I.

Először is nagyon gazdag volt.

Ez már magában harminchárom indok arra, hogy az ember mindent tudjon.

Azután gróf volt; – szép ember volt; – és sok esze volt.

Most már megholt. – És már most igazán mindent tud.

Csakhogy nem nyert vele semmit; mert annak, amit holta után tud, nem veheti semmi hasznát.

De nem is vesztett vele semmit; mert amit életében tudott, annak sem vette semmi hasznát.

Régi rossz szokásunk nekünk, lateinereknek (s nem csak a magyar lateinereknek, de a kerek föld minden tintafogyasztó népének), hogy ha valami prototypont keresünk a megtestesült tudatlanság eszményképéül, azt rendesen abban az osztályban fedezzük fel, amelynél – az „ember” kezdődik. Ettől a szokástól toto coelo el kell térnünk, midőn gróf Rengeteghy Ottó élettörténetét megírjuk, mert ez tudott mindent, ami csak megtanulható, és tanult mindent élete utolsó órájáig: beszélt hét élő európai nyelven, olvasott a három klasszikuson, a latinon, a görögön és szanszkriton, s meg tudta magát értetni a japáni és kínai idióma szerint, tudott értekezni a pápua, sziú és ovasero fajokkal, remekül hadarta a ladino zsidózsargont, sőt egyszer egy híres zsebmetszőtül megtanulta a kochem nyelvet is, amin a tolvajok értekeznek egymás közt, s olyan jól tudta, hogy mi az a Kochmor, Trararumgenger, Chassimathandler, Bismuther, Schottenfaller, Linkwechsler, mint akármelyik Baldowerer (orgazda). – Ami a szépliteratúrát illeti, azt a remekíróktul kezdve egész a kuriózumokig ismerte; – a filozófiából baccalaureatus volt, – építész, zenész, festész volt; – búvárkodott népisme és régészetben; – gyakorolta a homeopathiát és hydropathiat, a Schrott-kúrát, a perkinizmust és baunscheitizmust; – kedvelte a csillagászatot, volt saját csillagdája; azután botanikus volt, természettudós, járatos az egzotikus flóra és fauna világában; – majd törvénytudós volt és államférfi; – később nagy financier és nemzetgazdász, különösen bányász és állat-acclimatáló; – szokás szerint geográf gyakorlat után, mint híres utazó; – tekintély volt a spiritizmusban és quasi médium; – tanulmányozta minden népek vallásait, a samanizmust, bramanizmust, buddhizmust, mohamedanizmust, a shi és sunna válfajaival, fetisizmust, talmudizmust és krisztianizmust; in thesi követte a janzenizmust, in praxi a mormonizmust; és amellett, mint nemes úr, született törvényhozó volt és született katona.

Ami a törvényhozást illeti, ezt fiatalabb éveiben nemigen gyakorolhatá; mert akkor gondoskodva volt róla, hogy a Reichsgesetzblatt készen hozza a törvényeket; s a polgártársaknak és méltsás főrendeknek a törvényt nem hozni, csak elhordozni volt kötelességük; hanem a katonai tanulmányok annál tágasabb kiviteli térre találtak.

Gróf Rengeteghy Ottó az ötvenes években (ti. nem a saját, hanem a század ötvenes éveiben) a császári hadseregnél szolgált, s elöljárói közé számíttatott. Nemcsak az egész osztrák Dienstreglement-t hordta a kisujjában; de teljesen au fait volt az európai minden nagyhatalmak hadseregeinek szervezetében; tudta kinek melyik fegyvernemben van az előnye? mi értéke van a porosz landwehrnek a háborúban? mire használható az orosz opolcsenie? mi különbség van svájci nemzeti hadsereg és az angol riflemenek között? használhatók-e még a török bashibozukok nyílt csatában? A fegyverek tökéletesüléséről minden idevágó szakkönyvet áttanulmányozott; heteket töltött a sohlai fegyvergyárban, s meglakta a bécsi ágyúöntödét. Ha pedig a genie-corps tisztjeivel jött össze, azokat éppen kétségbeejté ismeretei halmazával a haderődítés terén, s ha egyszer egy-egy vén fortificationalis főtisztet beszoríthatott a maga régimódi kreposzt sáncai közé, azt úgy körülkerítette modern redanokkal, előretolható vas helepolisokkal, úgy lebombázta gyújtó carcassokkal, úgy aláaknázta pokoltalálmányú torpedókkal, hogy az kénytelen volt neki tisztességes föltételek alatt kapitulálni. A general stabra nézve pedig valóságos félelem volt a jelenléte; – mert ha hozzákezdett, nemcsak az eddig követett hadviselési rendszerről tudott kimerítő előadást tartani, hanem a még ezután követendőkrül is: várharc, lökrendszer (Stoss-System), hegyiharc, ágyúcsata, éjjeli harc (camisade), oszlopos-roham, szorosan átnyomulás (debouche); azután hadsereg-fölállítás, harcvonalváltoztatás, központáttörés, mind oly ismeretes foglalkozás volt előtte, hogy még a tábornokok sem mertek vele vitatkozni, nehogy kisüljön, hogy többet tud, mint ők.

És aztán vívni is jól tudott, s első lovas volt a hadseregnél. A kardvívásnál volt egy veszedelmes alsó belső vágása, amit századik sem tudott elhárítani; párbajban mindig megvagdalta az ellenfeleit.

És végül – nagy szerencsével udvarolt a táborszernagy báró * * szép leányának.

Mindenki meg volt felőle győződve, hogy Ottónak csak egy kis háborúra van szüksége, hogy fényes pályakört csináljon. Most huszárkapitány. Az első fényes lovassági fegyverténye után őrnagyi rangra emelkedik. Akkor jön egy erőszakolt kémszemlészet: a visszatérőt várja az alezredesi cím. Azután egy ügyesen kombinált s vakmerően kivitt megrohanás. Ez érdemeket ád neki a dandárparancsnokságra. Végre egy döntő ütközet, ahol az oroszlánrész az ő dandárjának s éppoly bátor, mint körültekintő vezényletének jutand. Mindig feljebb! Ki tudja, hol végzi még? A Terézia-rendbe okvetlen belekeveredik.

A sors betölté ezt a kívánságot is. Napirendre került az olasz-francia-osztrák háború. Gróf Rengeteghy Ottó előtt nyitva volt a „turf”, hol a dicsőség terem, a „róka” kijött a coverből.

Csak az a nagy baj volt ránézve, hogy ezt a covert az olasz úgy összevissza szeldelte öntözőcsatornákkal, sövényekkel, hogy a lovasságnak nagyon kevés hasznát lehetett venni a nyílt csatákban. Ottónak az egész hadjárat végeig alig jutott egyéb feladat, mint kémszemlészni, ellenséget fellármázni, cseltámadásokat tenni, élelmet, szénát, szalmát szállíttatni, poggyászt fedezni. Alig jutott valamikor annyira, hogy egy-egy puskagolyót halljon a levegőben fütyülni, azt is futó ellenség küldte.

Egyszer aztán a bivouac tüzénél azt mondá tiszttársainak:

– Látjátok, az egész maleficháború alatt egyetlen egy tudományomnak vettem hasznát, s azt az inasomtul tanultam; egy ostoba fiatal fickótul, akit János vitéznek csúfolok, s aki olvasni sem tud. S ez a tudomány abbul áll, hogy az ember a hadjáratban a nyeregkápáján levő két pisztolytok közül az egyikbe ne töltött pisztolyt tegyen, hanem töltött szalámit. A bal felül levő pisztoly fölösleges, arra sohasem kerülhet a sor. És igaza volt János vitéznek. Az egyik tokban most is ott hever a revolverem kilövetlen, míg a másik tokban már a harmadik cső szalámi járja, s az engem nagyon sok halálveszélyből (érts éhenhalást) kisegített.

A tiszttársak biztatták, hogy ezt a találmányát jelentse be a hadügyminiszternél általánosan behozandó reform gyanánt.

Végre hozzájutott Rengeteghy Ottó gróf, hogy a nagy katonai rigorózumnál is hivatalos legyen. A Solferinórul elkeresztelt ütközetnél svadronjával egy ágyúüteg fedezésére lett kirendelve, mely ágyúütegnek egy szemközti sövényzet mögül dolgozó ellenséges ágyútelep szolgált visszhangul.

Gonosz visszhang, melynek magja is van!

Gróf Rengeteghy Ottó először hallott életében ágyútekéket búgni a feje fölött. Csúnya zene! Mikor megvillan az ágyú, akkor egy másodpercig húz valami a levegőben, mintha sárkánytehén bőgne a borja után, s mikor elcsap az ember füle mellett, azt mondja „hu!”, s csak akkor ér oda az ágyú dörgése: bumm!

Ottó kezdte azt a sajátságos változást tapasztalni magán, amiről Plon-Plon hercóg lett históriai nevezetességgé Sebastopolnál.

S mikor meglátta az első halottat iszonyúan szétzúzott testtel lebukni a földre, akkor egyszerre úgy tetszék neki, mintha elsötétült volna előtte a világ. – Ez az ágyúláz.

– Mi ez? – mondá magában. – Csak nem félek tán? olyan nincs!

Aztán elhitette magával, hogy csak a gyomrának van baja. Nagyot húzott a pálinkás kulacsából. És aztán valahányszor egyet szólt az ágyú, mindannyiszor azt érezé, mintha a gyomra is szívvé változott volna, s az is verne; ugyanannyit ivott rá.

Attól a sok curaçaótul aztán még különösebben érezte magát.

– Nagyon édes ez a curaçao! – mondá, kiköpve undorral az utolsó kortyot.

– Talán az enyim jobb lesz – mondá neki János vitéz, odanyújtva a kulacsát.

Ottó nagyot húzott belőle. Hát az meg mint a pokolbeli tűz ment le a torkán.

– Mi van ebben a pálinkában? – kérdezé prüszkölve az ostoba huszártul.

A balga fickó mosolyogva sodorintá meg a bajszát.

– Hát hogy erősebb legyen, egy garas ára választóvizet töltöttem bele a patikában.

– Huh, hogy az ördög vigye el kendet! – választóvizet itatott meg velem! – szitkozódék Ottó kapitány, s most már azt képzelé, hogy az keresztülrágja a beleit! Egy darab krétát kellene rá megenni hirtelen. A kréta neutralizálja a választóvizet. Csak egy infanterista ezred jönne közelebb; azoknál mindig van kréta, azzal meszelik be a kabátjukon a foltot. Van ugyan idehátul egy zászlóalj; de azok horvátok, fekete szíjuk van; nem tartanak krétát. S most Ottónak minden gondolatja a gyomrából jött; annak kréta kellett; az meg nem volt.

Végre jön a dandároktól a parancs, hogy a huszársvadrony menjen rohamra az ellenséges ágyúüteget helyéből kivetni.

Legalább vége a kínos helyzetnek: egy helyben ülni és hagyni magára ágyúztatni; – a trombita rohamra harsog: indulj! előre! Ottó is sarkantyúba kapja a paripáját, s nem gondol többé se választóvízre, se krétára; hanem vágtat ventre à terre; por előtte, por utána.

Hát amint rohan az ellenséges üteg felé, azon veszi észre, hogy az sincsen egyedül; a rejtő sövényfal mögül előbukkan egyszerre egy nagy csapat lovas chasseur, s szemközt robog a csörtető huszárokra.

Ottó három embert látott maga felé rohanni: három marcona, barnapofájú alakot, ördögi hegyes kecskeszakállal, kuglihupf nagyságú vállrózsákkal a vállaikon; mind a három egyenesen őneki tartott.

De három egyszerre! Három egy ellen! Mit csinál az ember ilyenkor? Erről nem szól sem a Dienstreglement, se a Code du duel, ezt pertraktálja sem Julius Caesar de Bello Gallico, sem Napoleon III. de Caesare Julio, erről hallgat a „Handbuch eines wahren Soldaten”, ezt mellőzi Fagyejev „Die Taktik im Kleinen und Großen”. Ezt a hadtudomány a sajtóhibák közé sorolja.

Pedig hát megtörténik az. Ottó azt látta, hogy nemcsak az a három, de az egész chasseur-zaszlóalj mind őellene rohan.

Ily kritikus pillanatban csak a gyors elhatározás segít. Szuvorov, Nagy Frigyes, XII. Károly kell ide! Mikor már harminc lépésre van az ellenfél tömege, a kardot a szíjra ereszteni, a revolvert kikapni a pisztolytokbul, a hat csövet egymás után kilőni: az hat emberhalál; aztán a kilőtt pisztolyt odavágni a hetedik fejéhez, s azzal újra marokra kapni a kardot!

Úgy tett.

Gyorsan markába kapta a pisztolytokbul kirántott gyilkos csövet; rászegezte azt a legelső kecskeszakállas fickóra, mire az átkozott kecskeszakállas elkezdett pokoli módon nevetni, a két bajusza a két füléig szaladt a röhögéstől: Ottó rémülve tapasztalá, hogy fegyvere nem akar elsülni; nem ám, mert a szalámi volt a kezében, azzal célzott az ellenségre. Azt azután, hogy csak nem sült el, odavágta az ellenség fejéhez; arra azután se nem látta, se nem hallotta, hogy mi történik? – verekedtek, káromkodtak körülötte, a lovát három ló közé odaszorították, egy negyedik ló hátulról kapaszkodott fel rá; a csákóját a fejébe verték; a lova zabláját másfelé vonták; elöl-hátul a gallérjába kapaszkodtak, mentekötőjénél fogva rángatták, a fél kengyelét leszakították, a prémjét összevagdalták, a jobb fülébe magyarul káromkodtak, a bal fülébe franciául; egy darabig a chasseurök cepelték, amerre nem volt szándéka menni; azután megint a huszárok vették körül s cibálták erővel másfelé; míg végre visszatévedt az elébbi állomására, s amint körültekintett, úgy érezte magát, mint akit a víz fenekéről húztak ki.

Még akkor sem tudta, hogy mi történt vele.

Hogy az általa vezetett roham kudarcot vallott, azt láthatá abból, hogy az osztrák ágyúüteget visszavonták elfoglalt állásából.

– De mi az ördög lelt tégedet – mondá neki a tüzérkapitány mérgesen –, hogy még csak nem is védelmezted magadat, aki olyan jól tudsz vívni? Ha az a tudatlan János vitéz ott nincs, s huszárosan ki nem vág, már el voltál fogva a franciáktól.

Ottó aztán megköszönte a jó szolgálatot János vitéznek, aki ugyan nem tudott semmit azokbul, amik a haditudományt képezik, de verekedni azt tudott. – Ottó megajándékozta az órájával.

– Csak már a szalámit el ne dobta volna! – dörmögé a goromba hadfi. – Koplalhatunk két nap!

Mint tudjuk, e jóslata János vitéznek nagyon is teljesült: ahol a győzelem elvész, ott a prófunt is el szokott veszni. A hadsereg kenyere és húsa a győztes ellenfél martalékául jutott, s a pimasz franciák az osztrák prófuntokkal még kugliztak a mezőn, azt mondva, hogy az csak arra jó. S az emlékezetes ütközet után sokáig fennmaradt a bécsi bonmot: hogy az olaszországi hadjárat azért veszett el, mert a hadsereg marhái mind a táborkarnál voltak összpontosítva. – (Honni soit qui mal y pense.)

Amint késő estére valahol pihenőt lehetett tartani, azt mondta Ottó János vitéznek:

– János. Nekem szörnyen marja valami a hátamat, nézzen bele, mi az?

– Kettő közül az egyik – mondá János vitéz; hanem aztán megigazítá magát, mikor a bekecs és atilla gallérja alá tekintett.

– Tyhű! vitéz kapitány uram! hiszen meg van sebesítve: az a bolond francia ide bökött a karddal a hátába. Csupa vér minden.

– Hagyjon kend neki békét! – förmedt rá Ottó kapitány, s megtiltá neki, hogy a kapott sebről beszéljen valakinek.

Pedig hiszen hát az nem szégyen, hátulról kapni sebet lovassági csatában, ha az embert körülfogják; de csak mégis restelli az ember.

Hanem a hideg éjszaka meghozta a seblázt, s Ottónak, akarva nem akarva, le kellett szállni a lórul, hogy a tábori kórházba vitesse magát.

Ott betették egy osztályba, ami a „hasonfekvők” számára rendeztetett.

Ez nem gúnyolódni való dolog: ez nagyon komoly intézmény. Vannak igen veszedelmes megsebesülések, amikkel nem lehet hanyatt feküdni. Az ember négy eset közül háromnál belehal, s ha kigyógyul, kinevetik vele. Humoristicoletalis kóresetek.

Abban a szobában, ahová Ottót vitték, feküdtek még öten: mind előkelő tisztek. Mind nagyon veszélyesen megsebesülve az érem túlsó oldalán (auf der Reversseite des Medaillons). S az ilyen sebek kegyetlenül kínzók. Ámde a kínok közepett is legfőbb gondja az volt a sebesültnek, hogy társai előtt igazolja azt a körülményt, miként kaphatott olyan sebet, amellyel nem lehet hanyatt feküdni? Az első azt állítá, hogy abban a percben kapta a golyót, amikor visszafordult a katonáihoz, hogy lelkesítse őket a rohamra. A másikat Szuvorov hírhedett pozitúrájában találta ez a nemezis; a harmadikat egy háta mögött eldurrant srapnel golyója csúfolta meg ekként; a negyedik esküdött rá, hogy a franciák bumeránggal lőnek: ez hottentotta találmány; a löveg fele útján visszafordul: szemközt céloz s hátul talál. Az ötödik végre parancsolá elhinni, hogy ő a sebet par répercussion kapta, éppen úgy, ahogy Moreau tábornagy vesztette el a lábait Drezdánál, egy visszapattanó golyó által.

Ottó rémülten hallá a legutóbbi páciens szavait. Arra a tábornokra ismert a hangokbul, akinek van egy Aureliája, akinek ő szokott udvarolni.

Az imádott hölgy azt fogadta lovagjának, hogy ha megsebesül a csatában, odasiet hozzá őt ápolni.

Márpedig most bizonyos, hogy idejön, mikor a papája is meg van sebesülve. Ez szép találkozás lesz; ahelyett, hogy „borulj a keblemre!” – „borulj a hátamra!”

Négy nap alatt a hat közül csak ketten maradtak a kórodában. A többit elvitte a megnevezhetlen seb. Gondoskodva lett róluk, hogy ne legyenek tréfa tárgyai, ha meggyógyulnak.

Csak a tábornok indult javulásnak: ami annál rosszabb volt Ottóra nézve, mert azontúl aztán a tábornok éjjel-nappal tartotta egyetlen hallgatóját a lefolyt hadjárat tudományos elemzésével, bebizonyítva előtte, hogy minden győzelem csupa merő hibák elkövetése által lett előidézve. A legnagyobb hibát Napóleon követte el Magentánál, amikor minden taktika ellenére a tartalék hadait tolta előre. De még ennél is nagyobb hibát követett el Solferinónál, amikor a balszárnyát meggyöngítve, egész erejét az osztrák központ áttörésére fordítá. Hanem a legnagyobb hibát követte el Benedek, amiért a jobbszárnyon győzelmesen előreszaladt; neki nem kellett volna győzni: akkor Napóleon előnyomuló centrumát két tűz közé foghatta volna. Hibázott az osztrák fővezér is, amiért napiparancsban meg nem tiltotta a katonáknak, hogy a pipát a tölténytartóban viseljék, ez demoralizálta a hadsereget; hibázott a hadügyminisztérium, amiért az infanteria köpönyegére kétoldalt egy-egy gombot nem varratott, hogy masírozás alatt a két szárnyát fel lehessen akasztani, ez gátolta a gyors haladást; hibázott a szél, amiért szemközt fútt, s hibázott maga a nap, amiért két órával hamarább kelt fel, mint az osztrák hadműveletek megkezdettek, s elősegíté a franciákat, hogy a támadást ők kezdjék meg. Mindenki hibázott, csak mi ketten nem!

Dehogy szólt volna bele Ottó. Nem tudott már a hadászatból semmit.

Csak azon imádkozott magában: vajha Aureliát ide ne hozná a gyermeki szeretet.

Márpedig a katonának nem jó imádkozni: az tudva van.

Mikor a sebek már éppen hegedőben voltak, s amikor a betegnek annyira meg kell tartani a hasmánt nyugvást, hogy nagyobb bizonyosság kedvéért odakötözik az ágyához, akkor érkezett meg Milánóbul a tábornok családja, közte Aurelia kisasszony. A két sebesült hős természetesen csak háttal fordulva beszélhetett velük, ami a helyzet regényességéből sokat levont.

Aurelia kisasszony nem bírta elfojtani a nevetését.

Hat hét alatt Ottó tökéletesen kigyógyult a sebébül is, a tábornokbul is, a kisasszonyábul is: nem tartott meg belőle egyebet a fotografiájánál. Amint a béke meg lett kötve, kvietált, hazament Luka-Nényébe, vagy hova? S otthon olvasá az újságbul, hogy Aurelia papája is kegyelmesen nyugdíjaztatott. A haditudományok ránézve a lomtárba kerültek. Azt is eltagadta, hogy valaha katona volt.


KezdőlapElőre