CHARIVARI

A minisztériumhoz ez ideig 1642 folyamodvány nyújtatott be. Mind hivatalt kérnek, de egyik sem mondja meg, hogy mifélét. Magyar ember természetesen universal genie szokott lenni, kivált ha még táblabíró-fajta. Kilenc iskola padjába belefaragja a nevét, s mikor a tizedikből kimenekül, ott van, hogy mindent tud a világon, amire szüksége nincsen. Ilyenkor aztán csak az a kérdés, hogy cserzővarga legyen-e, vagy miniszter. Mindkét pályára egyenlő előkészületei vannak. Mikor magyar nemes ember a fiát iskolába küldi, ezt mondja neki: tanulj fiam, tebelőled még palatinus is lehet. S az aztán szörnyű baj, mikor egynehány százezer ember egyebet sem tanul, mint minek csak palatinus korában vehetné hasznát. Denique a minisztériumnak szabad tetszésére van bízva 1642 úri emberből maireket, tanárokat, pénzügyi titkárokat, mérnököket, bureauchef-eket, státustitkárokat s főispánokat stb. csinálhatni.

Így van az, mikor az ember csak gyanítja, hogy tud hegedülni, de még nem próbálta.

Esküszöm mindenre, ami zöld, hogy nem szeretnék minisztereink helyében lenni.

Pozsonyból gyönyörűséges híreket hallani. A városi tanács a polgárság kértére megparancsolta a zsidóknak placatumok által, hogy huszonnégy óra alatt eltakarodjanak Mezopotámiába.

Ez, úgy hisszük, egy oly város tanácsától, mely magát Magyarország fővárosának nevezi, nem mindennapi prudentia.

A zsidók engedelmeskedtek az ukáznak, s a városból huszonnégy perc alatt kitakarodtak.

Ez eddig meglehetős, hanem ami ezután jő, az a gyönyörű. Ekkor a bennmaradt lakosság rajtaütött a zsidók védtelenül hagyott lakásaira, szobáikból mindent lehányt az utcára, a dunnákat felhasogatta, egész utcahosszat pehelytengerben lehetett járni, irataikat összetépte, kelméiket közragadományra bocsátá, még a kályhákat is lehordta az utcára, s ami összetörhető volt, azon nem hagyott ép foltot.

Látni lehete igen tisztességes polgárokat, kik egy-egy köteg selyemkelmével hónuk alatt egész nyugodt önmegelégedéssel ballagtak hazafelé a kivívott csata után – hiszen zsidóé volt.

A belvárost kifosztva rohantak a várhegyre, s lőn préda és pusztítás, minőt csak török és tatár tehet ellenséges tartományban.

Persze hogy a dulakodó tömeg nem állt meg ott, hogy a zsidókat kirabolja, hanem rákerült azután a sor a keresztyénekre is. Pedig már ezt a nemes tanács nem engedte meg.

Ahol bornak vagy pálinkának érzék szagát, oda betörtek, a hordók fenekeit beverték, a bort, pálinkát kiereszték az utcára, aztán nekihasaltak, úgy itták; s mikor nem fért beléjök több, belehentergőztek és úsztak benne.

Egy helyütt kétezer akó spiritust szabadítának így fel; tízével, húszával feküdt benne az ember és tót vegyesen. Úgy néztek ki, mint a legszeretetreméltóbb malacok.

Egész nap, egész éjjel tartott a jubileum.

S mit szólt mindezekre a nemes városi tanács?

Hallgatott és várt addig, míg a lakosság nem talált mit összetörni többé, s akkor megtiltotta a rablást. Már most elég legyen a fosztogatás! Ez a leggyönyörűbb.

A katonaság kivonult rendet csinálni, s felszólítá közremunkálásra a polgárságot is, ez azonban nemcsak hogy nem ment ki, sőt a rendező katonaságra rá is lőttek, mint hírlik, maguk a polgárok, de megbüntette őket érte az isten, mert épen polgárt találtak agyonlőni a nagy zavarban, s végre is a katonaság egypár polgári fület és orrot lekaszabolva, otthagyta őket és hazament.

Uraim, nemes Pozsony városa tanácsa! önök gonosz fába vágták a fejszét.

Tartok tőle, hogy önök nagyszerű privilégiumaikat el találják veszteni.

Mit gondolnak? nem volna tréfa, ha fő Pozsony városa mezőváros lenne, polgárai levetnék az aranygombos mentét, s nemes tanácsa a szolgabíró parancsaitól függne?

Azokra nézve, kik tán még ez ideig nem tudták-volna a színek politikai jelentéseit, ideírjuk, hogy mint lehet megismerni a madarat tolláról?

Jelenleg a nemzeti kokárda a reformerek színe, a békés átalakulás embereié, mentül nagyobb e toll vagy kokárda, annál nagyobb az ő istenbeni bizodalmuk és megelégedettségök.

A magyar nemzeti színeknek azonban így kell következniök:

Felül a vörös (nem rózsaszín, hanem vérvörös), közepett a fehér, alól a zöld.

Zöld, fehér, vörös – a mexikói szín.

Zöld, vörös, fehér – az orosz.

Fehér, zöld, vörös pedig az olasz.

Fehér tollat viselnek a kozmopoliták. Ez azt teszi, hogy ott a haza, ahol jól van dolgunk:

Vörös tollat az ultraradicálok, barikádpártiak, demokraták, egy szóval: a malcontentok. Ezek mind igen kuruc gyerekek, illuminációknál ablakaik sötéten maradnak, fáklyás-zenékre nem járnak, senkinek nem éljeneznek, mindenkit polgártársnak neveznek, hivatalt nem vállalnak és kalapot nem emelnek.

Fekete tollat viselnek végre, kik egyáltalában nem akarják hogy kétszáz lépésnyiről le lehessen olvasni a fejük tetejéről a véleményüket. Ezek a legveszedelmesebb emberek.

Lapunk jelen számának homlokán már Petőfi neve is társ a szerkesztésben.

Alkalmat veszünk magunknak ezúttal viszonyainkat, melyek ezentúl köztünk létezni fognak, meghatározni.

Lapunk tulajdonjoga ezentúl a kiadóké leend.

A kiadóhivatal van szabadsajtó-utcában 583. szám alatt.

A szerkesztő-hivatal szabadsajtó-utca 581. szám alatt.

A levelezések ezentúl is Jókai Mórhoz intézendők.

Lapunk minden számában leend Petőfitől költemény, ki ezentúl kizárólag csak az Életképekbe fog dolgozni. A lap címe marad az eddigi.

Akadnak emberek, kik megfoghatatlan jóakaratból azon hírt terjesztik, hogy Jókai Mór a jelen minisztérium alatt hivatalt készül viselni.

Én ugyan díszes állásnak tartom a jelen minisztérium alatt szolgálhatni a hazának, s egyáltalában nem azért tiltakozom e ráfogás ellen, mintha benne valami megbecstelenítőt találnék, sőt inkább teljes tisztelettel vagyok mindazon ifjú polgártársaim iránt, kik maguknak e pályán szándékoznak jövendőt alapítani.

Hanem e ráfogásban az a malícia van, hogy ezzel egyúttal azt is rámfogják, hogy a szerkesztést abbahagyom, mert kétfelé magamat csakugyan nem szakíthatom.

Márpedig nemcsak hogy abba nem hagyom a szerkesztést, sőt jövő félévben háromszor fogom egy héten kiadni lapomat. S ezért vagyok kénytelen kinyilatkoztatni, hogy:

Én hivatalt nem kértem soha, helyzetemmel meg vagyok elégedve, s nagyobbra sohasem vágytam, mint minek meg bírtam felelni.

Szolgálni ezentúl is csak a népnek, közönségünknek fogok.

Jókai Mór


VisszaKezdőlapElőre