megtalálja minden ember. Amellé tette a pamlag bőrvánkosát, a földre az ólomkalamárist, az összehajtott ív papirost; még egy ókulárét tett fel a szemére: úgy kezdte el szemle alá venni legelőbb is a drágaköves ékszereket.

Azonban felhozták a lukulluszi nagy vacsorát. A szépasszony főztét. Maga a szépasszony is megjelent, ahogy illik, kimenteni magát a vendég előtt, hogy olyan rossz a vacsora. Méltán tette, mert biz az rossz volt. – De hát a szépasszonynak minden főztét jónak kell találni, mikor maga főzte.

Ozmonda valóságos falusi háziasszony volt; egyszerűn öltözve, a köténye szalagján a csomó kulcs, fején a csipkefőkötő, az arca piros a tűztől, mert a tűzhelytől jött; igazi derék kis falusi menyecske: amilyennek Szunyoghy Gáspár uram menyének szokás lenni.

– Ah! Jó estét, Ocskay uram! Ezer esztendeje, hogy nem láttam kegyelmedet. – Ezzel üdvözlé házuk vendégét Ozmonda.

– Talán rám sem ismer?

– Bizony csak alig-alig. Mi hozza kegyelmedet mihozzánk?

– Látja kegyelmed. Egy kis zálogügy az apósával.

– Hát már kegyelmed is kölcsönvesz pénzt?

– A hadaim zsoldját kell fizetnem, s másunnan nem kapok.

– Eresztené őket szélnek.

– Ők nem eresztenének ám.

– Tehát tessék leülni a mi szerény vacsoránkhoz. Apámuram, méltóztassék.

Gáspár úr éppen még egy harmadik nagyítóval is dolgozott, egy antik ékszeren a művész nevét betűzgetve.

– No, csak ne háborgassatok itt most engem: üljetek le, faljatok! Majd én utoljára magam elé veszem a tálat.

Ozmonda és Ocskay leültek egymással szemben. Olyan közel voltak, hogy suttogva is beszélgethettek.

– Volt kegyelmednél megint a fehér barát? – kérdé Ozmonda.

– Micsoda fehér barát?

– Az, akinek kegyelmed meggyónt. Ő meg kegyelmednek vissza.

– Nem volt. Különben is barátnak nem hiszek többet.

– És így apácának sem? Hát nem mondtak igazat?

– Bezerédy rajtavesztett!

– Mert előbb járt a nyelve, mint a lovának a feje. Okos ember előbb tesz, azután beszél. Tudja kegyelmed, hogy azóta le is fejezték őket?

– Bezerédyt?

– Meg a sógorát és az ezredesét.

– Hihetetlen!

– Persze, hogy hihetetlen, mert apáca mondja. Itt van nálam az ítéletük párban. Egerből kaptam.

Ocskay ajka reszketett, amíg e halálítéleteket végigolvasá.

– Kegyelmednek adom. Elteheti. Hasznát veszi – súgá Ozmonda.

Ocskay előtt kígyótáncot jártak a sorok.

– No hát, drága öcsém uram! – rivallt közbe egy szörnyű nyájasan recsegő hang – kegyelmed se nem eszik, se nem iszik?

Ocskay csak most vette észre, felrezzenve, hogy Gáspár úr ott ül már az asztalnál. Mikor került oda?

Őelőtte bizony megfagyott a cintányéron a tokány. Egy falat nem ment le a torkán.

– Talán nem jó az a tokány?

Biz az kozmás is volt; de nem az volt a fő hibája: hanem az a halálítélet hozzá. Ocskay egy ecetes zöldpaprikát dugott a szájába, azt rágta össze, hogy enni lássék.

Gáspár úr pedig falt, mint egy vadállat. Teletömte a pofáját hússal, felugrott az asztaltól, visszafutott a ládához, s ott rágta tovább, egyet-egyet harapva hozzá a magával vitt kenyérből, s próbálgatta az acélráspollyal, hogy igazi-e az a gyémánt abban a gyűrűben?

Más ételt hoztak: Ocskaynak az sem ízlett.

– Megkapta kegyelmed az én levelemet? – kérdezé Ozmonda suttogva.

– Az hozott ide.

– Csak az?

Ozmonda nagyott nevetett.

– Ugyan ne vihogjatok annyit! – mordult fel Gáspár úr –, mind belekonfundáltok a stúdiumomba.

– Hát valamivel csak kell mulattatni a vendéget.

– Hozd elő a hegedűdet, s muzsikálj neki, nem bánom. Ő is szereti a muzsikát, s az engem sem zavar.

Ozmonda előhozta a hegedűjét. Felhangolta, megpengette; aztán félrehajtotta rá a fejét, oly csábosan, negédesen, s rákezdte a nótát:

„Ne szomorkodj, légy víg!”

Ocskaynak eszébe jutottak róla az isztricei kastélyban látott víziók.

Aztán a többi:

„Kinek van, kinek van karikagyűrűje.”

– Ugyan menjetek a pokolba azzal a cincogástokkal! Most a te „karikagyűrűdet” írtam be ide az elenchusba, solitaire gyűrű helyett. Ha muzsikálni akartok, menjetek át a másik szobába, vagy nem bánom, a harmadikba, ahonnan nem hallik ide a cincogás.

Jó ember ez a Gáspár úr addig, amíg a klenódiumokat végigszemlélgeti.

Ozmonda és Ocskay szót fogadtak: annyira elmentek a házba, amennyiről a muzsikaszó ide nem hallatszott. Az Ozmonda szobája lehetett.

A szép hölgy ott is csak folytatta a nótákat, míg arra került a sor, hogy: „Három piros kendőt veszek, Ha fölteszem, piros leszek, Piros leszek, mint a rózsa, Rám illik a babám csókja.”

Ocskay Lászlónak eszébe jutott Cinka Pannának a jó tanácsa.

– Mit is mond az a nóta?

– Ohó, lovag uram! – szólt Ozmonda, eltaszítva őt magától – ez nem Deliancsa, a cigányleány!

Ocskay lelke belejutott abba az örvénybe, amely sodorja az embert magával alá egész a mélységek fenekéig.

Megragadá a hölgy kezét.

– Ozmonda! Te egy kegyetlen játékot űzesz velem.

– Én nem vagyok oka, ha játék.

– Már egyszer őrültté tettél. Futóbolond lettem miattad.

– Hát én nem lettem az temiattad? Nem én kerestelek-e fel mindenütt: aki futottál előlem, aki elbújtál előlem?

– De most rám találtál?

– Óh nem! Az az Ocskay László, akit én kerestem, akit én bírtam valaha: az nem te vagy. Mikor legközelebb vagy is hozzám, egy egész hideg ég áll közöttünk. Te az égben jársz, én a földön.

– Az égben? – szólt Ocskay nagyot sóhajtva. – Hajh, ott már nekem nagyon kevés dolgom van. Megcsömörlöttem a mannától. Paradicsom-undor állt belém. Szégyenlem a ragyogást. Rossz szívem lett. Olyan rossz, mint a tied. Összeillünk.

– Hm. Tudnék én valamit mondani.

– Mondd el!

– Mikor a temesvári táborban találkoztunk, akkor magadtól is ki tudtad azt találni.

– Mert ki hagytad találni.

– Ki hagytam találni, mert akkor volt valakim, akit megcsalhattam érted; de most csak magamat csalhatom meg.

– Nem értelek.

– Akkor buta vagy. Tehát hadd rágom a szádba. Akár egy nehézfejű iskolásgyereknek. Ausztriában, az osztrák törvények szerint, egy katolikus és egy protestáns között való házasság semmis és érvénytelen.

Ocskay minden idegein, mint a galvanütés, vonaglott végig ez a szó. – Összeborzadt.

Honnan jön reá ez a hideg? Talán a falak fújják rá ezt a légvonatot?

Nagyot hallgatott, és hosszan elbámult a végtelen semmibe.

A mély, feneketlen sötétségből két égő csillag világított eléje, amik egyre közelebb jöttek hozzá, a csillagtávol billió mérföldnyi távolából egész oda, oda a közelébe: Ozmonda szemei voltak azok.

Óh, milyen szédítő mélység van egy ilyen égszínkék ragyogó szempárban! Bele kell esni…

Sokáig hallgattak mind a ketten.

Az óra tizenegyet vert éjfél előtt. Annak az órának is éppen olyan berozsdásodott hangja volt, mint a gazdájának.

Ocskay Ozmonda keze után nyúlt, s azt suttogá neki:

– Mikor mégy vissza Pálffy bánhoz?

Ozmonda szemeiben az a két vészcsillag nagyot lobbant. Megnyílt már a fényokádó örvény.

– Amikor te parancsolod – súgá odasimulva Ocskay vállára. – Ez órában, ha úgy kívánod.

– Valami izennivalóm van hozzá.

Ozmonda fölkelt a helyéről, és bezárta az ajtót.

– Mondd el!

Senki sem háboríthatta őket.

Az öregúr ott ült a kincsek között, s azt onnan meg nem mozdítja semmi.

– Mit izensz? Beszéld el! Szóljunk csendesen!

S beszéltek csendesen.

Nagyon sok izennivalója lehetett Ocskay Lászlónak Pálffy bánhoz, mert még a hajnalsugár is ott találta, amint suttognak csendesen.

Éppen nyolc órát recsegett a régi falióra, mikor Ocskay Lászlónak eszébe jutott, hogy még egy Szunyoghy Gáspár is van a világon, aki meglehet, hogy maga is csupa karbunkulussá vált a sok gyémánt és rubin között.

Biz annak a szobájában még akkor is égett a gyertya, pedig már egészen világos volt odakinn.

– No, az ördögök táncoljanak a nyakadon! – Ezzel fogadta jó reggel fejében a gazda a vendégét. – Nekem ugyan rossz éjszakát csináltál. Egész éjjel nem hunytam be a szememet; mind a te cókmókodat írtam össze. Soha ennél több irkafirkám életemben nem volt.

Az igaz, hogy egész codicillus volt a leírása a zálogban hagyott drágaságoknak.

– De még le is kellett újra írnom. Az egyik példány veled megy, a másik itt marad. Írd alá, hogy láttad!

Ocskay bele sem tekintett a lajstromba; odaírta a végére, hogy „láttam”. A magáét beledugta a tarsolyába.

Azután átadta a láda kulcsait Gáspár úrnak.

– A rejtekben levőkért kapsz megint egy ezer aranyat. Itt van az írás róla. Hanyadik van ma? Ötödik szeptember. Húsz nap múlva érte jöhetsz.

– Itt leszek minden bizonnyal.

– Ha addig el nem visz az ördög.

– Ne félts tőle: jó emberem az nekem.

Ozmonda felhordatta a csatlóssal a reggeli lakomához valókat. Maga kedves háziasszonyi pongyolában jelent meg. Még akkoriban nem itták a kávét – korhelylevesen kezdték. (Sok mai ember nem is tudja talán, hogy mi ez. Káposztalé játssza benne a főszerepet.)

– No hát, mi ez? – pattogott Gáspár úr. – Korhelylevessel traktálsz ma bennünket? Azt gondolod, minden ember hajnalig tivornyázott, táncolt, dorbézolt az éjjel? Ostoba asszonynép! Hosszú haj, rövid ész! Ugyan hoztok-e még valamit?

Ez a hajdúnak szólt, aki egyre hordta fel az asztalra a liptói brinzásbödönt, a lépes mézet, a birsalma liktáriumot, a füstölt pisztrángot meg a malackocsonyát.

– Egy kézfogóra elég volna!

Azzal elkezdett a hajdúra pörölni tótul. Ez a legválogatottabb neme a gorombáskodásnak: tótul pörlekedni.

– Jaszná sztrela gladova! – Ti, sztari opica. Ti!

Ott volt már a zsebében a kincsesláda kulcsa! Lehetett már gorombáskodni kedve szerint.

– No, öcsém, a lovaid nem akarnak várni, rég be vannak fogva az udvaron. Nem indulsz még?

– Sietek már.

– Hát csak eredj! – Menyemasszony, takaríttassa el az asztalt!

De bizony Ozmonda nem fogadott szót; hanem az eltávozó Ocskay karjába kapaszkodva, úgy kíséré azt ki a tornácig, s odáig is sokat suttogott a fülébe.

Gáspár úrnak többszörösen kellett figyelmeztetni Ocskayt, hogy üljön fel már, mert a lovai nagyon ugrándoznak.

Csakhogynem kergette már.

Ocskay pedig, mielőtt kilökette volna magát az ajtón, visszafordult az öreghez, s azt mondá neki:

– Kedves cimborám. Mondanék még egyet. – Odahaza sztropkói váramban van nekem még egy kis ezüstmarhám is, amit szintén szeretnék a gondviselésed alá bízni.

– Hogyan van, kedveském, angyalkám? Hogyan mondod? – rebegé Gáspár úr, s Ocskay kezét odavonta a keblére, s bedugta a bekecse alá, úgy dédelgette. – Micsodácskád van teneked még otthon?

– Abból a wsetini szerzeményből az ezüstféle, amit nem hordhatok mindenütt magammal, mert nagyon sok.

– Mennyi lehet?

– Nem méregettem biz én mázsával, csak azt tudom, hogy Wsetinből négy társzekéren küldtem haza: hat ló volt mindenikbe fogva.

– Négy társzekér ezüst! Jaj, te aranyember! Kincsbányába törtél be. Akárcsak nagypénteki lidérctűz vezetett volna rá! Idehozd mind! Én biztos helyre teszem. Soha senki meg nem kapja. Gyere ide hozzám! Lakjál nálam! Holtig eltartalak. Tekintsd a házam a magadénak! Invitálja meg kegyelmed is, menyemasszony, a kedves uramöcsémet. Legyen szerencsénk minél hamarább.

– Három hét alatt itt vagyok – mondá Ocskay, kezet szorítva az öreggel is, a menyével is.

Azzal, az itt maradó csatlósainak kiadva az utasítást, szekerébe vetette magát, s egyedül visszahajtatott Zsolnára.

Mikor Ozmonda és az ipa a lépcsőgádoron visszalépdegéltek, azt mondá Gáspár úr magában:

„A cudar zsivány.”

Azután pedig egész fennhangon mondá Ozmondának:

– Mit szólsz? Nem vágják le addig a nyakát?


VisszaKezdőlapElőre