V. A két Thonuzóba ivadék

Ugyan idején volt Dabajkó uramnak visszasietni a vendégterembe, mert most már csűstől jöttek a vendégek. Szerencsére olyan urak is voltak közöttük, akik hajdút is hoztak magukkal, s az segített a vendéglősnek a felszolgálásban. Még most össze voltak keveredve, fehér és fekete tollasok, s csak a vásárról folyt a beszéd.

De nemsokára erős mozgalom támadt, kezdték a Belizár nevet emlegetni, mire a daruk kiváltak, s az ajtóhoz siettek, nagy „vivát”-tal fogadva az érkező vezért.

Tanussy Belizár igazi élő mintája volt annak, amit tősgyökeres magyar férfinak ismer a világ. Valódi dalia. Közel az öles magassághoz a termete, mégis tökéletes minden arányaiban. Hogy a piedesztálon kezdjük a leírását, a csizmái debreceni mintára készültek, ráncos torokkal, elöl kalimpázó bojttal, kéregre vert pengő taréjú acélsarkantyúval, combjain megfeszül a sötétkék nadrág, aminek a szíja karcsúra szorítja a derekát, annak a hasadékából csattognak alá a bőr dohányzacskó cifra sallangjai, a tűzütő acéllal. Öblös, széles mellét öt sor ólompitykés mellény takarja, állig begombolva, a csokorra kötött fekete fátyolkendő csak lazán fogja össze kétfelé hajtott hímzett inggallérját. Még szebb hímzéssel kérkedik a lobogós ingujj, melyen a patyolat alig látszik a selyem- és ezüstcikornyától. Széles vállairól szíjra csatolt cifra szűr lóg alá, aminek a hímzett cifrázatát remekbe csinálták Miskolcon, kezében rézfokos, derékon markolva.

(Zárjel között mondva, azért tüntet ilyen nagyon a parasztos népviselettel, mivelhogy az anyja bárónő volt; ezt a csorbát akarja vele leköszörülni.)

Végre, hogy a fejét is tegyük fel a szobornak: az pedig valami leírhatatlan szép fej. Csak ideális festők teremtenek néha ilyent. Minden vonása nemes metszésű, egymással összehangzó, sugár szemöldök, tiszta, kidomborult homlok, egyenes, kissé nyergesedő orr, mosolyra álló száj, ami fölött szénfekete bajusz kunkorodik, gácsérfark módjára; a többi arc simára borotválva, s aztán az egész bezománcozva azzal az aranypirossággal, amit az egészséges vér és a meleg napsugár fest a férfiarcra. Hollófekete, acéltündöklésű haja gazdag csigákban omlik a vállára, mikor a darutollas pörge kalapot leemeli róla.

Ilyen lehetett Thonuzóba! Az a férfi, akivel az asszonya elevenen temetteté el magát.

A fehér tollas hívek nagy riadallal csoportosulnak rögtön az érkező köré, aki mindenkivel kezet szorít, még Dabajkó urammal is, s aztán, rézfokosát ledobva a hosszú asztalra, csak annyit mond neki, hogy: „Ami jó és drága”.

– Aki jó cimbora, velem tart.

A legelső mindjárt Bakala Peti, aki vele tart. Mindegy az neki. Feltűzi ő a fehér tollat is, ha arra kerül a sor.

Belizár nem jött egyedül. A soki bandát is magával hozta. Ennek a prímása az a híres Tapló Gyuri, akinek nincs mása az egész hazában. Ő tartja a bandát, Belizár. De annak nem szabad cifrán öltözni, úgy szép a cigány, ha rongyos.

Felhozzák az érmellékit, Belizár leveti magát a lócára, maga mellé ülteti a szép hófehér agarát, annak is tányért adat, onnan eszik az asztalról. S azzal int a cigányoknak, hogy hová telepedjenek a bőgővel meg a cimbalommal, az ablak elé; azzal rárántják az idei divatos nótát.

(Andante)       Szép állat a hattyú,
                      Magát megmossa,
                      Orrával tollait
                      Felborzongaja.

(Allegro)       Kis kertedben,
                      Ligetedben
                      Hogyha lehetnék,
                      Kedves édes rózsám

(Adante maesto) Be boldog volnék!

Ez volt ám a szép nóta! Ki emlékezik még rá?

De még alighogy belemelegedtek Belizár cimborái a sírvavigadóba,amidőn új zsivaj támad a kapu alatt; a fekete tollasok, akik kedvetlenül kisomfordáltak a vendégteremből, jönnek nagy riadallal; majd kifordítják az ajtót a sarkából.

– Itt jön a Decebál!

Ez a bátya. Az elsőszülött ivadék.

Tiszta vér! Ami közé nem vegyült egy csepp sem másból, mint a „prima occupatio” százhuszonnyolc családjáéból.

Általánosan azt hiszik, hogy a két testvér a csodáig hasonlít egymáshoz. (S ha valaki halálos ellenségévé akarja tenni valamelyiket, csak azt próbálja meg, hogy tévessze el a nevét, szólítsa Belizárt Decebálnak, vagy viszont. Ezt soha meg nem bocsátják.)

Hanem mikor így színről színre egymással összekerülnek, akkor veszi észre az ember, hogy nagyon sok különbség van a két testvér között; amit azok már a külső viseletükkel is ápolni szeretnek.

Decebál sima, ránctalan kordován csizmát visel, ezüstsarkantyúval, a szárba dugott ezüst tokú éteszközzel, aztán az egész viselete az az úri szabás, ami középutat tart a mágnási parádéjelmez meg a paraszt-népviselet között. Ez csípőig érő sűrű zsinóros fekete dolmányt hord, három sor ezüst filigrán gombbal, vállán asztrakánprémes panyókamente lóg félvállról, antik ezüstláncon; derekán széles gombkötőmunka, selyemöv, amiről a kardot tartó akasztó a bal tomporát köríti; selyem nyakravalójának a két vége aranyrojtjaival a mellét veri, míg a nyakát egészen körülfonja, hogy az inggallérból semmi se lássék ki (az pongyolaság volna a magyar öltözetnél), a fején asztrakán süveget hord hatalmas sastollal; a kezébe pedig fekete botot, gerezdes fejű kisded aranybuzogánnyal, a bot végig kiverve cifrán rézsodronnyal, ami rabmunka.

S ha már a viseletük ennyire elüt egymástul, még arcban és fejben is igyekeznek megtagadni az atyafiságot. Decebál a homlokát összehúzva hordja, hogy ránc legyen a közepén, két oldalt pofaszakállt hágy a füle mellett, s a bajuszát hegyesre kiviaszkolja, s megcsavarintva viseli, magyar kosszarv formájára; a haját pedig félkurtára nyiratva hagyja kondor fürtökben szerteszét bomlani. Az arcszíne is sokkal barnább, mint a testvéreé.

Hanem azért mégis van valami közös az arcukban, amit nem bírnak elmulasztatni, úgyhogy minden ember kitalálja, hogy testvérek.

Természetesen, Decebál is elhozta magával a maga bandáját. De az ő cigányai már egyenruhát viselnek. Zöld dolmányt, piros nadrágot. A prímásnak pedig a Tapló Gyuri a nyomába sem hághat, mert ez maga az öreg Pontyó, aki egyedül tudja még a kerek földön Bihari nótáit elhúzni, annak a fia meg Lavottának ismeri minden nótáját.

És itt világért sem teljesedik be az a közmondás, hogy: „két dudás nem fér meg egy csárdában”. Tudják már a mórest. Aki előbb jött, annak az ablaknál a helye, aki utóbb, az a kályha előtt telepedik le, s aztán mikor az egyik banda elhagyja, rákezdi a másik. – Ez a wartburgi verseny!

– Adjon Isten, öcsémuram! – kiált oda a belépő Decebál az öccsének.

– Fogadj Isten, bátyámuram! – viszonz az, s izmos karján feltűrve a patyolat ingujját, odanyújtja eléje a felfelé fordított öklét.

Decebál aztán a saját öklével olyat sújt arra, hogy csak úgy csattan.

Akkor viszont ő nyújtja az öccse elé az öklét, s az csap rá teljes erővel.

– No, még egyszer!

Aztán harmadszor is.

Ez az ő szokott üdvözletük, ha összetalálkoznak. Más embernek az ilyen kézcsapástól minden csontja megroppanna. Ők azt így gyakorolták gyermekkoruk óta. Néha harmincszor is ismétlik a szíves ökölcsapást.

Decebál a terem másik oldalán terített asztalra dobja a süvegét meg a panyókáját, amit a hívei rögtön sietnek fölakasztani a fogasra.

Van már két benefactor, aki a vacsorát fizeti.

Decebál a bal kezében egy hosszú szarvasbőr iszákot hoz, ami valami súlyossal van megtömve. Azt odadobja a szögletbe, a szék alá, s azzal a vizslakutyájának füttyent, aki mindjárt odafekszik az iszák mellé, s nagyokat mordul, ha valaki arrafelé törekedik.

Azonnal kezdetét veszi a két vér között a kötelőzködés.

– Hát, öcsémuram, volt-e vásár a kocákra?

(Belizárnak van a leghíresebb mangalicakondája az országban, s a legnagyobb sértés, ha a négyesztendős ártányra azt mondják, hogy „koca”.)

– Hát csak elkeltek olyan simán, mint a kelmed tinai, bátyámuram.

(A hízott göbölyt sem hízelkedés tinónak nevezni.)

– Hiszi a pisze!

– Hát fogadjunk.

– Hát mibe fogadjunk?

– Hát amelyikünk több pénzt hozott haza a vásárból, az rendeli meg ma a vacsorát az egész frequentiának, sasoknak, daruknak, s aki a kevesebbet hozta, az fizeti a dínomdánom árát.

– Állom a fogadást. Dabajkó! Fontot ide!

Mert tudni való, hogy a Tanussyak pénzét nem számlálják, hanem mérik, még ők nem ismerték el a bécsi papirost pénznek, náluk csak az arany járja.

Dabajkó uram előjön a serpenyős fonttal.

– Nem ilyen sáfrány mérő fontot mondtam én, hanem amin a lisztet mérik.

– No, hát mázsát?

Előhozza aztán Dabajkó a mázsálót, s azt felakasztják a boltozat kampójára.

– Lássuk a kend pénzét, öcsémuram.

– Megláthatjuk – szól Belizár, s előrerázva a cifra szűrét, kihúz annak a bekötött ujjából egy ócska harisnyát, ami torokban át van kötve szíjmadzaggal.

– Hát kend a szűre ujjában hordja a kongóját? Tán félti a daruktól? Lám én ott hagytam az én iszákom a szék alatt; nem félek, hogy elhordják a sasok!

(Már micsoda nagy megbántás ez megint a daruknak!)

– De rajta fekszik a kend kutyája.

– No, hát lássuk, hogy melyik nehezebb!

Azzal a két pénzes hüvelyt a mázsáló két mérlegpadjára tették. Az egész sokaság összedugta a fejét, úgy nézte egymás vállán keresztül, hogy melyik nyomja le a másikat: az iszák-e, vagy a harisnya?

Biz ezúttal a harisnya volt a nehezebb. Belizár nyerte meg a fogadást.

– De nincsen-e rézgaras közte? – kapcáskodék Decebál a triumfáló öcsbe.

Az minden felelet helyett felkapta a harisnyát, leoldva róla a hurkot, s kiöntötte az egész pénzt az asztalra. Volt valami hatezer körmöci. Egy-kettő legurult az asztalról a padlóra. „Hagyd azt a cigánynak.”

– No, hát ma én fizetek. Kend öcsémuram parancsol. Legyen a daruknak egyszer karácsonyjuk. Mit isznak a daruk?

– Dabajkó! Egy gönci hordóval abból a harmincnegyediki diószegiből.

– Elég jó az a daruknak! No, hát nekünk is egy hordót abból a híresből. Ecsémuram büszkesége! Ő termeszti.

Nagy hamar felgördítették a két hordót; akadt hozzá segítő kéz elég.

– No mármost, minekünk dézsát ehhez a borhoz! – uraskodék Decebál.

Ezen nagyot kacagtak a daruk. Hahaha! A sasok dézsából fognak inni.

Mikor aztán meg voltak töltve a dézsák, félig diószegivel, akkor előhozták a Decebál hajdúi a pincetokokat. Azokban meg hegyaljaival telt palackok voltak.

Decebál azokat a palackokat belerakatta a dézsákba, kacagó kevélységgel harsogtatva

– A szegény sasok majd csak hegyaljait isznak. Öcsémuram diószegije csak hűtőnek való, hogy a szárhegyit belerakják.

Ez már kegyetlen letromfolás volt. Még tán harag is lehetett volna belőle, ha a cigánynak esze nem volna. Tudja az már, hogy mikor az urak között valami nagy versengés támad, csak rá kell rántani azt az „ősapáink” nótáját, s egyszerre helyreáll a világ szokott rendje.

A nótára összepengtek a sarkantyúk; a két vezér egymással szembenézve, egypár délceg lejtést verbunkolt el az andalgó palotásból, egymást körüljárva, mint ahogy Kinizsi járta a kenyérmezei diadal után.

Aztán: „Igyál pajtás, jó a szállás!”

Decebál azért is Belizár poharát tölté legelébb tele a maga máslásából, összekoccintották a poharaikat, s aztán odacsapták a falhoz, hogy száz darabra tört.

Eleinte csak a falhoz, később aztán minden kiivott pohár az ablakon repült ki, aminek az lett a következése, hogy egy üvegtábla sem maradt azon, s ez azt a veszedelmet vonta maga után, hogy a piacról a szájtátó csőcselék mind bebámulhatott a nagy ivóterembe, s nézhette tetszése szerint, hogyan mulatnak az uraságok egymás között. Egyszer-egyszer ugyan kiment Csunyi Laci, szétzavarni a fokossal a néző publikumot, de az megint csak összeröffent.

Aztán százat lehet egyre tenni, hogy a bámészkodó siserahad közt bizonyosan van valami bratinája Tanussy Decebálné asszonyomnak, akit utána küldtek a „lelkem uramnak”, hogy lesse ki, hol jár, és mit mível. Az a hegyes veres orr, ami a fejre bugyolált nagy kendő alul kilátszik, legalább szakasztott olyan, mint a Dorkó nénőé, a szép asszony vén dajkájáé, aki neki egyúttal legbensőbb bizalmasa, annak van ilyen patentorra, amit mozgatni lehet, mint a tapírét.

No, ha ő az, akkor ugyan szép dolgokat fog otthon elmesélhetni a „gyémántos uramról”!

Az, hogy úgy öntik odabenn a bort, hogy bokáig gázol benne az ember, még csak hagyján, azok az ékes beszédek is megjárnák, amikkel a két testvér egymásnak a csínyjait szemébe dobálja, még az is, hogy a két nagyúr egymás truccára, hetvenkedésből, megissza a kőolajat, az is derék dolog, de azt már mégsem kellett volna tenni, hogy idehozassák a komédiabódéból azt a solo-táncosnét, s a biliárd tetején táncoltassák el vele a kufercest. Hogy nem szégyenlik magukat! Utoljára valaki egy fidibusszal meggyújtja a tüllszoknyáját, s a nimfa sikongatva fut el, letépett rokolyákkal. Úgy kell neki!

No, de hát ez még mind ártatlan mulatság, hanem amitől félni lehetett, vacsora után a dáridó végén csakugyan bekövetkezik.

– Ne vesztegessük a drága időt hiába! – szól Bakala Peti, előhozatva a hajdúkkal a kis gömbölyű asztalt, s odahelyezve azt a két ivóasztal közé. – Hej Dabajkó! Hol van a harminckét levelű szentírás?

Dabajkó uram előhozta a kártyacsomagokat, s letette a kis asztalra.

– Nem bánom! – mondá Decebál. – Szeretném öcsémuramtól visszaszerezni a mai dáridó költségét.

– Majd csak meg ne duplázza kend, bátyámuram.

– Hátha még azt a szép cifra szűrt is én vihetném haza az öcsémuram nyakából.

– Ha olyan nagyon megtetszett, inkább odaadom, bátyámuram.

– Ne rontsa meg a familiáját! Mit venne fel a Böske, mikor reggel fejni megy?

Volt erre nagy hahota a sasok részéről.

– Hát hiszen nem lehet minden ember olyan szerencsés, hogy királynét vehessen élete párjának – vág vissza Belizár.

Tudniillik, hogy Decebál úrnak a neje elébb Király Bencének volt az oldalbordája, a birkásnak, attól választotta el, hogy nőül vegye.

Ekkor meg aztán a darukon van a röhögés sora.

(Hejh! Ha ezt a tekintetes asszony meghallaná! – sóhajt fel a mozgékony orr tulajdonosnéja. – Szent, hogy meg fogja hallani.)

– No, hát gyepre, bajszos! – szólt Decebál, a kis asztalra dobva aranytól degez iszákját.

Bakala Peti a legelső, aki odarántja a székét, s hatalmába kerítve a kártyát, elkezdi keverni nagy ügybuzgalommal.

– De majd nem úgy lesz az, Petykó pajtás – szól Decebál. Nem úgy játsszuk a filkót, ahogy te gondolod. Mert hát az én drága öcsémuram különb legény a régi druszájánál, neki jó szemei vannak. Én így szoktam kártyázni.

Azzal kihúzta csizmaszára mellől az ezüstnyelű kést, s a játékkártyát keresztülütve vele, odaszegezte az asztalhoz. Így aztán nem lehet paklizni. Minden kártyát egyenkint kell leszelni a kés élén keresztül, s minden új játszmához új kártya kell.

Bakala Peti ezt legmagasabb fokú megsértésnek vette.

– Ez, uram, bizalmatlansági szavazat a társaság irányában. Én így nem játszom!

S megtette, hogy nem játszott, de azért ott maradt sápistának.

Nem is közönséges legényeknek való játszás volt az. Csak ketten maradtak a kis asztalnál nemsokára: a két testvér. A többi csoportban állt a hátuk mögé, úgy nézte.

Az ablakon bekandikáló veres orr csak a tömött csoport közül felhangzó kiáltásokból tanulhatja ki, hogy mi a játék rendje. Ezekből is úgy tud ő már következtetni, mint az álmoskönyvből. (Azért senki se higgye, hogy Dorkó néne olvasni tud; az álmoskönyvben képek is vannak, meg számok, ezeket ismeri, a többit hozzágondolja.)

Amelyik a kettő közül hahotával kacag, az seperte be a tételt. Az az illetlen szokás van náluk, hogy amelyik nyerőben van, az a vesztőben levőt még szavakkal is inzultálja.

– No, öcsémuram! Most mindjárt felhúzhatja a harisnyát a Böske a lábára.

– Nem lesz baj. Engem nem térdepeltetnek le, s nem kötnek az asztal lábához, ha üres erszénnyel térek haza, mint bátyámuramat.

Ennél érzékenyebb sértést alig lehet elkövetni férfiún. Hogy az embert a felesége az asztal lábához köti. Azt az embert, akinek a hatalmasok minden lánca sem elég, hogy őt valamihez hozzákötözze: nem, még a trón lábához sem! És azt egy asszony! – Az asztal lábához!! – Cérnaszállal!!! Büntetésből!!!! S annál keservesebb a sértés, mert igaz. A biz úgy van.

Decebál bátya megrúgta a játszóasztalt, s közel volt hozzá, hogy azt a marék aranyat, amit az öklébe szorított, egyszerre odavágja Belizár öccse szeme közé.

Ebben a pillanatban egy részeg kortes, onnan kívülről a piacról, bedugva fejét az ablakon, elordítá magát:

– Éljen a haza!

Talán csak a melle kívánta, hogy kikurjantsa magát? Talán el volt keseredve amiatt, hogy kidobták az ivóteremből? – Talán bántotta a nömös harag, hogy itt az urak vigadnak, amíg ő búsul? – Akármi indoka volt is a kiáltó szónak, az nem hangzott el a pusztában; mind a két cigánybanda egyszerre, összebeszélés nélkül rárántotta a Rákóczi-indulót, s annak az első hangjaira az egész tivornyacsoport, mint egy varázsvilágításra átalakulni látszott. Azok a pirosra hevült arcok nem részeg emberek pofái, hanem hősök tündöklő arculatai; amit kezeikben emelgetnek, nem kulacs, palack, furkósbot, hanem kard, harci bárd, lobogó; s az a két alak ott a középen, az a kún és magyar vezér, akik egymással szemberontva, peressé teszik az eget és földet, harcolni készek az új Istenért meg a régi Istenért, és kard élére bocsátják, kié legyen hát Etele ősapánk öröksége? A kún vezér marokkal szórja az aranyat maga körül, hogy ellenségei sorát megzavarja vele, de a magyar vezér, az a „szent”, egy szavával kővé változtatja azokat. Most is ott hevernek halommal: Szent László pénze a nevök.

De szép volna, ha így maradna a kép!

Hanem hát csak néhány akkordig tart e csalódás.

– Ácsi! – kiáltják a cigánynak.

– Bolond cigány! Ne kezdd rá mindjárt a Rákóczi-nótát, ha valaki elkiáltja „éljen a haza!”, mikor az urak éppen – blindre vágnak vissza.

A kis intermezzo nem fojtotta vissza a választ Decebál keblébe, arra a megbántásra.

– Kövesse meg magát, öcsémuram; engem nem tanítottak térdepelni; mert bennem egy csepp pápista vér sem foly, titokban sem szoktam próbálgatni, hogy megy a térdepelés?

Ez megint a legszúróbb célzás volt Belizár féltettebb oldala ellen. Egyike azoknak az insinuatióknak, amiknek odavetésére a parlamentben fel szokás ugrani: „Szót kérek.” Belizárnak az esett legnehezebben, mikor azt a hírt terjesztették felőle, hogy ő szíve belső indulatai szerint a római katholika egyház felé hajlik, hogy a hálószobájában Szűz Mária-képet tart, s az előtt imádkozik térdepelve. Ez az ő népszerűségének sokat ártott.

Azért is történhetett az meg, hogy Belizár ilyen szóval vágjon vissza.

– Hát, hiszen azt senki sem tudhatja bizonyosan, hogy milyen vér keveredett az ereibe, Decebál bátya!

Ez a paraszt sértés Decebál anyjának szólt.

Ej, ej! Urak! Először elkezdtétek egymás marháit leszólni, azután nem sajnáltátok egymásnak az asszonyait csúnya tréfa, pajkos hahota tárgyává tenni – most már a sírban nyugvó anyákról tépitek le a szemfödelet? Illik ez Thonuzóba ivadékaihoz?

De ezt nem is tűrte el Decebál, öklével az asztalra vágott, hogy minden aranypénz táncra kerekedett rögtön, s kirúgta maga alul a széket.

– Te az én anyámat mered gyalázni, kölyök?

– Te hurcoltad fel az én anyámat elébb!

– Ezt nem viszed el szárazon.

– No, hát ide vele.

Mielőtt a cimborák közbevethették volna magukat, a két dalia már nyalábra kapta egymást, s azután meg nem volt tanácsos a közelükbe menni. Mintha két oroszlán dulakodnék egymással. A férfierő a maga ősmodorú kitörésében, amikor csak izmok és tagok küzdenek egymással, egyik sem enged a másiknak, egymás derekát törik karjaikkal, fejeiket egymás vállára szorítják; most az egyik kalimpál a légben, majd a másik; a padlódeszka beszakad a letoppanó láb alatt, a kártyaasztal recsegve törik szét, az arany szétgurul. De bajos azt felkapkodni, mert akit a dulakodó pár meg talál rúgni, az megsántul bele: a cimborák félreugrálnak a fal melletti lócákra, a két cigánybanda menekül az ablakon, meg a hátulsó ajtón keresztül; féltve a szerszámait. Csak a két törzsvendég ott a kályha mögötti szegletben pityizálgat csendes kontemplációval.

– Fogadjunk, hogy melyik kerül felyül? – mond a rác disznókereskedő.

– …nyibe?

– Száz forintba.

– …taszáz fo…

– Én az öcsre teszek.

– … nabáty…

Egyszer aztán Belizár egy feldűlt székben elbotlott, s azzal hanyatt esett, a feje hátulját belevágta az asztal lábába, s eszméletlenül elterült.

A hentesmester minden szó nélkül összehajtogatta a két egymásra tett százforintos veresszemű bankót, s belesüllyeszté a mellényzsebébe. Hanem a disznókereskedő nagyon kiabált.

– Nem igazság! Az az úr, az a veres, odadobta elébe a széket! Kezdjék újra!

Jó szerencséje, hogy a feltámadt nagy zsivajban nem hallatszott meg a kiabálása.

Úgysem lehetett volna ezt az atlétai mutatványt újrakezdeni, mert Belizár nem volt eszméletre hozható. Úgy feküdt az asztalon, ahová fektették, mint egy halott.

– Csigavér! – hörgé Decebál, aki, mint valami nagy diadal után, fogadá a nemes atyafiak üdvözléseit. – Majd kialussza a krapuláját holnap estig. Nem való a gyereknek az ilyen bor, az gyalázta el.

– Bizony Isten! Meg van halva! – ordítá kétségbeesett hangon Bakala Peti.

– No, akkor egyenesen a mennyországba jutott – kacagott a bátya –, mert a katholika vallás védelmében esett el. Mindig azzal tartott. Adjatok frissen egy krucifikszust a kezébe! Aztán énekeljétek el fölötte a „circumdederum”-ot, míg meg nem bánja a halálát.

A részeg kompániának nem kellett sok biztatás, egy rákezdte azt a szép katholikus halotti éneket (amit én olyan nagyra becsülök, igazi demokratikus zsolozsma, „cum Lazaro, quondam paupere, vitam habeas sempiternam”. Ezt éneklik a királyoknak, a hercegeknek, a grófoknak, a püspököknek és a napszámosoknak: „Lázárral, a szegénnyel, fogsz együtt élni örökké a paradicsomban.” Nem a felséges, méltóságos és főtisztelendő kollégákkal; nem: Lázárral, a szegénnyel, a zsidóval! Derék zsolozsma!).

Hát amint ezt legjobban harsogtatják, odakerül hátulról Decebál oldalához Dabajkó uram, s megrántja a dolmánya szélét.

– Tekintetes uram. Már régen elverte ám a tizenkettőt.

– Hát aztán? Mi lesz belőle! Csak nincs tán Tanusvárott is „policájstunde”, mint Bécsben a nagyböjt alatt.

– De bizony helyesen tetszett találgatni. Az a királyi biztos vagy micsoda, azt parancsolta, hogy éjfél után minden korcsma bezárassék.

– A királyi biztos! – rikácsolt fel Decebál. – Eb ura a fakó! Otthon parancsoljon a hanákjainak, azoknak is csak mikor alusznak, itt pedig csak a kutyának.

– Hát hiszen én vagyok itt csak a kutya – mondá Dabajkó uram. – Mert hiszen az bizonyos, hogy én magam, még ha akarnám, sem tudnék ennyi urat kitakarítani a vendégszobámból, ha maguktól nem mennek. Hanem hát lássa, tekintetes uram, ha én megellenzem annak a nagy úrnak a parancsolatját, hát az engem megvasaltat, tömlöcbe csukat, akkor aztán a vendégfogadóm is akár kaszárnyának csinálja; mert ha én a tömlöcbe kerülök, pusztulóba megy itt minden. – Hát ha az urak nem engedelmeskednek, a kutya bánja meg.

Decebál éktelen haragba jött; az arca egészen elsápadt.

– No, hát jól van. Dabajkónak igaza van. Itt van a királyi biztos; őneki az parancsol. Nem szereti őexcellenciája, hogyha a korcsmában danolnak. No, hát menjünk oda az ablaka alá, danoljunk neki ottan.

Ez az indítvány általános pártolásra talált, fehér toll, fekete toll fuzionált benne. Olyan bolond volt az, hogy lehetetlen volt mindenki tetszését meg nem nyerni vele.

– Hozzátok az öcsémuramat is magatokkal, neki is része legyen benne.

A kábultan, aléltan elnyúlt Belizárt két cimbora hóna alatt fogta, s úgy hurcolta magával. A kalapja nem állt meg a fején, azt, hogy el ne vesszen, Decebál feltette a fövege hegyébe; a szűrét is odaakasztotta a maga nyakába.

Azzal kivonult az egész ordító had a korcsmából a piacra.

Csak a két törzsvendég a kályhasutban maradt hátra.

– … geggyel abuamirge …

– De én eloltom ám a gyertyákat – mondá Dabajkó uram.

– … glátjuk azt a sötét …


VisszaKezdőlapElőre