A rablóvezér

György pedig felvette ölébe holt gyermekét, kivitte egy nyárfaerdőbe, ott sírt ásott neki egy fiatal fa tövében, s befektette a halavány gyermeket.

Nem bírta e szép fehér arcot földdel bekeverni, lombokat tépett le a közel bokrokról, azokkal hinté be előbb halottját, azután takarta rá a fekete hantokat.

Mikor a zöld gyepet kirakta a felhányt sírhalomra, úgy fájt egész lelkében valami érzés, de amely oltó könny helyett a gyehenna tüzét küldé szemeire.

Azután elővette kését: hogy felmesse a fa kérgére a nevet, mely élő fejfája legyen egyetlen gyermekének.

Vágta, vágta a betűket nagy szorgalommal, nagy elmerüléssel, s mikor készen volt vele, e nevet látta a fára kezei által felvágva.

„Basilisk.”

Mert nem leánya volt eszében, hanem annak megölője.

És azzal, hogy még akkor sem leánya volt eszében, hanem annak megrontója, hogy annak nevét véste fel halottja sírfájára, többet mondott, mint mennyit a legiszonyúbb átokeskü ki bírna fejezni.

Fölkelt, otthagyta a sírt, ment tántorogva odább, be az erdő mélyébe, azután megbánta, hogy oly könnyezetlenül hagyta el gyermeke sírját, s visszafordult, fel akarta azt keresni – a fák olyan hasonlók egymáshoz, sehol sem talált arra, melynek tövébe leányát elásta, s keresése közben mindég beljebb tévedt az erdőbe, az éj ott lepte – ment azután is, maga sem tudta, hova, miért, de csak ment. Sűrű csalitos buckák közé jutott, a fészkéről felvert madár sikoltva rebbent meg előtte. Végre egy fagyökérben elbotlott, elesett. Nem volt oka miért fölkelni, ha egyszer ott feküdt. Letette fejét a földre, jó éjszakát kívánt föld alatt alvó gyermekének, s elaludt ott és álmodott hosszasan vérben úszó emberekkel és égő városokkal.

Éjfél felé paripák nyerítése veré föl álmából. Magához nem messze két felnyergelt lovat látott, melyek röhögve látszottak egymást üdvözölni, míg a bokrok megül síró nőbeszéd és biztató, erős férfihang tört elő, olykor egy gyermek csevegésével vegyülve.

A férfi egy alacsony szikár alak, villogó fekete szemekkel, hosszú bajusza búsan függ le ajkán, s fekete nagy haja vállait veri. Arca sovány, de vonásai erőteljesek, mint szikár termetének acél izmai.

Egy kis három-négyéves gyermeket tart ölében, komoly nyájassággal enyelegve véle, a gyermek őt apjának nevezi s meg-megölelgeti apró karjaival.

Előtte egy nő áll, kötényével törülve szemeit és sokat zokogva.

– Tudsz-e már imádkozni, kisfiam? – kérdé a férfi, térdére ültetve a gyermeket.

– Hogyne tudna – felele érte a nő. – Mindennap elmondja, reggel, este.

– Jó ember legyen belőled, kisfiam, ne olyan; mint apádból; jövő esztendőre iskolába add, tanuljon valami jót.

– Megteszem, ha utolsó mindenem ráköltöm is.

– Vidd el innen, majd ha esze megjön, messze földre, hol senki sem ismer, ne tudja meg soha, hogy apja ki volt, tagadd el előtte nevemet, soha se tudja meg, hogy az ő szülője volt Rózsa Sándor, a hírhedett zsiványvezér.

– Kérdezd meg, kisfiam, apádtól, hogy mikor jön el újra tégedet meglátogatni.

– Azt, fiam, nem tudom, rám sohasem virrad fel a nap, hogy azt mondhatnám, ez az én napom lesz. Ma itt, holnap tíz mértfölddel odább s holnapután talán valahol a föld alatt.

– Ugyan ne beszéljen kend olyanokat, nézze, ez a gyerek mindjárt sírva fakad.

– Biz az, fiam, úgy van. A zsiványnak nincs kihez imádkozni reggel, este, hogy megőrizze a bajtól.

– De hiszen kend nem zsivány, nem ölt kend embert soha.

– Ne szépítsd biz azt, édes szolgám. Csak a hollók esznek meg engem elébb-utóbb.

A nő ismét elkezde sírni, a gyermek együtt sírt vele, a rabló összecsókolá mind a kettőt.

– Menjetek haza, édes cselédjeim, legyetek békességben, ne szóljatok senkinek, hogy itt láttatok, áldjon meg a… – gondolkozott, hogy kicsoda –, …aki engemet megver.

A nő és a gyermek eltávoztak, a rabló felugrott lovára, s kengyelében fölemelkedve sokáig hallgatózott a távozó gyermeki csevegés ismert hangjaira.

Ekkor egy hideg kéz érinté kezét.

Felijedve, de azért egy kiáltás nélkül fordult oda a rabló, s egy férfit láta lova mellett állni. A szenttamási menekültet.

– Ne tarts tőlem, Rózsa. Ne nyúlj pisztolyodhoz. Nem én vagyok az, kit életedben először megölj – szólt az hozzá nyugodt, szelíd hangon. – Nem azért mentett meg téged a sors tizenhét éven át a folytonos üldözéstől, hogy mint közönséges gonosztevő végezd be életedet.

– Te ismersz engem?

– Híredből. Tudom, hogy üldözve vagy, hogy fejedre jutalom van téve, és azt is tudom, hogy neked kedves nőd és szép kis gyermeked van, kiket, hogy esztendőben egyszer megláthass, halálveszéllyel jössz idáig, hol minden gyermek rád ismerhet.

– Ne beszélj arról! Rongyos vagy, látom. Zsivány akarsz lenni nálam? Nesze egy pisztoly, lődd főbe magadat, ha nem tudsz egyebet tenni.

– Tégedet akarlak a rabló névtől megszabadítani.

– Eszeden vagy? Tán nem próbáltam én azt eleget. Nem könyörögtem eleget minden törvény előtt: hogy vegye el fejemről büntető kezét, és én megszűnök gazdák pusztulása, utasok félelme lenni. Nem ígértem-e, hogy mindenkinek, kit megkárosítottam, visszafizetem elrablott jószágát, templomot akartam építeni átkozott vagyonomból, csak azt engedjék meg, hogy éltem további napjaira emberek közt élhessek, napszámmal, verítékkel keresve napi kenyeremet. Elfogadták-e valaha?… Nem volt az az áldozat, amit meg ne adtam volna törvénynek, embernek, istennek, nem elhajtottak-e mindenünnen. Meg akarsz csalni? Kerülj, szerencsétlen. Még nem öltem embert.

– Kell, hogy ezután ölj. Azzal fogod vétkeidet leróni. Mit sem törvény, sem oltár el nem fogadott, elfogadja áldozataidat a haza. A hazának ellenségei vannak. Menj, mosd el azoknak vérében a szennyet nevedről.

– Ne kísérts! – sóhajta fel a rabló. – Ha a csatatéren lehetne meghalnom, szép, becsületes halállal!…

– És ha dicsőséget lelnél ott halálod helyett… És ha jönnél vissza, s a nép, mely eddig erdőről erdőre üldözött, koszorúkkal s örömrivalgással fogadna. S azután nem mondaná senki rólad „ez a rabló”, hanem írva olvasnád neved előtt a „hőst”, a „bajnokot”…

– Hagyd abba, ne bolondíts… Ó, mennyit tudnék tenni! Egy dandárt állítanék ki magam. Mind oly fiúkat, kik százszor látták már a halált, és százszor legyőzték, kik megtanultak tűrni esőt és hideget s le nem szállni a lóról három nap, három éjjel, kiket, ha csatába eresztenének, hősöknek nevezne a világ, most zsiványoknak híja és üldözi.

– Én elmegyek és könyörgeni fogok érted.

– Mi közöd neked hozzám? Ki vagy te? Miért akarsz engem megszabadítani?

– Arra nagy okom van. Engem a rácok kivertek birtokomból, nőmet elcsábíták, atyámfiait leöldösék, házamba beültek, magam szökve szöktem el közülök, leányom az úton kezeim közt halt meg, itt temettem el az erdőben. És ezt mind a rácok tették rajtam. Ugye, ha téged rájok eresztenének, nem adnál kegyelmet egynek is soha?

– Nem.

– Hiszed-e hát, hogy nem nyugszom meg addig, míg számodra kegyelmet nem hozok, azon föltét alatt, hogy a rácokra menj minden embereiddel, akikkel parancsolsz, s úgy légy boldog e világon, amint azoknak ártani fogsz tűzzel és fegyverrel.

– Házat építek számodra ellenség-fejekből, ha utat csinálsz nekem a csatatérig.

– Megteszem. Esküszöm, hogy megteszem. Fölmegyek Budára, két hét múlva a bocsánatlevél kezedben lesz. Hol talákozhatunk?

– Velem sehol. Azt nem szoktam megmondani senkinek, mert hinni nem szokásom. Ha igazat beszéltél, jöjj Félegyházára, ott a vendéglőben ül reggelenként egy ráncos képű öreg szegénylegény. Szürke haj kétoldalt csimbókba kötözve, félkeze le van vágva, erről ráismerhetsz. Az majd elvezet hozzám, csak e pisztolyt mutasd neki. Annyit mondhatok, hogy ha erővel akarná valaki megtudni tőle tartózkodásom helyét, négyfelé hagyná magát vágni, mégsem mondaná ki. Ne haragudj érte, hogy őrizkedem. Tizenhét év óta üldöznek engemet. Arra jobbra tarts, ha az országútra ki akarsz jutni, én másfelé megyek.

S ezzel sarkantyúba kapta paripáját a rabló, a másikat pányván húzva maga után, hogy ha az egyik ki talál dőlni alóla, amaz kéznél legyen, s nyargalt bámulatos ügyességgel az erdő rendetlen fái s bokrai között, kanyargó futással, minő a fecske repülése, s nemsokára csak a távoli robogás sejteté, merre jár.

*

Két hét még nem tölt le, midőn György fáradtan érkezett meg a félegyházi fogadóba.

A sötét mellékszobában mogorván ült félig álló palackja mellett a szürke félkezű szegénylegény.

György mutatta neki a pisztolyt, mire az szótlanul fölkelt helyéből, kiitta borát, kifizette a korcsmárost, s ment György előtt, anélkül, hogy egy szót szólna hozzá.

Egy rongyos házikó elé értek a város végén, oda bement a szegénylegény, intve Györgynek, hogy maradjon kívül, s kis idő múlva két szép fekete paripát hozott ki felnyergelve, s inte Györgynek, hogy üljön fel az egyikre, míg a másikra az öreg pattant fel, vénsége és félkeze dacára a legbiztosabb ügyességgel.

S azzal nyargaltak ki a pusztákra.

Útközben beszédessé vált az öreg szegénylegény, elmondá Györgynek, hogy ezek Rózsa Sándor paripái. Kedvenc paripája azonban még ezeknél is szebb és jobb. Azt egy hadnagy sem bírja elérni, az nem hagy magára idegen embert felülni, az elnyargal álló nap, anélkül, hogy etetni vagy itatni kellene, s mégsem fárad ki. Az átússza a Tiszát háromszor egymás után, s ha gazdája alszik, ott vigyáz a feje felett, mint egy hűséges eb, s jelt ad nyerítéssel, hogyha veszélyt érez.

Késő estig vitte Györgyöt a szegénylegény keresztül-kasul a pusztákon. Sehol út, sehol egy ismertető-jel nem látszott, itt-ott csenevészett jegenyefákkal benőtt buckák, miket behordott a sívó homok, néhol egy-egy távoli tanya, honnan a kutyák rekedt ugatása hallék, majd egy puszta cserény, hová csak éjszakára hajtja gyulyáját a pásztor, kákás, nádas ingoványok repülő kócsagok fehér falkáival, s ismét sivatag lelegelt avar puszták, ragyássá gázolva mindenféle marhanyomoktól, miket földárja után áthajtottak rajtuk. A messze láthatáron csak itt-ott látszott egy-egy város tornya vagy valami messzünnen sötétlő erdő, mit újabb idők szorgalma honosított meg a fát nem ismerő homokban.

Végre leszállt az est. A táj elszürkült, elfeküdt. Csak a vén csikós tudta, hogy merre jár.

Iszonyú távolból valami vörös csillám tűnt szemeik elé, imitt-amott kigyullandó pásztortüzek között.

– Ott van Rózsa Sándor – monda a betyár kimutatva a tüzet mérföldnyi távolból, hol őt találni fogják.

Egy óra múlva értek oda. A közelgő lódobogásra hangosan nyerítettek a paripák a tűz körül, s három férfi alakja látszék, kik mindenre elkészülve várták a közelgőket.

Egy sajátságos, utánozhatatlan fütty a vén betyár szájából tudtul adá, hogy ismerősök jőnek.

Az egyik férfi a három közül Rózsa volt, a vezér.

– Mit hoztatok? – kérdé Rózsa.

– Kegyelmet tinektek! – kiálta György, a tajtékzó paripáról leszökve, s egy nagy pecsétes iratot adva át a kérdezőnek. – Olvasd és gyönyörködjél benne.

A rabló a tűz világához fordult a szétnyitott irattal, reszketett az kezében, míg végigolvasá, egy-egy könny hullott rá szeméből, térdei lassanként meghajoltak alatta, térdre esett s megcsókolá az írást, s azután felemelé könnyes arcát az égre.

– Én istenem! én uram istenem! – kiálta fuldokló zokogással. Tizenhét évi üldözés után embernek hagysz lennem ismét!…

Azután társaihoz fordult:

– Üljetek lóra, a csapatot össze kell híni.

Azok felszöktek paripáira, s keresztül-kasul hangzott a pusztában a jeladó füttyentés, mire tíz perc alatt száznyolcvan lovas férfi gyűlt össze, fegyverrel, paripával legjobban ellátva.

– Atyámfiai! – szólt hozzá]uk a vén vezér. – Amiről annyiszor álmodtunk, beteljesült. Mi nem vagyunk rablók többé, a törvény megbocsátotta bűneinket. Meg van engedve nekünk, hogy jóvátehetjük elmúlt életünk vétkeit egy becsületes halállal. Van-e közöttetek egy, ki meg ne bánta volna eddigi életét, s ne örülne annak, hogy azt becsülettel végezheti be?

– Nincs! nincs! – kiabálták egyszerre mind.

– Eljöttök-e velem a csatába?

– Mindenhova! a halálba!

– Esküdjetek meg erre!

Az eskü rövid volt: „Esküszünk, hogy hazánkért örömmel ontjuk ki vérünket.”

György odahajolt Rózsához:

– Tedd hozzá: és senkinek kegyelmet nem adunk!

Arra is megesküdtek.

– Most szólj, mit kívánsz tőlem? -monda a vezér Györgynek – elmondhatod: hogy egyetlen ember vagy, ki Rózsával jót tett az életben. Kívánj bármit, megteszem.

– Ölj, pusztíts, ahova küldve vagy.

– Egyebet nem kívánsz?

– Halottaim véreért gyilkosaik vérét.

– Mondd meg legalább nevedet, hogy elmondhassam nőmnek és gyermekemnek, hogy kit foglaljanak imádságaik közé.

– Nevemet elhagytam. Most Szenttamásinak hívatom magamat, hogy valahányszor megszólítanak, mindannyiszor eszembe jusson, mennyit vesztettem én ott! és hogy azon városnak el kell pusztulni a föld színéről. Szólítsatok Szenttamásinak engem, hogy valahányszor nevemet hallom kimondani, felforduljon bennem minden érzés, és szomjazza a vért.

– Velünk fogsz-e eljönni?

– Még nem. Még sok utam van nagy messze földekre. Ha átkozott sorsom megtart, a véres napokon, a véres mezőkön találkozni fogunk, addig is a halál angyalai járjanak veled. Senkinek kegyelem! Senkinek!…

S éjnek éjszakáján továbbment az ember, hidegvérrel táplált bosszújától hajtva, útjait nem vakdüh vezette ismeretlen veszélyek örvényébe, kiszámított terv szerinti megtorlás tanította, hova, merre menjen, előidézendő minden vészt, mellyel halálos ellene fejére lesújthat.


VisszaKezdőlapElőre