12. AZ ORGYILOK

Ezzel a nappal vége volt az örömnapoknak Komáromban. Elmúlt a farsang: következett a nagyböjt. A legnagyobb böjt, csupa pénteknapból.

Egyik hióbposta a másik után jött nyomban.

A főparancsnok által kiküldött parlamenterek bevégzett tényekkel tértek vissza a várba.

Görgey hadserege lerakta a fegyvert.

Arad vára kapitulált.

Az erdélyi hadsereg megadta magát.

Kossuth Bemmel Törökországba menekült. A lugosi hadsereg átkelt a Dunán: a török hadsereg odaát lefegyverezte a menekülő dandárt, vezéreiket Sztambulba vitték.

Duschek átadta az ország arany-, ezüstkincsét a győztesnek. Végre Pétervárad is megnyitá a kapuit a császári vezér előtt. Komárom egyedül maradt.

Sehonnan semmi reménysugár…!

Nincs már Magyarország!…

De nincs már Európa!…

A kétségbeesés álmatlan éjszakája borult a lelkekre.

Ez az utcákra is kiterjedt. Kihalt minden élet.

A hadparancsnokság betiltott minden mulatságot, a cigányokat, a fölösleges leányokat eltávolította a városból. Még a sebes hajtás ellen is szigorú rendeletet adott ki: aki ostordurrogatással vágtat az utcán, a hídon át, azt le kell tartóztatni, akár polgár, akár katonatiszt.

A húst, a szénát a kormány adja ki szűken kiszabva úrnak és katonának.

És végül a hírlapok cenzúra alá vettetnek. (Ez az ostromállapot betetőzése.)

Natália érezte meg legkeservesebben az új sorsfordulatot. Egészen magára lett hagyva. Ha a Katka ott nem lett volna, akivel szót váltson: akár megnémulhatott volna. Senki sem járt látogatóba: nehogy még több rossz hírt halljon, mint amennyit már tud.

Angiolina is ritkábban járt Natáliához. Az emlékezetes gyásznap után másnap még eljött hozzá, elmesélni a később történteket. Mikor a törvénynek elég tétetett, a holttesteket föltették a halottvivő szekerekre: az életben maradt társak kísérjék ki őket a katonai temetőbe. Egressy Béni honvédzenekara járult előre, Don Sebastian gyászindulóját harsogtatva. Az Isten kertjében egymás sorjában volt a tizenöt sír, abban helyezték el társaik tizennégy bajtársukat: az öngyilkosnak a temető árkában jutott nyugvóhely.

A temetőben a sírhantolás után előbb a tábori lelkész mondott a gyülekezet előtt kenetteljes beszédet: utána a haditörvényszék elnöke jelenté ki hivatalos rövidséggel, hogy miután a büntető ítéletnek elég tétetett, az életben maradt legénység a szégyen alól föloldatik: kinek-kinek a fegyverzete visszaadatik, a huszároknak a paripáik is, az altisztek lefokozása visszavonatik, tisztjeik a csapat élére állnak, zászlóik kibontatnak, s úgy fognak a Rácz utcán végigvonulni csengő zene mellett a Szent András-templom előtti térre, ahol újból föl fognak esküdni a zászlóik alá.

Mindez akképp hajtatott végre a honvéd trombitások diadalindulója mellett; „meghalt a cselszövő, elmúlt a rút viszály”, egész a zászló alá esküvésig.

Mindezt Natália egy nappal később Tihamértól is megtudta, akit két napig nem látott a nagy rémtörténet után.

Alapos mentsége volt rá. A hadtestparancsnokság megduplázta a tisztek számát a Bocskay-huszároknál, s Lippay Tihamért is tettleges szolgálatba állította az élükre, mint századost. Ő is hajdúsági eredetű volt, Dorogról, ahol a magyar óhitűek fészke van. A csapatot pedig rögtön áthelyezték a monostori sáncok közé. És onnan a tiszteknek csak minden harmadnap volt szabad a városba átjönni kiszabott időre.

Natáliának, mint jó asszonynak, ezt mind el kellett hinni. Belenyugodott a kényszerített özvegységbe. Hogy Tihamért csak minden harmadnap láthatja otthon vacsorára; de éjszakára már nem maradhat, vissza kell térnie a huszárjaihoz. Ez a hadi regula. Egy csók, egy ölelés, s aztán: „hí a kötelesség!”

Ezek voltak a mézeshetek.

Csak egy mindennapi látogatója volt Natáliának, aki a vacsorához rendesen megjelent: a kegyes pópa, Aramics Cyrill; de az nagyon őrizte a nyelvét minden izgalomkeltő szótól. Ezt már megnyerte Tihamér azzal a biztatással, hogy ha Komárom vára kapitulál, elviszi magával udvari káplánnak a domíniumába. (A komáromi eklézsia kihalóban van már.)

Hát Negrotin? A mi lengyelünk? Felénk sem tekint már? Azóta, hogy ama bizonyos százezer forintot átadta a védencének, sohasem jött hozzá, hogy bár egy pohár pezsgővel megjutalmazhatták volna ezért a kis barátságért.

Hát Negrotin nem jött Natáliához, először és főképp azért nem, mert nagyon rossz tettető volt, nem tudott hazudni. Rögtön elárulta a képe, úgy elvörösödött, ha valami nem igazat mondott.

Márpedig folyvást hazudnia, komédiáznia kellett volna, mikor a fiatal szalmaözvegy sopánkodásait hallja a szigorú hadi regula ellen, mely szeretett társát tőle távol tartja.

Az igazat pedig csak nem mondhatta el az asszonykának. Hogy az ő édes egyetlene mindennap átjár a Monostorról a városba délutánonként: látogatást tesz az ismerősöknél, Angiolinával együtt sakkozik, s ha ott találja az ezredes, s ráförmed, kergeti, hogy vagy menjen a feleségéhez, vagy a huszárjaihoz, hát akkor fut, de sem az egyikhez, sem a másikhoz, hanem a tiszti kaszinóba, ami rendesen tele van tilalomszegő tisztekkel. Ki győzné őket büntetni?

S még a kaszinó hagyján: de van annál rejtettebb otthon is, ahol hazárdjáték folyik, nagy pénzben. Tihamér virradatig ott mulat, vesztegeti az időt, kedélyt és pénzt.

Hát ezt nem mondhatta el Negrotin Natáliának.

De még nagyobb oka volt Negrotinnak Lippayék háza táját kerülni.

A tisztikarban két véleményáramlat fejlődött lassankint.

Egyik az elszántaké, másik a számítóké.

Győzelemre nem volt kilátás. Álmodni sem lehetett róla.

Választás csak két esély között lehetett. Dicsőséges elvérzés, mint Zrínyi Miklósé volt Szigetvárnál, örök emlékül az utókornak; vagy hasznos megalkuvás a hatalommal a mai nap javára s a holnapi nap reményére.

A lengyelek az előbbi mellett tüzeskedtek; Negrotin is.

Itt pedig szemben találta magával Tihamért.

Ő a halhatatlanságért buzgott, ez az életrevalóságért.

Negrotin nem akarta a nagy politikai és hadászati ellentétet még a családi otthonba is átszármaztatni.

S ez csak javára volt Natáliának.

Ő még abból a kínos helyzetből, amelyet mindenki érezett, nem is sejtett semmit.

A „Mártírok Oszlopa” nincs úgy teleírva szenvedésekkel, mint Komárom története e két hónap alatt.

Amit Dante isteni fantáziája a pokol számára kigondolt; amit Laokoon a kígyók fojtó szorongatása alatt, hazájáért küzdve, kiszenvedett; amit a leláncolt Prométheuszból a folyton csapkodó saskeselyű kitépett, amiért a sziklahengerítő Sziszüphosz hasztalan erőlködött, amivel Herkulest a Nessus-ing őrjöngésbe hozta, azt a komáromi hazavédők nap-nap után végig kiszenvedték.

Sorsuk az elevenen eltemetett halotté volt; aki hallja a koporsó födelére zuhogó hantok dobogását, s nincs ereje tetszhalott álmát megszakítani.

Összességükben még egy erős hadsereget képeztek.

Ha nyílt csatatéren egyenlő erejű ellenséggel mérkőzhetnek össze, azt elkeseredésükben a porig gázolják. De az ellenség csak távolban állítja föl táborait, minden oldalról: úgy nyomul előre. Nem támad, nem áll tűznek, csak csendesen, hidegen ostromol. Fölbérelt szökevényeket bocsát a magyar táborba, kik a közvitézeket megpuhítják. Vezérei fennhéjázó kiáltványokat küldöznek a magyar fővezérhez, melyben őt föltétlen megadásra szólítják föl.

„Soha!” Ez volt rá a válasz.

Az orosz és osztrák hadtestek egymás után érkeztek meg Komárom körülzárolására: háromszoros haderő állt a komáromi magyar várőrség ellenében.

Osztrák és orosz főtisztek nyargalásztak a város utcáin. Parlamenterek voltak, kik vezéreik nevében feladási kísérleteket tettek. A népség nagy tömegekben leste a téren az eredményt, s ujjongott, mikor Klapka válaszáról értesült, amit az a daliás termetű Iszakov által az orosz cárnak küldött.

A föltétlen feladás megtagadtatik, a cár közbenjárása kéretik bekövetkezendő egyezkedésekre. „Ha ezen egyezkedések alkotmányos és nemzeti jogaink alapján történnek, Komárom vára csak akkor vesz bennük részt, és adja beleegyezését: különben a nemzet ezen legerősebb és legdrágább őrbástyájának védői az utolsó emberig fognak harcolni, s inkább romjai alá temetkeznek, mintsem azt gyáván feladják.”

Ezek voltak Klapka saját kezűleg írott sorai.

A hatalmas ellenség erre jónak látta tizennégy napra fegyverszünetet kötni Klapkával.

Ez a két hét ismét pihenést hozott a társadalmi életbe. A látogatások, estélyek újra megkezdődhettek.

Tihamérnak megengedtetett, hogy otthon tartózkodjék a feleségénél. Ezt meg is tette. Amire nagyon jó oka volt.

A fővezér szigorú napiparancsot adott ki a tisztikarban elharapózott hazárdjátékdüh ellen. Az őrjáratok utasítva voltak éjente óránkint vizsgálatot tartani, rendőrtiszt vezetése mellett a kávéházakban, s akiket ott szerencsejátéknál kapnak, följegyezni, bankjaikat elkobozni.

Így aztán Tihamér is kénytelen volt az otthonát szerető férj szerepét vállalni. Nyílt házat tartott, vendéglátó asztalt. Natáliára mozgalmas társadalmi élet föladatai vártak, amiknek mindennapos barátnéja, Angiolina segélyével kész asszonyként megfelelt. Esténkint hölgy kártyatársaság került össze, akik a Komáromban ismeretes „Czapári-cvikk”-et kultiválták (persze krajcárban). A világ rendje aztán úgy kívánta, hogy az úri vendégek viszont más szobában, de nem is az úréban, mert annak az ablakai az utcára szolgáltak, hanem egy udvari szobában áldoztak a kártya bálványának (de már ezek nem krajcárban), így aztán a hazárdjátékok ellen kiadott parancs szépen ki lett játszva.

Mikor késő éjjel, vendégoszlás után, az ifjú férj és feleség magukra maradtak, az asszonyka tréfás zsémbeléssel mutogatta az urának kártyanyereségét:

– No, te csapodár! Miket véthettél ellenem szerelem dolgában; nézd, milyen halom krajcárt nyertem össze! Példabeszédes szerencsém volt ma. – Amire aztán a férjecske egy savanyú csókot nyomott hitvese ajkára, s azt mondá:

– Bár te ne szeretnél olyan nagyon engem. – Ami annyit jelent, hogy ma is jól megkopasztották. A vesztő férfi szomorú hálótárs.

Akármiről akar vele az asszony beszélgetést kezdeni, az mind felizgatja.

Pedig hát szeretne a folyamatban levő országos ügyekről egyet-mást megtudni tőle. Nyers válaszokat kap rá.

„Mit tudom én? Azt nem kötik az én orromra.”

Iszakovról kérdezik.

„Az egy muszka kém!”

Friebeisz Pistát említik.

„Az egy futóbolond.”

Újházy László csak derék ember.

„Mikor alszik.”

Thaly Zsigmond csak nagy hazafi.

„Mikor ébren van is, álmodik.”

Hát a Tózsó?

„Országos tolvaj!”

No, de Klapka?

„Tirannus! Nagymogul!”

De a kedves vendégek, akik itt mulattak?

„Szemenszedett zsiványok, útonállók.”

Végre Negrotinra kerül a sor.

No, annak egész litániája jut a szidalmaknak.

„Cudar, sehonnai, polyák kalandor, se Istene, se hazája. Meg van vesztegetve.”

Így sorról sorra mindenki el van ítélve Tihamér által, amint a nevét kiejtik. Nem lehet vele nyugodtan beszélgetni. Csupán Angiolina által tudott Natália némi értesítést nyerni a válságos napok fordulatáról. Mindennap találkozott vele. Úgy óhajtotta; pedig úgy félt tőle.

És csak ez az egy nő tudott neki arról az emberről beszélni, akit imádott: Klapkáról.

Igen, úgy volt. Tihamért szerette, Negrotint becsülte, de Klapkát imádta.

Mióta?

Attól a naptól fogva, amikor a vezér azt a sok ifjú életet kioltotta. Hisz aki így osztja a halált, az nem ember, az egy bálvány!

És az a bálvány méltó volt rá, hogy minden nő szíve imádattal teljen el iránta.

Mit nekünk Atlasz az üres földgömbjével? Klapka egy országot emelt a vállán, tele kétségbeesett népek millióival. És nem roskadt össze a terhe alatt.

Két út állt előtte. Az erős Komárom várat az utolsó emberig védelmezni, s ha ostrommal elfoglaltatik, a levegőbe röpíteni, romjai alá temetkezni: – vagy pedig a feladásért olyan árt követelni, mely az országot megnyugtatja.

Micsoda új Iliász hőskölteménye lett volna abból, ha az alkut nem ismerő harcot választják?

De Klapka az utóbbit kísérté meg.

Natália megtudta Angiolinától a magyar fővezér békeföltételeit. Amnesztia a nemzet számára; általános kegyelem az összes magyar hadseregnek, mely már letette a fegyvert, vagy ezután leteendi; a magyar kincstár által kibocsátott papírpénz értékesítése, útlevelek kiadása azon honfiak számára, akik külföldre akarnak költözni, mindenkinek a magántulajdona biztosítása, Komárom városa és lakosai számára teljes feledés, minden politikai üldözés kerülése, a várkormányzóság által kibocsátott papírpénz beváltása, úgyszintén a várkormányzóság által kötött szerződések kártalanítása.

Csak e föltételek teljesítése mellett kész Komárom várának hadserege a várat átadni, ellenkező esetben utolsó emberig védeni fogja a sáncait.

Derék föltételek voltak. De ezek is nagy ellenzésre találtak a haditanácsban. A tüzesebb hazafiak hallani sem akartak a fegyverletételről.

Dicső halál! Ez volt a jelszavuk. Csak két szavazattöbbséggel lett elfogadva az izenetterv a haditanácsban. Klapkának az ellenségen felül saját bajtársaival is kellett küzdeni.

Aztán következtek a furfangok, fortélyok, cselszövények az ellenség részéről.

Haynau hallani sem akart amnesztiáról: föltétlen megadást követelt. A pénzkérdések pedig egészen süket fülekre találtak. A fegyverszünet alatt mindenféle eszközét kipróbálták a megpuhításnak.

Először az ijesztgetést, fenyegetést. Ez nem fogott. Azután a csábítgatást, kecsegtetést. Megpróbáltak Klapka nagyravágyásának hízelkedni; fényes jövőt tükröztetni eléje, ha meghajlik a hatalom előtt; azután bebocsátottak a táborába Világosnál kapitulált honvédeket, tiszteket, kik mesés dolgokat beszéltek komáromi bajtársaiknak arról a nagy barátságról, mely a magyar és orosz hadsereg tagjai közt lábra kapott. Íme, ők mindenütt szabadon járnak, kardosan. Az orosz rokonszenv terjedt, mint a ragály. Azután proklamációkat nyomattak, s azokat parasztok által a várba becsempésztették, s a honvédek között kiosztották, melyben azok az engedelmesség fölmondására lázíttatnak, az előőrsök szökésre buzdíttatnak.

Még rábeszélő női ajkak és szép szemek is eszközül használtattak a vezér megingatására. Mind hasztalan!

Klapka ideálja volt a férfinak, a hazafinak, a hősnek.

Egy napon Natália azt kérdezé a papjától, Aramics Cyrilltől:

– Szabad-e egy nőnek a férjén kívül más férfinak a nevét az imájába foglalni?

A pap azt felelte, hogy ha a jóindulat kútforrása tiszta, akkor megengedhető.

Natália aztán minden reggel, este belefoglalta bálványa nevét Istenhez némán elfohászkodott imájába. Nem vétett vele. A nő hitbuzgó volt, s bízott az imádkozás hatásában, mint ahogy sokan bíznak. Ahogy a királyi költő énekli: „Éjjel kezem föltartom, az égre hozzád nyújtom!”

Mikor aztán már semmivel sem bírták a fondorkodók Klapkát megejteni, elővették a végső eszközt: a gyilkot.

A fegyverszünetet felmondta két nappal határideje előtt az osztrák főparancsnok, visszautasítva Klapka alkupontozatait.

Micsoda örömzaj támadt erre Komáromban. Tehát harc lesz életre-halálra! A nép ellepte az utcákat, a piacok megteltek. Szent őrjöngés szállt meg minden szívet. Harcolni fogunk! Vége az alkudozásnak!

A polgárság az örömhírre fáklyászenét szándékozott adni Klapkának; de azt a fővezér betiltotta. Nem muzsikával kell erre válaszolni, hanem ágyúdörgéssel, kardcsattogással.

A csatározás körös-körül megkezdődött.

És akkor mutatkozott egész fényében a várvédő lovasság dicső feladata. Az ércabroncsot, mely a vár körül összeszoríttatik, széttörni, fölbontani.

Mindennap, minden ponton folytak a csatározások a magyar huszárok s az orosz kozákok és dzsidások között.

Angiolina minden csatahírt sietett Natáliával rögtön közölni. A férje mint dandárvezér működött: parancsnoksága alatt volt Tihamér a Bocskay-huszárszázaddal és Negrotin a lengyel csapatjával. A Bocskayak vitéz magukviseletével fényesen letisztíták a zászlójukon esett foltot. Tihamér is kitüntette magát.

Egy lovassági csatát maga Klapka személyesen intézett, melyben a huszárok hatalmasan összekaszaboltak egy kozák szotnyát, tizenkét foglyot is hoztak el magukkal.

De a honvédség is fényes próbáit adta csatákban edzett vitézségének, ahol szuronyszegezve kellett az ellenség által megszállt falvakat, hidakat visszafoglalni. Még az öreg ágyúkra nem is került a sor, amik a monostori erdőt, a Csillag-sáncot, a Kossuth-vonalat védték, elég volt a huszárkard, a honvédszurony, az ostromló sereg visszatérésére.

Ez így tartott egy hétig.

A tábori szolgálat csupa kedélyeskedés volt.

Natália naponkint kikocsikázott Angiolinával a táborba, ahol férjeik sátoroztak. Hordtak magukkal ozsonnát.

Tihamér-elmesélte a társaságnak előőrsi élményeit.

Amint a védelmi őrdombhoz megérkeznek, egy honvéd felkap a domb tetejére, s fehér kendőjét elkezdi lobogtatni, mire az átellenben felhányt őrdomb mögül előkerülnek a kozákok a vezénylő tisztjükkel együtt, s aztán átbaktatnak a magyar előőrshöz, hátukra vetett dárdával. Ott egymáshoz kötözik a lovakat, s betérnek a honvédtanyára. A honvédek megtraktálják a vendégeiket jó komáromi cipóval, szalonnával; a kozákok pedig megitatják a honvédeket a pálinkásbutykosaikból. Egymás nyelvét nem értik, de annyit tudnak az oroszok, hogy a komáromi kenyér sokkal jobb, mint az ő kétszersültjük, a magyaroknak ellenben jobban ízlik az orosz rostopcsin, mint a hazai gugyi.

A magyar és orosz tiszt ellenben megérti egymást vagy németül, vagy franciául. Az orosz azt kérdi: „Sokáig tart még nálatok az a fehér cipó, szalonna?”

– Tizennyolc hónapig.

Amire az orosz azt mondja: „Szapperment!”

Azalatt ők megfagyhatnak idekinn.

És ez nem is hetvenkedés. Pár nap előtt jelentette be hivatalosan Asserman ezredes, a várkormányzó, hogy a hadsereg másfél évre el van látva élelemmel. Minden katona kap naponkint egy harmadrész font húst, hozzá főzeléket, kenyeret, bort mértékkel. Nem kerül a lovakra a sor.

Egy este Asserman éppenséggel azzal lepte meg Komárom városát, hogy saját termeiben fényes bált rendezett, melyre az egész tisztikar, s a város előkelőségei asszonyságaikkal együtt meghívattak.

Az volt aztán a lakoma! A halál tornácában!

Künn a sáncokon a mozsarak durrogtak, idebenn a pezsgőspalackok.

Szemtanú így írja le a bált:

„A gazdagon díszített és fényesen világított termekben minden rangú tisztek csoportja hullámzott. Klapka, karján vezetve Károlyi grófnét, a Rákóczi-induló hangjainál nyitotta meg a táncvigalmat. (Elszámolja a fényes nevű vendégsereget.) Keveset táncoltak, és lehetetlen volt vidámságot és jókedvet színlelni, mely különben a vitézeket a véres harcokban sem hagyá el. Egyetértő társalgás helyett külön csoportokat pillantott meg itt az ember, kik a magyar szokás ellenére halkan beszélgettek.”

No, de mindegy! Azért áthangzott a Dunán a Rákóczi-induló, s megtudhatta az ellenség, hogy „sírva is vigad a magyar”.

A bálra következő napon aztán nagy dolog történt, ahogy azt Angiolina korán reggel Natáliának elmondta. Ő Klapka saját szájából hallotta ez eseményt. Úgy rohant Natáliához egész otthonkában.

– Képzseld csak, tegnap Klapkát meg akarták gyilkolni.

Natália összerezzent.

Minő intézkedése a gondviselésnek!

Neki a tegnapi várkormányzói bálról férje távolléte miatt el kellett maradnia. Korán lefekhetett, imádkozott. Ha azon estén felmegy a táncvigalomba, elmarad az imádság, s nem védi meg a bálványát!

– Hogy történt? Az Isten szerelméért!

– Így besélte Klapka: Egy idő óta egy gyanús külsejű embert láttak a városban kóborolni, ki Klapka járás-kelése után tudakozsódott. A rendőrök letartózstatták. Nem volt semmi igazoló levele. Azst mondta, hogy Fehérhegyesinek híják. Azst kívánta, hogy vezessék Klapka elé, akinek fontos titkokat akar átadni. Odavitték. Klapka azst mondja, hogy sohasem látott utálatosabb akastófavirágot: félsemű, lelógó ajkú, ragyaverte pofa volt. Azst állította, hogy Amerikából vissatért magyar. Klapka határozsott kérdéseket intézsett hozzsá, mire azs amerikai csak összefüggés nélküli mondatokat dadogott, fejkapkodva nézsegetett sét a sobában, s végül arra kérte a fővezsért, hogy küldje ki a sobából a solgálattevő tistet: fontos titkait egyedül őneki mondhatja el. Klapka egyedül maradt azs idegennel. Arra ezs azst mondta, hogy ő Kossuthhoz volt küldve fontos izsenettel, de ezst már nem találta Magyarországon: azsért Komáromba jött, hogy Klapkának adja át ezs izsenetet. Klapka felsólítá, hogy adja hát elő, amit hozsott. Azs idegen erre a keblébe nyúlt; de Klapka ésrevette a gyanús mozsdulatot, s megragadta azs ember karját, s bekiáltá azs őröket. Azsok közsrefogták azs idegent, és motozsás alá vették. Megtalálták azs oldalzsebében a tőrt, mely már a hasnálat nyomát viselte magán. Azsonkívül azs öltönye bélésébe bevarrva több iratot: egy menedéklevelet azs ellenséges főparancsnokságtól, s egy ajánlólevelet a bécsi rendőrségtől, melyben Weissenberget jól hasnálható, bizsalmas embernek dicsérik föl. Klapka átadatta ezst azs embert a haditörvényséknek. Ott kisült róla, hogy azs ellenség kéme, s ezsért halálra ítélték.

– No, ennek a kivégzését végig fogom nézni! – mondá Natália.

Ő, a gyönge szívű, az ideges nő, látni akarja egy elítélt embernek az utolsó kínszenvedését. Mert ez az ő ideálját akarta megölni.

Ha ez volt a kívánsága, ez gyorsan beteljesült.

Még együtt voltak Angiolinával, amidőn megkondult a gyászt jelentő harang: közeledett a tompított dobverés; az utolsó útra kísérő csapat jött a maga rendében a Cigánymező felé. A bitófa előtti tér ismét be volt hintve fehér poronddal.

A hölgyek az ablakba támaszkodtak. Előttük haladt el a halálraítélt.

Natália összeborzadt a láttára.

– Milyen vadállati torzarc! Valóságos ördög.

S nem érzett az ördög iránt semmi szánalmat. Kegyetlen tudott lenni.

Az elítéltet a tábori lelkész kísérte, kegyesen biztatva ájtatos szavakkal.

Mikor a vesztőhelyre megérkeztek, a halál örököse azt mondá a lelkésznek, hogy meg akar gyónni.

Ezt az áhítatos kívánságát teljesíteni kellett.

A pap odatartá a fülét az elítélt szájához, hogy az súgva mondhassa el lelkének titkait, amiért bűnbocsánatot remél.

A gyónás titka szent: azt csak fölszentelt pap lelkének szabad befogadni, és soha el nem árulni.

De ez a megtért bűnbánó azt cselekedte, hogy amit titokban súgva elmondott, azt a következő percben fennhangon elkiáltotta, hogy a végrehajtó tiszt és a lövészek is meghallhassák.

„Az én nevem Weissenberg Henrik.”

„Engemet felbéreltek, hogy Kossuthot megöljem.”

„Meg is öltem volna, ha rátalálhatok.”

„Azután Klapka ellen küldtek el, hogy meggyilkoljam.”

„Kaptam érte száz aranyat.”

„A száz arany ott van a cimborámnál, aki hátramaradt Pesten; de be fog jönni Komáromba huszáregyenruhában, s ő fogja megölni Klapkát.”

A pap szörnyűködött.

A vezénylő tiszt megunta a dolgot: odakiáltotta a páternek:

– Üsse már pofon azt a kóklert, s absoválja! Hisz ez estig is el fog itten gyónni!

Aztán végeztek vele.

És ezúttal Natália is úgy találta, hogy ilyent nem láthatni a milánói Scalában.


VisszaKezdőlapElőre