IV.

Rengeteghy Ottó gróf fogadalmat tett, hogy csak most az egyszer szabadulhasson ki az irodalmi szent Hermandadból, soha többet bele nem keveredik.

Az ám! Csakhogy könnyű oda bemenni; de nehéz onnan kijönni!

Nem addig van az, hogy az ember megírt egy könyvet, azt kiadta, szétosztotta, megdicsérték – s azzal vége! Dehogy van vége; következik a kritika!

Az bizony még a mi jámbor firkáinkat is megfináncolja, mikor a városba behozzuk, pedig szerényen, esernyő alatt, puttonba eldugva osonunk be velük; – hát még az olyan könyvet, mely hatlovas hintón utazik, s azzal a pretenzióval lép a világba, hogy őbenne minden megvan, ami a kritika által „mautbaresnek” van deklarálva: geográfia, etnográfia, archeológia, technológia, meteorológia, filológia, mitológia, statisztika, botanika, heraldika, literatúra, architektúra, stratégia, anatómia et cetera graeca! S aki még hozzá pompásan illusztrálva, aranyos bőrbe bekötve, maga lép be a kerek világ minden hatalmas, nevezetes és tudós embereihez, mintegy provokálva valamennyit.

Annak az embernek, aki „mindent tud”, az a nagy veszedelme van, hogy sok ember van a világon, aki csak „egyet” tud, de azt az egyet jobban tudja, mint ő; ő mindent tud, de félig; ez pedig csak egyet tud, de egészen. – S azt nem jó felingerelni!

Mert a szaktudós kegyetlen és irgalmatlan fenevad!

Jaj annak, aki vakmerő volt vért szagoltatni annyi oroszlánnal! Hogy „kék vére” van: tant pis pour lui, annál jobban szomjazzák azt az oroszlánok.

A magasztaló reklámok két hét alatt elhangzottak; hanem aztán két esztendeig folyvást tartott a kegyetlen bírálat Rengeteghy kódexe fölött. Ha Londonban elhallgattak róla, Berlinben kezdték rá; s ha itt vége volt, Párizsban födözték föl létezését, s mikor már úgy látszott, hogy belefáradt a világ, akkor New Yorkból támadt elő valaki, aki bebizonyította, hogy még csak most kezdődik az igazi betlehemi gyermekgyilkolás.

Nem hagytak azok rajta egy hajszálat sem megcibálatlan.

Bebizonyíták neki, hogy Majmatszun városban lehetetlen volt neki olyan szép asszonyokkal regényes kalandokba keverednie; mert ez a kínai-orosz határszélen álló város mindkét ország által olyan tilalom alá van vetve, hogy abban asszonynak megjelenni nem szabad: aminek az az oka, hogy itt jönnek össze a kínai és orosz cserekereskedők egymással üzérkedni; s hogy össze ne vesszenek minden vásárban: az asszonyi nem végképp ki van tiltva e nevezetes városbul. – Itt hát ő nem volt!

Felvilágosíták felőle, hogy a „jak-fark” nem légycsapó, hanem királyi pálca Tibetben.

Ráolvasták, hogy a falashák, kik a dahomeyi szultánnak a fegyvereket készítik, s maguk fel vannak mentve a hadakozás alul, nem nazarénusok, hanem mozaisták, s hogy az ajasch Dahomeyben nem miniszter, hanem hóhér, az is asszony.

Megrótták érte, hogy komolynak látszani akaró munka minek szed fel magába olyan meséket, hogy Kufa volt Ádám születéshelye, s az özönvíz kiindulási pontja; – hogy Nod szolgált Káinnak menedékül; – hogy a Caspiae Portae vasajtóval van elzárva; – hogy a Genezáreth partján az almákban hamu van (hát aztán, hogy tenyészik tovább az ilyen hamut termő gyümölcsfa?); – hogy a Big Bon Lik tóban özönvíz előtti embercsontokat találtak volna. Hogy Kelet-Indiában éhségforrások vannak, amiknek megjelenése országos ínséget jósol. Hogy a pézsmamacska gyomrában terem a lapis nephriticus, hogy a castrói mozgó szikla napfelköltekor muzsikál; hogy Kínában olyan selyembogarakat látott, amikből madár lesz, s olyan madarakat, amik virágkehelyből kelnek ki; hogy a Jangce-Kiangba dobott hét pálca közül négy délnek, három északnak úszik; hogy a sámán lámák a nehéz asztalt kezük rátevésével repülésre tudják bírni. Ez mind mese!

Tudatták vele, hogy nem „Számiel” a vadászok őrszelleme (ezt csak a „Bűvös vadász”-bul tanulta), hanem ha már tudni akarja az igazit: hát „Páriel”.

Ízetlen túlzásnak nyilváníták azt az állítását, hogy a bisznátok, kik semmi állatot megölni nem engednek, mikor kedvenc bolháik, kullancsaik s egyéb vérszipoly állatjaiknak egy jó napot akarnak csinálni, koldusokat bérelnek ki számukra jó pénzért, s azoknak a vérével ablaktáltatják őket. Ez, ha igaz is: de nem kellene ilyen elegáns könyvbe leírni.

Kiszámították neki, hogy Sukovszkij, az orosz néphimnusz írója már akkor régen meghalt, amikor ő meglátogatta azt Szentpétervárott.

Ráolvasták, hogy a Pacific vasút akkor éppen felében volt készen, amikor ő már végigutazott rajta.

Idézték neki a tamul szótárt, mely szerint egyetlen szó sem azt jelenti, amit ő állítólag a tatár kánnal beszélt.

Rásütötték, hogy az ozelot, a megszelídíthető párduc, mellyel az indus nábobok szarvasra vadásznak, nem is Ázsiában otthonos, hanem Afrikában: a beduinok vadásznak vele antilopékra. Meg hogy a kivi, melynek bőréből a pápua kacikák palástja készül, nemcsak hogy nem tollas repülő kutya, hanem inkább szőrös, nem-repülő túzok.

Felvilágosították felőle, hogy a queenspipe Angliában nem annyira Viktória királynő tajtékpipája, mint inkább egy hivatalos kemence, melyben az elkobzott csempészdohányt elégetik. – Meg hogy a squatters, meg a shakerquaker Amerikában nem mindegy: az egyik szabad telepítvényes, a másik vallásfelekezet. Hogy a „puteal”, mely szíriai útjában több helyen előjön, nem elhagyatott kút, hanem „villámütötte hely”, melyet fallal vettek körül, s az „abaton” nem fogadalmi templom, hanem csak takaró egy olyan emlék fölé, melyet lerontani sajnálnak, de látni sem akarnak. (Mintha például a magyarok egyszer a Hentzi szobra fölé Budán egy nagy kupolát építenének.) Hogy a „kaad” nem kábítószer, mint a hasis, hanem inkább elevenítő, mely beszédessé tesz. Hogy amit ő „konföderációnak”-nak értett a délamerikai asszonyoknál, s politikai kapitálist vert ki belőle: talán inkább az ott „confiderazio”-nak nevezett krinolin?

Erősen kétségbe vonták azokat az állításait, mintha Mozambique-ban még mindig lehetne pesansok (üvegkorallok), olivettek (üveggyöngyök) és kaurik (pénzkagylók) mellett cserekereskedést űzni s ezekért pulykát, malacot, szerecsen gyereket vásárolni. Régen volt az! Marco Polo idejében.

Kétségbe vonták, hogy az ingiálokkal együtt vadászott volna a nagy Amuri pusztán medvékre, mert akkor nem mondaná azokat mahomedánoknak; holott azoknak saját vallásuk van: a Dalle isten, aki démonokkal harcol szünetlen.

Bebizonyították neki physice és chronologice, hogy Kamcsatkától Asztrakánig nem tehette meg azt az utat annyi idő alatt.

Valami maliciózus glossator utánajárt, hogy az albumában előforduló egzotikus növények nevei mind az alfabét A-tól M-ig terjedő betűivel kezdődnek, mintha a konverszacionszlexikonbul szedte volna ki azokat, s az N betűnél már elhagyta volna a türelme a további botanizálásban.

Még kegyetlenebb mustra alá kerültek lerajzolt ritkaságai. Azokat a kínai bálványokat Hamburgban készítik dilettáns gyűjtők számára; korinthi ércszobrainak hazája Párizs; az aranybíbor, mely Asztarté szobrának palástját oly becsessé teszi, nem más mint anilinpiros; myrrhina vázáit Olaszországban gyártják, s úgy ássák el a földbe régiség gyanánt, hiszékeny utazókra számítva; hírhedett mantuai szivárványozott üvegkorsójának mintáját megkaphatja otthon Kossuch gyárában, de olcsóbb áron; az özönvíz előtti borostyánkő faragványai: a labyzák, jók lesznek Barnum múzeumába; amit ő a templomosok Baphomet-bálványának mutat be, az nem más, mint egy sziámi házioltár.

S hogy az eresz alatt se maradjon szárazon, még itthon is megcibálták.

Ugyanis Bojtorjánt rávitte a bűne, hogy a grófot kínai útjában megismertesse a magyarok őseivel, kik mintegy tizenötmillió számban ottan laknak (Gützlaff is bizonyítja). Ottó gróf ugyan szabadkozott, hogy erről ő nem tud semmit; de Bojtorján addig kapacitálta, hogy csak hagyja azt beletenni: jó lesz a’ nagyon; az fogja népszerűvé tenni a könyvét; s aztán ki megy oda innen azért, hogy őt meghazudtolja? s aztán utoljára is „dzungar” vagy „ungar” nem nagy különbség; míg végre is hagyta elmenni a többi között.

Igen bizony, de ezzel az egész finnista ligát magára lázította, ez pedig az uralkodó párt a magyar akadémiánál. Úgy a fejéhez verték Kalevalát, hogy sohase kívánkozott többet Kínába ősmagyarokat keresni.

Végre egy nagyszebeni szász levelező megadta neki az Augsburger Allgemeineban a kegyelemdöfést azzal a revelációval, hogy Rengeteghy Ottó nem is utazott a leírt helyeken; tulajdonképpen Rengeteghy Ottó nem is gróf, nem is ember, hanem csak álnév! tolvajneve egy Bojtorján nevű újságírónak, aki kilenc útleírásból kompilálta ezt a tizediket, a renitens ó-konzervatívek adták azt ki ily fényes kiállítással, demonstrációképpen a magyar elem mellett.

Aztán – ismerni kell a jó publikumot. Micsoda „tallyho!” van Izraelben, mikor egy írót jól elpüfföl a kritika. Ez nagyobb öröm, mint mikor Rózsa Sándor hurokra került, mint mikor Patkót meglőtték, mint mikor Dumonceau-t kurrentálták, mint mikor kisült, hogy Kallab hatszázezer levelet elégetett a postán, mint mikor Napóleont Sedannál elfogták; – mindezeknél jobban bírja a magas közönség ellenszenvét az a gonosztevő, aki könyvtölteléket csinál, kivált ha az egy tévútra vetemült nostras (egy gróf, aki Sobri Jóska nevet keres magának!), s mikor egy ilyen notórius gonosztevőt elcsípnek, a plágiumon rajtakapnak, „részint önvallomásánál fogva, részint az adatok összeállítása nyomán” elítélnek; mikor azt egyik nemzet a másiknak (a bűntettesek kiadásának kartellja szerint) kiszolgáltatja: hajh milyen akasztófaélvezet ez a magas publikumnak!

De akit akasztani visznek, annak még van barátja; hanem akit a kritika nyúz, annak nincs. Még titokban sincs. Arra nézve minden ember Péter apostol. Hogy nevetnek a malheurjén! Hogy adják szájrul szájra a skandalumát! S akárhová megy mindenütt azzal fogadják, hogy:

– Olvastad-e már a „Pall Mall Gazette”-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a „Ruszki Mir”-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a „Berlingske Tidendé”-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a „Bombay Times”-ot? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a „Revista d’Espagna”-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a pekingi „Sei-Yeu-Ki”-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a „New-York Herald”-ot? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a „Revue des deux mondes”-ot? Benne vagy!

– Olvastad-e már a „Foreign Review”-t?, olvastad-e már a „Once a week”-et?, olvastad-e már a „Magazin for town and country”-t?, olvastad-e már a „Vidovdán”-t?, olvastad-e már a „Neue Freiét”?, olvastad-e már az „Allgemeinét”? olvastad-e már a „Trompeta Karpacilor”-t?, olvastad-e már a „Rumili Teszkeré”-t?, olvastad-e már az „Europaikosz herenisztesz”-t?, olvastad-e már a „Punch”-ot?, az „Ulk”-ot?, a „Floh”-t?, a „Styx”-et?, a „Zmáj”-t?, a „Figaro”-t?, a „Tatár Péter”-t?, a „Füles bagoly”-t?, a „Fekete leves”-t?, a „Kladderadatsch”-ot?, a „Charivari”-t?… Benne – benne – benne vagy!

Ottó gróf pedig még új ember volt e téren: nem tudta, hogy „annak” örülni kell! Az jó az írónak, ha benne van minden hírlapban. Ha szidják is, ha rugdalóznak is, csak egyszer benne legyen; – a rossz hír is jó, csak nagy legyen!

Ehelyett ő azt felelte a szíves interpellálóknak, hogy „olvasta az ördög!”

Hát hiszen az igaz. – Az ördög nem csak olvassa a kritikát; ő diktálja azt a kritikusnak.

Hanem hát a kritikusnak nem elég az, hogy megfőzze a mérget, azt be is kell venni.

A világ minden részéből megküldték szépen térti vevény mellett azokat a lapokat, amikben Ottó gróf le volt rántva: egy példányban neki, másikban a kaszinónak, s az illető cikket gondosan körülrámázták kék és veres plajbásszal, hogy jól szembetűnjön mindenkinek. S akkor mégiscsak oda kellett állni Ottó grófnak az ördög mellé, hogy együtt olvasson vele.

Ez aztán orlandói dühbe hozta.

A kritikusoknak persze nem volt igazuk. (Az irigy kutyáknak!) Eleinte arra a rossz gondolatra jött, hogy cáfolatokat írjon rájuk, ellenkritikákat, s azokat a heretikus szerkesztőkkel fölvétesse. Ezért még jobban a hátára másztak.

Végre elkeseredett, beszedette a könyvárusoktól a kinnlevő példányokat mind, s ládába szegeztetve, kiküldé Kutyabagosra, letétette a granáriumba, ahol azok azóta bizonyosan mind elkeltek; föltéve, hogy Kutyabagoson is oly kedvelői az egerek a bibliográfiai tanulmányoknak, mint másutt.


VisszaKezdőlapElőre