XIX. Találkozás ismerősökkel

…Három koporsót vittek ki egyszerre a házból. – Az egész város népe ott volt halotti kíséretül. Két kis szőke árva gyermek ment rídogálva a koporsók után. Gyászba öltözött rokonok vezették őket kézen fogva.

Mind a három koporsót egy sírba tették egymás mellé. A közös sír fölé egy kőemléket állítottak, melyre minden név helyett e szavak voltak jegyezve: VIRTUTE PECCANTES.

A behantolt sír fölött búsan hangzott el a gyászének: „Miserere, Domine!”

*

Most is emlékezem arra a kis halavány leányra, ábrándos arcával, szőke fürteivel, sokszor láttam sírni érzékeny színdarabok fölött, sokszor meglepém, ábrándjai közé eltévedten, regényes könyvek olvasása mellett, vagy zongorájánál, melynek elefántcsontján tévelyegve futkostak ujjai.

Láttam őt többször a templomban, amint buzgó, valódi áhítattal imádkozott és önkénytelen sóhajában megismerém a repülő galambot, mely a szentlélek képe.

Kijárt sokszor apja sírhalmához, s egy-egy fonnyadt virágot, mit onnan letépett, ereklyéül őrzött imakönyve lapjai közt.

Örömkönnyeket sírt a boldoggal, fájdalomkönnyeket a szenvedővel, s jó és szelíd volt mindenki iránt.

Mikor legutoljára láttam, jegyben járt egy hivatalbeli emberrel, akin ugyan nem volt semmi csudálni- és szeretnivaló, de akinél a többiek sem voltak jobbak, akiket ismert, s aztán rokonai is úgy akarták: hogy hozzámenjen. Az ember nem volt szegény, mint vidéken szokták mondani, el tud tartani egy feleséget.

A leány még nagyon fiatal volt, a vőlegénynek várnia kellett.

E várakozás közben bekövetkeztek a háborús idők. A katonaság jött-ment egyik városból a másikba, egyszer úgy történt: hogy egy hadosztály éppen azon várost választá állomásul.

Minden háznak jutott vendége, Emmiékhez (így hítták a kislányt) egy fiatal őrnagy szállásolta be magát.

A fiatalember sokat beszélt a leány előtt harcairól, szenvedéseiről, múlt dicsőségről és jövő veszélyről, nagy, világemelő eszmékről, nemes, áldozatra kész indulatokról, és a leány oly figyelemmel hallgatta mindig. Keble szorult, pihegett, midőn a csaták előkészületeiről hallott beszéltetni, – reszketett, elsápadt az ütközeteket festő szavakra, s midőn a nagy, a dicső eszméket hallá, arca lángolt, keble feldobogott, szemei ragyogtak.

Egyszer vőlegénye megfogta a leány kezét, s érzé: hogy reszket.

– Kegyed szereti ezt a fiatalembert? – kérdé a leánytól.

A leány a magasabban érző szívek nyugalmával tekinte rá.

– Az az én titkom.

– Tegyük fel: hogy én kitaláltam volna e titkot, és nekem nem tetszenék.

– Van okom rá talán: hogy őt gyűlöljem?

– De van nekem, ha kegyednek nincs. Nekem itt jogaim vannak, miket nem akarok másokkal osztani.

– Nem értem.

– Választania kell kegyednek: hogy én szüntessem-e meg látogatásaimat vagy az őrnagy.

A leány hátat fordított vőlegényének, s könnyes szemmel távozott el a szobából.

Az pedig elhagyta a házat, és két hétig felé sem ment.

E két hét örömünnep volt Emmire nézve. Hallgathatá szabadon hőse lelkesült szavait, remeghetett, sírhatott, pirulhatott, nem kellett tartania senki szemeitől, hogy azért megszólja, kineveti, megengedheté, hogy elfoglalja szívében azon helyet, mit a nőkebel legelső ideálja számára fennhagyott, nem korlátozva senki kötelező jogaitól.

Két hét múlva váratlanul ismét meglátogatá volt vőlegénye, igen nyájasan viselte magát iránta, elő sem hozta egykori viszonyát, hanem annál nagyobb udvariasságot mutatott, mint szokás, megszakadt szerelmi összeköttetés után.

Még ott volt, midőn az ifjú őrnagy belépett a szobába. A leány arcán végigfutó pírról láthatá, hogy a belépő szívesen látott vendég.

Az leült. Fecsegett egyről-másról. A leány oly boldognak látszék. Arcát nem erőlteté színlett közönyösségre, látni lehete rajta a felmerülő indulatok kifejezéseit, szemei a szép ifjú arcán és beszédes ajkain függtek mondhatlan gyönyörrel.

A lemondott vőlegény ekkor odafordult az ifjú katonához s véghetetlen bonhomiával kérdé tőle: „Apropos! hogymint van kegyed felesége?”

Az ifjú nyájasan tekinte rá és felele minden gondolkozás nélkül: „Igen jól, leszámítva azt, hogy miattam aggódik.”

A kérdezőhöz fordulva, nem vette észre: hogy Emmi e szavakra oly fehér lett, mint a szobor.

– Miért nem hozta ön el magával? – kérdé a hivatalbeli ember tovább, hideg, kiszámított szíveskedéssel.

– Ah, uram. Ily útra, mint az enyim, egy gyöngéd teremtést elhurcolni, szívtelenség volna, s ha még csak egyedül lenne! De oly két kisgyermekkel, mint az enyimek, vészben, zivatarban, néha éhezve, néha üldöztetve utazni, kívánni sem lehet. Aztán a családi élet nem is táborba való. Aki csatareggelen asszonysírást hall, annak rosszul esik az ágyúdörgést hallani.

– Ó, az mind csupa kifogás – vága közbe kacagva, kötekedve a hivatalbeli ember. – Ismerjük az ilyen mentségeket. A vitéz urak elhagyogatják zsenácskáikat: hogy terhükre ne legyenek egészen másnemű ostromok és hódítások közben, mind minőket puskaporral szokás kivíni.

– Nem, uram! – viszonza komolyan a hadfi. – Én nőmet szeretem. Mondhatom: hogy imádom, s ha el tudnám is benne feledni a szeretőt, nem feledhetném benne gyermekeim anyját. Büszkén mondhatom el, őérte, nem magamért – hogy kívüle nőnek arca nem foglalt sem szívemben, sem álmomban helyet – soha.

A hivatalbeli ember, hamis, macskai hunyorítással szopta be ajkait, s gúnyoló tekintetét egykori mátkájára függesztve, vevé kalapját és búcsúzott.

A leány arcáról eltűnt e tekintet alatt a halaványság, nemes elpirulással kelt föl helyéről, szemeiben egy könny tündökölt, odalépett az ifjú katonához, ki a jelenlevők érzelmeiből semmit nem gyanított, s megszorítá kezét, forrón, nemesen: „ön derék ember!” Azután hirtelen szobájába sietett. Vőlegénye mellett kellett elhaladnia. Szemébe nézett. Kiállotta annak gúnyos tekintetét, s halkan, de büszkén monda:

– Most még jobban szeretem őt.

*

E nap óta nem látta Emmi elutasított vőlegényét. Mondták: hogy elhagyta a várost, elutazott, senki sem tudta: hova.

Egy napon levél érkezett az őrnagy számára. Ő maga nem levén honn, a levél Emmi kezébe került. A borítékra ütött postabélyegről olvasá: hogy a levél azon városból érkezik: hol az őrnagy családja van. Előre gondolá: milyen örömet fog neki e levéllel szerezni. Alig várta: hogy megjöjjön, s ő maga adhassa át neki. Még a folyosón hallva lépteit, elébe futott:

– Ön egy levelet kapott hazulról – monda. – Tele édes hízelgéssel, tele üdvözlettel, bizonyosan.

– Gondolja kegyed.

– Kétségtelenül. Ígérje meg, hogy nekem meg fogja e levelet mutatni.

– Ha nőm írja, igen. Amit ő ír, az mindig érzelemmel és gyöngédséggel van tele, azt mindenki olvashatja, de tartok tőle: hogy az ipam ír, s abban aligha lesz egyéb őszi és tavaszi vetésnél.

A leány átadta a levelet.

– Mondtam – szólt felkacagva az őrnagy, amint a borítékra tekintett… – Az ipam írása.

– Igen! de belöl? Ez csak a címzet.

Az őrnagy megfordítá a levelet s önkénytelen rándulás lepte meg izmait egyszerre… Csak most vette észre: hogy a levél pecsétje – fekete.

– Mire ez a fekete pecsét?

– Ó, nem fekete az – vigasztalá Emmi –, nézze jobban. Csak sötétzöld.

Az őrnagy elmosolyodott.

– Igaza van – monda, szinte megdöbbenten. – Az ipam ilyen pecsétviaszt használ rendesen. – S azzal felszakítá a levelet.

Egy nyomtatott negyedrétű lap volt abba téve. Kibontá. Az első tekintetnél, amit rávetett, feljajdult fájdalmasan, s kezét arcára csapva, elkezde hangosan, kínosan zokogni.

– Olvassa! – szólt fulladozva, még könnyei elboríták arcát, odanyújtva Emminek a kezében összegyűrt lapot.

A leány reszketve vevé el. A széles fekete szegélyzetű lapon egy vignett volt felül; ravatal mellett egy síró nő képe, egy mákkoszorús nemtő lefelé fordított fáklyával s fölötte a gyászfűz, – aminő jelképeket temetésre hívogató lapokra szokás nyomtatni.

E lap az őrnagy feleségének halálát hirdeté, hívogatva a rokonokat és ismerőket az ősz apa, a síró árvák és a távollévő férj nevében az utolsó tiszteletadásra. Meghalt a hű nő, a szerető anya, miként e lap mondá forró betegségben, mit férje utáni aggodalma idézett elő.[1]

A leány, míg olvasá, könnyeivel áztatta e lapot, de úgy érzé: mintha e könnyek balzsamként hullanának szívére s enyhítenének ott valami fájdalmat, minek még eddig nem mert nevet adni.

Ama gyásznap azon nő halálát hirdeté, kit szeretett, kit imádott azon ember, akit viszont ő bálványoz.

A leány remegve vette észre: hogy könnyein át valami ébredező remény derűje kezd keresztülmosolyogni, s hirtelen szobájába távozott, magára hagyva az őrnagyot kínzó fájdalmával, míg saját szívében oly megdöbbentő örömöt kezde érezni: hogy szinte félt önmagától. Örömöt a legjobb, a legszeretőbb lény halálhírére…

*

Másnap csata volt. Reggeltől estig tartott.

Az őrnagyot soha sem látták oly vakmerőnek, mint ekkor.

Szembenézett a halállal, mintha azt kereste volna, zászlóalja élén lovagolt, legelöl mindenütt, csatatűzbe, ágyúk elé, szuronyok közé, s mikor zászlóaljának nem volt már tennivalója, a huszárok közé furakodott közlegénynek, együtt ment velök dühös vad rohamra, csatatűzbe, ágyúk elé, kardcsapások közé, ott a heves viadalban, egy nagy sebet kapott fejére, szédülten, félholtan vitték el a csatatérről, szállására.

Ott sokáig feküdt seblázban. Élte hetekig nem volt bizonyos, s midőn fején gyógyult a seb, elkezdett vérzeni a másik, – ott a szívben, mit megholt nejének emléke ejte rajta.

Gyakran úgy tetszék neki, mintha lázálmai éjszakáján egy-egy tündér-álomkép jelenne meg kórágya fölött, ki oly résztvevő, oly szerető arccal tekinte reá, minővel angyalok szoktak álmodónak megjelenni, kinek hófehér kezei homloka sebét, rózsás mosolygása lelke fájdalmait gyógyíták. Lázas fantáziái közt, élte nemtőjének hitte e tüneményt, s midőn eszméletét visszanyeré, akkor látta: hogy az – Emmi…

Az ápoló kezek alatt lassanként gyógyult a seb. A szelíd részvét, a gyöngéd vonzalom felejteté a szívvel is a magáét. A betegnek szabad lőn kijönni a szabad levegőre, a kert fái közé. Ilyenkor oly örömest támaszkodott ápolónéja karjára, s naprul napra lehete rajta látni: hogy amint növekszik ismét teste életereje, akként tér vissza lelke életvidámsága is.

Egy alkonyatkor ismét együtt jártak a kert virágai között. Az ifjúnak úgy tetszett, mintha az ég kékebb, a nap világosabb volna, mint egyébkor, mintha a fák szavakat susognának hozzá s a virágok egyetértőleg integetnének rá színes fejecskéikkel, biztatva: hogy tegye azt, amit most gondolt!

Megszorítá azon kezet, melyre támaszkodott. Szemébe nézett a leánynak.

– Emmi… – szólt hozzá gyöngéden …szereti-é kegyed a kisgyermekeket?

– Ha jók és kedvesek, igen – válaszolt a leány.

– Ah, olyanok, mint az angyal! – kiálta föl az ifjú, nem tartóztathatva indulatjait.

– Kiket ért ön? – kérdé a leány hebegve, s majd sápadt, majd elpirult.

– Az én gyermekeimet!… Az én árva gyermekeimet… Tudná-e kegyed őket szeretni?

A leány szemeiben meggyűlt a könny, visszaszorítá az ifjú kezét, s alig hallhatóan rebegé; „igen, ó, igen.”

Az ifjú lelkesülten szorítá keblére a dicsőült tekintetű teremtést. Az ég kékebb volt, a nap világosabb, mint egyébkor. Ő szeretett – és boldogan.

Nemsokára nőül vevé a leányt, s csak egészsége teljes helyreállását várta, hogy őt hazavigye családja körébe. Második édesanyát két árva gyermekének.

*

Nap múlt nap után. A szív ismét megszokta az örömöt, a reményt. A harcok ideje lejárt. Az ifjú hősnek csak mint eltűnt álom, jutott még néha eszébe az elmúlt dicsőség s az eltemetett nő. Új boldogsága kárpótlani látszék mind a kettőt. Enélkül a kettős veszteség éltét vagy eszét vette volna el.

Egy napon útra kelt ifjú nejével, őt lakhelyére viendő.

Az egész úton egyik érzés, egyik gondolat a másikat váltotta szívében, agyában. Elképzelé, mint fog a két kis szőke gyermek új anyja kebelére simulni, kérve: hogy szeresse őket úgy, mint a régi. Elképzelé, mint fogja új neje karján meglátogatni a sírt, mely a legjobb nőt takarja, kérve: hogy szeresse őt úgy, mint az, ki ott el van temetve.

Már látszott a város, már látszott a ház, hol családi tűzhelye áll:

– Nézd, ott fogunk lakni – mutatá Emminek –, látod a galambokat ott a háztetőn!… Az ott a lugas, mely alatt estennen üldögélni szoktunk, az oleanderek most is virítnak az ablak előtt. Az udvaron kis őzike legelész, nyakára piros szalag van kötve. Az az én kisfiam őzikéje. Most két kis szőke gyermek fut oda hozzá. …Ah, azok az enyimek! Virágkoszorút hoztak kedvencüket felékesíteni. A bohó állat megeszi a koszorút. A gyermekek nevetnek rajta. Ah, kedves fiaim!

E percben a kapuhoz ért a hintó. A férj leugrott, leemelte ifjú nejét. Fiai örömsikoltással futottak elébe. Az örömzajra egy gyászba öltözött nő lépett ki az ajtón… A holtnak hitt feleség…

A kedves, búsongó asszony, kit ő úgy szeretett, s kit meghaltnak tudott, s ki helyett más anyát hozott gyermekeinek… és azt is szerette…

A kárhozatos tévedés kiderült.

Emmi megvetett vőlegénye járt ott. Az őrnagy ipa levelet küldött általa vejének. A bosszútervelő felnyitotta a borítékot, s a levél helyébe ő tette ama halálhirdető lapot, mit a legközelebbi város nyomdászánál készíttetett, akinek nem volt oka utánajárni: hogy valóban meghalt-e az, kinek gyászlapját nyomtatá.

Három ember volt semmivé téve. Átadva a világ, a törvény és a szív ítélőszékinek.

Pedig egyik sem volt oka annak: hogy vétkezett, hogy szenvedett.

Az eset magát a törvényszéket is zavarba hozta. Mindkét nő szerette férjét, és a férj is szerette mindkét nejét, és egyik sem tudott lemondani.

…Egy reggel halva találták mind a hármat.

Rájok nézve az élet sorsa úgy össze volt bonyolítva: hogy azt csak a halál oldhatá meg.

Most mindhárman célt értek. Egy sírban nyugosznak.

Miserere, Domine!


[1] Halálhíreket rendesen ily nyomtatott lapokkal szokás megizenni, hasonló kedélyállapotban a gyászoló felek képtelenek levén leveleket írni.


VisszaKezdőlapElőre