A négylevelű lóhere

Ettül a naptul fogva mindennapos lettem a vernőci kastélyban. Ha éjszakára hazamentem is a magam odújába, másnap délre már ott voltam megint. Elhitettem magammal, hogy hivatalos dolgaim hínak oda.

Egypárszor a kastély tündérei is leszálltak a magasbul az én ősi fészkem meglátogatására. Tudtam már a házigazdát adni. Kényelemre nézve ugyan nem volt hasonlítható az én váracskám az ő nyári palotájukhoz, de voltak érdekességei. Megmutattam a hölgyeknek a nagybátyám ritkaságait; aztán beszélhettem nekik a kastélyunkban végbement rémtörténtekről, befalazott asszonyokról s lenyakazott imádókról.

A mi kastélyunknak is volt veres barátja (templárius) és fehér asszonya, akik éjféli órakongásra végigsétálnak a zártajtós szobákon. Ezt irigyelték is tőlem. Hja, kísérteteket nem lehet Párizsból megrendelni a tapissiernél.

Gondoljuk el csak, minő nagy előny az egy házasulandó ifjúnál, ha a jövendőbelijének még házi kísértetet is móringolhat. Ez sokat vethet a kelengyében.

Csak egyről nem tudtam magamnak számot adni: hogy a három hölgy közül melyiknek a hangját szeretném, ha az üresen kongó szobáimat állandóul betöltené? Mind a háromnak egyformán tudtam bámulni a szellemi tulajdonságait. Diodora grófnő bölcsessége éppen úgy meghatott, mint Cenni szilaj szeleburdisága, míg Flamma mélázó hallgatása legjobban beillett abba a rámába, amit házi oltárképemnek szántam.

A másik kemény dió, amit nem bírtam feltörni, az volt, hogy három ilyen szép, gazdag, előkelő leánynak mért nincsen komoly udvarlója?

Jár a házukhoz elég fiatal úrfi közelből, távolból; de egyik sem árul el komoly hajlamokat.

El kellett fogadnom Szigfrid magyarázatát, hogy a két leány még gyermek: azoknak nőni kell még; most kerültek ki a kolostorból; Diodora grófnő pedig valóságos idegenkedéssel viseltetik a férfinem iránt. Az nem is szándékozik férjhez menni, hanem alkalmasint felcsap valamelyik zárdába fejedelemasszonynak.

No, ezt az utóbbit nem hittem el. Diodora vallásos lelkületű volt ugyan: egész a bigottéria határáig; de az élet örömeitől nem zárkózott el. Inkább hiszem azt, hogy a férfiak féltek őtőle. Az ilyen bölcs és erős akaratú hölgyet vagy olyan férfi veheti nőül, aki bízik magában, hogy még eszesebb, még erősebb lelkű tud lenni, mint ő, vagy aki szándékosan rabszolgája akar lenni a maga asszonyának.

Engem tüntetőleg kegyelt a grófnő. Disputáló társa voltam. Ha ő felállított egy paradoxont, én felállítottam a másikat, s a harcképtelenségig folytattuk a viadalt. Ő is sokat olvasott, én is ahol ő utazott, ott én is mind megfordultam; művészetről, építészetről, világirodalomról éppolyan vakmerő ítéleteket tudtam hozni, mint ő: antipoláris nézetek mellett.

Voltak aztán olyan terepek, amiken teljesen paralel futottak a nézeteink. A politikában éppen olyan konzervatív elveim voltak, mint őneki, s a magyar konyhát éppen úgy elítéltem, mint ő. S ennek a manifesztálásához nem közönséges bátorság kívántatik. Rinocérosz-szíve legyen annak, aki azt ki meri mondani a Kárpátok és az Adria között, hogy a demokrácia meg a töltött káposzta nem egészséges a magyarnak.

Ez volt a második stádium, amidőn Diodora grófnő és én, szövetséges táborainkat egyesítve, megütköztünk az ellenséges közvéleménnyel. Ez már egy lépés volt a „konzorcium” felé.

A harmadik stádium pedig aztán az volt, amidőn Diodora grófnő általam legyőzöttnek vallá magát: és ez is bekövetkezett. S ez igazán erős küzdelem volt. Diodora volt a támadó fél.

Ő rohant meg engem a legerősebb fortifikációimban. Az orvosi tudományt tette nevetségessé. Hogy az egész patológiánk, therapeutikánk nem éri meg azt a porzót, amit a receptekre hintenek, hogy belgyógyászatunk most is ott van, ahol Galenus idejében, hogy hírhedett orvosi celebritásaink nem jobbak Paracelsusnál, hogy gyógyszereink legjobb esetben egyenlő hatásúak a lourdes-i szenteltvízzel, de legtöbb esetben a méregkeverés kategóriájába tartoznak, és hogy soha még orvosságot be nem vett, s az ő alkovenjének a kárpitjait még orvos kétfelé nyílni nem látta. Ő az orvosi tudományban nem hisz.

Én engedtem neki, hogy kibeszélje magát, akkor aztán elmondtam neki, hogy én anélkül, hogy kikérdeztem volna, meg tudom mondani a tekintetéből, hogy ő miben szenved, hogy van időközönkint előforduló idegbaja, hogyan kezdődik, minő jelenségei vannak, mindezt a legrészletesebben.

Erre ő nagyot bámult, s azt mondta, hogy igazam van.

Még halandó ember soha nem részesült tőle ebben a koncesszióban.

Honnan tudom én ezt?

Mondtam neki, hogy nagy praxisom volt női idegbajok gyógykezelésében.

Ekkor annyira megtörte magát, hogy azt kérdezé tőlem: lehet-e ezt a szenvedést meggyógyítani?

Megmondtam neki őszintén, hogy teljesen elmulasztani nem lehet, de tetemesen enyhíteni és rövidebbé tenni lehet, mégpedig minden méregitatás nélkül: célszerű masszázs által.

– Kár, hogy nincsenek nálunk női orvosok. Én férfitól orvosi segélyt nem fogadok el.

– Ez is kórtünet – sőt alapoka a bajnak.

Nem akarta elérteni.

– Azt nem találja a grófnő visszatetszőnek, hogy egy lelki bajt meggyónjon a papnak, aki férfi; a testi bajt nagyobb szégyennek tartja a véteknél?

– Ismét igaza van önnek…

…Egy nap kétszer adott igazat.

Óriási lépéseket tettem a hódításban. Útban voltam hozzá, hogy a megközelíthetetlen Diodora grófnő maga kérjen meg háziorvosának.

Eközben mindennap jöttek-mentek a pártvezérek; tanakodtak, tudósításokat hoztak: a haditanácsban a grófnő maga elnökölt.

Ez volt a „végrehajtó bizottság”.

Mikor a tanácskozás a kényes pénzügyi kérdéshez jutott, akkor a grófnő oly gyöngéd volt, hogy engem eltávolított.

– Ez önre nem tartozik. A prózai pénzkérdés. Menjen ön a lánykákkal sétálni a parkba.

S én olyan naiv voltam, hogy elhittem, miszerint csakugyan van a világon egy „cassa nemonis”, amelyből az olyan nagybecsű celebritásoknak, amilyen én vagyok, a választási költségeit fedezni szokta a párt.

Ha valaki azt kérdezte volna tőlem, hogy miért vagyok én olyan sokat érő celebritás, bizony nem tudtam volna rá mit felelni. De hát így volt, s a tények erősebbek a logikánál.

A „leánykák” a park mezején járkáltak: kerestek négylevelű lóherét.

Amelyik hamarább talál négylevelű lóherét, az megy férjhez legelébb.

Én odamentem hozzájuk, s segítettem nekik keresni. Én találtam legelébb négylevelű lóherét. – Oda akartam adni Cenninek.

– Csak tartsa ön meg magának, az önnek a szerencséje.

– Mit csináljak én evvel a szerencsével?

– Ön fog megházasodni még az idén.

– Hírem és tudtom nélkül?

– De hát igazán komolyan kérdem: mért nem házasodik ön meg?

– Én is igazán komolyan felelek rá. Azért, mert azok a hölgyek, akik hozzám jönnének, nekem nem ideáljaim, aki pedig ideálom volna, annak meg rendesen én nem kellek.

– S micsoda tulajdonságokkal kell bírni az ön ideáljának?

– Először is szépnek és fiatalnak kell lennie, azután eszesnek és míveltnek, továbbá jószívűnek és derült kedélyűnek. Azt is óhajtom, hogy mindig elegáns legyen, s annál fogva saját vagyonnal is kell bírnia, mert az enyim női luxusra nem elég. És ami legfőbb: az, hogy szeretetből jöjjön hozzám.

– Én tudok egy nőt, aki mindezeknek megfelel.

– Ah! A házasságok a lóherésben köttetnek?

– No, ne tréfáljon. Komolyan beszélek. Mért nem veszi ön el Diodora nénémet?

Ez a kérdés csakugyan banditaszúrás volt; nem voltam készen az elhárításra.

– Azért, mert több eszem van, mint azoknak a vándormadaraknak, amik a világítótorony reflexének nekirepülnek, s ott betört orral rakásra hullanak.

– Nem értem a hasonlatot.

– Ismeri „Turandot” történetét?

– Nem ismerem. Regényt meg színművet még nem adtak a kezembe. De már a nénikémről többször hallottam azt mondani, hogy valóságos Turandot hercegnő. Ez, úgy hiszem, olyan mesealak, aki a kérőit agyonkínozza. Igaz, hogy Diodora is kegyetlenül tud bánni a férfiakkal, de nem azért, mintha gyűlölne minden férfit, hanem azért, hogy még eddig, aki hozzá közelített, azt mind igen inferior eszűnek találta. Ezek a kedvkereső, gondolat elleső, szépeket mondó udvarlók az ő szemében nem emberek, hanem majmok. Ellenben ön imponál neki. Van bátorsága ellene mondani s őt a nézeteitől eltéríteni. Azt csak mi tudjuk észrevenni, leányok, hogy minő hatása van egy férfinak egy másik leányra.

(Csodálatos! Még regényt nem olvasott, s ezt már megtanulta!)

– Mikor ön eltávozik, akkor olyan levert, oly kedélytelen. Mindent elfelejt, oly szórakozott, s mikor már önnek a kocsiját meglátja közelíteni az erkélyről, egyszerre felderül; ki lesz cserélve, nyájas és szelíd lesz. Talán mi ezt nem vesszük észre? Ugye, Flamma? – Aztán mikor mi önre valami tréfás megjegyzést teszünk (hát bizony teszünk, előttünk, leányok előtt, nincs semmi szent), akkor Diodora egyszerre olyan komoly lesz; tart nekünk olyan etikai leckét, hogy megtanulhatjuk belőle, miszerint a férfiak között is vannak gyémántok: igaziak és hamisak. Ami a jellemből kisugárzik, az az igazi gyémántnak a tüze. Ah, ha én önnek mindent elmondhatnék! Ön büszke ember. Várni akar addig, amíg Diodora kéri meg önt. De még talán akkor is rátartaná magát.

– Meglehet.

– Meglehet? Olyan drága ön?

– Engedjék meg a grófnők, hogy elmeséljem önöknek egy jó barátomnak a történetét: amiről jótállok, hogy elejétől végéig igaz.


VisszaKezdőlapElőre