3. AZ UTOLSÓ DIADAL

S az első ágyúdörejre következett egy teljes üteg sorlövés. Mindenki talpra ugrott, és futott a lovát keresni.

Itt az ítélet napja!

Sötét az éj, mégis virrad!

Az első ágyúsortűz észak felől lobbant föl a láthatáron. A második követte keleten, a harmadik nyugaton. Egyre bevilágították a felhős eget. Virradat lett.

Mi a te hajnalfényed, nyomorult nap, közönyös tűzgolyója az égnek, az ágyúk virradatához képest? Ez az igazi hajnalkacagás!

És annak a dörgése! Az a halott szívek életre keltője!

A mennydörgés azt hirdeti, hogy él az Isten! Az ágyúdörgés azt hirdeti, hogy él a nemzet!

A komáromi hadsereg kirohant sáncai közül az ostromló hadseregre, egyszerre minden oldalon.

Ácsnál van az osztrák hadsereg zöme, azt támadja meg Schulz honvédtábornok összesített erővel, két dandár Aschermann és Kosztolányi vezénylete alatt indult rohamra Almás és Mocsa ellen, melyeket az ostromzároló hadsereg tart megszállva.

Száz ágyú bömbölése veri fel az éjszakát.

Negrotin a maga önkénteseivel, s a lengyel dzsidásokkal, amint nyeregben ült, rögtön vágtatott a közelebbi harcmező felé, a mocsai országúton.

A többiek követték. Az öregek lóháton, a diákok szekéren, Natália is velük tartott a Katona Katkával.

Ott lovagolt a szekere mellett Tihamér, a széltől lobogtatott Esterházy-zászlóval.

Volt-e valaha menyasszonynak, vőlegénynek ehhez fogható nászutazása? Előre, a dicső halálba! Nem a szép Itáliába, hanem föl a még szebb mennyországba! Nászutazás száz ágyú tűzokádó torkába! Világít előttük a halálfény; egy perc nem múlik el ágyúlobbanás nélkül; ahány dörgés, annyi halálkiáltás. S ők vágtatnak előre, mintha lakodalomra száguldanának.

Ezt nem ismétli meg a sors. Egyszer történt meg, soha többet!

Szent szakramentum az oltár előtt megkötött házasság; de ez a frigy, amit ez ágyúmennydörgés szentséges éjszakája megkötött, még talán annál is erősebb. Ez a „Kürie eleiszon! In saecula saeculorum!”

Ó, be szép volt a vőlegény alakja! Ó, be fölséges volt a menyasszony arca!

– Eredj, eredj a dicső halálba! Együtt megyünk! Veled megyek.

Hiszen mi lehetne egyéb a vége egy ilyen őrült rohanásnak, mint a halál!? Életüket elveszteni kész férfiak tusája az utolsó vérhullatásig.

S ki tudja, mi lehet még belőle?

Mi lett volna a világból, ha Szent Péter példáját követik a többi apostolok, s ők is kirántják a kardjaikat; s összekaszabolják a mesterük elfogására jött farizeusokat?

Született volna csak a názáretbeli király magyarnak, majd más vége lett volna ennek az evangéliumnak.

A sok kocsi és lovas szakadatlan sorban követte az előreszáguldó szabadcsapatot. Az a folytonos ágyúdörgés olyan mámorító hatással van a lelkekre. Minden ember azt hiszi, hogy őt odahívogatják. (Nem az vitte-e Petőfit is oda, fegyvertelenül?) A harc riadala nagy félkörben tombolt.

Negrotin csapatja vágtatva rohant előre.

Rövid nyári éjszaka volt. Már három óra után pirkadni kezdett az ég. Az ágyúvillamlás nem lobbant már, csak a füstje látszott. Az körül betakarta lomha ködével a láthatárt. Kelet felől lejjebb húzódott az ágyúfüst. Ez annak a jele volt, hogy a magyar dandár kiverte helyéből az ostromló hadsereget: annak az ágyúi már nem vegyülnek a koncertbe. De nyugat felől még gomolygó ágyúfüst emelkedik. Ott harcol a két tábor dereka.

Gál Józsi az ordináncával előrefuttatott, a terepet kikémlelni. Visszatéret értesíté Negrotint a tapasztaltakról.

Mocsa körül foly a harc a komáromiak és az ostromzárolók között. Az utóbbiak megerősített állást foglalnak el a helység házai és kőkerítései mellett, ahonnan szakadatlan puskatüzelést folytatnak a közeledő honvédcsapatok ellen. Az egyes tanyákat a helységen kívül szintén megszállva tartják. Az ágyútüzelés mindkét részről szakadatlan folyik. Az osztrákoknak van nyolc tábori ágyújuk és két haubicvetőjük. Azok egy kimagasló dombra vannak fölállítva, ahonnan nagy előnnyel működhetnek a fedetlen komáromi üteg ellen. Gránátjaik különösen gátolják a honvédség előnyomulását. Az agyúüteg fedezetére szolgáló könnyűlovasság éppen odahagyta az üteget, hogy szembeszálljon a komáromi huszárcsapattal, mely Mocsát megkerülni készül.

Negrotin egyszerre készen volt a haditervével.

Csapatját fölállítá az út mentén (à cheval) két sorban. Első arcvonalban a huszárönkéntesek és a lengyel dzsidások, a második sorban az önkéntesek, a fegyverfogható hazafiak. Maga az ulánusok élére állt. Mikor sorakozva voltak, a csatába indulás előtt, odajött a vitézek elé a Katona Katka, s ahogy eddig szoká, mindenkinek adott egy kupica törkölypálinkát a hordócskájából, ami nagyon jólesett. Mert szép az a hazafiúi lelkesedés; de egy korty pálinka a roham előtt az adja meg a lángját!

Azzal Negrotin megfúvatta a trombitákat: „Előre!”

S vágtatott harsonaszóval a vakmerő kis csapat a füzes bozótból kitörve, egyenesen föl a dombnak, mely az ellenséges ágyúüteggel a csatatért uralta.

A dombon ott állt a tüzércsapat fedezetlenül.

Arra nem gondolt a parancsnokuk, hogy hátulról is támadhat új ellenség.

Negrotin csapatja, mintha a föld alul támadt volna elő, rohant föl a dombra.

S erre ismétlődött a bibliai csatakép Gideon és a midianiták között.[1]

Egy maroknyi vitéz nagy trombitaszóval vad ijedséget keltett a megrohant tüzércsapatban; eldobták a kanócot, ágyútöltő rudat, s rohantak a dombrul alá hanyatt-homlok. Parancsnokuk, a derék tüzérkapitány hasztalan kiabált rájuk: „Fiaim, ne ejtsetek szégyent a császári zászlón!” Otthagyták magára. Szégyenében, kétségbeestében golyót röpített az agyába. Kár volt érte: derék katona volt.

Néhány perc múlva a szűzmáriás zászló lobogott a kétfejű sasos helyén a dombon. Az egész ellenséges üteg el lett foglalva. Akkor villant meg a szemhatáron az első napsugár.

A szekéren jövő pápai diákok is megérkeztek. Azok rögtön rohantak használatba venni az ellenségtől otthagyott ágyúkat. Értettek ők ahhoz. Azért tanult az ember a kollégiumban trigonometriát, hogy tudjon az ágyúval bánni.

A haubicokat a domb alatt fekvő helység felé fordíták. Az ágyúkat a védősáncok ellen irányozták.

A szabadcsapat trombitásai hangosan harsogtatták a riadót. A diákok kitettek magukért. Tűzmester akadt közöttük elég. Gránátjaik, miket a megszállt Mocsa ellen röpítettek, találtak és gyújtogattak.

Gál Józsi odakiáltott az egyik tűzmesterre

– Ne a kálvinista tornyot célozgasd, spirité! Hanem azt a nagyobbikat.

És ebben nem volt semmi felekezeti fanatizmus; hanem az volt benne, hogy abban a magasabb toronyban voltak a hadintéző tisztek, akik onnan kommandírozták a csatát, ott volt kitűzve a császári zászló.

A két haubicvető mozsár aztán oda lett irányozva a kimagasló torony felé. Amint végre egy tűzokádó gránát belecsapott a torony tetejébe, s azt meggyújtotta, akkor egyszerre berántották a zászlót, s fehér lepedőt tűztek ki helyébe. Az egész dandár megadta magát.

Megtörtént az a hadak történetében páratlanul álló eredmény, hogy egy számra nagyobb, fegyverzetben tökéletesebb hadtest lerakta a fegyvert a támadó újonccsapat előtt. Csak a lovassága tudta magát keresztülvágni a huszárok és önkéntesek csapatján hírmondóul.

S amint a mozsárágyúdörgés megszűnt, az Almás felőli csatazaj is elnémult; az ostromzároló sereg onnét is elfutott, Bicskéig meg sem állt: otthagyta minden ágyúját, hadi tárházait.

Csak dél felé, Ácsnál, növekedett egyre a harci zaj: mind a két fél új meg új hadcsapatokat vetett a küzdtérre, szaporította az ágyúütegeit; ott folyt az eldöntő ütközet egész késő estig. Akkor az ostromló sereg zöme is elfutott, rengeteg zsákmányt hagyva hátra a győztes kezében.

… Vihette most már a vőlegény menyasszonyát Komáromba vígan; – eddig az vitte őtet.


[1] Bírák 7. fejezet, 20. vers.


VisszaKezdőlapElőre