2. A MARKOTÁNYOSNÉ

Az egész tábor ismerte a Katkát, akinek a nevét még előnévvel is megtoldták: „Katona Katka”. Az egész szabadságharcot végigjárta a laptikájával, ami elé egy kis mokány ló volt fogva; a kordéban pálinkáshordó, szalonna, kenyér.

Fiatal leánycseléd volt; de csak a nemére nézve nő, minden egyéb tulajdonságában férfi: szónemválogató, italbíró, lucskos nyelvű, pofont ígérő, de elébb megadó, versenyt káromkodó, se Istent, se ördögöt nem félő, urat nem tisztelő, nyomorultakat ápoló, estig italt osztogató, csata után táncra kerekedő, mindenki babája. Beszélt ez minden nemzet nyelvén, ahány csak az országot lakja; csak éppen németül nem; azt lenézte, azért, hogy német káromkodás nincsen. Micsoda? Az, hogy „Szekéren ment, gyalog gyütt”!

A Katona Katka ott foglalt helyet a kordéjával a turai csatatéren, ahol az a gömbölyű fenyőfapagony jó kvártélyul kinálkozott. E sűrű fenyves mögött volt fölállítva a lengyel tartalékcsapat, jól elfedett helyzetben.

A Katka elébb a sarlójával egy nyalábra való vadbükkönyt aratott a turcsija számára, azután felült a pálinkáshordója tetejére, mint a tökdisznó a kártyában, onnan nézte a nagy hajcihőt. Az orosz ágyútekék ott ricochettáltak a kordéja mellett.

– Pukkadj meg! – kiálta utánuk. Meg is pukkadtak a háta mögött. De azért nem vitte odább a készségét.

Elnézte, hogy vágtat előre egyik század huszár a másik után az oroszok felé. Ismerte az egész legénységet a keresztnevéről. Ki hány garassal tartozik a pálinka árában? De legjobban ismerte azt a szélről lovagló főhadnagyot; annak még a családi nevét is tudta. Tegnap is vele táncolt a bivouacon a „Hajja cica, kis Katica!” nótájára. Az ám csak úgy szórta a bankót. Mikor elrobogott mellette a délceg dalia, utánakiáltott:

– Éljen Lippay Tihamér! – A tiszt meghallotta, s szalutált feléje a kardjával.

Porfelleg kelt a rohanó lovasság nyomában, mely azt eltakarta. Csak a vízároknál oszlott az el, azon túl következett a csincsés. Itt már lehetett látni a támadt verekedést magyar és orosz huszárok között.

Katka felállt a szekerében, úgy kiabált messze hallható hangon:

– Magyar! Ne hagyd magad! – Üsd, vágd, nem apád! – Azt a szent Pilátusát az apjának!

A lengyel ágyúüteg a közelében levő dombon kezdett el dolgozni. Akkor meg azokat biztatta. Az orosz üteg annak felelgetett: golyói a markotányosné szekere körül búgtak el. Dehogy mozdult volna el a helyéből! Csak egyszer ugrott le a szekeréből, odafutva a lengyel tüzérekhez, hogy az oldalán lógó hordócskából megitassa őket; vígan danolva hozzá az ismeretes dalt: „Wenger, polyák dwa bratanki: Jak do szablyi, jak do szlanki!”[1] Aztán megint visszafutott a szekeréhez, a magyar huszárok hősi küzdelmében gyönyörködni.

Aztán látta a kozák csapat veszedelmes előrohanását.

– Vigyázz magyar! Jön a kozák! – ordítá torkaszakadtából; de biz az ő szavát kárba veszté az ágyúdörej, a paripák robogása. Látta, amint azt a szép huszárhadnagyot egy kozák dárda homlokon találta, s kiüté a nyergéből, aztán a megsebesült paripája magával hurcolta végig a mezőn, s összerogyott a bozótban.

Az volt az átkozódás, káromkodás! Hogy a Cerni Bog jobban megértse, az ő idiómáján – Aszná sztrela gladowa![2] – Oda a szép fiatal levente, akivel még a múlt este a kopogóst járta!

De jött a bosszúálló lengyel dzsidáscsapat: Elöl a kapitány a Pluto lován. A Katka jól megjegyezte magának azt a kozákot, aki Lippay Tihamért lováról letaszítá. Az volt az első, akinek a fejét Negrotin kapitány kettéhasítá!

– Menj pokolba! Igyes do pekla! Ördögök szánkázzanak a hátadon.

A magyar és lengyel lovasság minden vonalon győzött az oroszok felett.

Ekkor fölhangzott a takarodóra szóló trombitajeladás.

A magyar fővezér értesült az orosz segélydandár közeledtéről. Az est leszállt. A magyar újonc zászlóaljak fölálltak az oroszokkal szemben. De azoknak bizony csak a zászlójuk tüntetett. Az is elég volt. Az oroszok visszavonultak. Talán észrevették a stratégiai hibát, amit ez ütközet elfogadásával elkövettek.

Csak az ágyúütegek maradtak még hátra a csatariadó fináléját megadni, innen is, túl is.

Az est ködei leszálltak a síkra, s a ködökkel együtt meglepték a síkot a csatatér vendégei, a hollók, a kányák. Itt volt előttük a dús lakoma.

– De biz az én hadnagyom szemeit nem vájjátok ki, cudarok! – kiabált a markotányosné, a szekerét otthagyva, ahhoz a bozóthoz kezdett futni, ahol Tihamért lovastul elbukni látta. Futtában a lengyel ágyúüteghez érve észrevette, hogy egy csoport rongyos alak megelőzni készül a ragadozó madarakat. Ezek az orosz tábort kísérő baskírok voltak, kik az ütközet után, rejtekeikből előbújva, hivatásuknak tarták a csatatér halottait kifosztogatni. Már közel jártak a bozóthoz, ahol Tihamér feküdt.

Katka odarohant a lengyel tüzérekhez. A parancsnok is jó ismerőse volt.

– Édes lelkem, moja Kohanyicska! Tedd meg az én kedvemért, lövess egy kartácsot arra a cudar, rabló, ribanc csordára, ami ott a halottakat fosztogatja.

– Megteszem én, ha adsz egy csókot, Katka – szólt tréfásan a tüzérparancsnok.

– Adok kettőt. Egyet előtte, másikat utána.

A parancsnok rendelkezett: a tüzér odairányzá az ágyú csövét. Katka megadta az első csókot a kapitánynak. Az ágyú eldördült, a kartács odatalált a marodeur csapat közé, az szétfutott, elszelelt.

Most jön a második csók. A tüzérkapitány az ágyú egyik oldalán, Katka a másikon, kezeik egymás vállán; akkor jön búgva egy ellenséges ágyúgolyó, s elhordja a tüzérkapitánynak a fejét. Azt a fejet, amit a szép leánynak meg kellett volna csókolni. Még szorította a kezét. A vére felszökött magasra.

A tüzérek felcsatolták az ágyúikat, nem lőttek többet.

De az orosz ütegből még jött egy lövés. Egy szerpentinlöveg búgott végig a lengyel tüzérek feje fölött, s egyenesen beletalált a Katka markotányos szekerébe, ott pukkant szét. Megölte a mokány lovacskát, szétzúzta a pálinkáshordót. A szétomló borszesz lángralobbant, elárasztva a fenyves lehullott harasztját, annak a lángjától tüzet fogott maga a geszt, s pillanatok múlva tűzbe-lángba volt borulva az egész kis erdő.

Nagy kár volt az; mert már most ki itatja meg a csatából visszatérő szomjas vitézeteket?

Katona Katkának az egész világi vagyona odaveszett.

De ő mégsem a saját veszteségén szerencsétlenkedett, hanem a halottakra és sebesültekre volt gondja. Nem várta be, míg nagy időhaladékkal a parancsnokok fognak rendelkezni. Maga rohant oda a garád mellett guggoló utászokhoz, sebesültvivőkhöz.

– No, ifjak! Legények! Krámfútterek! Ne süssétek itt most a makkot! Ásóra, kapára, frissen! Halottakat temetni, sebesülteket elhordani. Kezdődik a munka!

És azok szót fogadtak Katona Katkának.


[1] „Magyar, lengyel két jó barát,
     Akár kard, akár pohár közt.”

[2] „Üssön meg a magas mennykő!”


VisszaKezdőlapElőre