XXVI. „Netartsderre” és „Mitugrálsz”

„Asszonyember! varrd be a zsebeimet rendre! Szükségtelenek ezek a világon.”

„Disznó egészséges egy város ez a Debrecen. Ötvenezer lélek, s egy sem halandó test már tíz nap óta”.

„De majd eljön a dinnyeérés, akkor csak ád Jupiter egy kis kolerát.”

„Ne tartsd erre!”

     

Voltaképpen Zuboki Máténak hítták, de miután minden beszédét azzal szokta végezni, hogy „Ne tartsd erre!”, rajta maradt ez a melléknév, az egész diákság így tisztelte.

Ő volt az egyház orgonistája, kántor és kántus prézes a kollégiumban.

Alacsony, eleven petten emberke volt, ripacsos ábrázattal, veres karikákba foglalt szemekkel, amik mindig könnyeztek, ahogy ő állítá, a debreceni portul, amire a diákok azt mondták, hogy igenis, „lágy” „b”-vel írva.

– Hol van hát? – mondá erre édes Zuboki úr.

Ez az „édes” aztán a megszólítási cím, rangfokozat szerint. A professor a „világosságos” (clarissime), az esküdt diák az „emberséges” (humanissime), a kántor már csak „édes” (carissime).

Édes Zuboki úrnak esküdt ellensége volt a bor; szüntelen harcolt vele; hol az győzte le őt, hol ő azt. Maig is fel van írva az egykorú énekeskönyvek tábláira ez az aranymondása, amivel a diákjait lepirongatta: „Mindig mondom, hogy ne igyatok, azért mégis mindig iszunk.”

Debrecenben pedig volt akkoriban a bornak iccéje négy váltó krajcár; öt icce abból csak megillet egy rendes embert napjában, ami húsz krajcár, – egy húszasban van ötven krajcár, – minden közönséges halott után jár a kántornak egy húszas; mármost, aki tanulta a magasabb mathesist, számítsa ki ebből, hogy ha tíz napig nem akarja magát senki eltemettetni Debrecen városában, mekkora cubicus elevatiót szenvedhet Zuboki uramnak a szomjúsága?

Ezért volt az a keserves elhatározása, hogy bevarratja a feleségével a kabátjának a zsebeit. Minek a zseb, ha pénz nem jön bele. És ezért az a kegyes felfohászkodás, a dinnyeérés évadja után, amikor a múlt évtizedben meghonosult cholera nostras fel szokott támadni a nagy alföldi városokban, s legalább hoz egy kis keresetet a szegény kántornak, harangozónak és sírásóknak. De biz a diákoknak is, az énekesek kapnak fejenkint egy petákot = 7 krajcár. Ezeket „petákos” halottaknak híják. De akadnak hébe-hóba magasabban és jobban született halottak is, akiknek „márjásos” halott a nevük. Aki pláne húszassal fizet, az „portentum”.

Az ilyentől Zuboki úrnak lázsiás tallér jár. (Ami egyébiránt nem jó, mert azt a feleség elzárja, nem engedi felváltani.)

A dinnyét azonban még csak most ültetik, abba még „Orbán” is beleszólhat, s addig még sok víz lefoly a Tiszán. Héj, ha bor folyna benne, sose hallaná az ember, hogy „a Tisza kiáradt”.

„Ne tartsd erre!”

     

A sok énekes diák között, akikből a kántus kitelt, egy sem volt olyan kedvence Zuboki uramnak, mint Tanussy Manó. Énnek volt aztán hangja! Megütötte a magas C-t, s mikor a nagy „harmóniá”-ban az „áltust” énekelte, kihallatszott valamennyi közül.

Mindenki szerette nagyon a Manót. Tudták, felőle, hogy milyen rengeteg nagy úrnak a fia, azért mégis a többi szegény fiúkkal osztozik abban a víg nyomorúságban, aminek a gyönyörűségéről a mostani kor ifjú ivadékának már fogalma sincsen. Akkor „páros” zsemlyéket árultak, olyan volt, mint egy 8-as, krajcár volt az ára. De nagy delicia volt! Délelőtt, iskola után! S ha volt egy jó pajtás, akinek még krajcárja sem volt, kétfelé lehetett törni a páros zsemlyét, s megosztani vele! Az volt a barátság!

Azt is tudták jól Manó felől, hogy a szülői akarata ellenére, szökve jött el hazulról a kollégiumba. Nem is kap onnan egy krajcárt sem. Ki akarják éheztetni. Lehet is azt! Megél a diák a jég hátán is. Keres pénzt, ahogy szokás. „Karikába” állítja a cívisek porontyait, s „privátát” ad nekik, eljár temetésre, s ha a „tógát” felölthette, jönnek a „légációk”. A Manó ugyan még csak egy „esztendős” diák (vulgó „bagoly”), hanem először is, mint „altista”, a kántusban tizenkét emberrel elébb „eligál”, azután mint „kisbotos” a tűzoltó csapatnál megint tizenkettővel előbb, és így 24 magánál vénebb diákot ugrik át a névsorban, úgyhogy már neki lehet Mike-Abony és Vámos-Pércs között is válogatni.

Egy szép napon aztán az a hír futotta be a kollégiumot, hogy a Tanussy Manónak ötpecsétes levele érkezett, amire kívülről rá van írva: „terhelve száz váltóforintokkal!” – Egy százforintos levélnek a neve a kollégiumi nomenclatio szerint „evangélium”!

Ilyen csak az égből száll le! Megtudja azt az egész coetus, mert a levelet előbb a seniornál bejelenti a portás, akkor a senior kiküldi a contrascribát, hogy győződjék meg a tényállás valódisága felől; ha ez megvan, az adressatus felhívatik a rector professorhoz; az tart neki egy kegyes leckét, amiben meginti, hogy a kapott pénzt hivalkodásokra ne fordítsa, el ne vesztegesse, s akkor kiadja neki a testimoniumot, hogy csakugyan itt tanul, s mi a calculusa, akkor a legközelebbi szombaton délután (máskor nem lehet, mert amikor az iskolának vége van, akkor a postát bezárják) a diák az ellenőrrel együtt megjelen a postahivatalban, s ha a kettejük zsebében áll a hat garas, ami a portóért jár, lefizetik, ha nincs, a contrascriba hazaszalad a seniorhoz; s „post festa” lekötésével kölcsönkéri tőle; s így kerül haza a százforintos levél.

Az azután természetes dolog, hogy egy ilyen százforintos levélnek a megnyerője első feladatának tekinti a maga jó pajtásainak egy kis majálist kurálni.

Annál kellemetlenebbül hatott a kollégiumi pajtásságra, hogy Tanussy Manó egy ilyen kincs elemelése után annyit sem mond a pajtásainak, hogy „Ki szereti a halat?”. Azt gondolták, tán a vasárnapot várja; de az is elmúlt, s a collatio mégsem következett. Kezdtek példálózni. Maga Netartsderre uram is ejtett ki ilyen szót az éneklecke alatt: „Hej, ha én a torkomhoz csak hozzáértethetném is egy százforintos bankónak a csücskéjét, mindjárt kirekednék tőle.” Manó abból sem értett semmit. Végre a Jancsi collega vette elő négy szem között.

– Nem teneked szólt az a levél, amit kaptál?

– De nekem szólt. A pénz is benne volt. De nekem nem lehet ahhoz hozzányúlnom. Olvasd el a levelet, s aztán mondd meg, hogy tehetem-e azt?

A levelet Ponthay Adalbert gróf írta; ez volt a tartalma:

„Kedves öcsém!

Én a napokban jutottam barátságos egyezség útján egy nagy, ősi birtokomhoz, amely miatt atyáddal régi osztályigazgató per folyt köztünk. Ő még legalább tíz évig elhúzhatta volna azt a pert, nekem nagy káromra, magának előnyére. Ehelyett, lovagiassága, atyafias jóindulata és igazságszeretete által indíttatva, önkényt megszünteté a hosszadalmas pert, s beleegyezett az új osztályba. Én csak a nemes viszonyosság parancsát követem, amidőn e nagylelkűséget a te családodnak meghálálni igyekezem. Jobbat nem tehetnék ez irányban, mint amidőn teneked, e család egyetlen sarjának, azon a pályán, amelyre saját lelked vágyai vittek, a magasabbra vezető utakat feltárni törekszem. Debreceni tanáraid által értesülve vagyok afelől, hogy tanulmányidat kitűnően végzed, szép tehetségeid vannak. Ezek azonban a nehézkes, régi divatú kálvinista iskolarendszer mellett el fognak sekélyesedni. Aki a magasabb technikai pályára készül, mit vesztegeti az a drága ifjúságát prédikátori és prókátori tanulmányokkal. Neked fényes életpályát jósolhatok, ha a kollégium helyett a bécsújhelyi katonatiszti növeldébe lépsz át. Miért engedik a mi magyar előkelő családaink németeknek, cseheknek, horvátoknak át azokat a helyeket, amelyekben a mi fajunk kiváló tulajdonai: az ész és vitézség legjobban érvényre juthatnak? Ha ebben az iskolában végzed a tanulmányodat, lehetsz hatalmas ember, és lehetsz úr tetszésed szerint; én fiamat már odaküldtem. Neki szüksége van arra a disciplinára. Te azonban ki fogod magadat tüntetni, tehetséged és jó magaviseleted által. Fogadd el ajánlatomat. Az egész költséget tíz évig én viselem. Tehetem azt, hálából, s úgy fogadhatod éntőlem, mint gyenge lerovását annak a tartozásnak, mely atyád kiegyezéséből reám hárult. Ez nem megszégyenítő ajándék, s nekem még csak egy köszönő szóval sem tartozol érte. Itt küldöm a legszükségesebbekre való költséget. Ha jönni akarsz, megbízott emberem, Tánczos uram minden évnegyedben fel szokott jönni Bécsbe, ő elhoz magával.

Stb.”

– Mármost tudod, hogy miért nem nyúlok hozzá ehhez a pénzhez. Visszaküldöm az ajándékozójának.

– Olvassuk fel ezt a levelet a bajtársaknak.

Úgy tettek.

Manó felolvasta a gróf levelét az egész coetus előtt.

– Mit szóltok hozzá?

– Küldd vissza, ahonnan jött! – kiálták egyhangúlag.

– Hadd jöjjön be a csittvári krónikába, hogy volt egyszer egy diák a világon, aki száz forintot kapott ajándékba, s azt visszaküldte! Majd egy Tanussy elmegy német katonának!

Csak a Jancsi bírt azzal a disznó szívvel, hogy ellenkező véleményt adjon:

– Biz azt tartsd meg, hátha hasznát veszed még? – Amiért aztán jól elagyabugyálták a többi scytha leventék.

Az egész gyermekkori ismerős világból csak egy embere maradt Manónak, akivel még levél útján érintkezett; az ő eszményképe, Mántay Móric. Ettől tudta meg az otthon történt sűrű változásokat; apjának, anyjának börtönbe kerülését, onnan nagy hamar kiszabadulását; azután a szép, jövedelmező birtokuknak egy meddő latifundiumért történt kicserélését, azután a nagy hűhót a Thonuzóba sírjának a feltalálása miatt; a fenyegető veszedelmet, hogy a talált kincsek harmad értékében Tanussy Decebál még egy roppant összeget is a tengerbe fog dobni, s aztán ennek a bolond bajnak a szerencsés elhárítását, olyan egyszerű módon, ahogy Kolumbus megállította a hegyén a tojást. Ennélfogva Manó nagyon könnyen megbecsülhette a valódi értékét Ponthay Adalbert gróf nagylelkű ajánlatának, apjáról pedig kénytelen volt elismerni, hogy az a legveszedelmesebb hóbortnak az áldozata amíg az ősei fényében mákonyos mámort álmodik össze-vissza, azalatt a jövendő idők nyomorú sorsának veti meg az ágyát.

Manó elküldte a gróf levelét Mántaynak, s tanácsát kérte. A mérnök sietett a válasszal.

„Ha én intézném a sorsodat, azt mondanám, ne fogadd el; de mivel mások intézik, azt mondom, ne utasítsd vissza.”

„Ne fogadd el, de ne utasítsd vissza!” Így biz’ a delphii orákulum is tudott tanácsot adni.

Egyébiránt Mántay Móric az utóbbi idők óta nem volt grata persona a tűzhalmi kastélyban. A bolond emberek sohasem szoktak háladatosak lenni a nekik tett jó szolgálatokért.

Decebál dehogy érezte magát lekötelezve Mántay iránt azért, hogy „ingyen” kapta meg a talált kincseit, hogy megtakarított a számára egy roppant összeget, ha ezáltal elvesztette a kincseinek a jó hírét. Azóta senki sem beszél róluk. Ha jön valaki hozzá, megnézni a százezereken kért sisakot, kancsókat, azt kérdezi igazán arany ez? Decebál már a jó pajtásai nagy részét kikergette a házából az ilyen balgatag kérdések miatt. Belizár öccse pláne azt beszéli, hogy a bajhalmi cölöpsír már egyszer fel volt bontva; a mecenzéfiek elárulták; s hogy azok a csontvázak nem Thonuzóbáé és a feleségeé, hanem Zöld Marcinak meg a szeretőjének a maradványai. Hej, ha most megkaphatná, de beverné a fejét ezért a felségsértő káromlásért. De kiszökött a gyáva a külföldre, s oda Decebál nem megy. Ő még soha át nem lépte a haza határát. Extra Hungariam non est vita!

A botránkozás köve egyenesen Mántay Móric volt; mert ha ő el nem rontja a dolgot, most az egész világ tudná, hirdetné, szörnyűködnék rajta, hogy ő százhatvanezer forintot szúrt ki a Thonuzóba-kincsekért, s híres ember volna. Ez a csúnya matematikus ellopta az aranynak a fényét, a karbunkulusnak a ragyogását.

De nem kevésbé orrolt rá Sára asszony. Annak sem jó szolgálatot tett azzal, hogy a férjével együtt utaztatta Erdélyországon végig (pedig az volt a legfőbb kívánsága). Sára asszony sorba látogatta mind a hét nénjét. Azok mind férjnél voltak, kinek vén volt az ura, kinek iszákos, kinek verekedő, ki meg mindazt egyesíté magában; szegény sorsban is voltak többnyire mind. Irigykedtek a legifjabb testvérre, aki ötlovas hintón jár látogatóba, s parádézik vele, hogy neki olyan délceg, nyalka, fiatal, hatalmas ura van, aki mellett gazdag ajándékokat lehet osztani a látogatónak. Hát hogy ők is viszonozzák valamivel a bőkezűségét, úgy telepletykázták a füleit Decebál viselt dolgaival, amiket csak Erdélyben ismernek igazán; hogy az még az ő szerelemféltő fantáziáját is meghaladta. Eddig csak egy bizonyos örmény leánytól féltette a medvevadászt; van annak minden nemzetbeli! Több szerelmes kalandja volt annak, mint Don Juannak.

Sára asszony tökéletesen felvilágosodva érkezett haza Erdélyből. Most tudta már, hogy micsoda ember az ő Decebálja! Most értette már, hogy hová megy az a sok pénz, amin ő birtokot vásárol. Rámutogattak minden városban: ezt a házat is ő vette ennek meg annak a menyecskének. Valószínű, hogy mindezeknek a mondáknak kilencvenkilenc századrésze nem is volt igaz. Rossz a világ nyelve! De azért elhiszi azt egy szerelemféltő asszony.

Ezért nagyon elkeseredve jött vissza Sára asszony az erdélyi kéjutazásból. Csak magában forralta a mérgét. Nem volt kin tölteni a bosszúját; – hogy az az Emma nincs most idehaza. Csak a levágott haját hagyta itten. Azt mindennap újra fésülheti, meg is cibálhatja, a földre dobhatja, összegázolhatja, megint fölveheti, összecsókolhatja.

Egy napon a debreceni senior levelet írt Decebálnak, melyhez a Manó iskolai bizonyítványa volt csatolva. A levelet Decebál felolvasta a feleségének. Jól tanul a kölyök. Egy esztendő alatt kétévi kurzust végzett. Csupa eminens calculusa van minden tudományból. A senior azt írja, hogy nemsokára következni fognak a pünkösdi szünidők, ha akarjuk, vakációra hazahozhatjuk a gyermeket. Az ugyan fel akarja ölteni a tógát, s inkább el akar menni legációba az ünnepek alatt, de hát eziránt előbb a szülők beleegyezését szokás megkérdezni; – nem azért, mintha az ő engedelmükre adna valaki valamit, hanem azért, mivel az „új tóga” húsz váltó forintba kerül. Ki fizeti azt meg?

Sára asszony nagyot lihegett bosszúságában.

– No, megállj, kölyök, majd adok én neked legációt! Majd viszek én neked tógát, felölteni valót. Ha az én kettős tüzes nyelvem leszáll a te fejedre, tudom Istenem, az lesz majd a piros pünkösd napja!

Fel is készült azonnal a debreceni útra, amit már egy év óta elhalasztottak a sok nehéz viszontagságok.

Hogy a rossz gyerek még csak egy levelet sem írt azóta a szüleinek! Most is a seniorral írat!

Még utoljára is az anyjának kell őtet megkövetni! Annak kell a helyébe menni, kiengesztelni. De az keserves kiengesztelés lesz!

     

Ezenben édes Zuboki uramnak a kérését hamarább meghallgatá a Jupiter, mint a dinnyeérés bekövetkezett volna. Addig is időben elbocsátá egyik ártó angyalát, akinek neve „himlő”. Az kezdett grasszálni Debrecen városában.

Volt aztán már temetés: egy nap négy-öt is. Közben márjásos is. Édes Zuboki úr felfejthette megint a zsebeit, s nem mondta többé a tele palackra azt, hogy „Ne tartsd erre!”.

Egy olyan szép szitáló esős délután éppen vittek a Nagy Péterfia utcán végig egy fehérre és kékre festett koporsót a vállaikon a szép fehér köténnyel ellátott henteslegények; fiatal bajtársuk feküdt abban; a koporsó előtt járultak az énekes diákok, elöl a kántorral, s énekelték a szép kálvinista zsolozsmát: „már elmegyek az örömben!”.

Könnyű volt nekik, mert ők a padlón járulhattak előre, ez volt a két szál gerenda, mely, mint a velencei lagunák mellett a járda, a gyalogjárást lehetővé tette ilyen tavaszi latyak idején, ha szemközt jött valaki, felmászhatott a fabakterre. De annál keservesebb dolga volt annak a négylovas hintónak, amely a gyászmenettel szembe közeledett a város vége felől, s nagyokat lódult egyik oldalával a másikra. – De rossz lehet üveges hintóban járó úrnak lenni.

Édes Zuboki úr jelt adott a felemelt flautájával a háta mögé a következő versre, mire a kántus rázendíté:

„A sárból kimenekedtem!”

A salugáderes hintó éppen akkor úgy belezökkent egy alattomos kátyúba, hogy a hátulsó kereke tengelyéig elmerült a sárban, s erre a rudas ló kirúgott a hátulsó lábával az istrángból.

Ez valóságos irónia volt arra a versre, hogy „A sárból kimenekedtem”, mely legelőször is magukra az énekes diákokra gyakorolta nevettető hatását; egyszerre torkukba szakadt az ének. S tizenkét vigyorgó fogsor ragyogott a hintó felé fordulva, hanem az a derült pillanat nem tartott sokáig, mert a rudas, a veszedelemtől megijedve, úgy elkezdett neveletlenkedni, rugdalózni, hogy mire Zuboki uram rákiáltott: „Ne tartsd erre”, már akkorra telerúgta a szemét-száját sárral; erre aztán a többi négy ló is megbolondult, a halottvivők fehér köténye, de meg a szép festett koporsó is, nagy bemocskoltatás veszedelmében forgott. Nem is vették azok tréfára a dolgot, hanem nekilódulának a koporsóval, hogy a sárvolcán lőtávolából elmeneküljenek, s taszították az éneklő diákokat maguk előtt; első eset volt, hogy a halott megkergesse a gyászkíséretet. Futott is a diák, egymást taszigálva a pallón, de senki sem olyan nagyon, mint az altista, a Tanussy Manó. Neki még egy külön jogcíme is volt a nekiiramodásra.

Annak a póruljárt hintónak a bakján megismerte a kocsist meg a hajdút. Azok az ő cselédjeik.

Az a hintó őérte jött. Vesd el magad!

Addig hátra sem nézett, amíg az utcagörbület el nem takarta előle a bajba jutott úri fogatot.

Sára asszony ült biz abban. Ő is nagyon jól megismerte a fiát, még ebben az átváltozott alakjában is. A csoda fogta el! Az ő magzatja, Tanussy család egyetlen ivadéka, a fejedelmi sarjadék halottakat énekel végig az utcán! Ha olyan erősen be nem lett volna csatolva a bőrfüggöny a hintón, tán kiugrott volna belőle, így csak az ablaküveget tudta kitörni rajta, s azon kidugta az arcát; az egész feje nem fért ki rajta.

– Están, te! Están! – kiálta indulatosan a hajdúra.

Dejszen volt annak most egyéb dolga, mint a „tessék parancsolni!” Combig bele kellett gázolnia a kátyúba, hogy a rudas lábát visszaemelje az istrángba. A kocsis káromkodott. A két első ló pedig rémültében kikapott a sártengerből a partra, a járópadlóra, s minden módon be akart menni a csizmadiának az ablakán, pedig nem volt szüksége csizmára; legény, inas, májszterné rohant az épület védelmére fordítófával, seprűvel; a hintóba szorult asszonyságnak az interpellatiója, „a fiam! a fiam!” mind elveszett a nagy lármában.

Végre is az istráng volt az okosabb: elszakadt, s ezzel a rudas kiszabadult a kelepcéből.

De most már aztán nem lehetett tovább menni, amíg az istrángot össze nem kötözik.

Sára asszony mindezekről a földi bajokról tudomást sem látszott venni; őt csak a tovaszaladott Emmácska érdekelte. Egy hatalmas kemény megtisztelés után annyira érvényt szerzett az Estánhoz intézett szavainak, hogy az visszamordult rá a ló hasa alól:

– No hát mi a?

Elkerítette neki a szentjeit Sára asszony.

– Hagyd ott azt a lovat, s gyere ide! Nem hallod, hogy kiabállak? Nem látod, hogy ott megy a fiam?

A hajdú nagyot bámult.

– Micsa fia?

– Szamár! Az, ki azelőtt az Emma leányom volt.

– Hát hogy lett a kisasszonybul úrfi?

Az ám! Erről senki sem világosította még fel az otthoni cselédséget.

– Bolond! Ne kérdezd. Ott megy a temetéssel. Szaladj utána, hozd ide!

– Én? Hogy találjak én meg egy Emma kisasszonyt, tizenkét tógás diák között?

Sára asszony átlátta, hogy ezzel nincs mit beszélni; a kocsisnak osztott hát parancsot.

– Héj, Simkó! Rögtön fordulj meg.

A vén kocsis rideg nyugalommal felelt vissza.

– Felfordulni, azt megtehetem, de megfordulni, azt nem tehetem.

– Elszakadt az istrángunk! – magyarázá az Están az állapotot. – Nekem pedig utol kell érnem azt a temetést mindenáron.

Erre a szóra: „mindenáron”, közbelépett a gondviselés.

Egy taligás férfiú ott nézte már régen az utca másik oldaláról ezt a nagy hajcihőt. Maga ott ült a lova hátán a nyeregben, fülig húzva magát a kifordított gubájába, s szítta erősen az üres makrapipáját; a lóhoz volt kötve az az ismeretes két kerekű talyiga, ami úgy hasonlít a római curriculumokhoz; egy szál keresztbe tett deszka képezi az ülést benne. – Dehogy mozdította volna meg a kisujját, hogy a bajba került utasoknak segítsen valamiben. Hanem amint „árról” beszéltek, egyszerre eleven ember lett belőle, megszólalt

– Elviszem én az ifjasszonykát a temetőig, vissza is hozom hat garasért.

Sára asszony nem sokat válogatott benne:

– Álljon kend ide a talyigájával!

A vehiculum odafartatott a hintó mellé, az ernyőt nem sokat bontogatta Sára asszony, hanem levagdalta a késével a csattos szíjakat, s úgy nyitott magának utat a hintóból.

Aztán nem törődve az összecsődült embereknek sem szemével, sem szájával, átszökött a hintóból a talyigába, s helyet foglalt az ülésdeszkán.

– Aztán csak jól meg kell fogózni kétfelül a kasba! – dörmögé a talyigás jóakaró tanácsadással az úri vendégnek. S azzal elkezdé az alatta levő négylábú állatot a kócmadzag ostorral agyba-főbe, a két csizmasarokkal meg oldalba biztatni, s mire az csakugyan mozgásba hozta a tagjait, úgy, hogy a talyiga is kénytelen volt vele menni.

Hej, ha azt most látnák a tanusvári előkelő urak, asszonyságok, hogyan kergeti Sára asszony egy talyigán ülve a Tanussy család trónörökösét, aki halott előtt énekel kántusban, az utcán végig!

Mégsem érte utol a gyászmenetet, pedig még borravalót is ígért a talyigásnak. A „lú” nem szalad soha. Meggyőződése tiltja.

Mire a temető kapujához ért a talyiga, már akkor a diákok ott álltak karikában a halom tetején, s a sírásók erősen kapálták be a földet a leeresztett koporsóra.

No, itt legalább szárazföld volt, le lehetett szállni.

Sára asszony nem várt segítséget. Egyik lábával a kerékagyra lépve; aláhoppant a talyigából, s indult a temetőajtó felé.

De nagy hirtelen visszahátrált megint. Szokás szerint a temető bejárata előtt két sor professionatus koldus képezett sorfalat, mindegyiknek ott ragyogott a rongyos condráján a fényes sárgaréz pecsét a D. V. betűkkel. Hiteles koldusok.

Sára asszonyban máskülönben sem volt semmi festői érzék, hogy ő a koldusok pofáiban valami nagy gyönyörködését találja, de most még a szokottnál is visszatetszőbbek voltak azok között; soknak az arca tarka volt még a nemrég kiállt himlő ragyáitól. Ettől a látványtól csakugyan van oka visszariadni egy szép asszonynak, aki ád az arc simaságára valamit.

Hirtelen a szája elé kapta a zsebkendőjét, csak azon keresztül kiáltott a koldusbíróra.

– Hej! Kit temetnek ottan?

A koldusbíró félszemű volt, nyúlszájú, a nagy persely a nyakában igazolta hivatalos állását; síró szóval felelt meg a kérdésre:

– Istenben boldogult néhai Koppants Áron uramnak a fiát, Koppants János henteslegényt, himlőben halt meg szegény, isten nyugtassa meg.

– Himlőben! – kiálta fel Sára asszony. – S az én fiamnak ott kell lenni.

– A bizony! Az a három utolsó sor ott mind ebben a nyavalyában halt meg.

Sára asszony kívül maradt, ott akarta bevárni a fiát.

És aztán még kellett neki valamit látni, ami rosszabb a nyavalyánál is.

Végig kellett neki nézni, hogy az egyházfi hogy fizeti ki a diákokat egyenkint, ott mindjárt a végzett munka után. Az ő fiacskája is ott tartja a markát, amíg beleszámolják a hét pénzt.

Egy Tanussy Emmánuel petákot szolgál meg halott temetésénél! Ez kétségbeejtő!

A diákok azonban nem jöttek visszafelé azon a temetőkapun, amelyen bementek, hanem másfelé indultak meg.

– Nem jönnek vissza? – kérdé Sára asszony hüledezve.

– Nem ám – felelt az érdemes koldusbíró. – Mert a cigánysoron is van egy halott, most azért kerülnek.

– Szaladjon valaki nekem a kántorhoz, hívja egybe ide!

– Szaladjon! – nevettek a koldusok. Ugyan ki szaladna itt, holott aki nem sánta, az vak.

– Itt van egy tizes! – kiálta Sára asszony, odadobva a földre egy ezüstpénzt.

Most már aztán nem volt senki sem vak; mind utána kapott a pénzdarabnak; azonban egy sánta elkapta valamennyi elől, s aztán fél lábon, fél mankóval úgy eliramodott, hogy röptiben elfogta Zuboki uramat.

Zuboki uram megérté, hogy egy nagy úri asszonyság akar vele beszélni, aki tizest ád a koldusoknak.

Hohó! Ennek nagy halottja lehet.

A temetőt széles, mély árok vette körül, amit még bevehetetlenebbé tett a kétoldalt magasra felhányt töltés. A külső gáton állt Sára asszony tekintélyes alakja; szép tarkavirágos gros de Naples ruhában, drága bajadérral a nyaka körül, a fején egy olyan módi kalap, ami éppen úgy néz ki, mint a mostani gigeknek az eső ellen felhúzható födele, marabutollakkal. Ezt bizony meg lehetett látni messziről.

Édes Zuboki úr tehát, bocsátván a kántusát a maga útjára, egyenesen nekivágott torony irányában a hívogató alaknak; úgy ugrált egyik sírról a másikra, mintha atlétai versenybe futna fogadásbul. Nagy lihegve odaért a belső töltésre, s ott lekapta a kalapját, nem annyira köszönés végett, mint hogy az izzadt homlokát megtörülje; úgy beszéltek az elválasztó mély árkon keresztül, mint Dobó és Amhát pasa.

– Maga a kántor? – szólítá meg Sára asszony az énekek fejedelmét.

Az pedig nem szerette ezt a címet; mert ez pápista szó.

– Ne tartsd erre! Én orgonista vagyok. Igenis. Mi tetszik a nagyasszonynak? Egész harmónia tetszik?

– Nem kell nekem semmiféle harmónia! Majd magam csinálok én olyan harmóniát, hogy ledűl bele a veres torony, azzal a repedt haranggal. – Adja ki frissen a gyerekemet.

– Ne tartsd erre! Nincs az én zsebem tele gyerekkel! Honnan vegyem.

– Azt a huncfutot küldje ide, amelyiknek a füle Tanussy Emmánuel névre hallgat; az az én drágalátos magzatom. Elszökött a gézengúz. Viszem haza.

– Tisztelem a tekintetes asszonyt. Alázatos szolgája. Örülök, hogy van szerencsém.

– Sose örüljön semminek, hanem kiáltson utána annak a semmirevalónak, hogy jöjjön ide. Ha én kiáltok utána, még jobban elszalad.

Édes Zuboki úr maga elé szúrta a homokba a nádpálcáját, s arra tette rá a kalapját; most még jobban izzadt az üstöke. Elővette a zsoltárbeli tudományát.

– „Perelj uram perlőimmel!” – „Haragodnak nagy voltában.” – „Ne szállj perbe énvelem!”

– Ne diktáljon maga most itten zsoltárokat, hanem tegye, amit mondok.

– „Parancsolá az Augustus császár!”

– Az Augustus császár csak egy kótyomfitty volt, az senkinek sem parancsolt, hanem amit én parancsolok, arra nincs más felelet, mint „igenis, szaladok, teszem”!

– „Hegedűnket akasztottuk fűzfákra!” Hisz akkor rosszabbul volnék a százharminchetedik zsoltárnál. Nincs több ennél az egy áltistámnál. Nincs olyan szép áltushangja az egész kollégiumban senkinek, mint a primi anni Tanussy Manónak. Anélkül nincs harmónia. Ha a diskantusból akarna a tekintetes asszony egyet elvinni, abból van három, azt adhatok; de az altust nem adhatom.

Már erre elfogyott a türelem olaja Sára asszonynál, azt gondolta, hogy Zuboki úr mókázik; pedig nem volt az annak szokása.

– Ejnye, te egeret nyelt részeg borduda! Még énvelem mersz csúfondároskodni? No, megállj, majd csinálok én rendet a debreceni kollégiumban, ha még senki sem csinált!

S azzal, se szólt, se beszélt, felkapott egy hantot a földrül a lába alól. – De Zuboki uram sem vette tréfára a dolgot; amint látta, hogy micsoda veszedelmes ellenséggel van dolga, kapta a két kezébe a pálcáját meg a kalapját, s úgy eliramodott, hogy legfeljebb három-négy hant puffant oda a hátához, amíg az ostromüteg lőtávolából elmenekülhetett.

– No, ez szépen kezdődik! – mondá magának Sára asszony, s visszadobogott talyigájához.

A koldushad keserves nagy énekléssel fogadta:

– Szeretem és áldom az Úristent!

– No, hát csak áldd, van okod rá! – kiálta mérgesen Sára asszony, s majd felfordította a talyigát, amikor felkapott bele.

– Vissza a hintómhoz!

Jól mondta. Az úti kocsi még akkor is ott horgonyozott a nagy pocsétaöbölben, a csizmadia háza előtt. Az istráng rendben lett volna már, hanem most meg a hátulsó kerékről esett le a nőstény sróf, bele a sárba, azt keresték kilenc águ vasgereblyével a latyakban; elnyelte azt a sár; de elnyeli az még magát a hintót is, ha reggelig itt hagyják.

Késő este lett, mire bevergődhettek a hintóval a nagyhídra. Még akkor élt és uralkodott Debrecennek ez a hírhedett specialitása, amire József császár azt mondta, hogy még sohasem látott ennél nagyobb hidat – a szárazföldre építve.

A bárka végre eljutott az óhajtott kikötőbe, a Bikába.

Sára asszony, késő lévén az idő, ő maga is a hosszú keserves út fáradalmaitól eltörődve, a mai napon már nem találta célszerűnek a hajtóvadászatot folytatni az Emmácska után. Hiába is keresné most azt a kollégiumban. A vendéglős elmondta neki, hogy nagy halottra harangoznak; a Tánczos uramnak az öreganyja halt meg; az eklézsiának is testált, az egész kántus ott van most a halottas háznál – virrasztani.

„Virrasztani!” Egy Tanussy Emánuel a dísznóhajcsár öreganyja mellett kornyikál kálomista rigmusokat, és nyakal mellette debreceni felfordult nyúlós bort, amit ollóval kell elvágni a szájától, mikor leteszi a poharat! „Hogy a tűz pusztítsa el az egész faluba ójtott várostokat!”

Azzal a tűzzel pedig jó nem tréfálni. Most éppen olyan divatja van a tűzi veszedelemnek Debrecenben, hogy minden éjjel kigyullad valami majd itt, majd amott. Azt mondják, hogy mordályégetők vannak a városban.

Jó szerencse, hogy van egy olyan derék nagybotosa a kollégiumnak, mint a domine „Mitugrálsz”!

Ennek meg ez a latinus neve. Ő az első masinistája a diákoknak. „Masinista” jelent tűzoltót.

A tűzoltás a diákságnak a melléktanulmánya, van saját fecskendőjük és minden egyéb tűzoltó apparátusuk. Azaz, hogy tulajdonképpen az a mindenféle készülék áll jóféle kurta nyelű csáti tölgyfustélyokbul, amiknek a bunkója ólommal van megtöltve, ezeknek a neve gerundium. Aztán valamennyi gerundiumnak van egy apja, meg egy öregapja. A botok apja a „kis bot”, a nagyapja a „nagy bot”. Az utóbbinak a súlya huszonkét bécsi font. Egészen hasonlít ahhoz a Herkules-buzogányhoz, amit mindenki ismer. De ember is legyen, aki azt felemeli. Már pedig ezt az ölnyi hosszúságú buzogányt kinyújtott karral kell a végénél fogva felemelni és aztán megint függőlegesen feltartani annak, aki a nagybotos címet el akarja nyerni. És annak különben is bátor, erős szívű embernek kell lenni, aki vészben és viharban parancsolni tud. Ilyen ember a „Mitugrálsz”. – A kis bot csak kilenc fontot nyom, annak a kezelője Tanussy Manó. Ahhoz is markos legény kell. Mikor aztán „incendium” hangzik, egyszerre végigfutja a kollégium szobáit a vészkiáltás: „ad arma! ad arma!”. A masinisták ugranak fel a fekhelyeikről, kapják a gerundiumokat az ágy alól, a volontérek befogják magukat a nehéz tüzifecskendő elé; nem kell még a lovakra várni, s azzal csörtet a fekete csapat ki a kollégium kapuján, amerre a toronyőr lámpása mutatja a tüzet, mert a tűzfény, kivált éjjel, megcsalja a tájékozást.

Mármost, aki a debreceni hosszú utcákat ismeri, mindjárt ki fogja találni a kis bot és nagy bot intézményének a célszerű voltát. A tűzoltó diákcsapat nem kerülget egyik utcáról a másikra, hanem neki a tűz irányában a kerteknek; amelyik palánk a kis bot döngésére be nem dűl, megadja magát menten, ha a nagy bot megszólítja; akkor aztán a ledöntött palánkon, a kerteken keresztül vágtatnak a fecskendővel, kapu, kerítés törik-zúzik előttük, tégla-, vályogfal nem akadály, a nagy bot olyan, mint a római faltörő kos, az egy hatalom.

Mikor aztán az égő házhoz eljut a diákság, nagy okosan békét hágy annak a tetőnek, amelyik már úgy is ég, ellenben hirtelen ellepi a szomszéd háztetőket, puffog, csattog a sok gerundium, egy irgalmas kiáltás alatt le van födelezve tíz-tizenkét közel eső ház tisztára, azok meg nem gyulladhatnak. Valóságos lebunkózás. Akkor aztán a magára maradt égő házat is lehet locsolgatni.

Ez ugyan drasztikus tűzoltási mód volt, de mindig bevált. Az adoma szerint egyszer meg is sokallták ezt a barátságot a birtokosok; s tanácshatározat ment a kollégiumhoz, hogy a „florilegium” (virággyűjtemény; a diákság megtisztelő kifejezése) ne jöjjön tüzet oltani botokkal. A legközelebbi incendium alkalmával aztán kirukkolt megint a kollégium ifjú népe a veszedelem színhelyére, magasra emelt pennákkal a kezében. Le is égett a fél utca. Hát aztán csak megint visszadekretálódott a gerundium.

Egy ilyen látványnak Sára asszony is lehetett nézője. Mert alig hordatta fel a kocsiládákat a numero 8-ba, aminek az ablaka a nagy piacra néz, amidőn egyszercsak megkondul a harang (akiről így szól a vers: „mázsa harang ötvenkettő, de toronyba veresbe”), ez tüzet jelent! Mire nagy riadal támad, kofa, hentes, talyigás egyszerre futni kezd hetvenhétféle; „Hol ég? Ott ég!”, a füstgomoly a nagy erdő táján emelkedik fel az égre, az esős, felhős boltozat mindenfelé veresedik; „Az ispitály ég!” kiabálják alá a toronyból; a városházától jön futva a dobos, csákót vesztett hajadon fővel, s veri a dobot, ahogy csak állja a bőr, végre a templomtéren összegyűlt sokaság kétfelé oszladozik, nagy robajjal tör rajta keresztül a tűzoltó diákság, elöl a nagybotos, a Mitugrálsz, két kezében keresztbe tartva maga előtt a nagy botot, hogy csak úgy dönti maga előtt a rendet, nyomában a kisbotos, a vállára kapott ifjabb buzogánnyal, aztán rohan a nagy tűzi fecskendőbe elöl-hátul belekapaszkodott fekete had, a nehéz masina döcögve gördül végig a nagyhídon.

Egy magasra fellövelő lángnyelv megmutatja, merre a tűz? A nagybotos megkezdi a vezényletet:

– Tundas istum palánkum! (Törd be azt a palánkot!)

Sára asszony onnan az ablakból csak akkor veszi észre, hogy kinek szól ez a kiáltás, mikor a nehéz buzogány elkezd egy deszkakerítésen recsegtetve tombolni, hogy ez az ő fiacskája. Ez az Emma gyerek!

– Hát azért neveltelek én tégedet selyem kisasszonynak! Kutya meg a mája! A füstfaragó dolga a tűzoltás becsületes városban. Ne, te kálvinista Róma!

A hajdú meg a kocsis ezalatt nyugodt lélekkel jártatta a négy lovat, a nehéz út után, a házak mentében, ahogy szokás.

– Fogjátok meg nekem rögtön azt a kölyket! – kiáltott le rájuk az ablakbul Sára asszony. – Azt, ott ni, azzal a husánggal, aki a kerítést döngeti, az az én fiam. Ide hozzátok mindjárt. Aki felgyújtotta az ispitályát, oltsa maga. Az én fiam nem kéményseprőinas!

A kocsis megfogadta a szót, s közé keveredett a rohanó hadnak, amiből az lett, hogy nem ő fogta el a diákot, hanem elkapták őtet a diákok, a két lovával együtt, a lovakat rögtön befogták a fecskendő elé, a kocsist meg feltolták a bakra, hogy hajtson. A hajdú ellenben okulva a kenyeres pajtása példáján, a két első lóval beretirált gyorsan a Bika udvarára. A másik két ló, a kocsissal együtt csak másnap délre került elő, a kocsisnak a szép karikába szedett haja mind le volt perzselve, a dolmánya csupa lyuk a ráhullott szikráktól, a lovaknak meg csak itt-amott maradt a farkából valami; kell az gyűrűnek a diákok számára.

Haj, de dühös is volt Sára asszony. Egész éjjel le nem feküdt, különben sem alhatott volna a nagy harang-félreverés miatt. Átkozta az egész várost, kollégiumostól együtt. „Ha most volna itt egy plébános, mindjárt pápistává lennék! Hisz a katolikusok csak nem hajtják a tűzbe kispapjaikat! Ki hallott ilyen bolondot?” Majd a lovaiért lamentált, majd a fiáért. Még sem szénát, sem abrakot nem kaptak!

Reggel felé mégiscsak el lett oltva a tűz szerencsésen.

De Tanussy Manó megadta a diadalnak az árát. Egy tűzfal, aminek az ormán dolgozott, ledűlt alatta, s a fiúnak kificamodott a lába, egynehány horzsolást a testén nem is számítva. A társai úgy szállították haza a kollégiumba, botokra fektetve. A tilógus ugyan mindjárt helyretette a bokáját, de azért mégis fekve kellett maradnia egész nap az ágyban, s a dagadt bokáját hideg vízzel borogatni.

Ezt pedig senki sem hozta hírül Sára asszonynak.

Alig várta, hogy a reggeli harangszót elhúzzák. A kocsis mégsem került haza a lovakkal. Amint a kollégium csengettyűje is elverte a készülőt, felhívatta a hajdúját.

– A diákoknak már beharangoztak, együtt vannak a kollégiumban. Rögtön eredj oda, keresd fel, ahol találod a fiamat. Hogy híják? Nem tudod? Tanussy Emmánuel. No, ne járjon a szád, mintha forró kása volna benne. Rágd meg jól: „Em-má-nu-el!” Emmábul, Sámuelből ragassz össze egy szót. Azt mondd neki, hogy én parancsolom, hogy énnekem azonnal ide jöjjön! Ha mindjárt az imádság közepén van is, azonnal ugorjon, hagyja abba, itt teremjen. Mert különben én deklinálom meg.

A hajdú öreg legény volt már, sokat tanult életében, csak azt az egyet nem tanulta meg, hogy valami izenetet úgy elmondjon, ahogy a szájába adták.

A kollégiumnak nem felejtette a nevét.

– Ez a kinlódium? – kérdi egy kaputámogató tógás fiataltól. Hogy ezt helybenhagyták, akkor azt kérdezte, hát hol van ebben a nagy kaszármában az a cinterem, ahol a Tanussy Emma Sámuel diákot deklinálják?

A megszólított felvezette a hajdút a kikoptatott falépcsőkön a fizikai terembe.

Ott éppen tisztelendő Hamzai uram mint substitutus professor praelegált, s a csillagok parallaxisát vagy mit, magyarázta a kathedrában ülve. Szemben vele, ahogy otthon Tűzhalmon, a nagy kamarában vannak a stellázsira felrakva egymás fölé a tejesköcsögök, úgy ült sűrű glédákban egy egész tábor diák, akik közül egyik sem hasonlított máshoz, mint magamagához.

A hajdúnak elkáprázott a szeme, mikor belenézett ebbe az idegen sokaságba.

– Izé! Azt parancsolja a tekintetes Tanussy Decebálné asszonyság, hogy az a Tanussy – micsoda? Izé! No, ni, nem jön ki a számon a neve. (A clarissime segíteni akart rajta: „Manó”.) Manó? Nem. Olyan nem kell. („Hát talán Emmánuel?”) Az a! A kakas csípje meg a cifra tituláját! Hát, hogy azonnal ugorjon, ott teremjen a tekintetes asszonynál, a Bikánál, az Emma úrfi édesanyjánál.

Hát persze, hogy az egész classis nagy röhögésnek eredt erre a furcsa összeállításra.

A clarissime átlátta, hogy ettül az atyafitul szóbeli izeneteket küldözni nem tanácsos, ennélfogva azt mondá neki, hogy csak forduljon ki a folyosóra, majd mindjárt fog levélben válaszolni.

Azt természetesen igen gyöngéd kímélettel kellett az úri asszonyságnak tudtára adni, hogy a fiával minő baleset történt, minélfogva az a mai napon gátolva van fiúi kötelességének teljesítésében, ellenben a tekintetes asszonynak szenvedő gyermeke kórágyánál leendő megjelenése mennyire áldásos befolyással fog lenni annak felépülésére stb…

Hogy ennek az epistolának mi lesz a sorsa, azt előre lehet sejteni! Sára asszonynak levelet, aki nem tud írást!

Mikor a hajdú visszaloholt a híres vendégfogadóba, a tekintetes asszony már künn a lépcsőtornácon várta.

– No! Elhoztad? Nem hoztad?

– Igenis. Elhoztam ezt a levelet.

Sára asszony azt a két szép fehér fogsorát mutogatta dühében, összecsikorgatva.

S azzal úgy vágta a fejéhez a hajdúnak azt a levelet, hogy ha az papirosbul nem lett volna, menten porrá zúzott volna tőle a feje.

Azután még egynehányszor a hátához vágta, egyszer a többek között az öklével együtt; utoljára pedig apró csipetekre összetépte, mint a lebbencstésztát, s a földön elszórva, sorba rátaposott az elszórt pilléire, mintha megannyi mérges pókokat gázolt volna össze.

– Levelet küld nekem! Még csúffá tesz a világ előtt! Olvassam, ha tudom! Nekem küld levelet, akinek se bű, se bá nem emberem. Nekem ákombákot! No, megállj, rossz kölyök, ha te nekem így produkálod, hogy mit tudsz, majd felauffírolom én teneked, hogy hát én mit tudok.

Azzal nagy dúl-fúlva berontott a szobájába, előrántotta az elemozsinás kosarat, amiben szépen rendbe volt rakva a sok drága jó pogácsa, diós kalács, sonka, kalbász s más efféle csemege, ami a diák paradicsomát képezi. Kinyitotta az ablakot, kidobált rajta mindent, ki a piacra. Nem bánta, kinek jut. Koldusok kapkodják-e el, vagy kósza komondorok falják fel. Inkább a kutyáknak. Semmi, de egy morzsa sem maradt – sem a kosárban, sem a szívében.

El is utazott volna rögtön vissza, ha a kocsis a két lóval már visszakerült volna.

Pedig hát a szegény Manó gyerek ebben az egész levélhistóriában teljesen ártatlan volt. Eléggé nyughatatlankodott ő, amikor megtudta az orgonistától, hogy abban a hintóban az édesanyja érkezett meg; de a borbély nem engedte neki, hogy felkeljen; estig fekve kellett maradnia.

– Ne tartsd erre! – biztatá Zuboki uram. – Este kirukkolunk a tekintetes asszony ablaka alá, s elénekeljük neki a legszebb harmóniás nótákat, azzal szent lesz a béka.

Úgy is történt. Még a sötétséget sem várták, már ott volt a kántus a Bika előtt Zuboki uram vezetése alatt, s rákezdé a gyönyörűséges szép nótát:

„Szomorúan hallott kongni
A várban egy harangot…”

Manó énekelte az altushangot. Jaj, de fainul is adta!

A Bika-korcsmáros onnan hallgatta az ablakból kikönyökölve a szép nótát, s nagyokat füstölt a földig eresztett longissimából. Engedte végigénekelni.

Hanem amint Zuboki uram most ahhoz a másik dalhoz kezdte a fuvoláját stimmolni: „Te, Tihanynak riadó leánya”, leszólalt onnan az ablakból.

– Hájszen ha ez a szép harmónia az én nevem napjára van szenteltetve, azt igen szépen megköszönöm, s egy pohár borral meg is honorálom; hanem ha netalántán annak az úri asszonyságnak sub numero 8 lenne szánva, akkor nem instállok belőle többet, mivelhogy az már a délesti órákban hazavissza elpályázott.

Erre csak a torkába szakadt a dal a diákságnak.

Manó odafordult a falhoz, s ha kicsúfolják is érte, nem tehetett róla, de elkezdett sírni – utoljára volt!


VisszaKezdőlapElőre