XXII.
(Jellemvonások a magyar nép életéből. Zalai parasztkövetek. A szöktető lélekjelenléte. A furfangos polgármester. A sánta koldus. Az önkénytes a zsebbe dugott kézzel. A k…i gyermekek, a mignatur csata. A rabbi, Messiás neve, 666. Nőkatonák. A schwechati markotányosné. Czakó anyja)

Míg a felsőbb körökben, a kormánynál, a hadvezérek közt az önzés, visszavonás, nagyravágyás és pártfelekezetesség ily jeleneteket idéztek elő, ezeknek ellentétül két képet állítok elé, két képet, hol e szenvedélyek rosszul eső világa kimarad.

Az egyik a köznép, a közkatonaság, az áldozataiban mindég első, jutalomosztásnál mindig legutolsó osztály, melynek önzéstelen becsületességéről, honszeretetéről, józan eszéről, hősi tetteiről egy emberéleten keresztül lehetne adatokat gyűjteni, s még akkor sem bírná az ember egy tizedrészét azoknak, amik megtörténtek és elfelejtetének.

A hadvezérek számára akad historikus, a köznépről, a közkatonákról ki győzne beszélni?

Legyen e nehány feljegyzett adat a magyar nép dicsőségének hajótöréséből nehány megmentett deszkaszál.

Ez adatokat nem azért jegyzém fel, mintha ezek volnának a magyar népélet legfényesebb vonásai, hanem egyedül azért: mivel még ezek sehol sincsenek megírva…

*

Zala megye jó távol esik Debrecentől, közte fekszik a Duna és Tisza és a Duna-Tisza között a császári hadsereg.

Mégis minden héten jöttek fel onnan közönséges parasztemberek Debrecenbe, megtudandók: hogy állanak ott az ország ügyei? Ott a kiadott proklamációkat, hírlapokat, tudósításokat elrejtették jól igénytelen zsíros szűreikbe, s úgy tértek vissza ötven mérföldnyi távolban lakó társaikhoz, tudósítást hordva nekik a magyar kormányról.

A falvak népei összehordták számokra a nehány forintnyi útiköltséget, s a közrendi szegényember gyalog felvándorolt Debrecenbe nehány forintjával. Senki sem kötelezte rá, senki sem jutalmazta meg érte, még csak a nevét sem írták ki az újságba, s a szegényember mégis oly híven elvégzé a rábízottakat, oly ügyesen, oly óvatosan.

*

A Pest körüli falvakból hetivásárokra bejárt a környék földműves népe. Mikor visszafelé jöttek, hánynak ült szekerén egy-egy szökevény honvéd, zsíros gubába takarva, vagy egy előkelő úrihölgy, hátán puttonnyal, feje tarka kendővel lekötve, ki férjét indult el keresni a magyar táborban!

Egyszer egy ily paraszthoz egy jólöltözött férfi közelíte, s félrehívta, megszólítá.

– Kend jószívű embernek látszik, földi…

– Mért volnék rossz, jó uram? Magamnak vagyok jó, ha vagyok.

– Lehetne-e kenddel egy okos szót szólni, földi?

– Csak tótul nem, nagy jó uram.

– Tudja meg: hogy én üldözött ember vagyok, akit a városban mindenütt keresnek.

– Hát ne maradjon itten.

– Kivinne-e kend engemet magával?

– Hogyne vinném…

– De ha elfognak bennünket…

– Már uram, ha ön feláldozhatja magát, én is feláldozhatom magamat, hat porontyom marad árván, az Isten majd apjuk lesz nekik.

S azzal beletakargatta a szökevényt egy gyékénybe, odatette maga alá, ráült és hajtatott vele kifelé a városból.

A lineánál megállítják a határőrök, s elkezdik szekerét összevissza kutatni.

– Hát ebben a gyékényben mi van? kérdi egy, úgy néz ki, mintha ember volna benne.

– Hát persze, szól lélekjelenléttel a pór, Kossuth van benne maga.

Az őrök nagyot nevettek a tréfán, megveregették a tréfás öreg vállát, az pedig lovai közé vagdalt és elhajtott danolva, fütyölve, mint aki most jön legjobb kedvvel a kocsmábúl…

*

Egy osztrák tábornok egyikére a legnépesebb magyar városoknak egy peremptorius parancsban ráizent: hogy számára legrövidebb idő alatt hatvanezer részlet szénát s annak megfelelő zabot készen tartsanak.

A polgármester legnagyobb utánjárás mellett sem bírt a kitűzött időre ötezer részletnél többet kiteremteni, s egész deferenciával tudósítá a tábornokot: hogy a tervezett és effektuált számok között rettenetes nagy a különbség.

A tábornok azt izente vissza: hogy ha a kívánt mennyiségből csak ötven részlet fog is hiányzani, a polgármestert felfüggeszteti s a várost megsarcolja.

A népség megértve e vigasztalást, azt mondta rá: hogy miután a hatvanezer részletet semmi esetre sem lehet előállítani, s eszerint a várost úgyis mindenesetre megbüntetik, tehát mármost a meglevő ötezer részletet sem küldik el, mert úgyis mindegy.

Azonban a polgármester okosabbat gondolt. Megtudva: hogy a szomszéd városban a horvátországi bán állomásoz, egy deputációval átment hozzá, s igen nyájas üdvözlettel kívánta nála tiszteletét tenni. A bán éppen jókedvében volt. Megtetszettek a zsírosszájú magyar emberek neki. Sokat beszélgetett velök, egészen megszerette őket.

– Csakugyan egyedül azért jöttek önök – kérdé –, hogy velem találkozzanak?

– Sőt még valami másért is. Vagy ötezer részlet szénát készítettünk össze excellenciád hadserege számára, azt kívántuk átajánlani.

Az altábornagy még kellemesebben lőn meglepetve a megelőző kedveskedés által, most már még barátságosabban marasztotta látogatóit; de azok már akkor kászálódni kezdtek, kalapjaikat vették.

– Hova sietnek olyan nagyon?

A deputáció úgy tett, mintha átallaná megmondani végre nagy unszolásra a polgármester így szólt.

– Már csak nem akartuk megmondani, de ha excellenciád parancsolja, hát legyen: – ide kellene mennünk a szomszéd városba: ez – s ez – tábornok úr el akarja tőlünk magának vitetni azt a szénát, amit mi ideszántunk. Elmegyünk hozzá, – akárha becsukat is bennünket, nem tehetünk róla, de mi egyszer azért kuporgattuk, hogy ideadjuk.

Az altábornagy elbocsátotta őket, „csak menjenek haza, semmitől se féljenek – monda –, majd elvégzi ő azt maga a tábornokkal”.

Csakugyan fel is küldé a tábornokot Budára, s azóta mindig őszinte pártfogója volt a barátságos magyar városnak.

Ezen jelenet ugyan költőibb végű lett volna, ha a polgármester az egész várossal kaszára kapva magát leaprította és a várost felgyújtotta volna, s voltak nevezetes emberek, kik apprehendálták tőle: hogy ezt nem tevé, én azonban ezen eljárását sokkal eszélyesebbnek találom…

*

A pesti vámnál gyakran lehete egy sánta koldust látni, ki két mankóra támaszkodva nagy kínnal vonszolta odább nyomorék testét, bozontos haja, szakálla, rongyokba kötözött zsugorult lába, silány öltözete s beteg arcszíne mellett nem volt szüksége a járókelőket könyörre szólítani, mindenki önkényt veté neki alamizsna-fillérét. A vámsorompónál rendesen leült, mielőtt kiment volna a városból, bizonyosan megpihenni a fáradtság miatt, messze lakott a líneán kívül egy bódéban, az őrökkel néha beszédbe elegyedett, nehéz, fuldokló hangon panaszkodott előttük az élet nyomorúságairól, a hideg napokról, a krumpli drágaságáról s más impolitikus dolgokról; azután ismét odább vánszorgott, köhögve és nyögve, mint egy halálos beteg.

Ki ismerte volna meg egy pár nap múlva ezt a nyomorékot, amint a debreceni városház lépcsőin délceg léptekkel sietett fel, két-három fokot lépve át egyszerre, fején angolos utazósipka, kezein finom kesztyűk, szemén kék szemüveg, öltözete meleg és divatos útiruha, s mikor az elnök előszobájába lépett oly erős dörgő hangon beszélt: hogy a harmadik szobában is meg lehete érteni.

Két nap múlva ismét cammogott vissza a nyomorék, felzsugorult lábbal Pest kapui felé, kinézése még szánalomra méltóbb volt, mint azelőtt. A vámsorompónál ismét leült, s oly átalkodottan köhögött: hogy alíg bírt szóhoz jutni, akkor is oly rekedt hangon beszélt: hogy senki sem értette.

– No, még ez sem messze viszi a csontjait – mondá a vámőr, a nyomorék rettenetes köhögését hallva, míg az ember nagy kínnal ismét felvánszorgott, mankóit hóna alá fogta s mászott nagy lassan odább.

…Azok a mankók belülről ki voltak üregítve, azokban hordott veszélyes iratokat a kém majd ki, majd be…

*

A hadfogadó térparancsnoknál egy szép fiatalember jelenti magát, be akar állani köztüzérnek.

A magyaroknál nem voltak igen válogatósak a katonák elfogadásában, az asszentálandónak nem kellett levetkeznie, kivált oly esetekben, midőn az ajánlkozó egyéniség külseje elég izmosnak látszott.

A toborzó parancsnok befogadta a fiatalembert, mire az arcán rendkívüli vidámsággal hirtelen távozni akart.

A parancsnoknak csak ekkor tűnt fel: hogy a fiatal önkéntes egyik kezét szüntelen zsebében tarja.

– Hol tanulta ön ezt? Feljebbvalója előtt zsebbedugott kézzel jelenni meg?

A fiatalember eltitkolhatlan zavarba jött e szavakra.

– Tegye ön a kezét a zsinórra, tanuljon emberséget! Az önkéntes egyik kezét a zsinórra tette.

– A másikat is!

A fiatal csak nem akarta a másik kezét előhúzni, végre a jelenvolt káplár vonta azt ki zsebéből.

Azon a karján már nem volt keze. Még Mórnál elvágták azt a viadalban, s elfogván Pozsonyba vitték, ott alighogy kigyógyult, rögtön megszökött, s újra felkereste a magyar tábort. Azt hitte: hogy mint tüzér, fél kézzel is tehet még szolgálatokat.

*

Egy k…i családapa fiával együtt beállt az önkéntesek közé. Kis hétesztendős fia, látva apját a háborúba készülni, odasimul hozzá s kérdezi:

– Édesapám, nem jönnek az ellenséggel kisgyerekek?

– Minek neked azok a kisgyerekek, édes szolgám?

– Én meg azokkal szeretnék verekedni…

Az ottani fiúk ötévestől kezdve tízévesig, mikor a császáriak a várost megszállották, ezerenként összecsoportosulva kimentek a város alá, magukat két seregre osztották, s ott dob- és trombitaszó mellett ütközetet csináltak, néha a csata egész délután tartott. Fegyvereik botok voltak, ágyúik kövekkel megrakott talyigák, puskáik hasított faparittyák. Egy ízben egy egész városrészt támadtak meg, a cigányvárost, melynek minisztériuma meg akarta tagadni a fegyveres erőnek határain átvonulását; a vezérek ezt casus bellinek deklarálták, s miután a kérdéses terrénumot kellőleg blokírozták, egy előrebocsátott hatályos bombardement után rohammal bevevék, lakosait részint expatriálták, részint hadifoglyokká tevék; a rendőrség intervencióját célirányos parittyatűzzel visszautasíták, s a pozíciót mindaddig megtarták, míg professzoraik ott a hely színén meg nem jelentek, s akkor is csak egy általános amnesztia föltétele mellett kapituláltak, mely kölcsönösen ratifikáltatott is.

… A fenn említett családapát Verbász alatt, midőn fia mellett csatáza egy ágyúgolyó fiával együtt elsodorta. Mindkettőnek egy percben zúzta szét fejét.

*

Egy rabbi arról prédikált hitfeleinek: hogy Kossuth az a Messiás, akire eddigelé vártak. Mert a hagyományok könyvében a többi ismertetőjelek között ez is meg van írva:

„Ennek néve lészen hatszáz hatvan hat.”

S aztán kiszámítá.

„LVDVIg CossVth

Ez annyi mint = DCLVVVI = 666.”

Hitték-e ezt a zsidók vagy nem? Annyi bizonyos, nagyon ragaszkodtak hozzá…

*

A magyar hadseregben több nő szolgált férfiruhában.

Majd mindenik hadtest katonái emlékeznek egyre, s tudnak róla csodás anekdotákat.

…Losonc mellett egy tehetős arisztokratának volt két szép leánya, egy éjjel mindkettő elment hazulról. Az apa sokáig nem tudott róluk semmit, hónapok múlva hallotta meg ismerősöktől: hogy mindkét leánya vitézül küzd a magyar hadseregben. Sohasem tértek vissza az apai házhoz.

…Szegeden lehete látni a Bocskai-huszárok között egy szép fiatal barna lányt, hajdú lány volt, már akkor őrmester rangot viselt, a szőregi csatában elesett, egy golyó szívén ment keresztül, ottmaradt a sáncon fekve. Maga az osztrák tábornok is megállt holttesténél, amikor arra ment.

…A vadászezredben volt egy fiatal lány, hadi érdemeiért főhadnaggyá lőn kinevezve. Jegyben járt a kapitányával. A kápolnai csatában golyózápor közül hordta ki a sebesülteket.

…A Nemzeti Színháznál is láthatni egy volt huszárhadnagyot. Most vaudeville-énekesnő.

Hát a markotányosnék? ezen eredeti kiegészítő része egy hadseregnek, kiknek pálinkás hordója gyakran egyenlő szolgálatokat tesz a csatában a muníciós szekerekkel.

Bár nem vesznek részt a csatában, nekik is ott kell lenniök, ahol legnagyobb a veszély, mert hisz az ágyútűz meleg, s a katona megszomjazik benne, s ha ilyenkor egy ital frissítőhöz juthat, új életre, új erőre kap tőle.

A schwechati csata idején egy markotányosné ott forgolódva a huszárok körül, hol legsűrűbben hullottak a golyók, figyelmezteték a jó hadfiak: hogy menjen az útból, mert még valami éri.

S íme alig mondá ki: hogy „nem megy”, jön egy hatfontos golyó, s éppen a háta mögött esik le a földre.

A föld ekkor éppen rendkívül sáros volt. A puha földrétegből nem ugrott el oly erővel a golyó, mintha kemény földre esett volna, de annyi demonstrációt mégis tett: hogy a markotányosné háti kosarát meglökve, azt kosarastúl vagy három lépésnyire eltaszította.

– Ejnye! – kiált fel az szidva a tovaguruló gömböt – inkább magamat ütött volna agyon, minthogy valamennyi pálinkásüvegemet összetörte.

Kívánsága nemsokára betölt. Ugyanazon huszárok, akik akkor figyelmezteték, mikor egy óra múlva visszavonultak, az árokban látták fetrengeni a markotányosnét. Egy golyó mindkét lábát elszakította. Könyörgött nekik: hogy öljék meg, s harminc pengőforint van a keblében, azt vigyék el, nehogy üldözőiknek maradjon.

*

A magyar literatúra egyik legnevezetesebb egyénisége, a drámaköltő Czakó szerencsétlen vége eléggé ismeretes.

Tán szándékosan, vagy tán véletlenül egy délután legjobb barátai körében főbe lőtte magát.

Az országos megsiratottnak szegény édesanyja maradt, ki mindennapi szűk keresete megtakargatott filléreiből hosszú év alatt egy kis összeget szerezgetett, melyet egyetlen fiának elhagyott, elfeledett sírhalma fölé emelendő márványemlékre szánt.

De eljöttek Magyarország siralmas napjai. A kétségbeesett hon segélyért kiáltott fiaihoz, leányaihoz…

A szegény asszony – ha még egyetlen fia élt volna, azt adta volna áldozatul, – de már az meghalt, el is volt temetve, el is volt feledve.

– Hadd maradjon sírja jeltelenül – mondá az asszony, s odaadta egyetlen fia síremlékére könnyek között takargatott pénzét.

A sírhalmot simára tapodták az idők, és a szegény asszony áldozata is hiába esett…

*

Évek múlva, századok múlva lesz mit beszélni az unokáknak apáik tetteiről, s akárminő sorsra lesz hivatva a jövő nemzedék, tán meglehet: hogy megátkozandja apáit, de szégyenelni nem fogja őket.

Nem a vezetők voltak a nagyok: a nép volt óriás, mely őket fölemelte. Ha tudtak volna oly készek lenni az áldozatra a legelsők, mint a legutolsók, nem folyt volna ki annyi drága vér, – és nem folyt volna ki hiába!

*

A másik képpel, melyet a kormány körüli pártos viharok ellentéteül állítani ígértem, adós maradok.

Ez az indifferens foule képe. És e kép ismét nem a köznép rétegeiből van véve. Legkitűnőbb alakjait az ország képviselői teszik és előkelő hivatalnokai.

Akik emlékeznek a Fürdői Körben naponta láthatott jelenetekre, tudják: hogy mit értettem. Rút terrénum. Ne lépjünk bele. E kép leírásával adós maradok.


VisszaKezdőlapElőre