Nap nap után telt el. Folyt a nagy harc az ostromlók és ostromlottak között. Nem karddal és ágyúval: annál hatalmasabb fegyverrel: a kaszával. Annak a nagy csontembernek a kaszájával, akit úgy hínak, hogy halál. Nem az Iliász, nem a Zrínyiász faltörő harca, hanem a dögvész dicstelen pusztítása. Minden táborhelyen temető támadt; a kórházak zsúfolva voltak nyavalyásokkal, itt is, ott is. Komárom utcáin nem szünetelt a temetési gyászmenet.
Ez megpuhította a kőkemény szíveket.
Ó, ez a derék, becsületes Cholera Morbus a leghatalmasabb békebarát.
Bécsben is, Komáromban is kezdték átlátni, hogy amilyen dicsőséges feladat vitézül elvérezni a csatában, olyan szomorú sors elhullani dögben.
Kezdtek megalkudni.
Haynau elengedte a föltétlen megadást, kényre-kegyre teljes bocsánatot kínált az egész komáromi hadseregnek, vagyon- és szabadságbiztosítást; Klapka felhagyott az egész országot érdeklő kikötésével, a hadsereget és a Komáromban összegyűlt hazafiakat kívánta megmenteni.
Haynau azt felelte neki, hogy ő csak a katonákkal egyezkedik, polgárokra nem terjed ki a kegyelme.
Klapka segített rajta. Valamennyi Komáromba menekült hazafit, aki a szabadságharcban részt vett, kormánybiztost, tisztviselőt, írót, mind kinevezett hadnagyokká, századosokká, kétszáz derék családapát, reményteljes ifjakat mentett meg ezzel az egy szíve sugallatával a bitófától, börtöntől, a koldusbottól.
Annyi áldás szállott rája!
Áldás? Szállott biz arra átok is. A nem alkuvó hazafiak átka. Egyik nap a másik után a legviharosabb ülések tartattak a tisztikar gyülekezetében. Minő világgyújtogató beszédek. Rettenetes kitörései az ékesszólásnak. Magyar és német nyelven. A honvédtisztek nagy része német volt; egynéhány lengyel. Ezek voltak a legharciasabbak. Klapkának a saját tiszttársaival volt a legnehezebb küzdelme. Eleinte a kormánybiztossal, Újházyval.
A békülni nem akaró elemet gyarapítá az összes tüzérség és a mérnöki kar. Ők bíztak fegyvereik legyőzhetetlenségében.
Rendszeres liga képződött Klapka ellen, valóságos összeesküvés. Vezére volt egy fiatal főtiszt: Thaly Zsigmond. Vitéz bajnok, hevesfejű politikus.
A liga terve ez volt: Klapkát mint hazaárulót elfogatni, fővezéri állásától megfosztani, s azt Mack tábornokra átruházni, Újházyt is elmozdítani. És akkor kikiáltani Komáromot és a Csallóközt szabad köztársasággá, s folytatni a harcot a végtelenig.
Respublica Komaromiensis.
Milyen nevetés támadt a mai kor embereinél erre a szóra.
Komáromi köztársaság. Csallóköz tartománnyal!
Hahaha!
Tiszteletre méltó volt az érzelem, mely ezt kigondolta. A végső elkeseredés e bukott haza sorsa fölött.
S nem volt az (az akkori idők viszonyai között) olyan észficamító hóbort, mint amilyennek most látszik.
A Csallóköz (a hajdani Aranykert) teljesen elégséges arra, hogy a komáromi várőrséget évről évre eleséggel, szüleséggel ellássa. Az évi termése túl gazdag volt.
A komáromi hadsereg elég erős a megszálló, ellenséges hadsereget a Csallóközből kiverni, sőt azt megsemmisíteni. S hogy új hadsereg jöhessen át e nagy szigetre, annak a meggátlására itt van a hadi gőzös. Azt erős vaslemezekkel fogják beburkolni, tizennyolc fontos ágyúkkal ellátni, s ez képes lesz megakadályozni minden hídverést a Duna-ágakon. Íme a komáromi ész öt évvel hamarább kitalálta a páncélos hadihajók tervét, mint az amerikai belháború létrehozta a Merrimac és Monitor példányait.
De hát télen, amikor a Duna befagy, s hosszában járható? Akkor ott lesznek a mozgó őrcsapatok, melyek az átkelni akaró ellenség előtt a jeget fölrobbantják; lőpor van elég.
De hát a hadsereg fizetésére szükséges pénz honnan kerül elő? Először is itt van a bankóprés. Másodszor a köztársaság követei bejárják Poroszországot, Angliát, Amerikát, a komáromi köztársaság számára államkölcsönt szerezni. (Hittek a Poroszország és Ausztria között kitörendő háborúban.)
És ami a legpraktikusabb volt (Friebeisz Pistától eredt): felállítunk Komáromban egy rulettbankot, az idecsődíti az idegen milliomosokat, annak a nyereségéből eltartunk egy hadsereget.
Ez a terv talált a legnagyobb (titkos) helyeslésre. Ha megvalósult volna, most Komárom lenne az, ami Monte Carlo: a paradicsommá földíszített pokol.
Ez összeesküvés el volt már terjedve az egész hadseregben, és Klapkát még senki sem tudósította róla.
Végképp elkeseríté a hangulatot az a hír, miszerint Haynau a már annyira lefokozott alkupontokból még a komáromi pénzjegyek érvényesítését s a várparancsnok szerződéseinek átvállalását is kitörölte. Ez már minden embernek az elevenjébe vágott.
Az összeesküvők elhatározták, hogy az egész komáromi hadsereget áthódítják a maguk köztársasági tervezetére.
Erre legjobb eszköz volt: dupla zsold a legénységnek, dupla havidíj a tisztikarnak.
De ehhez pénz kell.
Az is meglesz. Itt vannak a gazdag vállalkozók, akiknek érdekükben áll a harc folytatása. Thaly aláírást nyitott. Nagy összegek jegyeztettek.
Lippay Tihamér is hozzájárult tetemes összeggel. Evégett azonban mégis a feleségéhez kellett fordulnia. Időközben ugyanis Natália megtudta Tihamér szertelen kártyaveszteségeit, zár alá vette a megmaradt pénzét, s férjének indokolnia kellett minden egyes alkalommal, ha abból ki akart valamit kapni. Az efféle családi jeleneteket még egy vígjátékíró sem hozta színpadra. Pedig érdekes téma volna.
Mikor tehát Lippay Tihamér a hadi kasszába adandó összeget a nejétől meg akarta kapni, kénytelen volt vele közölni annak a rendeltségét, s annak folytán az asszonyával megismertetni az egész államalkotási nagyszerű tervet.
El volt már határozva, hogy Klapkát elfogják vagy megölik, amikor a kapituláció oklevelét aláírni átmegy az ellenséges tábor közötti térre, minden kíséret nélkül.
S aztán következik a respublica kikiáltása.
De ezt el ne mondd Angiolinának.
Nem mondom el Angiolinának.
Esküdjél meg rá.
Fogadom hitemre, szeretetemre.
És aztán átadta neki az egész összeget, ami még nála volt. Tegyen vele, amit akar.
Tihamér szaladt a megkapott összeggel Mack tábornokhoz.
Natália lelkében kínos küzdelem támadt: ellenkező kötelességek egymás közötti harca.
Mit tegyen most?
Józan esze azt súgta neki, hogy ez a komáromi köztársaság terve egy idétlen agyrém, mely kudarcon végződik. Lehetetlenség az, mely a résztvevők vesztével fog megpecsételtetni.
Eliszonyította az a képzelet, hogy a békét megakadályozzák, véres harcokat idéznek elő.
És még az ő lelki eszményképét, a hős, a bölcs, a jóságos Klapka fővezért is össze akarják törni!
Minő gyász, minő borzasztó felfordulás fog ebből következni az egész országra!
De hát az egész országgal, az egész világgal, magával a bálványképpel szemben áll a férj iránti hűség.
Szabad-e egy nőnek elárulni a férj által rábízott titkot? Ha abból mindjárt égszakadás következik be? Megmenteni a bálványt, s elveszteni a férjet.
A leggyötrelmesebb lelki tusakodásban vergődött az asszony.
Kit áldozzon föl? Kinek a javára?
A kétségbeesésnek ezen órájában érkezett meg hozzá Negrotin: a régi jó barát. Hosszú idő óta nem látogatta már meg védencét.
Mint szabadítót fogadta most.
Úrnőm mondá Negrotin , bocsásson meg, hogy édes otthonában zavarom. Az ügy sürgetős. Önnek a férje ez órában önnek összes megmaradt pénzösszegét átadta Mack tábornoknak. Ennek a pénznek az a célja, hogy a komáromi hadsereget megvesztegessék vele. Titkos összeesküvés koholtatik titokban, melybe én nem vagyok beavatva. Nem is tolakodom belé. Nekem elég a magam balsorsa. De kegyed irányában van egy kötelezettségem. Ezt nagybátyja, a püspök bízta a becsületemre. Két föladatot tűzött elém. Először önnek a vőlegényét, Lippay Tihamért a turai csatamezőről halálra sebesülten elhozni Komárom várába, hogy itt felgyógyulva, kegyedet nőül vehesse. S aztán, biztos menedéket találva, bevárhassa, míg Komárom kapitulál, s a benne levő helyőrség közbocsánatot kap, hogy ekként Lippay Tihamér életét, szabadságát, ősi birtokát megmenthesse. A másik megbízása az ön nagybátyjának az volt, hogy az önnek szánt menyasszonyi hozományt megőrizzem. Annak egy része magyar, másik osztrák pénzjegyekben volt letéve. A magyar pénzjegyeket értékesítettem a komáromi katonai barakkokban, az osztrák pénzjegyeket becseréltettem komáromi papirospénzzel, amit önnek egészben átadtam. Most mi következik? Ha az összeesküvők merénylete sikerül, a respublica pünkösdi királysága, a várkormányzó szerződését a barakkok vállalkozóival nem váltják be: önnek a vagyona odavész. De elvész a férje is. Két nagyhatalom egyesült ereje összetöri a szabadságharcosok seregét, Tihamér fogollyá lesz vagy földönfutóvá, ősi birtokát elkobozzák, kegyedre a végső nyomor vár. Mármost gondolja meg kegyed, hogy nem kötelessége-e egy férjét szerető asszonynak ily válságos helyzetben magát, a férjét és még hatvanezernyi üldözött hazafit megmenteni: egy kimondott szónak az árán?
Natália lelkében ki volt egyenlítve a nehéz küzdelem a két ellentétes kötelesség között.
Megszorította a kezét Negrotinnak, azt rebegve:
Köszönöm.
Felkészült.
Azt megfogadta Tihamérnak, hogy a vele közölt titkot nem mondja el Angiolinának. De azt nem fogadta meg, hogy nem fogja elmondani Klapkának magának.
Rögtön sietett fel a várba. Találkozást kért a főparancsnoktól. Elmondott neki mindent.
Klapka elszörnyedve hallgatá a fölfedezéseket. Megtudta, hogy élete is fenyegetve van.
Ki van mondva fejére a halálítélet. Ha ellenszegül, a várbeli tüzérek a pavilonja ellen fordítandják ostromágyúikat, s azt rommá lövetik, őt is a romok alá temetik.
Klapkát! A félistent!
És a többi híveit a békés megalkuvásnak. Krivácsyt; még egy asszonyt is, gróf Károlyinét, kit a hír a két ellenséges tábor közötti alkuvivőnek jelölt meg. Kiszemelt gyilkosa ott volt az udvarlói között, akik a tiszti bálokon a feltűnő szépséget körülrajongták.
Mikor mindent elmondott Klapkának Natália, akkor térdre bocsátkozott előtte, s megfogta a kezét, és könnyeivel áztatá.
Én szolgálatot akartam tenni önnek és hazámnak; de egyúttal megmenteni a férjemet. Adja nekem a szavát, fővezér úr, jutalmul e szolgálatomért, hogy az én szegény férjemet, Lippay Tihamért, soha semmi vétségeért megbüntetni nem fogja, hanem kegyelmet fog iránta gyakorolni.
A fővezér mélyen meg volt hatva.
Íróasztalához sietett, s ott egy levélpapírra ezt írta:
Én, Klapka György, a komáromi hadsereg főparancsnoka, lovagias szavamat adom, hogy Lippay Tihamért századosnak bárminő vétségeért kegyelmet adok, és őt megbüntetni nem engedem.
Ezt odaadta Natáliának.
A nő összecsókolta ez írást, és keblébe rejté.
Egész megnyugtatott lélekkel tért haza.
Klapka rögtön összehívatta az egész tisztikart tanácskozmányra. Meglepett mindenkit, hogy lakása előtt egy század honvéd volt felállítva.
Mielőtt a tárgyra tértek volna, az elnöklő fővezér felszólalt:
Kérem Thaly Zsigmond ezredes urat, tegye le a kardját, és menjen azonnal szobafogságra.
A felszólított engedelmeskedett. Letette a kardját az asztalra, de azt kérdé:
Szabad megtudnom, hogy mi a vétségem?
Ön a hadcsapatot engedetlenségre izgatja.
Ezt nem lehetett eltagadni. Thaly Zsigmond a megelőző napon az egybegyűlt huszárságot nyílt téren buzdította végső ellenállásra.
Még aztán Friebeisz Pistát is elfogatta Klapka, s a lapját elkoboztatá.
Ezzel ki lett vágva a szíve az egész összeesküvésnek.
De az a gyakorlati eredménye megvolt, hogy most már az osztrák fővezér elfogadta a komáromiak ultimátumát. Odaát is belátták, hogy ha Klapkát megbuktatják; a kétségbeesés uralma következik be, s majd azzal megküzdeni drága mulatság lehet. Másnap mindkét részről alá lett írva a kapituláció.
Lippay Tihamér a felesége előtt Negrotint káromolta.
Bizonyosan ez a lengyel árulta el a titkunkat Klapkának.
Talán soha nem is találta volna ezt ki Tihamér, ha a saját bűne hozzá nem segítette volna.