XX. A nikomédiai kövek
I. Abu-Shirzad-Eddin

Budán, a Császár fürdőhöz közel, fenn a hegytetőn, van egy régi török mecset, egy pusztulásnak vált ódon kis kápolnaszerű épület, melynek belsejébe vasrostélyon keresztül beláthatni. Benn egy török dervis hamvai nyugszanak, ki akkor élt itt, mikor Buda tornyain még a félhold ragyogott, s azalatt halt meg, és itt temetteték el az idegen földben.

Az ozmán hatalom azóta mindég hátrább szorult, most alig áll még legszegletében Európának s hajdani hírének, s az itt-ott elmaradozó hősök és szentek sírjai mutatják még egykori hatalma kiterjedését, mint tengerjárást az elhagyott kagylók.

De a nép nem feledé el a helyet, hol idegen földben egy-egy szente nyugszik. Évről évre megjelennek az ájtatos zarándokok távol napkeletről, eljönnek imádkozni az elhagyott sírhoz, mely egykor országuk határán belül esett, s most attól oly távol maradt.

A mecset őre egy vén ulema, neve Abu-Shirzad-Eddin, kit az élő nemzedék közül senki fiatalabbnak nem ismert, mint minőnek most látszik, csupán hozzávetőleg többnek kell lennie százötven évesnél.

Nemrég egy kilencvenéves agg nő halt meg Budán, már az oly vénnek ismerte őt gyermekkorában, mint halála évében.

Feje egészen kopasz, borotvának nincs rajta többé mit keresni, de sűrű szakálla csaknem övéig ér s fényes fekete, mint a kőszén, vallásos szokásnál fogva khenna- és indigópéppel festi azt olyszínűre minden hetednapon.

Eredetét a hajdani Mágusoktól vette, e misztikus lényektől, kik minden országban, minden égöv alatt megtarták rejtélyes hatalmukat, országok dűltek, koronák hullottak, népek vesztek el, csak az ő bűbájos lételök élt túl mindeneket, megírták a múltat, olvasták a csillagzatokból a jövendőt, meghosszabbíták az emberéletet rendes határain túl kétszeresen, háromszorosan, bekísérték az élő lelket a halálon túli élet homályai közé, építének templomokat, bálványemlékeket; mik még romjaikban is fenségesek, csodákat hoztak elő a művészetekben: hajlékonnyá tevék az üveget, az ezüstöt égszínűre, az aranyat rózsaszínűre változtatták; – leszálltak a természet legmélyebb titkaiba s föl az istenség fenséges örök rejtelmeibe, – csak az ő titkaikat nem fedezte föl senki. Még betűiket sincs aki ismerné; – találnak olykor köveket kalandos utazók, teleírva ismeretlen szokatlan vonalokkal, a világ minden tudósai nem bírják leolvasni, mi van odaírva. Azt hiszik: a holdból esett ide az a kő, vagy az özönvíz előtti időknek, vagy tán messzebb az emberi nem teremtése előtt élt őslakók korának rideg maradványa.

A magnetizmus előttök rég ismeretes erő volt. Évezredekkel azelőtt, hogy egy újabb nemzedék lángeszű fia azt ismét föltalálta, már ők be voltak avatva az isteni erő titkaiba, jósálmokat mondatának elaltatott idegkórosokkal, betegeket gyógyítottak ujjaik érintése által, s kényszeríték a koporsóból kivett halottat a galvanizmus csodahatalmával megmozdulni, fölnyitni tört, homályos szemeit s merev idegeit megrázkódtatni, s elkékült arcán megjelenni a kárhozat kínvonaglásait.

E magnetikus erő fiúról fiúra szállt, az apa véréből átment a csodás fluidum a gyermek ereibe, s hogy meg ne gyengüljön annak ereje, a mágusnak csak osztályából való nőt volt szabad ismerni, úgyhogy később, midőn az előrehaladt idők szelleme meggyéríté azoknak számát s a kevés fennmaradottat szétszórta a világ minden részeibe, némelyik már túl volt élete századik évén, midőn megnősült, s azután lettek gyermekei.

A testi és lelki mértékletesség mesés hosszúságra nyújtja a rejtélyes lények életkorát; a budai vén ulema, ez élő maradványa azon mitológiai kornak, melynek pátriárkái közt az írás szavaiként hétszáz évig élt egy, már maga is a második századot éli. Napjai hallgató merengésben, a természet titkainak és az apák hagyományainak vizsgálatában, éjei világlátó álmodozásban telnek; eledele kenyér és víz, ruházata avatag fehér szőrpalást, mely testét körülburkolja.

Ritkán jár emberek közé, de ha valakit kiváncsiság vagy tanácskérés hozzá vezet, ajtaját mindég nyitva találja. Abu-Shirzad-Eddin nem zárkózik el senki elől, nem fél senkitől, nem örül senkinek és nem bosszankodik senkire.

*

Egy ifjú barátom, ki sok regényes viszontagság után, most egy félreeső egyszerű faluban, mint közönséges földmívelő éli egyhangú napjait, elfeledve a világtól, s tán éppen azért boldogan; – egy történetet beszélt el nekem Abu-Snirzad-Eddinről és azokról, kik vele összeköttetésben vannak. A dolog ővele magával történt. Saját szavait fogom idézni, úgy amint azokra emlékezem…

1845-ben Berlinben jártam tanári előkészületek végett.

Ott az akadémiákon valami Rosicrucianus szektával ismerkedtem meg, kik nyílt tanaikban „szabadkőműveseknek” vallották magukat, titokban azonban a természet legmélyebb titkaival: teozófiával, rhabdomantiával, alkímiával, mesmerismussal, necromantiával stb. foglalkoztak.

Akkori túlfeszített kedélyemet rendkívül magukhoz ragadták e csodás, rejtelmes tanok, úgyhogy rövid idő alatt egyike lettem leghívebb, szorgalmasabb proselytáiknak.

Volt különösen egy közöttük, valami Rauber von Thalberg nevű, kit röviden csak Raubergnek szoktak nevezni, ki az egylet legtekintélyesebb tagjának tartatott.

Ez a rhabdomantiát meglehetős sikerrel űzte, bűvös vesszejével rejtett ércbányákat s ásványforrásokat fedezett fel, egyszer magam is tanúja valék, midőn a vízirányosan fektetett mogyoróvessző egy helyen elkezdett minden látható külbefolyás nélkül magától reszketni, – azon a helyen egy gazdag ezüst bányaérre találtak. Később a vessző helyett fonálra akasztott kénesvassal tett próbát, mondják: hogy azzal is többször sikerült neki; az ottani tudósok egész könyveket írtak mellette és ellene.

Ez az ember különösen látszott engemet szeretni, azon erős hitért, mellyel transzcendentális tanaik iránt viseltetém, több apró titkokkal ismertetett meg, megajándékozott a Rosicrucianusok titkos rendjelével, melyről azok minden földön egymásra ismernek: négy rózsa keresztbe állítva, közepett e betűk: R ********** C.

– Ez annak szimbóluma – úgy monda –, hogy Krisztus vére a keresztfán rózsaszínűvé változott.

Megmagyarázta a titkosírás betűit, azokat a rejtelmes vonalokat, mik Finn-, Lapphonban négyszögű köveken találtatnak ember nem lakta hideg sivatagokban, megholt nemzedékek legféltőbb titkai, a tudósok ezeket „rúnáknak” (Runen) nevezik, s alig ismerik nehánynak értelmét. Ezen betűkkel nem sorba, hanem alulról felfelé szokás írni.

– Csupán egy ember van – mondá egykor Rauberg –, ki mindezen betűk titkos értelmét ismeri, egy vén mágus, ki e titkot örökségül kapta, s csak örökségül fogja ismét halála után a legközelebbi tanítványának hagyni, de aki dacára annak: hogy több másfélszáz évesnél, alkalmasint mindnyájunkat túl fog élni.

…A tanszak bevégeztével vissza kelle térnem Magyarhonba. Búcsút vevék berlini ismerőseimtől, többek közt Raubergtől is. Kérdé tőlem: hogy hová fogok utazni? Mondám neki: hogy „Budára”.

E szóra különös öröm derült fel a teozófista arcán.

– E városban lakik – úgy mondta – azon nevezetes bűvész, kit már többször említettem, a mágusok utóda, Abu-Shirzad-Eddin, a rúnák titkainak örököse.

Csodálkozva mondám neki: hogy én, bár régóta lakom Budapesten, e szerinte nagyhírű embernek most hallottam először hírét.

– Nem csinál nagy zajt maga körül, de annál ismeretesebb a beavatottak előtt, szektáink szoros összeköttetésben vannak egymással, ő mi előttünk Mobed (mester) Adamas név alatt ismeretes, míg az én nevemet Herbad (tanítvány) Athanielnek szokás említeni.

Kértem Rauberget: hogy ismertessen meg az emberrel.

– Az nem nehéz – felelé, leírva az utcát, melyben lakik –, ajtajára e betűk vannak írva: D… O… C… A köznép ezt a szót véli belőle leolvasni: hogy „Doctor”, pedig ez azt a három betűt jelenti, melyet a hold alkot felváltva az égen: D, mikor újul, O, mikor megtelik, s C, mikor elfogy. E szimbólumok jelentése talányul van feladva azon tanítványoknak, kik a giawrok osztályából akarnak fölvétetni. Ha tehát meg akarsz ismerkedni ez emberrel, keresd fel, mondd el neki: hogy kitaláltad szimbólumai értelmét. A három betű ezt jelenti: Deus…Omnipotens…Creator… Ő mutatni fogja ujja mozgatásával: hogy nem jól találtad ki a jeleket, de erről rád ismerend: hogy a Rosicrucianus szektához tartozol, kik ezen értelmet adtuk amaz égre írt rúnáknak. Ő szerinte annak más bűbájos jelentősége van. Azontúl szívesen látand mindenkor, ha szükséged lesz rá, segítend rajtad, meggyógyít minden betegségből, ha kell, még a szerelemből is, de tanítani nem fog semmire, csodákat tesz kedvedért, de azokat meg nem magyarázza.

Hazaérkezve, legelső dolgom volt a mágust fölkeresni, – rövid kutatás után ráakadtam a házra, melynek ajtajára a három rejtélyes betű volt felírva, s a legelső bűvészet, mit velem a mágus elkövetett, az lőn, hogy azontúl nem bírtam tőle megválni. Egyikében a mellette való lakoknak fogadtam magamnak szállást, lemondtam a professzori katedráról, melyre meg voltam híva, s éjeket, napokat tölték a mysteriosus lény közelében, ki, ha csuda nem lett volna is előttem, mint másfélszázados tapasztalás és tudomány birtokosa, mindenesetre imponáló tekintély leendett.

Mikor a magyar kormány hadseregeket kezde toborozni, én is honvédnak állottam, mielőtt a legelső csatába indulnánk, elmentem Adamas mesterhez, kit a bölcsek nyelvén Abu-Shirzad-Eddinnek neveznek, mert ott még a nevet is érdem után osztják. Közhonvéd ruha volt akkor rajtam, de képzetemben már tábornoki öltönyt láttam magamon, érdemrendekkel díszítetten.

Talán meglátta arcomon gondolataimat, mert e szavakkal fogadott: „amire gondoltál most, teljesülni fog, de neked nem használand semmit.”

Elbúcsúzásom előtt egy abraxas követ adott kezembe.

Ez egy nagy fekete achát, piros carniol erekkel tarkázva, melyre mindennemű állat és emberi tagok voltak kifaragva, a legcsodásabb összerakással.

Az abraxasnak ez a szimbolikus értelme van a bűvész előtt:

Hét aeon van, miknek fogalma a megmérhetetlenség, időben, térben és hatalomban.

E hét aeon segélyével teremté Isten a világot.

A héber tradíció hét napnak nevezi ez aeonokat, mik alatt Jehova, Adonai Zebaoth, a kimondhatatlan nevű Isten a világot alkotá, a hatodikon teremté az embert, a hetediken megnyugovék. A zend mitológia hozzáteszi: a hetediken teremté Meithras az emberfölötti lényeket, azon erőket, mik a természet királya fölött állanak, indulatokat, szenvedélyeket, szerencsét és halált.

E hét aeon szétoszlik hétszázhetven angyalra, és e hétszázhetven angyal neve „abraxas”.

Az abraxas kőre faragott alakok mindegyike egy aeont képvisel, s azoknak egyessége az abraxasbálvány, mely úr minden teremtett dolgok fölött, s melynek szolgája tűz, víz, elemek és az ember, s mi az ember után és az ember fölé teremteték, szolgái neki az indulatok, szenvedélyek, szerencse és halál.

Ez a tradíció az abraxas kőről.

Akkori egzaltált kedélyem mellett én mindezt komolyan hittem.

Midőn a mágus a bűbálvánnyal megajándékozott, azt mondá:

– Saját sorsod ellen mindenkor megőriz – de az idegen fátum ellen nincs hatalma.

Akkor nem értém szavai értelmét, később rájöttem: hogy igaza volt.

A had folytán szüntelen magammal viselém a mágus ajándékát, jártam vészek, viharok között, sohasem ártott semmi, álltam golyózápor között, sohasem talált egy is, háromszor elfogyott a zászlóalj, melynek zászlója alá esküvém, mikor harmadszor kiegészíték, én már akkor parancsnoka voltam.

Milyen nagy szerencséje van! – mondták társaim irigykedve. – Nem gyaníták, amit én hittem: hogy a szerencsét hatalmamban van kényszeríteni, hogy a halál nekem szegődött szolgám.

Ilyen eset gyakran fordul elő a katonák életében.

Egy-egy ember tíz csatát kiáll bátran, győzelmesen, a legnagyobb veszélynek homlokegyenest nekimegy, szeme közé nevet a halálnak, s visszajő baj nélkül, a másik remegve áll ki, reszket, ha a meghalásra gondol, s a legelső golyó, melyet kilőnek, őt találja.

Mintha a halál kerülné azt, aki őt megveti, s csak azokat keresné, akik tisztelettel viseltetnek iránta.

Még egy holdforgás, még egy csatakör, és én ezredes lettem.

A jövő hónapban már tábornoknak hittem magamat.

Abban a hónapban lerakta a sereg a fegyvert.

Igaza volt az ulemának: az abraxaskő csak saját sorsom ellen védett, az idegen fátumot nem volt ereje elfordítani.

Sok bolyongás után eljutottam Komáromig. Útitársaimat, kik velem együtt indultak, mind érte valami baj, csak engem semmi. Bemenekültem a várba. Két hét múlva az is kapitulált, én mint az őrséghez tartozó tiszt, szabadon bocsáttatám.

Igaza volt az ulemának: amit gondoltam, beteljesült, de nekem nem használt semmit.

Egy év múlt, hogy utoljára láttam, Budára visszaérkezve első gondom volt őt újra felkeresni.

Ott állt előttem ismét örök nyugalmú képével, úgy tekinte rám, mint az alkimista valamely bevégzett experimentumára. Elmondanám neki: hogy ki akarok menni Törökországba, utasítson ottani ismerőseihez.

– Te elégedetlen vagy a nappal itt, ott is ugyanaz süt – szólt a bölcs.

– De nem ugyanazon földre – viszonzám.

– A föld jó mindenütt, ád kenyeret, ád sírt akárhol…

– De nem dicsőséget!… Miért maradjak itt?

– Szánts, vess, végy nőt, szerezz pénzt, nevelj gyermekeket.

– Egyre sem való vagyok többé. Lelkem nem hagy nyugodnom, sokkal magosabban álltam, minthogy azt valaha el tudnám feledni; vágyakat érzek magamban, emésztő, álomrabló vágyakat, határozatlan, születetlen, vajúdó eszméket, mik az őrültséghez hasonlatosak, szeretnék gazdag lenni, enorm kincsekkel bírni, úr lenni, aminő még nincsen, vagy nagy hatalmas hadvezér, kiről egy-egy földrész remegve beszéljen, bűvész, emberfölötti lények fejedelme, vagy akármi, akármi, akármi! Csak közönséges mindennapi ember nem, még boldog ember sem.

Abu-Shirzad-Eddin, amióta ifjúsága elmúlt, sohasem nevetett, és az nagy régen volt. – Én láttam őt mosolyogni. – Mint a pólusi nap fanyar, hideg fénye, vonult végig emberfölötti komolyságú arcán valami elmúló indulat változata, azután palástjába burkolva, ujját szájára téve, néhányszor végiglépdelé szobáját, majd hozzám lépett, éles, nyugodt tekintetével sokáig nézett rám, oly nehéznek, oly nyomasztónak érzém magamon e bűbájos tekintetet, de nem bírtam azt kikerülni.

– Legyen neked a te kívánságod szerint – monda hosszú, vizsgáló mágneses iszonyattal eltöltő tekintet után. – Eredj Törökországba. Túl a Pontuson van egy tartomány, hajdan Nicomediának nevezték, később e névből lett Iz-Nikmid, még mikor én gyermek voltam, úgy híttak, most már csak Ismidnek nevezik.

Nyolc hegyből áll e kis tartomány kiterjedése, mik közül a legszélső a tengerbe nyúlik.

Mind a nyolc hegy erdőkkel van fedve, sűrű, sötét fenyvesekkel, mikben itt-ott fehér oltárkövek vannak elszórva, körülnőve vad erdei venyigéktől; ezek voltak a parsok legelső istenének oltárai, kinek neve volt Meithras, mielőtt Ormuzd és Ariman megoszták egymás közt a világot.

De nem ezen kövekről akarok neked beszélni.

A középső hegy ormára felállva, hat csiflikat (falu) látandsz magad előtt fehérleni az erdők között, s a falvakon túl egy homokos, itt-ott pálmákkal benőtt pusztát, az a Daraszán puszta, e puszta szélében áll Armazar város.

E városba bemégy, s ha találkozol koldussal vagy bajadérrel, tudakozni fogod tőle Ismael-Asmai lakását, az egyetlen, a legnagyobb költőét.

Mert csak a koldusok és az utcai táncosnők ismerik és látogatják őtet.

Három napot nála töltesz, három napig kérdezni sem fogja: miért jöttél, még neved után sem fog tudakozódni, harmadnapra kezébe adod e maaneet (egy átlátszó hólyag, virágmagvakkal, színes kövekkel és bogarakkal tele), s nevemet említed mellette.

Azontúl szólanod sem kell többet, tudni fogja: hogy mit akarsz.

Este, mikor a müezzin éneke elhangzott, az utolsó mosdás után el fog vezetni a városon kívül, hol messzünnen egy sötétlő fényű erdő látszik meg a hegyoldalban.

Azon erdő neve: Madzsar Dág. – Magyarerdő.

A környék lakói már nem emlékeznek rá: hogy miért nevezik az erdőt így.

Az erdő mélyéből egy mecset félholdas minaretje tetszik elő, a népség frenk dzsaminak nevezi a helyet, mi annyit tesz „idegen templom”.

E templom egyik rejtekében lakik Abkadilla-Almahal.

Ez a mágusok vénje, ki mindnyájunkat látott gyermekül felserdülni, ki a kerek föld minden országait látásból ismeri, s beszél minden élő és nem élő népek nyelvén.

Abkadilla-Almahalnak eme másik maaneemet fogod előmutatni, nevemet említed, és ő tudni fogja, mit kívánsz.

Napfelköltekor elvezetend a fenyves mélyibe, ott egy rejtekhelyen, melyet csak az avatottak ismernek, egy halom drágakövet fog neked megmutatni.

– Drágaköveket? – kérdém fojtott lélegzettel.

– Egykor királyok viselték e köveket, világhódítók, országreszkettetők, most a mágusok vénje őrzi azokat elrejtve emberek szemei elől. Neked meg fogja azokat mutatni és rád bízandja, hogy válassz közülök.

– És valóban nagybecsű kövek azok? – kérdém, elkábult képzetemben alig érve utol a mágus ígéreteit.

– Amivel a dicsőség, a hír jutalmazva volt. – Amit a nagyok, a világhódítók fáradsággal szereztek maguknak – amikért királyok cserélték be koronáikat; – e kövek azok.

– S enyim leend, amelyiket választom?

– Ha kelleni fog.

– Fogja-e azt engedni a mágus?

– Neki nincs szüksége rá. Azonban el ne felejtsd: hogy e kövekkel csak azokat jutalmazza a sors, kik a nagyravágyáson kívül, szívökből minden indulatot kizárnak, kiknek agyában boldogság, szerelem, honvágy s az emberlélek egyéb gyarló kívánsága meg nem fogamzott soha – egyedül a dicsőség, e fénylő, de nem melegítő csillag, kiknek szemébe könny nem jön soha, sem öröm, sem fájdalom könnye.

Másnap útban voltam Törökország felé.


VisszaKezdőlapElőre

errno: 2|errstr: unlink(../store/session/7bccd1268b_389116152.session): No such file or directory|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Session.php|errline: 255|