Másnap a csikósbojtár bement a karámba, s azt mondá a számadó gazdának:
– Valami dolgom van, apámuram, kérek szépen egy félnapi szabadságot ma délutánra. Estére visszakerülök.
– Megadom a szabadságot szógám, de csak azzal a megkötéssel, hogy nem mégy a hortobágyi csárdába. – Tudod már?
– Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi csárdába.
– Akkor meg is tartod.
(Azt elhallgatta a bojtár, hogy „ha csak úgy nem visznek oda lepedőben”.)
Fülledt meleg délután volt, mikor nekiindult; az égnek olyan színe volt, mint az írós savónak; párával volt teli az egész lég. A délibábnak különös játszó kedve volt ma. A kis madárkák mind elültek a fűben; egy sem énekelt odafenn. Ellenben a bögöly, dongó meg a sok muslica annál veszettebb kedvében volt. Emiatt nagyon lassan bandukolt a paripa, mert egyre kapálóznia kellett a hátulsó lábával meg a fejével, hogy a maró szörnyeket elverje magáról. – Azért nem tévesztette el az utat. Pedig a kantár is lazán lógott a csikós kezében. Az ember maga is érzi, hogy valami zivatar közelít.
Egyszercsak elérték a Hortobágy hídját, azt a monumentális remekét az igaz szittya építészetnek.
– Ohó! – rezzent fel a csikós. – Erre nem megyünk rá, édes lovam. Tudod, megfogadtam a csillagos égre, hogy a hortobágyi hídon át nem megyek többet.
De azt nem fogadta meg, hogy a Hortobágy vizén át nem fog kelni.
Lekerült hát a malom alá, s ahol a víz sekélyesen elterült, ott gázolt át rajta. Egy kicsit úsztatott is, de az nem vet számot: odáig megszárad rajta a forró naptul a rojtos gatya.
A hortobágyi csárda felé ügetett.
Itt már sebesebben igyekezett a paripa, vígan nyiharászva. A csárda udvaráról is hasonló víg nyerítés fogadta; ott volt már kikötve egy akácfához a pajtás: – a hóka.
Tulajdonképpen udvarról nem lehet szó a hortobágyi csárdánál, mert annak a nagy székifüves térnek, ami a vendéglőt, meg az istállót, félszert előzi, nincs semmi kerítése; hanem azért mégis udvar az, mert asztal van rá kitéve, s amellett két hosszú lóca: ott iddogálnak a vendégek a fák alatt.
A csikós leugrott a lováról, s megkötötte azt a kötőféknél fogva a másik akácfához – nem ahhoz, amelyikhez már a hóka volt kötve.
Egy pár hosszú fülű paripa is elmélkedett ott a kertpalánk árnyékában, a kihajló lícium után nyújtogatva a nyakát, amit nem bírt elérni. A lovagjaik ott ültek az akácfa alatt az asztalnál; ebben a rekkenő melegben is nyakukban a kifordított bunda. Ilyenkor az árnyékot tart. Iddogáltak olcsó karcost zöld klázliból, s danoltak hozzá valami végeszakadatlan pásztornótát, egyhangú, unalmas danára. Juhász volt mind a kettő: annak a lova a csacsi.
A Decsi Sándor leült a lóca túlsó végére, a furkósbotját végignyújtva az asztalon, s nézte, hogy duzzadnak a látóhatáron azok a fényes fellegek; a föld széle pedig egész sötétkék lesz. Egy helyen sárga oszlop emelkedik fel, az a szél-anya.
A két juhász egyre fújta:
„Mikor a juhász bort iszik:
Szölke szamár szomorkodik.
Ne szomorkodj, szölke szamár,
Majd elmegyünk a nyáj után.”
A csikós megsokallta már a sok gajdolást, odamordult:
– Jó lesz már, Pesta, abbahagyni ezt a jeruzsálem-betlehem nótát, aztán felülni arra szölke szamárra, s ellötyögni a nyáj után, mert megázik a bunda.
– Ejnye, de kifordított kedvében van ma a Decsi Sándor.
– De majd még a bőrödet is ki találom fordítani, ha sokat ákáciuskodol velem! – szólt oda a csikós, ingujját könyökig feltűrve. („Jó” annak most minden ember, aki előtte lábatlankodik.)
A két juhász összesúgott. Tudják ők már a pusztai regulát, hogy amely asztalhoz a csikós leül, oda a juhásznak csak engedelemkérés mellett szabad lekuporodni, s ha azt mondják: – „elmehetsz”, hát takarodni kell.
Az egyik kopogtatott az asztalon a palack fenekével.
– Fizessünk hát! Jön az idő!
A kopogtatásra kijött a csárdából a korcsmárosleány.
Úgy tett, mintha meg sem látná egyszerre a csikósbojtárt, csak a két juhásszal végzett: összeszámította a boraikat; visszaadott nekik rézpénzben a kutyanyelveikből, s letörölte utánuk az asztalt, ahol elöntötték a bort.
Azok felkaptak a szamaraiakra, s csak azután, hogy egész biztonságba helyezték magukat, folytatták a nótát truccosan, nagy kutyafuttában:
„Hat jó kutyám farkas nyomán,
Két bojtárom két oldalán.
Magam megyek a derekán:
Szölke szamár a hátulján.”
Csak azután, hogy ezek elkotródtak, szólítá meg a leány a bojtárt.
– No, hát azt sem mondod, hogy „befellegzett!”, kincsem, galambom?
– Decsi Sándor az én nevem – dörmögé mogorván a bojtár.
– Jól van, méltóságos úr. Pardon, grácia, ha megbántottam! Hát nem tetszik besétálni az ivószobába?
– Köszönöm. Jó nekem idekinn is.
– Odabenn volna ám rangjához illő társaság.
– Tudom. Látom a lováról. Majd kijön az ide, énhozzám.
– Hát mit tetszik parancsolni? Hozzak bort? Vereset? Fehéret?
– Nem iszom bort. Adjon nekem palackos sert.
A palackba fojtott sert nem lehet megmérgezni, mert az kifut, ha egyszer a dugóját kihúzzák.
A leány elértette a szemrehányást, s csak elfojtotta magába a keserűségét. Nemsokára visszatért egy palack sörrel, odatette a legény elé.
A bojtár hetykén förmedt rá:
– Hát szabólegény vagyok én? Hogy nekem egyesével adják a palackot?
– Jól van, jól, no! Csak ne haragudjék a méltóságos úr. Egybe itt leszek vele.
Hozta aztán egész nyalábbal a palackokat: odarakta a legény elé sorban mind a hatot.
– Most már jól van!
– Kihúzzam a dugóját?
– Köszönöm, magam is értek hozzá.
Azzal fogta az első palackot, odaütötte a nyakát az asztal széléhez, az üveg feje letört, akkor aztán kitölté belőle a habzó sert a nagy pohárba.
Így aztán drágább a ser, mert az eltört palacknak az árát is meg kell fizetni; de hát – „az úr pokolban is úr!”
A leány negédesen ment tovább, durcás kacérsággal riszálva a csípőit. Az a két arany függő csak úgy csilingelt a fülében. A haja megint le volt már eresztve: nem volt a fésűre tűzve; az is csak úgy lebegett a pántlikás végeivel utána. „Ha te úgy, én is úgy!”
A csikós ivott csendesen egymagában. A leány végigdúdolta a folyosón! „Ha te tudnád, amit én: ki babája vagyok én? Te is sírnál, nemcsak én…” A negyedik sort elvágta a becsapott ajtó.
Mikor a leány újból kijött, már akkor három letört nyakú üres palack volt az asztalon. Azokat, az üvegcserepekkel együtt a kötényébe szedte.
A három palack sör után a legénynek is más kedve volt. Amint a leány ott sertepertélt körülötte, csak átölelte egyszer a derekát.
A leány nem is begyeskedett érte.
– No? Hát lehet már pertu beszélni veled? – kérdé a legénytől.
– Mindig is lehetett. No hát mit akartál mondani?
– Kérdeztél valamit?
– Mért van a szemed kisírva?
– Azért, mert nagy örömöm van. Kérőm akadt.
– Kicsoda?
– A vérvölgyi vén korcsmáros. Özvegy ember. Sok pénze van.
– Hozzámégy?
– Hogyne mennék, mikor visznek! Eressz el!
– „Hazudsz: hazafutsz! anyád mellé kuporodsz: annak is nagyot hazudsz.”
S azzal levette a kezét a leány derekáról.
– Iszol még több sert?
– Hogyne innám.
– De majd ellustulsz a sok sertől.
– Arra van most nekem szükségem. Hogy csillapítsam a tüzemet. Annak a másiknak odabenn csak adj erős bort; hadd melegedjen fel. Legyünk egyformák.
Annak a másiknak odabenn bizonyosan nem mondta meg a leány, hogy itt van az egyik.
A csikós segített a dolgon. Elkezdett danolni: azt a gúnynótát, amivel a gulyást szokták bosszantani.
Szép, erős hangja volt: ismerte azt az egész Hortobágy.
„Én vagyok a petri gulyás!
Én őrzöm a petri gulyát.
A bojtárom
Vizen, sáron,
Magam a paplanos ágyon.”
Jól gondolta! Alig volt vége a nótának, már jött őkelme kifelé az ivószobából, mintha hívták volna. A gulyás hozta az egyik kezében a vörösboros palackot meg a poharat a palackra borítva, a másikban a furkósbotját; a palackot letette a csikóssal szemben az asztal túlsó oldalára, a botját végigfektette annak a botja mellé, s aztán leült az asztalhoz, szemben a másik legénnyel.
Se nem paroláztak, se nem üdvözölték egymást: csak úgy fejjel bólintottak, mint akik értik a többit.
– Hát már visszatértél az utadból, pajtás? … – kérdé a csikósbojtár.
– De majd megint folytatom, ha kedvem szottyan.
– Elmégy Morvaországba?
– Ha mást nem gondolok, elmegyek.
Erre ittak egyet.
Kis idő múlva megint kérdezé a csikós.
– Hát ezúttal asszonyt is viszöl magaddal?
– Nem tudnám, hol venném az asszonyt?
– Mondok: az édesanyádat.
– Dejsz az ott nem hagyja a debreceni kofaállását egész Morvaországért.
Erre megint ittak egyet.
– Hát aztán elbúcsúztál már az édesanyádtól?
– Elbúcsúztam.
– Beszámoltál mindennel a számadó gazdának.
– Beszámoltam.
– Nincs már senkinél semmi tartozásod?
– De furcsákat kérdezgetsz tőlem! Nem tartozom én a papnak sem! Mi bajod vele?
A csikós megcsóválta a fejét, s aztán még egy sörös palacknak törte el a nyakát. A pajtásnak is akart tölteni belőle. Az letakarta a tenyerével a poharát.
– Hát nem iszol az én sörömbül?
– Tartom a regulát: „Serre bor – mindenkor: borra ser – sohasem.”
A csikós kiüríté maga az egész palackot, s akkor elkezdett bölcselkedni (ami megszállja az embert a sörital után).
– Látod pajtás, nincs utálatosabb hiba a világon a hazudásnál. Egyszer hazudtam életemben, azt sem a magam mentségére tettem. Most is megfekszi a lelkemet. – Illik a hazudás a juhászokhoz, de nem a lovon járó legényekhez. Annak a juhásznak már az ősapja is hazugsággal élt. A Jákob pátriárka megcsalta a saját apósát a tarka bárányokkal; annak is hazudott; kicsalta a saját apjának a szemét az Ézsau kesztyűivel: annak is hazudott; nem csoda hát, ha valamennyi pereputtya, aki csak birkát őriz, mind hazugsággal él. Juhásznak illik az, de nem gulyásnak.
A gulyásbojtár elnevette magát nagy hahotával.
– Ejnye pajtás! De jó prédikátor lett volna belőled! Úgy tudsz prédikálni, mint a pünkösdi legátus Balmazújvároson.
– Hm, pajtás! Az még nem volna neked baj, hogy jó prédikátor lett volna belőlem, hanem nagyobb baj az neked, hogy jó fiskális is lett volna belőlem. Azt mondod, hogy nem tartozol senki fiának egy görbe krajcárral sem.
– Sem a fiának, sem az apjának!
– Nincs hazugság nélkül?
– El lehet nála nélkül.
– Hát ez itt micsoda? Nézd csak: ez a hosszú levél? Nem ismersz rá?
Azzal kihúzta a zsebéből azt a bizonyos váltót, s odatartá a cimbora orra elé.
A gulyás arca egyszerre elvörösödött a haragtól és szégyentől.
– Hogy került ez a kezedbe? – dörmögé haragosan, s felugrott helyéről.
– Igen egyenes úton. Csak te maradj ülve, pajtás. Ne ugrálj még. – Hiszen nem vallatok én, csak prédikálok. – Hát az a becsületes ember, akinél ezt a váltót hagytad fizetség fejében, nemrégiben lovakat vásárolt a ménesünkből, váltóval fizetett; én azt kérdeztem, hogy mi az? ő megmagyarázta: így hozta elő, hogy te már tudod, mi az a váltó, megmutatta az írásodat, s panaszkodott, hogy valami mulasztás van benne: nincs kiírva, hogy mely helyen kell fizetni, csak az, hogy Hortobágyon, az pedig nagy puszta. Hát már most csak azért teszem elejbéd ezt az írást, hogy hozd helyre a mulasztást: ne mondja a kupec, hogy megcsalta a Hortobágyon egy lovas legény! Írd ide a sorba: „fizetendő a Hortobágyon, a csárda udvarán.”
Olyan szelíden beszélt a cimbora, hogy egészen elámította vele a pajtását. Az elhitte neki, hogy itt igazán nincs egyébről szó, mint a csikósok, gulyások jó hiteléről.
– Jól van. Megteszem a kedvedért, ha kívánod.
Kopogtattak az asztalon, a Klárika kijött. Ott leskelődött közel az ajtóban. Nagy volt a meglepetése, mikor a két legényt halálos verekedés helyett egész nyugalmasan értekezni látta. „Hozzon nekünk tollat, kalamárist, Klárika lelkem.”
Kihozta nekik a városi biztos hivatalszobájából az írószerszámokat.
Aztán nézte, hogy mit mívelnek vele.
A csikós mutatta a gulyásnak a papiroson, az ujjával odabökve, s diktálta, hogy mit írjon.
„Fizetendő Hortobágyon.” – Eddig megvan. „A csárda udvarán.” Ez kell még hozzá.
– Miért az udvarán?
– Hát csak azért, mert másképp nem lehet.
A zivatar rohanva közelgett ezalatt. A forgószél megelőzte a fergeteget, fakó porfelhővel takarva el eget, földet. A halászmadarak vijjongva repkedtek a Hortobágy fölött; fecske, verébsereg sietett eresz alá. Hangzott a nagy zúgás a pusztában.
– Nem jönnek be a csárdába? – sürgeté a leány a bojtárokat.
– Nem mehetünk. Idekinn van dolgunk – mondá a csikós.
Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga írásával, akkor a csikós kivette a kezéből a tollat, s megfordítva a váltót, annak a hátulsó lapjára a saját nevét pingálta oda szép gömbölyű betűkkel.
– Hát az mire való, hogy a magad nevét írod oda? – kérdé a gulyásbojtár kíváncsian.
– Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az írásnak a fizetsége eljön, akkor azt a tíz forintot én fogom megadni, nem te.
– S miért fizetnéd azt meg te, énhelyettem?
– Azért, mert az az én tartozásom! – mondá a csikós, felállva a helyéről, s felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt. Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár rá!
A leány nem értett az egész irkafirkából semmit. Sem ebből a szóváltásból.
Megrázta a fejét. De bolondok! Csak úgy csilingelt a fülében az a két aranyfuttatott függő. „Arrul” van szó, „sárga rózsa!” Rólad van szó!
A csikósbojtár szépen összehajtogatta a váltót, s egész szelíden mondá a leánynak, odanyújtva feléje az írást:
– Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót a fiókjába. Aztán majd, ha visszatér a Pelikán úr, a lókupec, az ónodi vásárról, s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki, hogy mi küldjük ketten. Régi kenyeres pajtások: a Lacza Ferkó meg a Decsi Sanyi. Köszöntetjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk az, majd elválik.
A leány vállat vont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy írásra írják a nevüket.
Összeszedte az írószereket, s visszavitte a városi biztos szobájába, ami ott van az oszlopos ámbitusnak a végén.
A két legény csak egyedül maradt.