XXIX. Aki rosszabb az apagyilkosnál

A kiskirályoknak fejedelmi kötelességeik is vannak.

Ha a kettőjük között kitört háborúnak egy népes város áldozatul esett, hát ez rendes dolog, minden hadjáratban megesik az; hanem aztán éppen olyan rendes dolog, hogy a hadviselő potentátok az ilyen szerencsétlenséget enyhíteni siessenek.

Ebben nem is volt hátramaradás.

Ha Decebál roppant erdejeiből egész Tanusvár számára felajánlotta az ingyen épületfát, másfelől Belizár téglavetői szolgáltatták a téglát, cserépzsindelyt ingyen minden lakosnak, Decebál adta a fedő nádat, Belizár a meszet; s mind a két uraságnak valamennyi igavonó marhája folyvást a városnak szolgált. Decebál első kötelességének tartotta minél előbb újra fölépíttetni a leégett kálvinista templomot tornyostul; abba az elolvadt harangok helyébe újakat hozatott; ekkor aztán Belizár sem maradhatott hátra, ő meg a pápista templomot emelteté fel romjaiból, s az ő bőkezűségéből kapott végre Tanusvár olyan toronyórát, ami nem mutogatta az egyik oldalán hátrafelé az órákat!

E nagylelkűségnek az lett a következménye, hogy Belizár, legfelsőbb elismerés jeléül a Szent István-rend lovagkeresztjét nyerte. Nagy ritkaság volt ez akkor Magyarországon. Aki rendjelt kapott, nem is hitték el annak, hogy vagy a testét vagy a lelkét el nem adta; vagy a hitét, vagy a hazáját bizonyosan elárulta!

A Szent István-rend alapszabályai között van két pont, ami szemet szúrt Tuhutum vármegyében: az egyik szerint a rendjel részese tartozik harcolni a hitetlenek ellen; a másik szerint pedig joga van a báróságot megkívánni.

Ennek alapján Belizárt minden ember azzal infestálta, hogy báró úrnak szólítgatá, s azt kérdezgeté tőle, hogy igaz-e, hogy katolikussá lett?

Addig-addig bosszantották mind a kettővel, míg utoljára megtette mind a kettőt, s egy szép napon köztudomásúvá lett, hogy az egyik Tanussy testvér kilépett a nemesek sorábul s a kálvinisták gyülekezetébül, báró lett és katolikus.

Mint magyar mágnásnak, azután őneki is helye volt a pozsonyi országgyűlésen, az ő széke a felső táblánál volt, míg Decebál az alsónál foglalta el helyét. Megint közel voltak egymáshoz – s ha valahol, úgy itt lehetett igazán folytatni az ellenségeskedést.

De még Bakala Peti is felkerült az országgyűlésre, mint „távollevők követe”… a külföldön lakó Ponthaligethy Don Juant képviselte. Ez is igen szép intézmény volt, de kár, hogy elolvadt.

Őrá igazán nagy szükség volt itten.

Sára asszony volt legjobban kielégítve a sorsfordulat által.

Elérte, ami után vágyott, hogy elhagyhatta a tűzhalmi kastély lármás unalmát, s beléphetett a fényes nagyvilágba.

„Fő” Pozsony városa volt akkor a valódi nagyvilág Magyarországon.

Gyűlhelye az ország minden megyéjéből felsereglett kitűnőségeknek, az egész magyar főrendnek, magában is előkelő, fényes, nagy város, civilizált lakossággal, regényes vidékkel, ódon palotákkal, kövezett utcákkal, szökőkutakkal és különösen díszes mulatóhelyekkel.

Itt azután igazán volt díszes társaság, finom hölgyek és uraságok, pompás toilette-ek, volt nemes verseny, diadalok. Sára asszony Dorkó nénőt otthon hagyta, s ahelyett francia társalkodónőt fogadott, s bámulatos dolgokat tanult meg tőle.

Szerencséje volt a tartós szépségek közé számíttathatni, akiknek a bájait az évek csak fejlesztik. Mindig körülrajongva udvarlókkal! Ha olyan erényes nem lett volna, de sokszor visszafizethette volna a kölcsönt Decebálnak!

Csak egy teljesületlen vágya volt még: egy udvari bálban ragyoghatni! Hanem ezt lehetetlenné tette férjének politikai pártállása.

Decebál azt sokszor megmagyarázta a feleségének. – Ha ő beadja a derekát, akkor veszve Magyarországon a szabadság ügye. A haza jobbjainak szeme mind őrá néz. És minő szemek! Amikről így énekel az országgyűlési dal:

„Duna, Duna, vized mért keserű,
Árkod mért van tele?
Mert Pozsonynál sok keserű könyű
Hullott hajdan bele,
Melyet a hon jobbjai pergetnek:
Hogy N. N. N. nem jött fel követnek!”

Ezek voltak a szemek! Keserűvé sírták a Dunát! Ilyen sincs már!

Decebál csakugyan játszott valami szerepet mind a két egymásra következő pozsonyi diaeitán, bár ennek a szerepnek a nyomait nem is találjuk a diariumokban. A hajdani rendi országgyűléseknél a legerősebb küzdelmek a kerületi gyűlésekben vívattak meg. Erdély még akkor nem tartozott Magyarországhoz, s külön gyűlése volt. Decebál eszerint a tiszántúli kerületben ragyogtatta elmevilágát. Hogy rendkívüli ész volt, azt legjobban bizonyítja az, hogy soha senki sem osztotta a véleményét. Nézetei mind olyan nem ebből a századból valók voltak; a hang, a modor, a felfogás mind olyan elriasztó, megdöbbentő volt, hogy még a saját megyebeli követtársát sem tudta magához hódítani vele. S erre volt legbüszkébb. Együtt volt nála az oligarchikus dölyf, a nemzeti büszkeség a kurucos makacssággal, az ősi intézményekhez ragaszkodás a jakobinus demokratasággal. Republikánus volt a trónpraetendens diplomájával a zsebében.

Azt a Thonuzóbával való históriáját minden ember ismerte már. Tudták, hogy ez a gyöngéje. Ha a kártyaasztalnál történetesen nagy szerencsében volt, s azt akarták, hogy ellenkezőre forduljon, csak Thonuzóbárul kellett említést tenni, rögtön vesztett.

És mégsem vette észre, hogy minő csalódásban van. Hogy őt Pozsonyban nem tartják annak a nagy embernek, akinek Tuhutum vármegyében grasszál. Sőt, még tréfát is űznek vele.

Egyszer például (éppen azon időkben) fölmerült az a hír, hogy egy francia gróf Crouy okiratokkal bebizonyítja, miszerint ő az Árpád-ház egyenes ivadéka; ennek a hírnek az alapján Decebált felbiztatták a bajtársai, hogy hívja ki vitézi párbajra ezt az Árpád-ivadékot, megtorlásul a Thonuzóbán elkövetett sérelemért. Ezt mégis nem tette meg, nem találván elég magasnak, magához mérve, azt a másik protendenst.

De volt mindennél egy sokkal veszedelmesebb önámítása, amiből a pozsonyi országgyűlési korszak sem tudta kigyógyítani. Decebál azt hitte, hogy ő a legjobb kártyás a világon. Azért, mert Tuhutum vármegyében, meg az egész Tiszántúl az volt. Lehetett ott! De tessék csak a Felföldre idekerülni! Majd itt mutatják meg, hogy micsoda hegedű az a kártya! Az alföldi magyar csak cigányprímás rajta, de ezek itt a Paganinik!

S ez Decebálnak nem akart a fejébe menni. Haraggal és szenvedéllyel játszott. S annál inkább vesztett.

A 40-es évek országgyűlései arról is emlékezetesek, hogy azokon rengeteg vagyon változtatta a gazdáját, – a diaetai kaszinók asztalánál.

Itt rendesen találkoztak a Tanussy testvérek is egymással. Azért, hogy az egyik báróvá lett, hogy a kormánypárthoz állott, azért, hogy egymásnak minden csepp vérükben ellenségei voltak, lehetett nekik a kártyaasztalnál egymás mellé ülni, nem mondva le természetesen arról a hivatalról, hogy játék közben is egymást vérig bosszantsák, érzékeny szurdancsolásokkal.

Decebál úgy szokta szólítani az öccsét, hogy „édes báró”, míg az őt viszont „fejedelmem”-nek titulálta. Mind a kettő tűrte a címzést.

Abban az időben híres alak volt Sobri Jóska. Igazi rablókalandor, akiről egész mondakör támadt már. Embert nem ölt, nem kegyetlenkedett, vakmerő volt, eszes és szerencsés, amellett népszerű alak.

A kártyaasztalnál gyakran emlegették a nevét, ha valaki rendkívüli módon kifosztotta a társaságot, azt mondták rá: „Hisz ez Sobri Jóska!”

S általánosan el volt terjedve a mendemonda, hogy ez a kalandor senki más, mint Decebálnak az eltűnt fia.

Nem is bosszankodott rajta Decebál. Ki tudja, mivé nőheti ki az még magát?

Hat vagy hét esztendő múlt el már azóta, hogy nem hallottak hírt felőle. Ha nem volna oka titkolni a hollétét, azóta valami ismerős csak rátalált volna.

Egy este a pozsonyi kaszinóban, mikor éppen leglármásabb társalgás folyt a tekézőasztalok körül, a későn érkező Belizárt azzal a megszólítással fogadja Decebál:

– Hát, édes báró, mi újság Bécsben?

– Hát azt, édes fejedelem, magának kellene legjobban tudni.

– Nekem? Mi közöm van nekem egész Bécs városához, császárostól együtt?

– Már bizony, édes fejedelem, nem ártana nagyobb kímélettel szólni őfelségéről, aki kegyelmednek az egyetlen fiát éppen most nevezte ki hadnaggyá és segédtisztté a komáromi várerődítéshez.

– Kit? A Sobri Jóskát?

– Nem a Sobri Jóskát! Hanem a Tanussy Emmánuelt.

– Élc akar ez lenni? – kérdé Decebál elkomorodva.

– Semmi élc. Tessék a hivatalos lapot elolvasni.

S azzal fölkapva az olvasóasztalról a senki által nem forgatott bécsi hivatalos újságot, ott mindjárt az elején rámutatott a legmagasabb kinevezésre, mely szerint a bécsújhelyi tiszti akadémia genie-kari növendéke, „Tanussy Emmánuel de Tűzhalom et Véreskeő”, hadnagyi ranggal a komáromi várerődítési mérnökséghez kineveztetik.

– Nos? Van talán több Tanussy Emmánuel de Tűzhalom et Véreskeő, mint a kegyelmed fia, fejedelem uram? – kérdezé kegyetlen flegmával Belizár.

– Hadd látom! Nem igaz! Hazugság, ha nyomtatva van is! Ez nem az én fiam! Ez valami csaló, aki az ő nevét bitorolja.

– Bizony, csak a te magzatod az, édes Decebál – szólalt meg erre a társaságból egy főispáni tekintély, Ponthaligethy Adalbert gróf. – Én ismertem, még mikor leányruhában járt. Már hat év óta ott tanul az én fiammal együtt, s mondhatom, hogy a legkitűnőbb tanuló volt. Sokra fogja a fényes pályán vinni.

Decebálnak minden vér eltűnt az arcából, még az ajkai is elfehéredtek.

– De ki vitte őt oda? – hebegé eltompultan.

– Azt neked kell jobban tudnod. Ott ingyen nem tartják a növendékeket.

Decebál érzé, hogy most már csakugyan minden szem őrajta függ.

Egy kuruc rebellis, egy pogány trónkövetelő, aki alattomban a bécsújhelyi császári tiszti növeldében készítteti elő az egyetlen trónörökösét a katonai pályára!

– Gonoszabb az apagyilkosnál! – lihegé elbúsultan.

Nem kellett már neki a „landsknecht” – elég landsknecht neki a fia.

Jaj, de tönkre volt lőve ezzel az egy szóval.

Futott a kaszinóbul egyenesen az országgyűlési szállására haza. Össze sem pakolt, arra sem várt, hogy a felesége felkészüljön az útra. Azt mondta neki, hogy jöjjön majd utána.

– Sokat vesztettél? – kérdé Sára asszony, férje dúlt arcából húzva a következtetést.

– Sokat. Mindent. A becsületet.

– Hogy lehetne az?

– Előkerült a fiam.

– Az Istenért! Csak nem akasztják fel?

Sára asszony mind Sobrira gondolt.

– Nem őtet az akasztófára, hanem a bitófát őrá. Hogy soha ne született volna!

S azzal el, kirontott a házból. Tél volt, egy szál kabátban futott el, egyenesen a „Fehér Farkas”-hoz sietett; ott szoktak tanyázni a nyerges-újfalusi gyorsparasztok, egynek a szekerébe felvetette magát, s arra a kérdésre, hogy hová vigye? Azt felelte: „a pokolba”. A gyorsparaszt olyan messzire nem vállalkozott, ő csak Piszkéig viszi el, majd ott a szembe jövő másik paraszttal egyezkedjék a további állomás iránt. Így indult neki a világnak. Csak egy óra múlva kezdte észrevenni, hogy fázik, hogy nem hozott magával semmi takarót, sem bundát, sem köpenyeget; a kocsis végtére megszánta, s hogy meg ne fagyjon, belegöngyölgette a lópokrócba, istrángokkal körülkötözve.


VisszaKezdőlapElőre