9. A VESZEDELMES GUBÓ

Félbeszakította ez alapos gazdasági tárgyalást Tihamér közbejötte. Minden kocogtatás nélkül rontott be a kancelláriába.

– Jó, hogy jössz – fogadá őt Negrotin. – „Res tua agitur.”[1] A gazdasági tervezettel foglalkozunk.

– Jaj, hagyjatok most nekem békét, minden gazdasági üggyel. Nagyobb baj van annál. A feleségem térdén egy veszedelmes gubó támadt, melytől egész éjjel nem tudott alunni. Fáj és viszket. Nem bírja kiállni. Meg akarja magát ölni. Én is egészen ideges vagyok már miatta.

– De hiszen itt van Rubiánka úr. Ő kitanult borbély.

– Már volt a feleségemnél, megnézte. Azt mondta, hogy nem ismeri a bajt. Ez valami újfajta pestis. Az ő praxisában nem fordult elő. Azt tanácsolta, hogy hozassuk le Bécsből Hebrát, a bőrbajokban speciális professzort: arra bízzuk az operációt. Ez bele fog kerülni kétezer forintba. A pénz hagyján, de kétnapi haladék jár vele, s a feleségem ezt ki nem állja, inkább patkánymérget vesz be.

– De hát mit csináljunk? – kérdé Negrotin.

– Tehozzád fordulok. Te általános kuruzsló vagy. Egész házipatikát hordasz magaddal: hátha tudsz segíteni. Jere a feleségemhez.

Különös kívánság egy fiatal férj részéről.

Negrotin felismerte a feladata fontosságát; zsebébe dugta a tárcát, mely sebészeti eszközeit rejté, volt ott lancéta, görbe olló, csíptető, fecskendő, szondírozó, tépés, gyapot: minden jó. Egy jószágigazgatónak ezt magával kell hordania.

Engedte magát átvezettetni az asszonyság szobájába.

Natália pongyolában volt, s egy karszéken ült. Mellette volt Lyubissza asszonyság és a Katka.

– No, hát nézd meg a bajt – mondá Tihamér, odavezetve Negrotint Natáliához.

A fiatal hölgy felijedt, tiltakozott.

– Nem! Nem! Őneki nem mutatom meg!

– Hiszen Rubiánkának már megmutattad.

– Az más. – De ez is más. Nem lehet.

A szeméremérzet erősebb volt nála a fájdalomnál.

Negrotin elővette a belső zsebéből a sebészi eszközök tárcáját, s tüntetőleg felnyitotta. Ő most operateur. Neutrális ember.

A nő arcán meglátszott a kín, amit szenved.

Negrotin, mint valami igazi doktor, a pulzusát kérte a szenvedőnek.

– Az érverés rendes. Láz nincsen. A fájdalom mégis beható.

– Mint a pokol. Nem bírom kiállani.

– Ej, minek ez az ostoba prüdéria? – szólt közbe Tihamér. – Ezt meg kell nézni!

Azzal egy indiszkrét kézmarkolással felrántotta Natália öltönyét, a térdéig megmutatva a fájdalom székhelyét.

Natália eltakarta az arcát a két karjával.

Negrotin előtt fölséges látvány tárult fel. Egy rózsaszín térd, egy klasszikus szépségű lábszár, mely a Knidoszi Vénuszra emlékeztet: csupa márvány és alabástrom. S e gömbölyű térd felett egy öreg mogyoró nagyságú gubó, szennyesfakó színnel, mely a fájdalmat okozza.

Negrotin elmosolyodott.

– Ez nem gubó. Hiszen hat lába van. Ez egy élő állat: egy kullancs. Kegyed a kastélyban szedte ezt fel; a birkabőrök tele vannak ezzel a féreggel. Ez belefúrta magát a bőrébe, s folyton szívja a nedvet, amitől a bendője feldagadt, s gubó nagyságra nőtt. Ezt pedig kihúzni nem szabad, mert akkor a feje beszakad a sebbe, s akkor igazán kínos tályogot fog előidézni; hanem majd elpusztítjuk innen pár perc alatt.

Azzal az oldalzsebéből egy spirituszos üvegcsét vett elő, abba gyapotot mártott, s azt rátapasztotta a felduzzadt rovarra.

A spiritusz megöl minden hatlábú állatot.

Aztán elővette az óráját, s nézte rajta a perceket.

Talán nem is mindig az óráját nézte.

Öt perc múlva levette a spirituszos gyapotot a térdről. A gyilkos szörnyeteg ott hevert élettelenül, kihúzta a fejét a sebből, nem maradt ott egyéb egy kis piros vonalnál, körülvéve rózsaszínű daganattól.

– Ugye, megszűnt a fájdalom? – kérdé Natáliától.

– Mintha lefújták volna.

– Most még csak egy vizes köteléket csavarunk a térd körül, hogy a daganat elmúljon.

Ez is az ő operateuri feladata volt. Az orvos neutrális ember. De vajon Negrotin orvos-e?

Aztán lebocsáthatták a függönyt.

Bizonyára holtáig nem fogja elfelejteni azt a rózsaszínű gömbölyű térdet. (Et quae latent, meliora putat.)[2]

Mikor eltávozott, átvéve Natália hálás kézszorítását, Lyubissza asszonyság az ajtóig kísérte; ott futólag ezt súgta neki:

– Ön nemcsak bonorum director, hanem bonarum director is.

Tihamér szaladt a vadásztrófeummal a tiszttartóhoz és Rubiánkához eldicsekedni. Nem kell már kétezer forint Hebrának!

Lyubissza pedig odahajolt Natáliához, diadalmas mosolygással, s súgott neki valamit, ami folytatása volt egy előrebocsátott témának:

– Ez az igazi. Most már komplét a társaság.


[1] A te dolgod tárgyaltatik. – Julius Caesarnak mondta egykor az aedilis.

[2] Ovidius mondja Daphne metamorfózisában.


VisszaKezdőlapElőre