XVIII. Útitársam

Az általános idézés következtében ő is feljelenté magát. Megengedtetett neki: hogy további rendelkezésig szabadlábon maradhasson. Nem levén semmi dolga, napestig a városban alá s fel őgyelgett, sorba látogatta azokat, akik fogva voltak, csaknem egész nap rajtuk lakott, ott ásítozott a szemük közé, míg ki nem kergették, unta magát és untatott másokat, senkit meg nem szólított, senkinek nem felelt, csupán akkor: ha azt kérdezék tőle: „hogy van?” arra felelt: káromkodott.

Egyszer elmegy egy délután a katonai parancsnokhoz s egész bizodalommal felkéri: hogy tegyen vele egy jókora szívességet.

– Ha hatalmamban áll és lehetséges, kész örömmel – felele az, lekötelező modorral.

– Lehet is, teheti is, csak azt akartam kérni: hogy addig is, míg ítéletet kapok…

– Adjak engedelmet hazatérhetésre, nemde? – vága közbe a parancsnok.

– Dehogy! Addig is csukasson be…

A parancsnok nagy szemeket csinált. „Mi lelte önt?”

– Hát nem látja ön, mint esik odakünn a hó?

– Tökéletesen látom.

– S nem érez ön semmit, mikor ezt látja?

– De igen, azt, hogy hideg van.

– Akkor ön nem volt vadász soha.

– Vagy úgy?

– Természetesen. Ez a legfölségesebb idő a nyúlra meg az őzre. Az ilyen időért a vadász imádkozni szokott. Mikor azt látja, akkor egyébről nem gondolkozik, otthon hagy meleg szobát és feleséget, gazdaságot és hivatalt, s künn tanyáz három nap, három éjjel a havon. Ilyen időben a vadászt otthon nem tartja semmi, kivéve: ha rázárják az ajtót. Azért kérem parancsnok urat: zárasson be engem.

– De hisz ön azt mondja: hogy ilyenkor legjobb vadászni, hát menjen inkább vadászni.

– Igen? Mivel? Bottal?

– Hát nincs puskája?

– Tudhatja: hogy nem szabad tartanom.

– Hát adok én fegyverjegyet.

– Fegyverjegyet? Azzal se tudok én lőni.

– Igazság! Azt hittem: hogy van önnek fegyvere, csak nem meri elővenni. Hát vigye el az enyimet.

S azzal leakasztotta a falról saját drótcsövét a parancsnok s odaadta a hazafinak. Az örült neki, mint a gyerek.

Az nap és azon éjjel folyvást szakadt a hó. A városi emberek térdig jártak benne, dideregve és piros orral. A polgártárs csak három nap múlva került elő a puskával.

– Bakot lőttem! – mondá, a parancsnokhoz beállítva.

Az kérdő bámulattal tekinte rá.

– Mégpedig kettőt – folytatá a hazafi. Egyiket idehozattam önnek.

Egy parasztszekérről pompás bakőzet emeltek le a parancsnok kapuja előtt.


VisszaKezdőlapElőre