Az én kedves barátomnak a története

Mikor arrul volt szó, hogy mondok egy mesét, a két leány menten letelepedett a fűbe.

Hát biz ezt a szép, aranyvirágokkal áttört bársonyszőnyeget nem is csupán a parasztleányok számára teremtette a jó Isten. Egy szép ágasbogas jázminbokor adta hozza az árnyékot: tele volt illatos virággal. A méhdöngés képezte a kórust.

S ha már ők leültek a fűbe, én sem maradhattam fenn eget támogatni; magam is odatérdeltem le a lábaikhoz.

Illendő felügyelet alatt valánk: a kastély ablakából éppen ránk lehetett látni. Aztán meg egy sárgarigó is ott volt a berkenyefán gardedámnak, s közbe-közbekiáltott: „nono, te fiú!”

Flamma a pimpimpáré szárakból készített kösöntyűket, s azokkal könyökig telerakta a karjait, a füleire is akasztott egyet-egyet. Cenni azonban annyira benne volt a lánckovácsolásban, hogy ugyanazon becses anyagból nyakláncot dugdosott össze.

– Tehát van énnekem egy igen kedves barátom; a legelső históriai nevek egyikét viselő grófi család sarja, a szabadságharc alatt bátor, hős katona, daliás alak, gyönyörű fej, elpusztíthatatlan testi erő, s azzal versenyt tartó szellemi tehetség, tiszta jellem, kemény vasakarattal összetalálkozó gyermeteg kedély, akinek még férfikorában is parancsolt az édesanyja, hanem azonkívül aztán semmi potentátja a kerek világnak. Aki csak egyszer találkozott vele az életben, az mindjárt megszerette. Kicsiny és nagy csak arról ismerte, hogy sohasem kért, csak mindig adott.

– Ah? Megvan még ez az ön kedves barátja? – szólt bele Cenni.

– Megvan. Csakhogy mostmár vén sas. Mert ez az eset harminc évvel ezelőtt történt vele, amikor még a kettőnk közötti barátság abból állt, hogy ő a térdén lovagoltatott engem, én meg fújtam a cseréptrombitát, amit tőle kaptam.

A szabadságharcban az én barátom mint huszárhadnagy szerepelt. Derék katona volt. Mikor aztán az orosz hatalom elnyomta a magyar hadsereget, ő is külföldre menekült. A vagyonát itthon elkobozták, őt magát halálra ítélték, s az arcképét a bitófára szegezték.

– Ah, az nagyon érdekes lehet! Egy ember, aki „in effigie” fel van akasztva! – szólt közbe Cenni.

– Az angol hölgyek is úgy találták. Az én barátom sok hányódás-vetődés után a szabad brit földre menekült. Franciaországba nem volt neki szabad menni, mert Napóleon Lajos, a köztársaság elnöke azokat a magyar emigránsokat, akik gyanúban voltak előtte, hogy Lebru Rollinnal fújtak egy követ, még keresztülutazni sem engedé.

Angolhonban annál rokonszenvesebben fogadták a magyar száműzötteket, különösen az én kedves barátom egyszerre otthonossá lett az angol előkelő társaságban. Általában az egész magyar emigrációrul el van ismerve, hogy legnobilisabban viselte magát; nem kunyorált, nem konspirált, nem veszekedett; igyekezett mindenki valami dologhoz jutni, s a maga emberségéből megélni.

Azok között, akik az én barátomat kastélyaikban családtagként fogadták, volt egy előkelő hölgy. Árvaleány, szép és szellemdús, roppant vagyon örököse. Éppen, mint Diodora grófnő. Kezéért versenyeztek Ó-Anglia legderekabb ifjú lordjai. És a nemes hölgy valamennyi kérője közül a vagyontalan magyar száműzött grófot választá, aki nem is volt kérője. A hölgy maga ajánlotta föl neki a kezét.

– Ezt nem is találom valami rendkívüliségnek – mondá Cenni.

Én sem. Mindenki abban a véleményben volt. Egy ideális hölgy, aki rajong az eltiport Magyarországért; annak egyik nagy hírű fiát, a délceg daliát, a szellemdús idegent megismerve, halálosan belészeret; senkije sincs, aki elhatározását akadályozza, mindenki azt mondá: egymáshoz illő pár!

Az esküvő Wight szigetén ment végbe, a magyar emigránsok akkori kiváltságos menhelyén. Két magyar menekült celebritás volt az esküvőnél a násznagy, az egyik nagy hírű vezértábornok. A lakodalmi déjeuner után, amint a násztorta megtörésével a szokásos tósztok el lettek mondva, a két násznagy búcsút vett az ifjú pártól, s ki-ki ment a maga dolga után.

Ekkor azt mondá a menyasszony a vőlegénynek:

(Cenni megint közbecsevegett: most már feleség a férjnek).

– Tessék elvárnia végét! Tehát azt mondá a grófnő a grófnak:

„Kedves gróf. Én most megyek a gőzhajóra, mely ez órában indul Calaisba.”

„És aztán?”

„Aztán Párizsba: ott akarok lakni.”

Az én barátom elbámult.

„Hát nem tudja, milady, hogy én ki vagyok tiltva Franciaországból? Nekem nem lehet önt Párizsba kísérnem.”

„Nem is kívánom öntől, édes gróf. Ön itt maradhat, vagy mehet a világba, amerre tetszik. Nekem csak az ön nevére volt szükségem.”

S azzal a szép istennő otthagyta az én barátomat a szép Wight-sziget partján, a mennyegző után másfél órával – egy „good bye” nélkül és egy shilling nélkül, mint egy elátkozott élő halottat.

Huszonöt esztendeig nem tudott az én barátom az átok szövevényéből kiszabadulni. Azalatt talált nőt, aki híven, önfeláldozón szerette, kísérte országról országra, egyik veszélyből a másikba; tűrte vele együtt a nyomort, ápolta, dolgozott érte. Igaz felesége volt; s ennek a nőnek nem tudott adni nevet, gyermekeinek nem adhatott keresztelővizet. Angliában nem kezdhetett válópert, mert oda kincs kell; Franciaországba nem mehetett a neje után, mert onnan ki volt tiltva; Magyarországra nem jöhetett perelni, mert itt el volt ítélve. – Huszonöt esztendeig kellett neki viselni ezt a megvarázsolt láncot, amit egy mesebeli tündér, egy tengervízi sellő, kegyetlen hidegvérrel a kezére kapcsolt. Előbb Magyarországon helyre kellett állni az alkotmánynak; elébb a magyar királynak meg kellett koronáztatni, hogy ő végre lerázhassa fejéről ezt a gúnykoronát, s családját, gyermekeit őskastélyába bevihesse. Csakhogy akkor már az én barátomnak ősz szakálla volt és kopasz feje. – Hát mit vett el tőle az a kegyetlen tündér? – Semmit! Csak a nevét! Arra szüksége volt. – Csak a szárnyborítékát szakította le a rózsabogárnak, azért a nyári szárnya megmaradt; repülhetett, amerre akart.

(A két leány egymás szemébe nézett némán. Előadásom nagyon is közvetlen volt, úgy beszéltem, mintha én lettem volna magam úgy meggyötörve.)

– Hát mármost, ha egy ilyen eset megtörténhetett az én barátommal, aki egy fényes nevű mágnás, egy hős dalia, a férfiak és asszonyok kegyence, mit várhatok akkor én a fejemre, ha azt egy büszke istennőnek a kezébe adom, aki nem vívtam ki még a nevemnek egyebet, mint gúnyt? Voltam egy kuruzsló doktor! vagyok egy bukott követ! leszek egy tót király!

Cenni megragadta mind a két kezével a kezemet.

– Nem! Nem! Ön nem fog így járni! Ön nem ismeri a saját értékét.

Ekkor a jázminbokor mögül egy férfihang szólalt meg.

– Szabad megzavarnom a pásztorórát?

Szigfrid volt ott.

Az én nagy emfatikus előadásom alatt egyikünk sem vette észre a közeledését.

Erre mind felugrottunk a fűből.

Szigfrid szarkasztikus hangon mondá:

– Majd újra össze lehet kötni a láncot. Most Antinous úrnak a kastélyban van dolga. A végrehajtó bizottság várja.

– Maga kiállhatatlan ember! – monda Cenni, s az egész oroszlánfog-láncot a nyakába dobta. – Jer, Flamma, menjünk szandolinozni.

A két leány elszaladt a pázsiton keresztül a tó felé, hol az egyik, hol a másik tekintett vissza csintalanul nevető arccal.

– Hát mi dolga van velem a végrehajtó bizottságnak? kérdezém Szigfridtől.

– Annak nincs, de nekem van.

– Úgy látszik – sürgős?

– Ha nem idejétmúlt. Kedves Kornél, te egy lépéssel túl vagy azon a határon, ahol a barátság végződik. Te az én rétemben kezdesz kaszálni. Nem tudnád talán, hogy én Cennibe szerelmes vagyok?

– Nem tudtam eddig. De elhiszem, ha mondod.

– S te kezdesz Cenninek veszedelmesen udvarolni.

– Biztosítalak róla, hogy eszembe sincs ilyen merénylet.

– Hát akkor ő udvarol neked. Annál rosszabb.

– Abban még jobban csalódol.

– Azt gondolod, nincs távcső a kastélyban, mely mindent apróra megláttat: az egész jelenetet, ami itt most lefolyt.

– Kár, hogy távhalló is nincs mellette, hogy hallhattad volna, miről beszéltünk.

– Nem kerestél négylevelű lóherét, s nem adtad azt Cenninek?

– Most is itt a mellényzsebemben, nesze, neked adom. Aztán vedd nőül te Cennit.

– Vigyázz, mert szavadon foglak.

– Leszek kérő násznagyod.

– Szavadon foglak!

– De hát miért is nem veszed el, ha szereted?

– Őrjöngök érte! De még azonkívül egyéb ok is van. Cenninek van egymillió forint hozománya, amit a nagyatyja hagyott rá. Ez most az én gazdaságom intenzív berendezésénél egészen belekvadrálna a plánumomba.

– Első leszek, aki gratulálni fog hozza.

– Ez nem elég. Elő kell segítened. Nagynéném nem akarja Cennit hozzám adni. Nem tetszenek neki az életnézeteim. Azt hiszi, hogy frivol, csapodár, egyszóval, hogy „viveur” vagyok.

– Mondd neki, hogy majd megváltozol, ha házas lész.

– Mondtam már, de nem hitte el – magam sem hittem. Aztán más is van a dologban. Cenni nagyatyja úgy hagyta a millióját az unokájára, hogy amíg férjhez nem megy, annak a jövedelméből tartja Diodora a leányt jó felügyelet alatt. No, hát Diodora tante is tanult annyi sublimior mathesist, hogy ki tudja számítani, miszerint Cenni fügében és datolyában nem eszik meg évenkint ötvenezer forintot: a többi a jó felügyeletre marad. „Ezért” nagyon jó Diodorától az, hogy korán van még a leánynak a férjhezmenés. Várhat még egy pár esztendeig. De én nem akarok Tantalust játszani. Vagy talán várjak, amíg egy másik gazember elüti a kezemről? Pardon!

– Én nem veszem magamra a „gazembert”. Csak üssed bátran.

– No, hát akkor segítsd elő tervemet. Megígéred?

– Föltétlenül.

– Én Diodora háta mögött fogok megesküdni Cennivel. Az így lesz. Diodorának szoktak lenni erős neuralgikus bántalmai, s minthogy azok ellen se orvosi segélyt, se gyógyszert nem használ, olyankor egész nap egyedül fekszik sötét szobában, s senkit nem tűr el maga mellett, mint Flammát. Ez a jó teremtés ápolja ilyenkor, s ő meg a mellékszobában van consignálva, s jutalmul olvashatja Flammariont vagy Jules Verne ártatlan regényeit lámpa mellett. Egy ily napon Cenni egészen felügyelet nélkül van hagyva. A társalkodóné nem számít: azt odatesszük, ahova akarjuk. – Mármost ide hallgass! Ez a tervem. Én tartok itt a vadászomnál rezervában egy páter kapucinust. – Jó cimbora: lehet vele okosan beszélni. Ezzel a páter Paphnutiussal. Az erdőben van egy kis fogadalmi kápolna. Ott végbemehet az esküvő. Te és a Mukica lesztek a násznagyaim. Nohát? „Ember teszi a fogadást, agg eb, ki megállja?” Majd mindjárt megtudom, hogy nem te vagy-e az a „gazember”, aki maga techtlmechtlez Cennivel?

– Azt menten megtudhatod. Elvállalom a násznagyságot. Hanem akkor aztán én futhatok innen, ahogy a négy kerekem visz. Mert Diodora grófnő szeme elé az ilyen perfidia után nem lehet kerülnöm.

– Au contraire. Nem futsz el, itt maradsz. Éppen a te missziód lesz Diodorának szépen, sub rosa, tízcseppnyi dózisokban beadogatni ezt a keserű gyógyszert, vagy átmagnetizálnod belé: egyszóval impregnálnod azt az ideát, hogy az unokahúga már férjhez ment, s aztán kibékítened őtet velünk. Mert Diodorát sem akarjuk magunktól elvadítani. Három milliója van, s nem akar férjhez menni.

Már ettől fáztam egy kicsit.

Ekkor aztán könyörgésre fogta a dolgot. Olyan szépen tudott előttem rimánkodni.

– Kedves barátom. Édes Kornélkám! Senki a világon nem bír azzal a varázzsal Diodorával szemben, amivel te! Én tudom azt. Ha te adod elő neki a fait accomplit, akkor recipiskal: megadja magát „ins unvermeidliche”. Téged a príma fúriában is regardírozni fog. Ha te kapacitálod, az átok áldássá válik a szájában. Egész életemben háladatos leszek hozzád. A fél világgal megverekszem miattad. Az elsőszülöttemet Kornélnak körösztöltetem.

Utoljára is nem tudtam neki ellenállni.

– No, hát üsse part! Nem bánom, leszek násznagyod, vőfényed, fürmendered! S már most nesze a négylevelű lóhere hordd te a zsebedben.

– Barátom! – Többet nem tudott mondani. Félrefordult, selyem zsebkendőjével eltakarta szemeit.

Sírt?

Vagy talán nevetett?


VisszaKezdőlapElőre