VII.

Nekünk regényünk hősét kell követnünk, ki, nagy kárára a regény meséjében megkívántató egységnek, szüntelen más térre invitál bennünket; mindent elkezd, de semmit el nem végez. Egyik-másik regényem szenvedett már ily fogyatkozásban, s elismerem; hogy azoknál ez az én hibám volt; de a jelen esetnél az egész olvasóközönség a tanúm, hogy nem én vagyok a hibás, hanem a regényhősöm, aki mindenhez ért. Sok helyre elmegyünk mi még vele! Hát csak kövessük.

Mikor hazaérkezett a lakodalomból Ottó gróf, megállt a falitükör előtt, s így beszélt magához:

– Bizony csak nagy golyhó voltál te ez ideig, kedves barátom, Ottó! Ne vedd tőlem gorombaságnak; hiszen négyszemközt mondom. Hát arra volt neked az eszed adva, hogy kifordítva viseld? Először elmentél katonának; engedtél magadnak parancsoltatni, kucorogtál kaszárnyában, ettél prófuntot, verekedtél barátokkal és ellenséggel, a bőrödet összeszabdaltattad, lövöldöztettél magadra, s megfeküdted a kórházat… Aztán miért?… Játszottál komédiát horvát szűkölködő testvéreink javára, viseltél oly szűk csizmát a nemzeti dicsőségért, hogy fél órába került a lehúzása; elbolondítottad a más feleségét, s aztán világgá futottál előle, mikor a tied lett, bekószáltad a kerek föld pusztáit, rengetegeit, s lőtted halomra a vadakat… S aztán miért?… Könyvet írtál viselt dolgaidról, híressé lettél róla; jól megfejtek, jól megvertek érte… Aztán miért?… Majd meg zenebolond lettél. Ez meg olyan bolond történet, hogy ezt el se lehet beszélni, ezt csak el lehet fütyülni. …Hát kellett ez neked? Utoljára még a csillagok közé kívánkoztál, s míg szellemmé akartad magadat tenni, bizony hagytad magad tenni lóvá… No ne haragudjál rám… hiszen nem bántalak… Van neked eszed is, tudományod is… De ideje már, hogy ez a kettő egy úton járjon… Ábrándulj ki… Kezdd el már az eszedet és vagyonodat valami okos célra használni… Mi volna az?… Mi volna egyéb, mint a mezőgazdászat… Van egy igen szép uradalmad Bálvándon: tízezer hold búzatermő föld, kaszáló egy tagban… Ez most a régimódi gazdálkodás mellett néha jövedelmez negyvenezer forintot, néha négyezret, néha semmit. Például az idén… Még az igásmarhák számára való takarmányt is Styriából kellett hozatni vasúton, szénalepénynek sajtolva… A vén táblabíró-jószágigazgató ugyan azzal menti magát, hogy nagy volt az aszály, nem esett az eső… Itt van ni: az ázsiai indolencia! Dehogy ázsiai! Hisz Ázsiában rég tudnak ezen segíteni; de még Afrikában is. Hát Egyiptomban esik valaha az eső? Mégis Kanahán az. Már a fáraók idejében öntözték az országot a Nílussal. A kínaiak egész mezőgazdasága öntözőcsatornáikra van alapítva. A mexikóiaknak már az inkák idejében voltak öntöző vízvezetékeik; a japániak bambuszcsöveken vezetik át egy hegyről a másikra a vizet, s rizst termesztenek a hegyoldalban. Magyarország címerében pedig ott van a négy folyóvíz, de azért mégis minden ember csak a „kereszttül” meg a „koronátul” várja a segítséget. Az angol farmer gőzmozdonnyal hordja körül a szántóföldjén a trágyalevet, s hosszú kaucsukcsövek segélyével mindennap megöntözi a búzaját. Kap húsz magot utána. Ha a bálvándi uradalmat ésszerűen rendeznék be, annyit kellene jövedelmeznie, mint a Reuß Lobenstein uralkodó fejedelemségnek… Ez azután dicső tér lesz egy gazdálkodó teremtő ész számára; mintagazdaságot alapítani! Ottó gróf emlékezett rá, hogy ő ehhez különösen ért. Látta Napóleon mintagazdaságát Saint-Cloud-ban, bámulta Albert herceg gulyáit Windsorban, elleste a cukornádültetés titkait Kínában, s a gyapottermelésről sokat tapasztalt közvetlen szemIélet útján Virginiában; kitanulta a bor petinirozása módját burgundi mód szerint Frankhonban, s az indigótenyésztésbe egészen be lett avatva a Singapore-i nábob kertésze által; hozott haza Egyiptombul múmia-búzát, mely százhatvan magot terem, mint a cirok, és cirokmagot, melynek a szárából cukrot préselnek, mint a nádból, és nádmagot, amelynek magja gesztenyeízű, és gesztenyét, amelynek gyökerén burgonya terem, és burgonyát, amelynek gyümölcse paradicsom alma. Látott szántani gőzekével Angliában, és tevével a kétágú ösztökével ekevas nélkül a Dobrudzsában. Látta Tibetben, hogy a jakot először megnyírják, azután megfejik, azután befogják. Elnézte Facsidzsio szigetén, hogy gombolyítják le a selymet, s aztán milyen pompás eledelt készítenek a fennmaradt pupákból, s kalapot emelt a kínai paraszt előtt, ki a birtokát képező tóbul négyféle hasznot tud húzni: először potykát, keszeget fog benne, meg lópiócát; azokat besózza, elteszi télire; azután kacsaólat épít rá, kacsát költ ki és nevel a vízen; harmadszor bambusztutajt rak a vízre, a tó fenekéről felhordja rá a sarat, abba káposztát ültet, és negyedszer szivacsot tenyészt a víz fenekén. Ez aztán megél! Itt meg akinek ezer hold földje van, hanyatt vágja magát, s azt mondja, hogy hol hát az a manna?

Hiszen sok igazsága volt a dologban Ottó grófnak, s ha úgy az inasesztendőn kezdte volna, még igen jó gazda lehetett volna belőle; hanem ő is mindjárt mester akart lenni abban a véghetetlen nagy tudományban, amit még az sem tud egészen, aki holtig azt tanulta; és azért mégis minden ember azt hiszi, hogy ért hozzá. A csizmadiának, ha száz forintja van, már földet vesz és gazdálkodik; hogy lehetne hát ugyanezt rossz néven venni egy gróftul, akinek van is mibül, és nagy tudománya is van hozzá.

De még a nemes szenvedélyen kívül van egy reális ok is, mely Ottó grófot ez elhatározásában megerősíti. E kiábrándult és kijózanodott kedélyhangulatban eszébe jut, hogy az ő bálvándi birtoka mellett van nagybátyjának, gróf Erdőváry Tivadarnak a birtoka. Ennek van egy leánya, Piroska. Derék, jó falusi gazdasszony. Egyszer látta csak, mikor ott volt nálok. Az öreg akkor azt mondta neki: látod, ez egészen neked való leány volna. Akkor nem mondott rá sem nemet, sem igent. Ez még most is megvan. Nem valami csodaszépség. De ha az ember feleséget keres, minek azt a csodaszépek közül válogatni? Az valódi sértés egy férjre nézve, mikor azt olvassa az újságból nyomtatva, hogy az ő felesége „szép”. Mit szabad azt észrevenni az ugrifülesnek? Becsülöm érte a törököket, azok nem engedik a feleségük után kiabáltatni, hogy ki milyen szép. S mihelyt az asszony azt hagyja magának egy idegen férfitól megmondatni, hogy „szép”, már egy kicsit hűtelen. Még ha a tükörtül hagyja is azt mondatni magának, az is hűtlenség. A tükör is férfi, hímnemű: „der Spiegel”, „le miroir”, s ezt az asszonyok tudják jól. Azért legtöbbet ér az, aki nem nagyon szép. A házaséletnek vannak bizonyos céljai. S azok egészen beillenek a mezőgazdasági foglalkozásba. Az ember egészséges mellette.

Ottó gróf ily erős elhatározásokkal utazott el Bálvándra; ott legelébb is felhívatta a gazdasági tisztjeit, s tudtokra adta, hogy ezentúl ő maga személyesen foga vezetni a gazdaságát. Nagy baj volt azonban, hogy már akkor késő ősz lévén az idő, a régi tiszttartó az őszieket mind elvettette, s amint a nagy aszály után megjött a nagy esőzés, az mind szépen ki is kelt már. Ottó gróf eleinte azt akarta, hogy kiszántatja mind a háromezer hold búza- és repcevetést, s múmia-búzát és festőmályvát vettet a helyébe; meg is teszi, ha az igás barmait, kiteleltetés végett (a takarmány szűk lévén az idén), amint a szántást végezték, rögtön Erdélybe nem hajtották volna. Így hát csak meg kellett még hagynia erre az esztendőre, amit már együgyű elődei a földbe tettek.

A második feladata volt nagybátyját, Erdőváryt meglátogatni. Ott igen szívesen fogadták. Piroska még mndig szabad volt. Ottó gróf az első látogatásnál mindjárt megismerteté Erdőváryt idetelepedése kettős feladatával. Az egyik a gazdálkodás, a másik a megnősülés. Tett is kérdést aziránt, hogy Piroska grófnő szíve nincsen-e még lefoglalva?

Az elsőre nézve Erdőváry szolgált neki régimódi jó tanácsokkal.

Biz itt meg lehet még élni puszta gazdálkodásbul is; hanem legelső dolog az embernek számon tartani a jövedelmét, mert tíz év közül van három jó, három középszerű és négy rossz: ezeknek az eredménye együttvéve képezi a bevételek alapját; a kiadásoknak ellenben minden évben egyformáknak kell lenni. Ez, ami a birtokos saját feladata; a többit elvégzik a tisztjei, a cselédjei, azokat fizesse jól, és részesítse a haszonban. Tudjon mindent, ami történik; de ne parancsolgasson sokat, mert azzal csak fennakasztja a munkát; vegyen számba mindent, de ne vetesse észre, hogy leskelődik, mert akkor dacból is megkárosítják; lakjék mentül többet otthon; a pénzét tartsa takarékpénztárban, s váltó alá a nevét ne írja soha; s ha éppen nagyon megragadja a gazdászati szenvedély, s új módikat akar behozni, akkor tanulmányozza az időjárás, a talaj természetét, jegyezgesse fel sok éven át személyes tapasztalatait az idevonatkozó tárgyakról, aminők a száraz, hótalan tél, a késői fagyok, a nyári aszály, a jégesőjárás, a rozsda, az üszög, a ragya, a drótféreg, a földi bolha, a hesszeni légy, az atkás talaj, a víz árja, a savanyú föld, a szikes föld, a futóhomok, a szőlőbetegség és burgonyabetegség és a zöldrothadás, a penészféreg, az áska, a vándor hörcsög és mezei egér, a métely, szőrféreg, vértályog, lépfene és keleti marhavész; az árvíz, a feneketlen utak; a drága napszám, az olcsó vásárló; kolera, vérhas, váltóláz nagy munka idején, hébe-hóba egy kis asztagfelgyújtás és az adóegzekúció s más efféle elemi viszontagságok; aminek ezek különösen megártanak, olyan se flórát, se faunát ne akklimatáljon. Azután iparkodjék tanulni attul a nagyon híres professzortul, akit „más kárának” neveznek; de a saját kárábul veendő leckéket, amennyire lehet, csavarogja el.

Ami pedig a második kérdést illeti: Piroska szíve még szabad; lásson utána Ottó öcsém, hogy megnyerje.

Ottó gróf az utóbbi tanácsra azt mondá magában, hogy jobban értem én azt, öreg, mint te! Az elsőre nézve pedig: „ezt meg már éppen jobban értem, mint te!”

Nem az a gazdának az első teendője, amit te mondasz; hanem az, hogy ha van egy milliót érő jószága, akkor vegyen föl rá háromszázezer forintot, s ha egyszer aztán ez a zsebében van, akkor könnyen fordíthat egyet az egész világon.

Ez nem is volt nagy mesterség: Ottó gróf birtokára lehetett kapni háromszázezer forintot a földhitelintézettől, ami a záloglevelek árkelete szerint felülért kétszázötvenezernél.

Kezdeni azonban egyhirtelen nem is lehetett mit. Első feladata lett volna persze az öntözőcsatorna-rendszer. De azt egy ember a saját birtokán nem létesítheti. De létesítheti egy egész társulat. Ottó gróf már az alapszabályait is kidolgozta egy országos öntözőcsatorna-létesítő társulatnak, s remélte az ehhez szükséges tőkepénzeket könnyűszerrel, hazafiúi aláírás útján beszerezhetni. (Még akkor nem volt magyar parlament, mely a külföldi tőkéket kamatbiztosítással megtelepülni segítsen.) Hanem egy kis baj jött közbe. Az, hogy az év őszén annyi eső esett, mintha az elmúlt évben esőért mindenünnen beküldött petíciók özönét most egyszerre láták el kedvező hátiratokkal a fellegek között, s ennek következtében oly feneketlen sár támadt Ottó gróf és szomszédjai között, hogy mikor nagy nehezen el tudott valamelyikhez ötlovas szekéren vánszorogni, s annak a tervét előadta: a felszólított összetett kézzel könyörgött neki, hogy ne öntöztesse még csatornával is a földjét, hisz így is minden rét víz alatt áll.

S ez így tartott egész télen. A vén jószágigazgató azt mondta, hogy ez a jó esztendő nekünk. – No, annál több ideje maradt Ottó grófnak Piroskát meglátogatni. Erdőváryékhoz nem kellett öt ló, oda egy paripán is át lehetett lovagolni; mindennap szívesen látták. S minthogy Piroska grófnő nagyon kevés beszédű volt, Ottó gróf, hogy őt maga mellett fixírozhassa, azt gondolta ki, hogy megtanította őt pikétet játszani. Nincs annál kedvesebb mulatság, mint mikor két egymáshoz gyöngéd viszonyban álló ember pikétet játszik, és aztán mind a kettő azon törekszik, hogyan tudná a másikkal megnyeretni a partit? Hogy lesnek egymás kártyájába, csak azért, hogy magukat ronthassák. Hogy hallgatják el az elsőbbségeiket, hogy skartolják le a kész négyeseiket, hogy hajigálják el a biztos ütőiket! s aztán amelyik vesztett, hogy tetteti a kétségbeesést, azért, hogy a másiknak örömöt szerezzen! Ha pedig „kénytelen volt” nyerni, milyen diadalt ül vele, azért, mert tudja, hogy a vesztes fél milyen nagyon örül annak. Igazi hamis játékosok! Azonban Ottó gróf gyakorlottabb játékos lévén, mégis az volt a végeredmény, hogy rendesen ő hagyott ott néhány forintot Piroska grófnénál mindennap.

Eközben készítette nagyszerű gazdászati terveit. Ebben az évben ugyan nem volt szükség trágyalével öntöztetni a búzáját, se guanót hozatni Iquique szigetéről: a múlt évi kényszerugarolás után olyan termést adott az Úristen, hogy soha olyat az angol farmer nem látott. A magtárak a harmadik emeletig teltek búzával. – Hanem megint volt egy nagy baj. – Az, hogy a tiszta búzának az ára leszállt két osztrák forintra.

Mit csinál az ilyen bőtermés-ínség idején a jó gazda?

Erdőváry gróf szerint azt csinálja ilyenkor a jó gazda, hogy otthagyja a magtárban a búzáját, vár vele, míg felmegy az ára, s addig előveszi a takarékpénztárba tett tartalékösszegeit, s költ azokbul.

Ottó gróf szerint nem így nyilatkozik a gazdászati zseni; hanem úgy, hogy ha rossz ára van a gabonának itthon, a jó gazda építtet a tagján egy gőzmalmot; megőrleti a búzaját lisztnek, kiküldi Brazíliába; ott van állandó biztos piaca; eladja ott. Mert csak az a jó gazda, aki egyúttal gyáros is és kereskedő. Ottó gróf hozatott egy anglust, s építtetett vele gőzmalmot.

Harmincezer forint bánta csak.

Hanem mikor készen volt, akkor vették észre, hogy nincsen hozzávaló víz. Megmondta azt előre Erdőváry az öccseurának, hogy csordakutat ugyan mindenütt lehet itt ásatni, hét lábnyira már megkapni a vizet, de az sekély víz, ha egész nap merik, kifogy, nyáron éppen kiszárad, s annyira kovany-tartalmú, hogy ha azt gőzgépitatásra használják, minden héten három nap pauzálni kell az üstnek, amíg a követ kiverik belőle.

No, de aki mindent tud, ezen a bajon is tud segíteni. Ottó grófhozatott magának egy másik anglust, s fúratott vele a gőzmalom számára egy artézi kutat.

Az belefúrt neki a földbe másik harmincezer forintot, még tán most is fúr: azóta a szilúri rétegekben járhat valahol, s nagy csoda, ha az „ichor”-t fel nem találta; hanem vizet az sem talált.

Ottó gróf rájött arra a meggyőződésre, hogy Magyarország földe nem való búzatermelésre. Egy szerencsés látnoki pillanatban az a sugallat szállta meg, hogy jövőre fő figyelmét a gyapottermelésre fogja fordítani. Soha jobbkor! Az Észak és Dél közt folytatott háború miatt az amerikai gyapot csak blokádtörés útján lett kapható Európában, ha most ez alkalmat megragadjuk, s elkiáltjuk egyhangúlag a jelszót: „cotton is king!” (gyapot a király!) – akkor nem vakarja most a fejét a financminiszter, hogy honnan fizesse az adósságainkat? Mi kölcsönöznénk Belgiumnak 4%-ra. Hanem hát senki sem akarta követni Ottó grófot. Erdőváry gróf egész nyíltan megmondta neki, hogy „hagyd te az akklimatálást, experimentálást, kedves öcsém, a császároknak, érchercegeknek, akiknek van elég pénzök hozzá, s ha nincs, préselnek: vagy a bankóprésbül, vagy az alattvalókbul. Nem nekünk való ez!” Ottó grófot ez nem riasztotta vissza. Hozatott magának egy harmadik anglust, azzal berendezteté a nagyszerű gyapotültetvényt, mely díszlett is gyönyörűen: csupa öröm volt elnézni szeptember vége felé azokat a szélesen elterülő táblákat, amiken a mályvarózsaalakú, sárgás, testszínű virágok mint egy bronztenger hullámzottak. Már a magtokok is érő félben voltak; sőt egyes halmosabb helyeken böngészni lehetett a kipattanó tokokbul a hófehér gyapotpelyhet. Rendkívüli gyapotszüret ígérkezett. Az anglus (Nr. III.) már meg is hozatta Brightonbul a gyapottisztításra szükséges gépeket, miket a szüretelés helyszínére kell vontatni, s ott rögtön legyaratolni a magrul a gyapotot, mert ha az beletörik; olajos lesz és hasznavehetetlen. Ez is harmincezer forint. De a várható gyapottermés százezret ér!

Október elsejére virradóra aztán jött egy kicsike kis dér. Olyan kis haszontalan dér, hogy a hazai ideszokott kukorica, szőlő oda se néz neki. Hanem a gyapotnak az éppen elég volt. Másnap aztán megint vidám, derült idő lett, s tartott a meleg egész novemberig: csak arra az egy éjszakára tetszett neki a 0 fokon alul 1/2 fokkal alábbszállni; s az egész aranyszínű ültetvénytengerből lett azontúl egy nagy fekete tenger; levél, virág, magtokok olyanok, mint a tinta. Jó volt minél elébb leszántani, hogy ne lássa az ember.

Volt Ottó grófnak egy gyönyörűen berendezett szőlője: egy egész hegyoldal, amit még a régi vincellér és pincemester telekített, ez ritka jó veres aszúbort szokott teremni, mely vetekedett a ménesivel. Keveset termett, az igaz, hanem akóját kétszáz forintjával vették, s bizonyos vevője volt mindig. Ottó grófnak nem tetszett ez a művelési mód. Elhatározta, hogy a szőlejét hooibrenkezni fogja. Ki nem látott hooibrenkezett szőlőt? Aki nem látott, örüljön rajta. A metódus abból áll, hogy a szőlő igen sok bort teremjen. Hogy milyent? Az aztán a krumplicukor dolga, meg a spirituszé. Mikor ezzel az anglussal (morvaországi hollandus volt ugyan, de mondjuk, hogy Nr. IV.) megismertette a szőlője állapotját Rengeteghy Ottó, ez a hírhedett szaktudós rögtön távolról is felfedezte, hogy hiszen nem aszúbornak kell azon a talajon és tőkén teremni: már abbul az ő metódusa szerint valóságos „lacrima Christi”-nek kell előállani. Adott aztán utasítást hozzá, hogyan kell vele elbánni: minden második tőkét ki kell vágni, a tavalyi vesszőket sodronyra kifeszíteni, s ezért a titokért holdankint öt forintot fizetni a felfedezőnek. Lett is abban az esztendőben szőlő sok; s az a jó volt benne, hogy csőszt se kellett mellette tartani, mert elfutott attól nemcsak a tolvaj, de még a rigók is átköltöztek tőle a Tiszán túl. Másutt már rég leszüreteltek; de a hooibrenkes szőlőben híre sem volt, hogy a szőlő barnulni akarjon. Pedig aranyidők jártak október végén, mint csak a kánikulában. A Nr. IV. anglus azt a tanácsot adta, hogy le kell levelezni a szőlőt, ha nem akar érni a fürtje. Megtették neki. Akkor aztán ahol megsütötte a forró nap a szőlőt, ott megsült és megfőtt. Ottó gróf novemberben zaklatni kezdte Hooibrenket, hogy mi lesz a szőlőjével? nem érik ez meg soha. A tudós kertészauktoritás aztán összeszidta, hogy az ő metódusa nem a magyarországi rideg klímához való. Ha itt hooibrenkezni akar valaki, rakasson le alagcsöveket a szőlejébe, és fűttesse a talajt. Ottó gróf még ezt is megtette. Drainage-oltatta a szőlejét, s fűttetett alája pogányul november végéig, még csak a hó le nem esett: akkor szüreteltek. Lett is aztán elég „lacrima Christi”; már ti. hogy aki abból ivott, kicsordult a könnye, Krisztus utolsó szenvedései jutván eszébe tőle.

– Nem való ez az ország semmiféle termelésre – mondá Ottó gróf –; valamint hogy vannak Dél-Amerikában egész országok, amikben semmi ága a földmívelésnek nem honosulhat meg: a mi fő feladatunk a baromtenyésztés.

Hiszen az is igen szép tudomány, s Ottó gróf birtokán régen gyakorlatba volt véve. Voltak törzsgulyái, ménesei, híres merinónyája; csakhogy azoknál ő mind szebbeket és jobbakat tudott másutt. Ambíciójává tette, hogy neki mindenből legyen, ami csak a világon híres, nevezetes barom, az aargaui tehéntől az angol versenyparipáig, s azoknak a számára palotákat építtetett istálló helyett, s juhász, lovász csupa birka-osztálytanácsos és ló-titkár volt nála. Büszke is volt az eredményre!

A gazdasági kiállításokon arany-, ezüst-, bronzérmeket nyert, a futtatásokon ezüstbillikomokat, s a győztes barmainak arcképeit acélba metszették.

Egyszer azt mondta Ottó gróf Erdőváry gróf nagybátyjának több szomszéd társaságában:

– Hja, én jövőre más birkagazdaságot fogok folytatni, mint a szomszédaim. Az én birkáim tejéből a legtökéletesebb chester-sajt készül. Jövőre én minden birkának a két tölgyét kifejetem, s csak a másik kettőt engedem a báránynak kiszopatni.

– Tudod mit? – mondá neki Erdőváry – légy szíves elébb a báránykával kiszopatni a birka egyik két tölgyét, – azután fejesd ki a másik kettőt chesternek.

Az erre támadt nevetésből észrevevé Ottó gróf, hogy valami furcsát mondott. Hanem hát tudós embernek nem szabad bevallani, hogy tévedett, tudós embernek becsületbeli kötelessége, ha a holdat napnak nézte, bebizonyítani, hogy igaza van.

– Hja, én nem ezeket a komisz európai birkákat értettem; egzotikus birkákról beszélek: olyanokat fogok meghonosítani.

Erdőváry gróf azonban szintén megbikacsolta magát, s azt állította, hogy sehol az egész világon nincs az a kérődző, hasított körmű és gyapjúviselő állat, melynek két tölgyénél több volna.

Ottó gróf fogadást ajánlott. Fogadtak ezer szivarba. Eldönti a fogadást Oken. Az öreg gróf könyvtárábul kihozták Okent, s abbul Erdőváry ráolvasta Rengeteghyre a birkafajnak megismertető jeleit. Hanem aztán meg Rengeteghy vette át az Okent, s viszont rásütötte ellenfelére a könyvbül a „jak” leírását, mely az igaz, hogy nem birkafaj, de gyapjút visel és négy tölgye van. Aki mindent tud, annak igazának kell lenni.

– És így én kapom meg az ezer szivart.

– Megkapod, ha meghonosítod a jakot! – erre fogadtunk.

Ekkor aztán Ottó gróf, hogy az ezer szivart megnyerje, s igaza maradjon, egy calcuttai ismerős bankárház által megrendelt magának Tibetből egy egész gulya jakot; bikástul, borjústul. Mire Magyarországra megérkeztek, még megvolt egy tizedrésze. Azokat aztán nagy diadallal szállították gyaloghintóban Bálvándra, a velük utazott Dalai Lámával (vagy nem tudom én, minek híják ott a csordapásztort?), azzal együtt.

Hanem egy igen nagy baj volt a jakkal. Az, hogy annak nem elég a tibeti tehénpásztor, annak tibeti ivóvíz is kell; mert ahhoz a mi kútjainkhoz otthonos, víziborjúval viselős, tízszarvú bogaraktól hemzsegő, szikízű, hínárszagú, békafürdötte, állott, pállott vizekhez a jak hozzá sem szagol, annak az a kristálytiszta, jéghideg, szénenyterhes ital kell, ami a Dhavalagiri szikláiból fakad, s amitől a tudós utazók állítása szerint a vadállat megszelídül, s az ember megmámorosodik.

Mit kell tenni? Desztilláltatni a kútvizet, s aztán egy angollal (Nr. V.) jégkészítő gépet állíttatni fel; s ekként mindennap lepárolt és jégbe hűtött vézzel traktálni meg a jakokat, hogy százrétű pacal-aszályt ne kapjanak.

Hanem az ezer szivart megnyerte Ottó gróf, s kapott a kiállított jakjaiért elismerő oklevelet a londoni exhibitionbül.

S nem ez volt a legnagyobb kitüntetés, mely őt mint mezei gazdát érte. Egy Lipót-rend alakjában jött az meg, amit különösen azáltal érdemelt ki, hogy a múlt nyári nagy országos járvány alkalmával oly hathatósan segélyére sietett a szegény földnépének.

Mert hát mit is csináljon a falusi ember, ha tanult ember? Kénytelen a természettudományokkal foglalkozni. A gazdának örökösen bíbelődnie kell a górcsővel, a retortával, a barometrummal, hidrométerrel, az ózonméterrel: szükséges hogy obszervatóriuma is legyen, amelyből a csillagok járását, a napfoltokat és az üstökösöket vizsgálhatja; ilyenformán az ember belejön lassankint az orvosi tudományokba; gyakran kénytelen is íziben maga doktor és patikárus lenni: sertésen, birkán próbálgatja, kanászon, juhászon folytatja; egyszer azon veszi észre, hogy valóságos csodadoktorrá lett, s jó szerencse, ha csak homeopathiával gyógyít.

Ottó gróf a nagy epidémia alkalmával ott, a maga pusztáján tömérdek embert kigyógyított, és bámulatos szerencsével.

S mi volt a gyógyszere? Igen egyszerű panacea. A „ginsenggyökér”. Ezt ő Kínában ismerte meg. Ott állandó ez a járvány, s mindenütt ginsenggel gyógyítják.

Mikor a járvány kiütött Csehországban, ő rögtön gondoskodott, hogy kapjon Kínából tíz mázsa ginsenggyökeret: abból aztán kész decoctummal várta a járványt, mire idejön.

S minthogy a paraszt olyan agyafúrt, hogy nem siet rögtön gyógyíttatni magát, amint a baj kezdődik, hanem megvárja, míg belehal, s akkor lamentál már: tehát Ottó gróf azt tette, hogy bizalmat gerjesszen a ginseng iránt, hogy kihirdetteté a parasztok között, valaki csak legkisebb baját érzi, rögtön siessen fel a kastélyba, ott megkapja a medicinát, s kap mellé egy forintot; ha messziről jött, megtérítik a fuvarját; s ha meggyógyult, megint jöjjön vissza jelenteni magát, megint kap egy forintot.

De annyi páciense lett erre a promulgációra Ottó grófnak, hogy négy vármegye valamennyi gyakorló orvosának sem volt több; s mind visszajött az meggyógyultan, egy sem halt meg: olyan csodatevő szer az a ginseng. De rettentően is grasszált azon a vidéken az epidémia!

Egy este Erdőváry gróf maga is azt mondta Ottó öccsének, hogy valami változását érzi, aligha a járványt nem kapta meg; nem nyerhetne abból a csalhatatlan panaceából?

Dehogynem! Ottó grófnak tele volt vele a zsebe. Urak számára por alakban tartotta azt készen, csak a parasztnak adta flaskában, úgy jobban ízlik neki. Rögtön elővett egy tucatot, s szolgált az orvosi utasítással Erdőváry grófnak.

Erdőváry végig hagyta magának magyarázni, hogy mi legyen a poharakkal, akkor azt mondá:

– Hát a forint hol marad?

– Micsoda forint?

– Hát nem adsz mellé forintot? Akkor nem is leszek én neked beteg.

Ottó grófnak ez szeget ütött a fejébe. Talán nem is annyira a ginsengért jön ez a sok „lázár” az ő patikájába, mint inkább a forintokért. Megpróbálta másnap a forintosztást „beszüntetni”, s csak ginsenget osztott. Úgy elmúlt harmadnapra az epidémia az egész vidékről, mintha vízbe ölték volna.

Ezért kapta aztán a Lipót-rendet.

Ezalatt pedig folyvást járták a pikétpartik Piroska kisasszonnyal, eleinte vizavi, később egymás mellett ülve, hogy jobban beleláthassanak egymás kártyájába.

Ottó gróf egészen otthon érezte magát Erdőváryéknál, s csak szavába került már, hogy otthon is találja magát: egy kérő szavába Piroskához, amire bizonyosan „igen” lett volna a felelet.

De Ottó gróf várt. Arra várt, hogy Erdőváry tegye fel elébb a kérdést.

Mert az igen nagy különbség, hogy ki teszi fel a kérdést?

Piroska grófné egy kerek milliót kap hozományul. Csakhogy:

ha Erdőváry teszi fel a kérdést, akkor az az egymillió „kényre-kegyre” adja meg magát a hódítónak;

ha pedig Rengeteghy Ottó teszi föl a kérdést, akkor ahhoz az egymillióhoz annyi capitulationalis feltétel lesz kötve, az annyi elővigyázati rendszabályokkal lesz halhatatlanná téve, hogy a megnyerő csak üvegen át nézhet majd rá.

Ez a nagy különbség van a dologban.

Ottó gróf pedig eljöttnek látta az időt a példálózásra.

Egyszer a bevégzett pikétpartik után, mikor tíz egész forintig adózott udvariasságának, tréfásan fordítá ki az üres tárcáját.

– Tessék! Ez volt az utolsó pénzem. Holnap, ha meg nem hívnak ebédre, nem tudom, mit főzetek otthon?

– No, hát jöjjön ide – hívá őt nyájas szóval Piroska grófnő.

– Hja, az nem lehet. Holnap ki kell mennem az erdőre, ha valami gazdag utazót hozna elém a sors, akit kifosszak. Most már látom, hogy nem élhet meg mai világban becsületes ember, hacsak nem rabol.

Erdőváry nem nevetett e kényszeredett elmésségén; nagyon komoly volt. Egyenesen az elevenjére tapintott az öccsének.

– Ugyan, kedves öcsém, te jó számító vagy, számítsd ki magadnak, hogy ha te hétpercentes pénzt veszesz föl a jószágodra törlesztés mellett kölcsön, s ennek a törlesztésére megint húszpercentes pénzt szedsz fel váltóra; azután a birtokodat szenvedélyes gazdászati kísérleteid mellett három percenttel jövedelmezteted: hány esztendő kell arra, hogy az egész uradalmadat elgazdálkodd a lábad alól?

Bizony nehéz aequatio volt ez.

Ottó gróf összefonta a karjait, s azt mondá:

– Hm. De hát mit csináljak?

Erre Ottó gróf azt a választ várta Erdőváry gróftól, hogy „Piroska leányom, hagyj bennünket magunkra”.

S aztán következik a felajánlott millió, amivel az eddig „elgazdálkodottakat” helyre lehet majd ütni.

De bizony Erdőváry gróf egészen mást felelt rá.

– Mit csinálj, kedves öcsém? Csináld azt, hogy add ki haszonbérbe a bálvándi birtokodat valami jóhitelű embernek; aztán eredj fel Bécsbe, maradj ott, és soha gazdaságról ne is álmodjál. Annyi ésszel és tudománnyal, mint neked van, az ember csak miniszter lehet; semmi egyébre a világon nem való.

Ez ormótlan nagy gorombaság, ha jól felvesszük a dolgot.

Ottó gróf nem beszélt errül a tárgyrul többet. Csak azt várta, hogy a szivarját kiszíja, aztán búcsút vett.

Piroska grófnő kikísérte Ottó grófot az előszobáig, ott megállította egy bizalmas szóra.

– Ön pillanatnyi pénzzavarban van – súgá a grófnő szerelmes hévvel. – Ne vegye tőlem rossz néven. Amit sok év óta elvesztett ön nálam kártyán, ezer forintra megy: én megtakarítottam azt mind, minden bankjegyet egymásra rakva, ami öntül jött. Vegye el azt most tőlem…

…Ha Ottó gróf azt a nagy tudományt tanulta volna, amiből nem tudott semmit, mikor ezt a szót hallotta, mikor megtudta, hogy van egy lény, aki naprul napra minden egyes bankjegyet, amit tőle kapott, mint megannyi drága emléket, egymás fölé rakott, s azt, – a saját pénzét, – aki többel nem rendelkezik, mert nem is sejti, mi vagyona van, most felajánlja annak a férfinak, aki minden gondolatját bírja, – akkor azt kellett volna erre mondania:

– „Nem viszem én el a te ezer forintodat, sem a te milliódat, hanem elviszlek tégedet magadat, te drágább kincs az egész teremtett világnál; s aztán őrizz meg engemet is úgy, ahogy megőrizted azokat a papiros rongyokat, amiket tőlem kaptál!”

Hanem hát Ottó gróf azt a tudományt nem tanulta. Ehelyett azt mondta a grófnőnek:

– Qelle plaisanterie, chère comtesse! (Szegény comtesse, ő még nem tudta azt, hogy ezer forint nem pénz, s hogy kártyán nyert pénzt visszakínálni: legszélső megbántás.)

S azzal vette Ottó gróf a kalapját, a lovagkorbácsával a nyargonccsizma szárára vágott, s eltávozott. Megneheztelt. A grófra is, a leányára is. Leginkább a leányának a hozományára.

A birkákat, a jakokat és különösen a gazdasági mindenféle masinákat pedig radikaliter megutálta.

Azt, hogy Piroska grófnőtül el tudott válni anélkül, hogy egy „kisztihand”-ot mondjon neki, még nem csodáljuk; hanem, hogy a jakokat ott tudta hagyni legkisebb szanszkrit nyelven tartott búcsúvétel nélkül, ez a lélektani talány csakugyan megoldást követel.

A szerencsétlen! Komplimentnek vette Erdőváry grófnak azt a gorombaságát, hogy „neked annyi eszed van, hogy ezzel csak miniszter lehetsz és semmi más”…

S komolyan utánalátott az adott tanácsnak.

Mert hiszen ami a diplomáciai tért illeti, azon meg már éppen otthon volt Rengeteghy Ottó. Legifjabb korában már Szentpétervárott kezdte mint attasé, s egyszer segített Mensikoffnak felölteni históriai nevezetességű paletotját. Pertu volt Cuza fejedelemmel. A Tuileriákban együtt játszotta a „Schwarzer Peter”-t Metternich herceggel, s szincerizált „Old Pam”-mal fél óráig egy „fox-hunting” hevélye után. A keleti kérdést Szadik bejjel tanulmányozta (a Mabille-ben). A Monroe-doktrínáról nem kevésbé tiszta fogalmai voltak, mint a Tehuantepec-szerződésről, s Cavourt csak ő értette tökéletesen. Határozott nézetei voltak a németországi hegemónia kérdésében. Persignyvel, ha akarta, frère et cochon volt. Bámulta Eugeniát, s lenézte Napóleont. Volt kihallgatáson a pápánál, s beszélt óra hosszat Antonellivel latinul. Proudhonnal polemiázott, s Mill Stuartot egy ízben helyreigazította. Jelen volt az angol parliament, a francia corps législatif, az amerikai congress, a német Reichstag s a szerb skupstina nevezetes ülésein, s hallotta a magyar parlamentben e szavakat: „honoratu adunataru!” Macellariutól. Olvasta Machiavellit, s bírta Welker Staatslexicona legújabb kiadását. Fel tudta fogni a legújabb tanzimát horderejét Törökország újjáalakulására, s kombinációt csinált az „ifjú oroszok”, „ifjú csehek” és „ifjú szászok” törekedéseiből. Határozottan a Manchester-iskola hívének vallá magát. Tagja volt az „Orange-páholyok” egyikének. Amerikában a „Locofocos”-okkal egy követ fújt. A karbonárikat színről színre ismerte, s a pápai internationale gyűldéit, valamint a moszkvai nihilisták pokol-páholyát, álruhában életveszéllyel kémszemlészte. Be volt avatva a chiffe indéchiff rable-be, amelyben az uralkodók nagyköveteikkel leveleznek, s au fait volt az udvari ceremoniellben. Kisujjában volt az egész heraldika, s mindenféle címzetet helyesen tudott föltenni. S ami végre a belpolitikát illeti: nagy tisztelője volt Schmerling lovag bámulatosan nagyszabású állameszméinek.

Hogy ennyi ismeret és hivatás mellett miként nem jutott eszébe Ottó grófnak hamarább, hogy az ő igazi életpályája a diplomáciai magaslaton van? – annak magyarázata a helyzetben, körülményekben és az időkben rejlik.

Mikor az abszolutizmus parancsolt, akkor a magyarok nem kellettek; mikor a liberális politikusok kerültek felül, azoknak a konzervatívek nem kellettek; mikor a cseh konzervatívek kerültek felül, azoknak a magyar konzervatívek nem kellettek, s mikor a magyar konzervatívek jutottak befolyáshoz, azoknak az ifjú nemzedék nem kellett. Mindig volt valaki a rúdon, aki az olyan vágású embereket, minő Ottó gróf, nem engedte felkapaszkodni.

Végre eljött az ő idejük is.

Indikálva volt az alkalom: a legmagasabb kitüntetést megköszönni.

Isten hozzád indigó-plantage! gőzmalom! ártézi kút! Farewell jak-gulya! kopófalka! telivér! Szervusz örökre hooibrenkes szőlőhegy! – most Bécsbe megyünk.

Ezúttal a szerencse különösen tenyerére látszott venni hősünket. Magánál az udvarnál való tisztelgése minden nevezetesebb momentum nélkül esett meg, szokás szerint.

Amint a magyar kancellár hivatalszobájában megjelent, hogy nevét a kihallgatásra előjegyeztesse, a titkár sajnálattal jelenté, hogy őexcellenciája legalább egy hétig nem fogad, mert beteg. Ez ugyan rossz ómen lett volna, ha ugyanabban a percben, mint a színpadi véletlen, nem nyílik a kancellárhoz vezető oldalajtó, s azon keresztül, mint Deus ex machina, ott nem terem Ottó gróf előtt egy régi „szükségben kisegítő”, egy kipróbált pártfogó, egy igaz hű szövetséges:… Bojtorján barátunk.

Amint Bojtorján barátunk meglátta Ottó grófot, se kérdett, se hallott, nyakába borult: „hozta Isten!” – megtörülgette a frakkja ujjával a gróf mellére akasztott érdemrendet (hogy fényesebb legyen), kitalálta a gondolatját: „őexcellenciájával akar találkozni?” Nem is várta be rá a választ, megfogta a gróf karját, betolta az ajtón, mintha ő volna a hivatalfőnök; bevezette a várakozási terembe, mintha ő volna a komornyik; s rohant a kihallgatási terembe a grófot bejelenteni, mintha ő volna a titkár. Ottó gróf engedte mindezt magán megtörténni: meg volt fogva az ember által. Néhány perc múlva már jött vissza Bojtorján, tudatni Ottó gróffal, hogy csak menjen be, nagyon szívesen láttatik a kancellár által.

Az ugyan azzal fogadta, hogy „átkozott fickó ez a Bojtorján”. Hanem tessék helyet foglalni, gróf úr.

Akkor aztán őexcellenciája elkezdett beszélni Ottó grófnak a betegsége különböző fázisairól, beavatta őt a folyamatban levő baj egész diagnózisába, s beszélt neki a vényekről, miket eddig használt ellene, s felvilágosítá az orvosok véleményéről, hogy minő utókúra lesz majd használandó a múltra, s minő profilaktikus eljárás a jövőre nézve. Szóhoz sem engedte jönni Ottó grófot a magas politikáról. Ottó gróf nagy figyelemmel hallgatá a kórtüneményeket, s egypárszor meglódult benne az ösztön, hogy a tárcáját kivegye, s megkínálja őexcellenciáját egy kis – csalhatatlan ginsenggel; hanem jó hirtelen eszébe jutott, hogy hátha ez csak kelepce, s a jó tanácsra őexcellenciája is azt fogja mondani, hogy „hát a forint hol maradt?”

Vette hát a kalapját, megköszönte a Lipót-rendet, javulást kívánt őexcellenciájának meg a losonci vasútrészvényeknek, s eltávozott.

Az irodába lépve, egy hatalmas kacajkoncert félbeszakitásának lőn eszközlője. Bojtorján barátunk valószínűleg őróla beszélt nevettető adomákat az irodaszemélyzetnek, s Ottó gróf részesült abban a kellemetes látványban, hogy megjelenése percében kilenc röhögésre széthúzott száj egyszerre hogy szalad a helyére, hogy dugja el minden ember a fogait, s húzza az arcát komoly hosszúságra.

– No, ugye hogy szeretetreméltóan fogadta őexcellenciája? – kérdé Bojtorján, kezét a gróf karja alá öltve.

Ottó gróf pedig éppen azon a stratagémán törte a fejét, hogy miképpen tudja ő ezt a kedves barátját magától elszöktetni?

Amíg a bérkocsiig lementek – karöltve, azalatt Bojtorján tudakolására mindazokat a helyeket elszámlálta Ottó gróf, amiket e nap folytán meglátogatni szándékozik, jól őrizkedvén azt az egyetlenegyet megemlíteni, ahová valósággal el akar menni.

Hát Bojtorján úr hová „siet” ilyenkor?

Ahová a gróf akarja! De mégis legelébb a „Bécsi Haza” szerkesztőségébe volna menetele, ha elvinné odáig a gróf bérkocsin. Szívesen. Mikor aztán már megmondták a bérkocsisnak, hogy hova hajtson, s el is indultak, akkor jutott eszébe Ottó grófnak, hogy a sétapálcáját ott felejtette az előszobában; nem engedte meg Bojtorjánnak, hogy az menjen érte, mert nem ismer rá a sok között, s még valami erdélyi vasúti konzorcium vezetőjének a pálcáját hozza el az övé helyett. A bérkocsisnak azt mondta, hogy csak hajtson a Bécsi Hazába; ő maga visszagyalogolt a kancellár lakáig, megtalálta az irodában a pálcáját, s egyúttal megkérdezte az irodafőnöktül, hogy tulajdonképpen micsoda itt ez a Bojtorján úr? Amire azt a választ kapta, hogy az egy „mennykő gyerek!”

Innen azután másik bérkocsival hajtatott a másik excellenciás úrhoz, az irányadó miniszterhez.

Itt már népesebb társaságot talált a várakozási teremben. Minden pamlag tele volt ülve, s eszerint Ottó grófnak fényes alkalma nyílt, mint legutóbb érkezettnek, végigtanulmányozni a szász, román és rutén reichsrathok, a nyugalmazott főtisztek és címzetes püspökök, a titkosrendőrök és hírlapi reporterek, a börzealkuszok és vállalkozók különféle fizionómiáit, s azok között azt a sztereotíppá vált hölgyalakot, a színehagyott selyemruhában, a megkeselyedett hamis fürtökkel, a nagy hímzett táskával karján, ki szüntelen konspirációkat fedezett fel, s járt rémmesés feladásaival a kormányférfiak nyakára. Várhatott, míg ennek mind vége lesz.

De, mint mondók, a szerencse járt mindenütt vele.

Nyomban utána – Bojtorján barátunk toppan a várakozóterembe. Sorsát senki ki nem kerülheti.

– Tudtam jól, hogy ide fog jönni a gróf! – szólt, egyenesen Ottó grófba kötve bele –, bár ezt el akarta titkolni előttem. Ön nagy diplomata!

Bojtorján oly sonorus fennhangon beszélt e szanktuáriumban, mint aki egészen itthon van. Ismerte a jelenlevő urakat mind. Beszélt a papokhoz diákul, a rutén képviselőknek megveregette a vállait, s kiszedegette a halinájukból a bennragadt bogáncsmaradványokat, miket pedig azok hű ragaszkodások jeléül hoztak el hazulról magukkal; katonásan szalutálta a főtiszteket, s megkínálta tubákkal a látogatók neveiben duskálkodó regisztrátort. Azután bizalmasan néhány szót súgott a titkár fülébe, feltűnő titkolódzással integetve a szemeivel Ottó gróf felé, amiből azt lehetett kivenni, hogy Ottó gróf praeferentissime van az elfogadásra beajánlva.

Hanem azért még nagyon sokáig kellett várakozni.

– Ki van odabenn őexcellenciájánál?

Ezt a kérdést nem élőszóval intézte Bojtorján barátunk a regisztrátorhoz; hanem ügyes arcfintorulattal, szemöldökével az ajtó felé sandítva, s ugyanakkor fél szájszegletét félrehúzva.

Erre a regisztrátor megfelelt, szintén pantomimikai beszéddel, bal szemét behunyva, s tollszárával az orrát vakarva.

Mire Bojtorján mind a két szemöldökét magasra felhúzta, s nyelve hegyét kidugta a két ajka közé; mire aztán a regisztrátor hüvelykujját tubákba mártottan kegyetlen arckifejezéssel dörzsölé az orrához. E jelbeszéd nagy jelentőségű volt! Csak ők ketten értették azt.

– De hát mi ez a Bojtorján itten? – kérdezé magában Ottó gróf.

– Ein verflixter Kerl dieser Pujdor Jáni – dörmögé fogai közt a regisztrátor.

– „Átkozott fickó”, – „mennykő gyerek”, – „verflixter Kerl”. – Szép hivatal lehet az!

Végre hosszas várakozás után nyílt a miniszter szobájába vezető ajtó, s kilépett rajta – egy delnő.

Csupa selyem és csipke; elegáns toalett, zafirékszerek, gyémántba foglalva, nyakán, karjain, füleiben. Büszke szépség, hódító tekintet, márványarc, rózsalehelettel, lángoló fekete szemek, korallpiros ajkak.

A várakozók tömege siet utat nyitni suhogó volantjai előtt: ő le sem néz rájok; kevély fejtartással lejt végig közöttük.

Bojtorján ennél is otthon van. Eléje sasíroz, s megcsókolja a kezét, és bárónőnek nevezi az illetőt. Az kegyeskedik őt meglátni, és leereszkedőleg mosolyog. E mosolygás alatt egy villáma sötét szemeinek éri Ottó grófot is, ki e szemsugár által egészen galvanizálva érzi magát. A delnő eltűnik.

Ottó grófnak nem maradt ideje Bojtorján barátját kikérdezni e hódító tünemény ki- és miléte felől, mindössze annyit súgott az neki, hogy ez „Sardanapal” bárónő: azazhogy nem annak a híres asszíriai királynak a felesége, akiről balettet táncolnak, hanem Sardana Pál olasz bárónak, aki szinte „megégett”, mint ama másik Sardanapal, csakhogy nem „verbrannt” hanem „abgebrannt”, és aztán „durchgebrannt”.

Többet nem mondhatott el felőle, mert a titkár odalépett Ottó grófhoz, s jelenté neki, hogy őexcellenciája őt kívánja elfogadni.

Tehát praeferentissime!

Ottó gróf mögött betévült az ajtó.

S hogy aztán odabenn őexcellenciájával miről beszéltek, azt nem mondhatom el. Először azért nem, mert nem vagyok én Bojtorján, hogy a kulcslyukon hallgatózzam; másodszor, és ha tudnám is, az már politika, s kívül esik a regény keretén.

Elég az hozzá, hogy az e napi bécsi esti lapokban a személyi hírek között ez volt olvasható:

„Megérkezett s rögtön fogadtatott az irányadó kormányférfiak által Rengeteghy Ottó gróf, a Magyarországon létező s nagy jövővel bíró ifjú-konzervatív párt vezetője.”

„Ifjú – konzervatív!”

Mert ha lehet a világon „ifjú olasz, ifjú török, ifjú cseh, ifjú szász”, – „ifjú magyar” ugyan nem lehet, mert mi mindnyájan ifjak vagyunk és örökké; itt csak egy variáns van a speciesben, s ez az „ifjú – konzervatív”.

Ki akarná beérni ezentúl az „ó-konzervatív” név dicsőségével?

Ki szaporítaná már az egykor, az ötvenes években oly országos buzgalommal szájrul szájra adott mondákat?

Egy gróf Károlyiról, ki Haynau algebrai ismereteire bízta, mit fizessen az neki egyévi házbérül palotájáért, midőn ő a gróffal ugyanakkor „egy hónapos szobáért kétszázezer forintot fizettetett?”

Vagy egy Ürményiről, ki a leghatalmasabb osztrák minisztert az udvari bálban úgy szólítá meg, hogy „nun, wie geht’s, lieber Doctor?”

Vagy egy gróf Andrássyról, ki az osztrák pénzügyminiszternek megmagyarázta, hogy miért adhatja az a kesztyűs olcsóbban a portékáját, aki a kész kesztyűt lopja, mint aki csak a bőrt lopja hozzá?

Vagy egy másik gróf Andrássyról, aki olyan szépen eloszlatta Bach miniszter aggodalmait a magyarországi ideiglenes hivatalnoki testület fölött, azzal a metaforával, hogy hová lesznek a békák, ha a mocsárt lecsapolják?

Vagy arról a gróf Zichyről, aki egy államhivatalt vállalt rokonának azt tanácsolta, hogy változtassa a nevét Zichermannra?

Vagy arról a másik gróf Zichyről, aki egy hazafias hírlapi cikkért becsukatta magát a börtönbe?

Vagy arról a harmadik gróf Zichyről, aki egy kémkedéseiről hírhedt mágnást brevi manu epurált a felsőházból?

Vagy arról a negyedik gróf Zichyről, aki egy magyar forradalmi író üldöztetésének elengedéseért sikeresen remonstrált?

Vagy arról a gróf Nákóról, aki szép nejével együtt jótékony hazai célokra hangversenyeket adni Magyarországra lejárt?

Vagy arról a gróf Karácsonyiról, arról a gróf Telekiről, kik a magyar színirodalom emelésére alapítványokat tettek?

Vagy arról a báró Vayrul, arrul a Zsedényirül, kik a protestáns gyűléseken a kultuszminiszter ellen szarvakat adtak a publikumnak?

Vagy arrul a Bartakovics érsekrül, ki azzal indokolta a félelmetes Bezirksvorstand fiának a szemináriumba fölvételét, hogy az „ilyen fajnak magva szakadjon”.

Vagy arrul a Simoncsics konziliáriusrul, ki mint a magyar nemzeti színház igazgatója, mikor Haynau elé hívatott, arra a kérdésre, hogy hetenkint hány nap lehet az osztrák színtársulatnak a nemzeti színpadot általengedni, jó tősgyökeres milimári németséggel ekként felelt: „musz i reden, dann sag i: amol; kann i ober reden, dann sag i: kamol”. (Ha muszáj szólnom, aszondom: egyszer; ha szabad szólnom, aszondom: egyszer se.)

Ezek az ó-konzervatívek fegyverei. Ócska fegyverek már: a lomtárba velük! A passzív ellenállás korszaka lejárt, a tettpárt napja virradt fel. – Ez az „ifjú-konzervatívek” pártja.

Na, a fej megvan, a párt hamar megnő hozzá. Olyan az, mint a galandócféreg.

Még aznap megkapta Ottó gróf a meghívást Sardana bárónő holnaputáni estélyére és az azontúliakra. Maga Bojtorján hozta el a bilétet.

Ezek valódi diplomáciai estélyek voltak. Az elitje az irányadó kapacitásoknak találkozott azokban. Még a nagyhírű rutén Reichsrath-vezér Issecseszkul is látható volt e helyen – s nem igaz, hogy a fagylatot kenyérre kenve ette, s az orrát az abroszba törülte volna: azt csak a politikai ellenfelei fogták rá.

Ottó gróf e szalonokban mindazokat az elemeket megkapta, akikre reményteljes pártjának szüksége volt; nagyszerű családok bürokratának nevelt magzatait; – vállalkozó zseniket, kik minorennitásuk éveiben annyira kitüntették magukat a tettek mezején, hogy illető atyáik kényszerülve voltak a közfigyelmet ilyenforma nyilatkozatokkal rájuk vonni: „az én fiamnak senki ne hitelezzen, mert én nem fizetek helyette”. – Talált ottan ismeretlen származású főhivatalnokokat; főkatonákat, akik igen jó ökonómok, és nemzetgazdászokat, akik igen nagy strategisták, és végre kitűnő zsurnalisztákat, kik nem isznak más bort, csak „ciprust”, s ezeknek vezére, lumene, diabolus rotaeja – Bojtorján.

De nem fogjuk itt a politikai pártküzdelmet leírni (infandum renovare dolorem); Ottó gróf működésének sikerét más factor biztosítá.

Nec arte, nec Marte! -– Dat tibi regna Venus.

(Vége legyen ám már ennek a sok diák locus communisnak!)

Vége van: nunquam jam carmina dicam!

A sikert egy pár szép fekete szem biztosítá.

Nyilvános titok volt, hogy e fekete szempár az irányadó miniszter kettős napja; s titkos nyilvánosság volt, hogy e napok sugarai Ottó grófra is lemosolyognak.

S van ebben valami különös?

Azt tesszük igenis, hogy a csillagok közül választunk magunknak egyet, s kikérem magamnak, hogy az én csillagomat senki se tartsa a maga csillagának; de kinek jutna eszébe lefoglalni maga számára a napot? Az mindnyájunké. Arra nem vagyunk féltékenyek.

Ha a feleség mást szeret, elválik tőle az ember, ha a varróleány mást is szeret, otthagyja az ember; de ha imádottunk, a főrangú hölgy egyúttal az irányadó miniszternek is imádottja, ebben nincs semmi inkompatibilitás – (hiszen olvassátok el az 1-ső §-ust: „Kivétetnek a miniszterek”).

A féltékenység a legkínzóbb szívfájdalom, következőleg az olyan szerelem, melyhez nem fér a féltékenység, az a legnagyobb boldogság. S a féltékenység csak ott enyészhetik el egészen, ahol az ember tökéletesen bizonyos. Ti. bizonyos afelől, hogy megcsalják.

Ottó gróf tehát boldog volt.

Volt egy imádottja, akit nem kellett félteni, akit nem lehetett elvenni, s ki őt viszont imádta, s akinek hatalmas befolyása által nyitva áll előtte a legmagasabb karrier.

Lehet-e ennél nagyobb kedvezménye a szerencsének?

Az út el volt egyengetve már; – az új korszak előkészítve, – az irányadó miniszter fiókjában már aláírva a nagy meglepetést szülendő új kinevezések; – Ottó gróf már kezdte magát a tükörből excellenciás úrnak címezni. Ekkor…

Közbejött egy pesti lóverseny.

Ottó gróf addig minden lóversenyen jelen volt. Futtatott, startolt, bírált, indított, nyert, fizetett. – Most az egyszer kellett volna okvetlenül ott lennie a pesti gyepen! Hic Rhodus, hic salta! S most az egyszer maradt el onnan. Azt hitte, komolyabb államügyet végez, ha azalatt a szép szalmaözvegytül küld az irányadó miniszternek személyesen átadandó izeneteket.

S aztán egy szép reggelen, mikor a nagy cselszövénnyel indított strategemának éppen ki kellett volna törni, kap a mindenható miniszter egy handbillettet (amit ki kell tennie az ablakába), s azzal megszűnik miniszter és patrónus lenni.

Másnap a miniszter búcsút vesz a hivatalnokaitól, s elmegy Svájcba utazni; – a szép bárónő búcsút se vesz a hitelezőitől, úgy megy el a férjét keresni; – Ottó gróf pedig egyedül marad, s az sincs, akitől búcsút vegyen.

A kompakt párt hetvenhétfelé szalad. Az ifjú-konzervatívek beállnak öreg deákistáknak vagy reformereknek, a bankárok likvidálnak, a főtisztek kvietálnak, a reichsrathok hazaszállnak; a hű bécsi magyar zsurnaliszták futnak vissza Pestre; lesznek otthon nemzetszín koncipisták vagy vörös vezércikkírók. Csak Bojtorján üldözi még hetedhét országon keresztül a hajdani patrónusait, kifizetetlen nyomdai számlák, elmaradt írói honoráriumok, függő szubvenciópausálék, díjazatlan maradt bons office-ek hosszú lajstromával, s mikor nem bírja őket elfogni, fog helyettük magának egy csomó bolond parasztot, vesz tőlük bort, zabot, nem fizeti ki az árát; – beperlik; – azt mondja: neki sem fizetnek – nagynevű urak, majd ha azok megfizetik, amivel „az ő boráért” tartoznak, fizet ő is; a pör ki tudja hanyadik apellátában jár azóta?!

Ez volt a végkimenetele Ottó gróf ezúttali szerelmének. Nem maradt meg belőle más, mint a szép Sardanapálné fotográfiája.

Hajh, de a politikai dicsvágy mámorától szabadulni nehéz. Akik itták e mámorító italt, tudják, hogy attul tökéletesen elszokni sohasem lehet. Átlátja az ember, hogy megárt a vele élés. Esküszik, hogy soha többet pártelnöknek meg nem hagyja magát nyomatni. Hasztalan fogadás. Jön az új választás, s megint recidivázik, s kiissza azt a poharat egész a seprűjéig, amit úgy hínak, hogy „napidíj-lefoglalás”.

Ottó gróf még nem volt megérve ily elhatározásra.

Az egykori bukás nevelte csak azt a vágyát, hogy államboldogító eszméit érvényesítse.

A volt kormányrendszer bukásával egyidejű volt a magyar országgyűlés egybehívatása.

No, hiszen arra, mint született törvényhozó, Rengeteghy Ottó gróf úgyis megkapja a regálist.

De ő képviselő akart lenni.

Hát hisz ez nem nagy tudomány: ha az embernek ötvenezer forint jövedelme van, s annak felét rászánja.

De Ottó gróf éppen azt akarta, hogy a nagy tudománnyal jusson be a képviselői padba. – Így már aztán nehezebb.

Adott hosszú programokat, kifejté egész rendszerét; klubokat alakított, ahol programját felolvassák, s meetingeket hítt össze, ahol azt megmagyarázzák. Beutazta a falvakat, beszélt az elöljárókkal az angol és francia parlamentarizmusról. Értekezett a néptanítókkal a nevelésügyről; s elmondá nekik, hogy mit tart mindezekről Bluntschli?

Természetesen, hogy megbukott. A választás napján nem volt neki húsz szavazója.

Pedig akkor már szerelmes volt a szép Pelikánnéba, s annak ígéretét bírta, hogy valahányszor Ottó gróf szónokolni fog, mindig jelen lesz a karzaton.

Mikor ezen legjobban búsulna, odajön hozzá egy „véletlenül kisegítő”.

(Ne tessék gúnyolódni! az egész élet csupa véletlenekbül áll.)

A véletlen kisegítő volt egy derék erdélyi honpolgár.

– Te, bajtárs. Én tudok neked egy igen jó választókerületet Erdélyben. Húsz ember választ; mert az oláhok abstineálnak. Ennek a húsz embernek kell fejenkint egy új szűrdolmány meg egy kalap, öt forint készpénz, teljes ellátás; összesen kétezer forint; nekem pedig az odafáradásért, kapacitációért s a nyélbesütésért lesz szükségem tízezer forintra, kerek számban tizenkétezer forintért tied lesz a kerület.

Hat hét múlva Ottó grófnak kezében volt a mandátum.

Ez ugyan Kolumbusz-tojás.

Rengeteghy Ottó gróf, mint legkésőbb érkezett, csak a szélsőjobb oldalon kapott mar helyet. Felfogadta magában, hogy azt a helyet mégis nevezetessé fogja tenni.

A hosszú verifikációknak éppen akkor szakadt vége, s kezdődött ama nevezetes 1865-iki válaszfelirati vita.

Ottó gróf feljegyeztette magát a szónokok közé.

És aztán nekifeküdt a nagyszerű szónoklatnak, mellyel epochát fog alkotni a magyar parlamentarizmus történetében.

A hír napokkal megelőzte e nevezetes maidenspeech-et.

Ottó gróf könyv nélkül tudta a beszédét, s állhatatosan leste, hogy mikor kerül rá a sor. A szép Pelikánné mindennap ott ült a szokott helyén, s folyvást szemüvegezte a szónokokat. Ottó gróf féltékeny volt valamennyire. Ah, még ezek a kopasz ősz orátorok is veszedelmesek, mikor a szónoki nimbusz körülfogja őket. A szónoklat a férfinem Vénusz-öve. Ottó gróf be fogja bizonyítani, hogy ezzel a varázserővel ő is ismerős. Hangja is szép volt, s ha attul elszoktathatná magát, hogy szónoklat közben a bal kezét a kabátja hátulsó szárnya alá dugja, s a jobb kezével a zsinórra akasztott monocle-jából szélmalmot csináljon, a gesztikulációja sem volna kifejezéstelen.

Végre egy szombatnapon őrá következett a szónoklat sora. Csak egy szónok volt a túlsó baloldalon előtte. A legkedvezőbb helyzet. Akire 11 és 12 óra közt kerül a sor. Akkor már nem fészkelődik a ház, s még van türelme kihallgatni valakit.

Ottó gróf piros szegélyű nyakkendőt kötött erre a napra.

Már tíz órakor ott ül a karzaton a szép Pelikánné. A legszebb hölgy a szónokhallgató közönség között: a tizedik múzsa, ki az ékesszólókat lelkesíti. Ha ő ott nincs, a szónokok tucatostul nyilatkoznak az „elállás” iránt: akkor nem is érdemes beszélni.

Ottó gróf bizonyos volt felőle, hogy szónoklatában a világ minden bölcsessége benne van, s hogy ő azt könyv nélkül tudja.

Csak egyet nem tudott Ottó gróf, azt, hogy szombatnapon a képviselőházban a kérvényeket tárgyalják elébb, azután jön a napirend. Ő csak azt látja, hogy amint belép a házba, egy baloldali szónok végzi éppen beszédét, házrengető hahotája mellett a padoknak. – Gondolja, hogy ez az ő antistese. Int a jobboldali jegyzőnek, hogy hívja fel szólásra. – Az bona fide elkiáltja a nevét: „Rengeteghy Ottó gróf!” – azt vélve, hogy a fennforgó kérvényhez akar hozzászólni, mely pedig azt kívánja, és semmi mást, hogy engedtessék meg a papoknak a házasodás.

Erre Ottó gróf feláll, egy mosolygó pillantást vett Pelikánnéra, s a ház általános figyelmétől kisérve, hozzákezd nagyszerű szűzbeszédéhez.

Volt pedig abban minden kigondolható szép, okos és jó. Rengeteghy Ottó gróf képviselő belevonta beszéde keretébe széles ismeretei egész tudományhalmazát, beszélt a saintsimonizmusról és az ateizmusról, a munkásmozgalmakról és az egyházi vagyon rendeltetéséről, az agráralkotmányrul és a szocializmusról; elvezette a házat Bentham iskolájába, onnan a Manchester- és a Lancaster-iskolákba; megszólaltatta Montesquieu-t és Senecát, s osztotta nézeteiket.

A ház egy darab ideig csak tűrte nagylelkűen e meg nem érdemlett leckéztetéseket, később akadtak, akik észrevették, hogy itt tévedés lesz a dologban, s elkezdték a szónokot figyelmeztetni. Csakhogy olyankor, mikor az ember szónoklatot tart, olyan, mint a süketfajd dörgéskor, nem hall.

Kezdtek nevetni rajta. Ezt meghallotta. Nem bírta elképzelni, mit nevetnek? Újra megmagyarázta a dolgot.

Akkor közbeszólt az elnök, figyelmeztetve a szónokot barátságosan, hogy szóljon a „tárgyhoz”.

Ez meg éppen felbőszítette a szónokot: „ez mind a tárgyhoz tartozik! Kérem magamat félbe nem szakíttatni”.

– No, hát tessék tovább beszélni.

Azzal aztán fújta tovább az Egyesült Államokrul, az universal állameszmérül, az ős jogokrul és a védvámrendszerrül, a politikai taktikárul, az erényszövetségrül, a proletariátusrul, a pauperizmusról, a néger államokrul és a non interventio elvérül, a produkció, consum és export közötti helyes arányokrul, a kereskedelmi szerződésekrül, a Sanctio pragmaticarul, a föderalizmusról és dualizmusról, a modern hadrendszerrül, az adóreformrul…

S mentül okosabb dolgokat beszélt, annál nagyobbra nőtt a jucundus jókedv a házban; már a karzatok is bele voltak vonva a kacagási condolentiába, a szép Pelikánné a legyezője mögé rejtette el arcát, úgy kacagott.

Végre megsokallta az elnök a tréfát, két kézre kapta a csengettyűt, s csendet harangozva a házban, komolyan és kategorice felszólítá a szónokot, de hogy már elvégre is nyilatkozzék világosan, hogy akarja-e hat, hogy a papok házasodhassanak, vagy sem?

Ottó képviselő csak akkor ébred fel mély szónoklatából. A szomszédjai azután megmagyarázták neki, hogy miben van a dolog? Akkor megharagudott, elment. A szép beszéd kárba veszett.

És vele együtt a szép Pelikánnéhoz intézett sóhajtások is. S ez nem volt Ottó képviselőnek utolsó debut-je az országházban.

Még azután is meg-meglepte a házat egy-egy véletlen impromtuval, ami magában igen okos dolog volt; de amire semmi apropó nem volt. Felelt hosszasan és alaposan olyan szónokoknak, akik egy szót sem szóltak, s megcáfolt olyan állításokat, amiket nem mondott senki. Odahaza kigondolta magában, hogy ő most ilyen meg ilyen ellenvetéseket fog hallani, azokra ezt meg ezt foga felelni, s azt aztán megtette, akár volt rá ürügy, akár nem. Különösen fényes napjai voltak olyankor, mikor egy-egy szép idegen hölgy tűnt fel a karzaton; az már neki olyan gyöngesége volt, mint más képviselőnek Napóleon herceg vagy a modenai herceg jelenléte: olyankor előállt speechelni. S ha a ház már előre derült kedvet mutatott, mikor felállni látta, teljesen derült volt, midőn leült. – Vannak képviselők, akik kitartó következetességgel ki tudják maguknak vívni ezt a kiváltságos kedvezményt.

Rengeteghy Ottó közéjük tartozott.


VisszaKezdőlapElőre