A valkűrök

Hogyan győztem, hogyan buktam meg? Ez már át van adva a történelemnek. Ha Vergilius Maro volnék, leírnám hexameterekben az én választási hadjáratom és bolyongásom Aeneisét, de miután se Virgilius nem vagyok, se hexameterekben nem tudok beszélni, egyszerűen utasítalak, ha kíváncsi vagy rá, hogy olvasd el az akkori hírlapokból az én történetemet. Ott apróra meg van írva minden. A horrendus lélekvásárlások, a törvényszegések, erőszakoskodások, hivatalos pressziók, kriminalitások egész bűnlajstroma, ami mind az én nevem alatt történt. Végre az a nem is égrekiáltó, de pokolrakiáltó csalás a két halott szavazóval! És aztán a rákövetkezett vesszőfuttatás, hétszer alá, hétszer fel, az összes zsurnalokban, mikor a képviselőház a megválasztatásomat megsemmisítette.

Ezzel magam is meg voltam semmisítve.

Nincs rettenetesebb halál, mint az agyongúnyoltatás.

Ha valaki főbenjáró bűnt követ el, még amnesztiát kaphat, még rehabilitálhatja magát; de egy nevetségessé lett emberen nem segíthet se a király, se a pápa. Az megvan ölve és elkárhozva.

Hová legyek mármost? Emberek szeme elé nem kerülhetek többé. Aki ellenségem, az kigúnyol, aki jó barátom, az haragszik rám. Bécsbe sem mehetek vissza többé, hogy folytassam, ahol elhagytam, az orvosi pályát. Egy kinevetett ember nem lehet orvos. Az orvost olyan nimbusznak kell körülvenni, mint a papot.

Bezárkóztam a kastélyomba; senkit sem fogadok. Ne adj Isten! Senki sem is próbálta az ajtómat nyitogatni. A barátaim, azt hiszem, a „kertek alatt” kerülték meg a falut, ha ezen volt az útjok.

Ott jártam aztán végtül végig a kastély régi kertjének begyepesedett útjait.

Az egész kert el volt hagyatva nagybátyám halála óta.

A vén kertésznek összehúzta a köszvény a kezeit, az nem tudott többé dolgozni, újat pedig elfeledtem fogadni az országos hajcihő alatt. Minden növény úgy nőtt, ahogy neki tetszett. A nagy gonddal meghonosított Izabella szőlők felfutottak az almafákra, a szép rózsarabattokat felverték a fattyúhajtások, az amerikai liliomot eltakarta az árvacsalán, a fák ágairól lógtak a nagy darázsfészkek, az óriáshangyák egész piramisokat építettek az út közepén, s a töviskes disznók ott cicáztak a szemem láttára a gyepen. S kódorgásom alatt itt-amott egy-egy évelő virágot fedeztem fel, amit régen láttam az anyám kertjében odahaza: egy szép alkermest, egy keleti ópiummákot, egy árticsókát elnyomva a pimasz bojtorjántól, bűzös labodától. Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy kezemben van a kertészkedés, az ásósbot, a kis kapacs: nyesek, irtok, gyomlálok. Ott találtam mind az eszközöket Diogenes bátyám toronyszobájában. Kiszabadítottam az elnyomott ismerős virágokat a gaz közül, a lugasokat felkötöztem, a darazsakat kifüstöltem, s aztán nekiálltam a rózsafáknak: a vadhajtásaikat lenyestem, a nagy gyökérsarjakat pedig beszemeztem. A marokkói szultán már akkor terebély volt: lehetett róla ojtani.

Ott voltam a kezdetén.

Kertész vagyok már.

S majd mikor a kertet betakarja a hó, akkor bezárom magamat a múzeumomba, s csiszolgatom a köveket, olvasgatom nagyítóüveggel a régi pénzek feliratait.

Leszek archeológ.

Már odáig is eljutottam, hogy a Diogenes bátyám toronyszobáját találjam legalkalmasabb hálószobának.

Miért?

Mert ott volt a nagy vasláda: tele arannyal, ezüsttel.

Igaz, hogy a vármegye pecsétje rajta, hozzá nem nyúlhatok. De hisz a pénz nem is arra való, hogy hozzányúljon az ember. Elég, ha tudja, hogy itt van.

Éjszakára magamra zártam az ajtót, s a revolvert az ágyam mellé tettem. Féltettem a pénzem, zsugori vagyok már!

Bor nem kellett többé: undorodtam tőle; magam húztam a kútból a vizet. S megszerettem a sült burgonyát meg az aludtejet.

Féltem az inasomtól, hogy megmérgez, vagy éjszaka megfojt. Megittam már azt a mérget, amitől az ember kilencven esztendőn túl él!

Nem borotválkoztam többé. A szakállam nőni fog, amíg övig ér, aztán szürke lesz, majd sárga lesz, utoljára zöldesfehér lesz: mint a Diogenes bátyámé volt.

Benne vagyok már!

Hosszú idő múlt el. – Egy egész hét. Én azt hittem, hogy hét esztendő.

Egy szép délután éppen ott álltam a rózsatelepem szélén, kezemben egy kapával. A vakondokot lestem, mely a rabattjaimat összevissza turkálta.

Érdekes figura lehettem.

Arcom hétnapos szakáll tarlójátul felverve, fejemen egy taplósipka, a blúzom panyókára vetve, lábaimon hosszú szárú csizma, bokáig sáros.

Egyszer csak lódobogást hallok az országúton.

A kertemnek az út felől vasrácsa volt. (Ezt már én készíttettem.) Azon keresztül ki és be lehetett látni.

Három amazon robogott a kastélyom felé.

Mind a három egyforma fekete lovaglóruhában, fejükön magas cilinderkalap. Arcaikat a kalapra kötött kék selyemfátyol takarta.

Csak a termeteik szerint lehetett őket megkülönböztetnem. Az egyik valódi Zenóbia-alak: magas, délceg, telt idomú; a másik karcsú, nyúlánk, pávamozdulatokkal; a harmadik alacsony, ideges, izgékony.

Csendes trappban jöttek, amit a házam elé érve léptetéssé lassítottak. Átellenben a kastélyom verandájával félbeszakitották a lovaglást. A délceg hölgy megállítá a paripáját, s csak úgy félrefordított fejel nézett be az udvaromba.

A nyúlánk nehány lépést tett a rácskapum irányában, s egyszerre felém fordult.

A virgonc azt kiáltotta a nyúlánknak.

„Tu y seras.” (Ott lész.)

Hol?

Azzal hátraszólt a nyomukban ügető lovásznak, mire az odaléptetett hozzá, s átadott neki egy általam jól ismert ládikát, elöl egy gömbölyű üveggel. Ez egy fotográfgép.

Ahán! Ezek amatőrök! Gyakran jönnek a szomszéd fürdőbül ide, az ódon alakzatú Dumány-kastélyt az albumokban megörökiteni. Érdekes objektum!

Én ott álltam a rózsatelep szélén, a felemelt kapával a kezeimben, amidőn a lovarhölgy a gépet odairányozta. Virtus volt: lóhátról fényképezni.

– Ne remuez pas, mon cher! (Ne mozogjon!) – kiáltá rám a hölgy.

Ezt persze „én szegény tót legény” tartozom megérteni.

S nekem ott kellett állnom, a felemelt kapával a kezemben (pedig éppen akkor túrt a lábam előtt a vakond), amíg az Istennő fel nem szabadított.

– Merci, mon garçon!

– Dobre noc, mladi panyicska!

Azzal mind a hárman vidám csevegéssel vágtattak odább, visszaadva a lovásznak a fotográfgépet. Azon nevettek, hogy a nyúlánk hölgy is odakerült a fényképlapra.

Mármost hát elmondhatom, hogy „non omnis moriar”. (Nem halok meg egészen.) Íme, értem jöttek a valkűrök, szegény, csatában elesett hősért, s elvittek a Walhallájukba, mely valószínűleg marokinba van kötve, ezüstkapcsokkal.

Estefelé meg más meglepetés ért.

Szigfrid barátom hajtatott be az udvaromba. A kocsijáról leugorva, egyenesen a nyakamba borult és megölelt.

– Hát ismersz még? – kérdém.

– Bizony nem volna csoda, ha rád nem ismernék, ezzel a koldusszakállal. Szőrt akarsz viselni? Jól teszed. Csakhogy az egyhetes bajusszal, szakállal úgy néz ki az ember mint egy gorilla.

– Darwin szerint családfánk törzsöke.

Szigfrid utasította a kocsisát, hogy jártassa meg a lovakat, aztán adjon nekik szénát, abrakot. Éjféltájon vissza fog menni.

Ohó! Ez itt akar vacsorálni!

Csak ekkor kezdtem magamhoz téregetni, hogy még nem vagyok Diogenes nagybátyám, hanem annak a gavallér öccse, aki a látogatásra jött cimborákat tartozik megvendégelni.

– Te is velem jössz aztán – mondá egész kategorikus hangon Szigfrid.

– Hová?

– Hát énhozzám, Vernőcre.

– Minek?

– Minek? Hát nem kaptad meg a levelemet?

– Kaptam bíz én egy levelet; most is itt van a blúzom zsebében.

– Fel sem bontottad?

– Azt hittem, hogy aki most nekem levelet ír, az vagy inzultál, vagy az eltörött poharak árát kéri. Jobb fel sem bontani.

– Ó, te balek! Hát vedd elő, s olvasd el.

Mármost hát csakugyan fel kellett bontanom a zsebemben hordott levelet.

Rövid volt, de tartalmas.

„Kedves Nelli! Pártunk elhatározta mai értekezletén, hogy az új választásnál kandidatúrádat fenntartja, s mindenáron keresztülviszi. Nagynénémnek e tárgyban fontos közlendői vannak veled. Látogass meg szerdán. Szigid.”

Ez a szerda tegnap volt. Én három napig hordtam a levelet a zsebemben felbontatlanul. Szigfridnek az a jó szokása volt, hogy a címzést a borítékra az inasával íratta fel. Így olvasható volt.

Megvallom, hogy annak a levélnek az olvasására valami meleg futott át az idegeimen.

Hát mégsem vagyok a halottak közé dobva! Nem vagyok agyonnevetett, tönkregúnyolt ember: nem csúfnév a nevem! Ez az elégtétel jólesett; hanem még egy kicsit akartam adni a Cincinnatust. Közönyösen hajtottam össze a levelet, s visszadugtam a zsebembe.

– Vártunk tegnap egész nap – mondá Szigfrid –, de persze hogyha fel sem bontottad az epistolámat, akkor nem tudtad, hogy vár valaki valahová. De biz a magad csepp eszétől is rájöhettél volna, hogy eljöjj egyszer Vernőcre.

– El voltam foglalva. Éppen most virít a maréchal Niel, meg a marokkói szultán, szemzés ideje van. Ezek most a legújabb hírességek.

– Hát hiszen hozd el azokat a szemzőgallyakat magaddal Vernőcre, ott is van fattyúrózsa elég: ojtsd be azokat.

– Aztán meg, tudod, nem hagyhatom a házat magára. A vármegye nem strázsáltatja többé a vasládámat: magamnak kell mellette hálnom.

– Szappermán! Hiszen te már egészen beletapostál a Diogenes bátyád nyomdokaiba. Kezdesz megbolondulni. Rózsákat már ojtasz, a pénzedet őrized. Talán már a vizet is hordod haza a kútról magadnak, s vacsorálsz sült burgonyát vajjal! Eredj! Ne légy bolond! Igazán, legfőbb ideje, hogy kibúj ebből az elátkozott kastélyból. Nekem pedig most jó vacsorát főzess, mert én még nem élek krumplival, nem őrzöm a pénzesládámat, s nem ojtok rózsákat, ha csak szoknyát nem viselnek.

Nekem is egyszerre megváltozott a kedélyem, amint másodmagammal voltam, s az első pohár bor után mindjárt más színben láttam a világot.

Szigfrid barátom igen jó híreket hozott. Az új választás határnapja huszadnapra van kitűzve. Pártunk áll, mint a kínai császár kőhadserege. Az ellenfél le van hangolva. A Matica nem adhat több pénzt. Most aztán az ellenfelem a végső eszközhöz folyamodik. Antiszemita programmal lép fel. Ez a legolcsóbb. Ezzel pedig minden zsidót a mi táborunkba kergetett át. Ötszáz többséggel fogunk győzni. S hogy a vesztes fél megint belénk ne kapaszkodhassék az etetés-itatás-vesztegetés ürügye miatt, a főhadiszállást Vernőcre tesszük át. Diodora grófnő elvállalta azt a nehéz terhet, hogy a választásig nyílt házat tart a korteseink számára. Ő a mi pártunknak legerélyesebb zászlóvivője.

– Sietni fogok ezért a grófnőnek hódolatomat kifejezni.

(A világfájdalom és a mizantrópia nem old fel az udvariasság alól.)

– Bizony azt már hamarább is megtehetted volna, Bruder. Nagynéném mindennap várt. S hogy te nem jöttél, azzal fenyegetőzött, hogy idejön a két leánnyal, s egy momentfotográffal lekapnak és úgy hoznak el.

Én arra mindjárt elmondtam a három amazon jelenetét Szigfridnek.

Nagyon nevetett rajta.

– Ők voltak azok. Az az amazontermetű a nagynéném, Bámulsz, ugye? Te az alatt a szó alatt, „nagynéne”, egy elhízott dámát képzelsz, aki pasziánszt játszik, s titokban tubákol. Az én nagynéném csak egy évvel idősebb nálamnál, s még én sem vagyok harminc esztendős. Klasszikus szépség! Az a nyúlánk hölgy a „Flamma” volt, aki benézett a kerítéseden. Bizonyosan a marokkói szultánodat nézte. Bolondja a rózsáknak. Az a fürgenc kobold pedig a „Cenni”, aki lefotografiázott a kastélyoddal együtt. Hahaha! S csakugyan azt kiáltotta neked, hogy „ne mozogjon kend!” S te álltál neki felemelt kapával a kezedben. Ez érdekes kép lesz! Ezzel sokat fogjuk bosszantani comtesse Cennit. Ilyen gamin az mindenben. Bizonyosan fog veled valami schabernackot csinálni. Ezeket a környékbeli gavallérokat mind azzal riogatja agyon, hogy mikor udvarolni kezdenek neki, arra szólítja fel őket, hogy menjenek el vele medvét lőni. Az én erdőségemben annyi a medve, hogy lejárnak a zabföldekre. Én már lőttem hármat. Erővel azt akarja, hogy vigyem el magammal egy ilyen medvevadászatra. Fogadom, hogy téged is azzal fog kunérozni. S még te megteszed, amilyen jó bolond vagy. Csak aztán téged ne lőjön meg.

Az ilyen beszéd egészen felizgatta a kíváncsiságomat.

Mennyire különböznek ezek a mágnásnők a mi dzsentrileányainktól! Mintha csak más planétában lakó lények volnának. A nagynéne politikai vezérszerepet visz, az unokahúg, ki dúvadra les és fényképez. Nekem mégis legjobban tetszett az a harmadik, aki a rózsákért rajong. – A neveik is milyen különösek, szokatlanok.

„Diodora.”

„Cenni.”

„Flamma.”

Nekem ez a harmadik név tetszett legjobban: „Flamma” – láng! Talán a lepkének is azért kell a lángba belérepülni, mert megszerette.

Az utolsó pohár bornál már a pénzesládámra sem volt gondom; az inasomra bíztam, hogy zárja be a toronyszobát, ha lemegyek.

Hanem az eszembe jutott, hogy a marokkói szultánról minden kinyílt rózsát levágjak, s azoknak a szárait nedves moha közé bepakoljam. – Ott fogom őket szemzésre felhasználni a vernőci kastély vadrózsafáin.

Bizonyosan megerednek. Legénykoromban sokat ojtogattam odahaza.

S majd mikor nyílni fog a fekete rózsa, valaki észre fogja venni, s azt fogja kérdeni, hogy jött ez ide a dumányfalvi kertből?

Az egész úton, az én házamtól a vernőci kastélyig, a kezemben tartottam a rózsacsomagot, nehogy összetörődjék. Szigfrid hajtotta a lovakat. Szép holdvilágos éjszaka volt.

És így csakugyan a valkűrök vittek el engemet, szegény, csatában elesett viadort, magukkal a Walhallába.

De mi az a Walhalla?

Ha valaki visszajöhetne és elmondhatná, mi volt ott?

No, hát én visszajöhettem és elmondom.


VisszaKezdőlapElőre