VII. A csárdai csaplár

Éjfél lehetett, midőn egy többszáz holdra terjedő kukoricaföldet elhagyva, egy szakadékos homokdomb által félig rejtve tartott kis házat pillantánk meg. Ez a „szikra” csárda.

Félreesik az országúttól. Csaknem a Tisza partja alatt, az itt legmagasabb part homokdombjaitól eltakarva, körülültetve ezüstfűzekkel és kanadai jegenyékkel.

Bennünket a kutyaugatás tett figyelmessé a rejtett tanyára. Hat fehér komondor rugaszkodott ki az udvarából, bőszült csaholással rohanva felénk. – Egy pillanat alatt körülfogtak bennünket stratégikus elrendezéssel egyszerre elöl, hátul és oldalt támadva meg.

A vén csikós flegmatice leszállt lováról, leguggolt a kutyák előtt, kalapját hóna alá vette, mutatóujjával orra cimpáját ütögetve, valami bosszantó, gúnyoló, orrhangot hallatott, s eközben folyvást guggolva közelgett a legvitézebb komondor felé.

Az elkezdett e jelenetre sértetten nyihogni, s egyszer csak megfordult és elszaladt, a többi utána, egymást törve, az volt boldogabb, amelyik előbb elfuthatott.

– Nem szeretik ám ezt – mondá vezetőnk kuttogva. – Az ilyen nagy kutyának nem használ sem csitítás, sem ütés, sem fütyülés, sem szólongatás, – lehúzza az embert a lórul, megfogja a szekérkereket, a vásárra járó koldus talyigáját szétszedi, s a borsos tót nyakából leböngészi a szűrt, hanem a csikós már tudja a módját, leguggolt előtte s az orra cimpáját veri, s úgy dimmeg-dömmög előtte, attól elszalad, mintha a nyavalya verné, s aznap elő nem bújik.

Nemsokára a csárda előtt álltunk.

Az épület jó karban van tartva. Gondos, csinos kéz nyomai látszanak meg rajta. Meglátszik: hogy a csárdás nem is annyira a mások, mint a maga kedveért lakik ottan.

– Ezt az érdemes embert „Sallai uram”-nak szokták tisztelni – instruált bennünket vezetőnk. Nem szereti: ha hallja kendezik, a „kocsmáros” nevezetért pedig teljességgel megorrol.

Nem kellett zörgetnünk. A lódobogásra megnyílt a csárda ajtaja, s maga a csaplár jött elénk, talpig fehérbe öltözve, tudniillik: ingben és gatyában. A szemérmetes magyar ember még ha alunni megy, sem hagyja el szokott vászon öltözetét, s Sallai uram éppen most ugrott fel az ágyból. Csupán egy nagy báránybőr süveg volt fejébe nyomva, az sem azért: hogy meleget tartson: hanem annak bizonyságaul: miként ő az úr a háznál.

Vezetőnk nehány szót dörmögött hozzá s azzal bennünket kezébe szolgáltatva, búcsút vett tőlünk, s még azon éjjel visszatért túlparti tanyájára.

Sallai uram pedig, megértvén tőlünk: hogy már vacsoráltunk, bevezetett bennünket egy kisded benyílóba, ott lefektetett tornyos nyoszolyákba, a töméntelen tollas párna és dunna, mikbe bele kelle fulladnunk, tanúsítá; mennyire szívesen látott vendégeinek tekinte bennünket. – …

Reggel korán beállított hozzánk Sallai uram, azzal az örvendetes hírrel költve fel bennünket; miszerint a szomszéd tanyákon perzekutorok vannak, kik nemsokára itt is meg fognak jelenni.

Mi ijedten ugráltunk fel s nyilvánítók abbeli szándékunkat, hogy a Tiszán ismét körösztülmenjünk.

– Nem kell tőlük tartani – úgy monda. – Csak tolvajokat keresnek, ilyen emberek nem kellenek nekik. Különben is, késő volna odábbállani, észrevennék, s még inkább gyanút kapnának. Csak maradjanak itt a szobában és reggelizzenek addig, majd csinálunk velök valamit.

Mi leültünk reggelizni. Sallai uram pedig kiállt pipázva a pitvarajtóba. Társam panaszkodott: nem tudja mi lelte, az ő torka úgy megszűkült, egy falat sem megy le rajta. Magam is olyanformán voltam. A félelemnek különös összehúzó ereje van az emberre.

Nemsokára szívdobogva láttuk elrobogni az ablak alatt a perzekutort hat pandúrjával. Sallai uram odakünn a legnyájasabb hangon üdvözölte őket agyba-főbe, mire a perzekutor nyers, kemény hangon válaszolt.

– Gyanús embereket keresünk, s azzal leugrott lováról s jött befelé.

– Csak tessék – viszonza a csaplár nyugodt hidegvérrel, s nyitotta előtte az ajtót.

Társam vakarta az orrát: „szeretném, úgymonda, ha most egyéb nem nyomná a lelkemet egy lopott csikónál.”

Perc múlva hallók a pandúrokat csörtetni a vendégszobában, melyre szobánk ajtaja nyílt. Sallai uram körülöttük forgott.

– Tessék leülni, nagy uraim, kentek! – Messziről jönnek? elfáradtak ugyé? Fogtak-e valamit? Tudom, hogy megszomjuhoztak. Mivel szolgálhatok? Tetszik bor vagy pálinka? Igen jó bakatort kaptam, most ütöttem csapra.

– Nem bánom – szólt a perzekutor, dörgő, kemény hangon. – De csak szaporán, mert nem késhetünk; míg a házat összekutatjuk, dél lesz. A legényeknek pálinkát, nekem jó lesz a bakator is.

Sallai uram ugrott a söntésbe, kiválasztott hat tulipános szűknyakú egyest, teletöltötte jó törkölypálinkával, az asztalra rakta, a perzekutor elé pedig egy üveg jó bort állított, ott mesélt, tréfálózott, komázott velök; aközben kiszemelte magának a pandúrok közül a legegyügyűbb kinézésűt, s addig söntör-forgolódott körüle, míg egyikét a tulipános egyeseknek észrevétlenül zsebébe csúsztatá, s aztán ismét mesélt és tréfálózott.

A perzekutor azonban kiitta az üveg bort. S azzal megtörölve kiviaszkolt vastag kurta bajszát, mormogá: „már most lássunk a dologhoz.”

„Nem tetszik még egyszer? – kérdé a megelőző csaplár, s amint a perzekutor visszautasítá, a legényekhez fordult, hát kenteknek öcsémuraimék?

Azonban egyszerre, mintha kettévágták volna kedvét, mogorva képet öltött, bosszúsan kezdé fejét csóválni, megszámlálta az asztalon álló öt tulipános butykost, s nagy nehezteléssel fordulva a pandúrokhoz, „ejnye öcsémuramék, úgymondá, ez már mégis furcsa tréfa. Én kentek elébe hat egyest állítok s mire egyet fordulok, csak öt van az asztalon.”

A perzekutor ránézett mogorván

– Csak nem hiszi kend, hogy mi loptuk el?

– Már hiszen meglehet: hogy magától repült el, vagy valaki pálinkástul leszalasztotta a torkán. Annyi látni való: hogy egy tulipános üveg nincs itt.

– No hát vizitálja kend meg a legényeket, míg itt vannak, azt ne mondja azután, hogy valamelyik elvitte.

– Bizony nem is hagyhatom azt szó nélkül – hetvenkedék a csaplár, s elkezdett a legények zsebjeiben motozni, s mily meglepetést tudott mutatni, midőn a tudvalévő zsebben meglelte tulipános egyesét.

– Ehen van, mi! – kiálta előhúzva az üveget. – Ez az én üvegem, la. No, kentek ugyan derék perzekutorok. Én kenteknek bort, pálinkát adok, s kentek köszönet fejében az üvegemet is eldugják. Kentek tolvajokat keresnek, s maguk lopják meg a becsületes embert. Kentek házvizsgálatot tartanak, csak azért, hogy amihez szép szerivel hozzájutnak, eldugdelveddeljék. Kentek itt gyanús embereket keresnek! soha sem volt az én házamnál kenteken kívül gyanús ember, de nem hagyom abba! elmegyek a vicispánhoz; föladom kenteket a vármegyére. Hadd tudják meg, milyen szép emberek kentek.

A perzekutor szörnyű zavarba jött. Dühös lett.

– Ne veszekedjék kend! – ordíta a csaplárra félig ijesztve, félig engesztelve.

– Hogyne veszekedném! – ordíta az még hangosabban.

– De velem nem veszekedik kend, azt megmutatom.

– Azt szeretném látni.

– No hát lássa meg kend – rikolta dühösen, s kiment a szobábul, bevágva az ajtót, felült a lovára és pandúrjaival együtt odábbment, diadalmas pátosszal kiáltva le a tornácból utána nyelvelő csaplárnak, már most pöröljön kend maga magával! s azzal elporolt onnan.

Sallai uram pedig tenyereit dörzsölve jött be hozzánk, s hamisképpen hunyorítva félszemével, monda:

– Már most nyugton lehetnek itt. Míg ez lesz a perzekutor, addig ide házvizsgálatra nem jőnek.

Három hétig maradtunk még azután a csárdában.


VisszaKezdőlapElőre