4. AZ ÉDES OTTHON

A térparancsnok megkönyörült Lippay Tihaméron: reggelre elengedte neki a hátralevő szobafogságot, hadd kávézzon a feleségével. Még esernyőt is adott neki kölcsön a vendéglőig: az eső zuhogott. Elébb azonban jól megmosta a fejét azért a hebehurgya levélért, amely kézre került. Ilyen merényleteken többet ne törje a fejét. Bandérium! Rakéta! Nem szabad! Az amnesztia csak a múltakra szól, a jövőt nem fedezi.

Tihamér a gallérjába húzta a fejét, nem volt semmi szava. Egészen más ember az, aki kardcsörtetve, sarkantyúpengetéssel tör magának utat, mint az, aki civil ruhában cafol, s a szemközt jövő esernyőkkel karambolázik.

Arról is le kellett tennie, hogy a szakadó záporban ő maga hajtsa gavallér módra a négyes fogatot, a kocsisokra kellett bízni a dolgot; az uraságok beszorultak a fedett hintóba, melynek leeresztették a bőrfüggönyeit; se eget, se földet nem lehetett látni. Az eső szakadt, az út rossz volt, a hintó nagyokat zökkent a kátyúkban. Hát bizony, két esztendő óta senki sem javította az utakat. A robot megszűnt, a jobbágy nem kavicsolt, s a vármegyének nem volt pénze útcsináltatásra.

Egyszer aztán elhagyták az országutat, mellékútra tértek.

– No, már itt kezdődik az én domíniumom – mondá Tihamér. Rá lehetett ismerni az országút mivoltáról. Az nem volt kaviccsal burkolva. Igazi ősi út volt, aminőnek Czobor vezér látta párját: jó, szívós agyag, ami, ha tartós esőben jól átázik, tengelyig elmarasztalja a kereket. Hajdúnak, kocsisnak folyton le kellett szállni az ülésből, s bicskával lefaragni a kerék küllőiről az odatapadt degetet. Ilyenformán nagy későre vergődtek be az útféli csárdáig, ami már Tihamér regáléja volt.

Itt meg kellett pihenni, leginkább a lovak miatt, amik egészen ki voltak állva. Az utasok kiszálltak, a vendéglős eléjök sietett. Ebéddel biztatta őket. Tihamér türelmetlen volt. Hisz ide a kastély már csak egy hajtás. – Jaj, de mekkora hajtás! – fohászkodik a csapláros.

Natália kíváncsi volt már meglátni azt a híres várromot, mely után a nemesi birtokot nevezik; de nem jutott hozzá. Azt az alant járó felhők takarták, amik esőkárpitot húztak a tájékra. Csak annyit lehetett látni, hogy itt most erdős vidék következik.

Ebéd közben a kocsmáros igyekezett az ifjú uraságot a helyzettel megismertetni. Náluk már tegnap óta esik az eső. Az országúton is nehéz előrehaladni, de a falun keresztül éppen istenkísértés.

Az a falu szintén a Lippay család egykori úrbéri tulajdona. Van benne kétszáz hajdani jobbágytelek, ugyanannyi lakóházzal; meg egy sor zsellérház, no meg aztán egy fészek cigányputri. Egyetlen széles utca az egész. Arra való, hogy az udvarokból kifolyó szennyvizet fölvegye. Nem jár azon senki szekérrel. Minden ember a kertek alatt kerül haza.

A vendéglős azt az ajánlatot tette az ifjú földesúrnak, hogy van neki két jó igás bivalya, fogassa be azokat a hintaja elébe, a gyeplős meg az ostorhegyes helyébe, azok majd átvontatják a falun. El kellett azt fogadni.

És így került haza a kastélyáig Tihamér Natáliával, szép kolompszó mellett, bivalyos előfogattal.

A kocsist (akire nem volt szükség, a bivalyos vezette az előfogatot) felültették a kifogott ostorhegyesre, s előreküldték a járható erdei úton, hogy jelentse be a tiszttartónál az uraság megérkezését.

Annálfogva Hruszkay uram már ott várt az uraságra a kastély kapujában.

Az úrilak kívülről elég tekintélyes volt, huszita korabeli építmény, erős kőfallal kerítve, kettős háztetővel, középen bádogtetejű toronnyal, melyen kettős kereszt ékeskedett, homlokzatán, földszinten és az emeleten tizenkét ablakkal, melyek mind redőnyökkel voltak lecsukva, kivéve a földszinti sarok három ablakát, melyről még az üvegtáblák is le voltak szedve. A kastély szögletein gömbölyű donjonok rúgtak ki, szélvitorlákkal. A főbejárat bolthajtása fölött volt kőből kifaragva az ősi címer, ezzel a jelmondattal: „Non semper idem”. (Nem mindig ugyanaz.) Később kori díszítményül szolgált a falba vágott fülke, melyben színes terrakottából formált szobormű volt látható: szent Flórián alakja, amint egy sajtárból öntött vízzel az égő ház lángjait eloltja.

Hruszkay uram alakja egészen összeillett a kastélyával. Bizonyosan ő is a huszitáktól származott ide. Végtagjaiban csontos és sovány; de középett pocakos. Arca fakó volt, de az orra veres; orcáját borotválni szokta, de csak hetenkint egyszer, ezalatt fölverte azt a borosta (az ilyent népnyelven úgy híjják, hogy koldusszakáll). A bajusza ellenben annyira volt megkurtítva, amennyire le tudta rágni. Az volt a szokása. Ellenben a szemöldökei bozontosak voltak, azokat nem rághatta le. A felső koponyájáról nem lehet részletes leírást adni, mert az egy állandó szürke báránybőr süveggel volt befedve, s azt ő soha le nem veszi, még a szobában sem, még vendégek előtt sem, az oda van nőve: benne szokott hálni. Termetét szürke kabát takarja, melynek elöl négy zsebe van, hátul kettő, belül is kettő. És az mind tele van papirossal: az egész uradalmi archívumot magával hordja. Ha alkalmilag kigombolkozik, látható lesz a csíkos pikétlajbli, leffentyűs zsebekkel: óra, pikszis, dugóhúzó számára, átszorítva bőrtüszővel, abban áll a pénz, ha van. A bő lengyel bugyogó mély zsebei pedig omniáriumok: van azokban minden, ami csak embernek kell. Hogy mindezt veres bagariacsizmák egészítik ki, az természetes.

Mikor a kastély udvarára a hintó megérkezett az uraságokkal (a bivalyokat elébb kifogták, nem vitték be), a hajdúk siettek a bőrfüggönyöket lecsatolni, s urat és asszonyságot kiemelni. Hruszkay úr egy roppant nagy, veres vászonesernyővel eléjük járult, elfértek alatta mind a hárman, s tartott hozzájok üdvözlő beszédet, ami klasszikus rövidségű volt: „Isten hozott tekintetes urat, tekintetes asszonyságot ősi kastélyába. Éljenek sokáig – de legyen miből. Vivant!” Kevés szó volt, de sokatmondó.

Az öreg uradalmi hajdú sietett előre a karikára fűzött kulcsokkal. Vén legény volt már, itt öregedett meg a szolgálatban, s bajusza sárgára őszült; de kezet csókolni nem tanult meg senki asszonyának. Felnyitotta a kastély főajtaját, ami nem ment nyikorgatás nélkül.

– Tessék besétálni!

Tihamér visszahőkölt.

Itt volt a nagyszerű boltozatos tornác, melynek falait agancsos szarvasfejek ékesíték. Ezekre a diadaljelekre szokták felaggatni győzelmes hajtás után az összesereglett vadász urak puskáikat, tarisznyáikat, vadkanölő dákosaikat. A boltív közepéről kiterjesztett szárnyú hegyisas lebegett alá. Ez az egész pitvar tele volt most töltve morzsolt kukoricával, egész a lépcsőgádorig. A szarvasfejeknek csak az agancsaik meredtek ki a tengeriből, s a kőszáli sas ehetett volna belőle, amennyit akart, az orra előtt volt.

– Mi az Isten csudája ez? – förmedt fel Tihamér.

– Ez, kérem alássan, kukorica – mondá Hruszkay úr. – Tengeribúza, Zea mais Linnei.

– Kukulj meg! Tudom, hogy micsoda; de hogy kerül ez ide a vadásztornácba?

– Hát, kérem alássan, ez az idei termés. Hát mit tuta tenni szegén ember? Robot megszűnt, paraszt nem gyüt szántani, vetni. Béresek elszöktek mind Klapkához önkényesnek. Szántóföldeket ki kellett adni felibe gazdáknak. Mit tud paraszt feles földbe vetni egyebet, mint kukoricát, kolompért? Kukorica már itt van.

– De éppen azt szeretném tudni, hogy mért van itt! Hát nincs magtár?

– Ott is tele van padlás, emelet csöves kukoricával. Majd eljön érte pálinkafőző, megfizet, mihelyt megkapja koncesszát finánctól, Bécsből.

– Hát a magtár feneke?

– Azt mostan birkaakolnak használtatik.

– Hát a birkaakolból mi lett?

– Az szerencsésen leégett. Tolvaj juhászgazda maga felgyújtotta, hogy be ne számoljon esett bőrökkel.

– Hát nem tudták újra felépíteni?

– Nincs volt miből.

– Nem volt biztosítva?

– Ne adj Isten. Öreg földesúr nem szekurált semmit. Azt mondta, Isten dolga vigyázni, csak szent Flóriánt festetett falra. Azóta birkabőröket, nagyobb bátorság okáért, mind felhordatom ide kastélyba.

– Az esett birkák bőreit a kastélyba?

– Innen senki el nem lophat őket.

– De lánchordtát! Én nem lakom egy házban dögbőrökkel!

– Csak lassan. Majd elgyün bőrszedő zsidó, elvisz valamennyit, pénzt ád érte.

Tihamér kíváncsiságból benyitott egy mellékhelyiségbe, mely vidámabb időkben a vadászaton elejtett zsákmány felhalmozására szolgált, ahonnan a pecsenyének valót a szakácsok kiválogatták. Az is tele volt valamivel. De ő olyat sohasem látott. Egymásra rakva halommal kalap nagyságú, tenyérnyi széles, barna színű lepények, amikből valami különös illat terjedt.

– Hát ez mi a katymári fene?

– Ez, kérem alásan a, makuka.

– Makuka? Az apám sem hallotta hírét.

– Hja, az nagy úr volt. De nekünk bocskorszíj szorít. Ami zab termett az idén földünkön, mind elrekvirálták a generálisok. Itt van zsebemben sok Anweisung! Nem tudom, kin keressem. Még búzát, rozsot is elvittek volna, de azt szerencsére meglepte rozsda, szeme megszorult, csupa szemét, kutyának való, azt itt hattak. Hát már most lovakat tartunk makukával. Így hínak eztet, aki repcepogácsa, akibül kisatultak olajat. Most ezt sulyokkal összetörünk, szecskával felkeverünk, vízben beáztatunk. Ez az abrak.

– De uccsegéljen, az én lovam nem viszi a makukát.

– Nono, csak azt lásson, hogy nincs más. Hát még majd széna helyett milyen jólesik neki repceszalma.

Tihamér még egy oldalajtón nyitott be; az volt a híres konyha, aminél tökéletesebbet nem lehetett találni. Most is megvolt, de minden tűzhely, katlan telerakva halmaz papirossal. Azt már nem is kérdezte, hogy ez a veszekedett sok papiros hogy került ide.

Tihamér bosszúsan szaladt fel a lépcsőkön az emeletre. Láthatá, hogy a szép, rácsos mellvédek mind birkabőrökkel vannak teleaggatva. Benyitott a nagy címerterembe. Még ott találta a középen a ravatalt, amelyről apja koporsóját elvitték, azóta ezt a termet nem takarították ki. Be akart nyitni az apja szobájába, de ennek az ajtaja le volt pecsételve a vármegye és az alispán pecsétjével. Keresheti már azokat! A vármegye az örökös hazatértére várt, kinek holléte nem tudatott. Most már itt az örökös, de a vármegye holléte nem tudatik.

No, de hiszen itt van még a női lakosztály. Boldogult édesanyja halála óta azokat a szobákat nem használta senki. Azok teljesen fel vannak szerelve, minden világi kényelemmel ellátva.

Az öreg Mátyás hajdú egyenesen odavezette fiatal úrnőjét Katkával. (Aramics Cyrill hátramaradt a poggyászos bricskával.) Natália azt mondta, hogy ő rögtön le akar feküdni, az elmúlt éj izgalmai, s a mai nap strapációi után.

Volt ott nagy dupla mennyezetes nyoszolya, párnákkal fölvetve, faragott tölgyfa bútorzat, a szoba azonban sötét volt, hideg és bűzös. Valami émelyítő bűz uralkodott benne. Katka sietett a bezárt ablakredőnyöket felnyitogatni, amivel azt nyerte, hogy egész serege az ott elhelyezkedett éjjeli bagolyfejű pilléknek repült a szeme közé: nagy, surrogó halálfejpillangók, amik aztán szétrepkedtek a szobában, Natália nagy rémületére. Növelte az ijedséget egy özvegy denevér, akinek szintén ott volt a lakása az ablak között, s aki nyugalmából kizavartatván, szintén berepült a szobába zegzugos suhogással. Natália elbújt előle az ágyfüggönyök mögé. Azt hallotta, hogy a bőregér szeret az asszonyoknak a hajába csimpajkozni és sikoltozott, hogy verjék ki ezt a rémállatot a szobából.

– Hozzon frissen egy söprűt, Matyi bácsi, aztán fát is hozzon fel, hogy befűthessünk a kandallóba. Hideg van.

Mátyás hajdú tőle kitelhető gyorsasággal igyekezett a kívánatnak megfelelni.

Natália didergett, s az ágyfüggönyökbe takarózott. Valami gyanús zizergés vonta magára a figyelmét, aminek az okozata a nyoszolya fenekén létezett. Mi lehet ott?

A hajdú megjött a hosszú nyelű partvissal meg egy nagy rőzseköteggel. A söprűvel aztán kikergette a denevért az ablakon a Katka, s betette utána a táblákat.

Most már csak be kellett volna fűteni. Katka vállalkozott rá, hogy ő majd megrakja a katlant, Matyi bácsi pedig tüzet gerjeszt. Ez nem volt olyan könnyű mesterség, mint manapság, Lipován még nem ismerték a gyufát. Úgy szoktak begyújtani, hogy tűzkővel, acéllal tüzet csiholtak ki, az égő taplót aztán beledugták egy szalmacsutkába, s azt addig csóválták, amíg lángra lobbant.

– Hol vesszük a szalmát? – tudakozá Katka.

– Van az itt az ágyban – vigasztalá meg a hajdú, s mint aki azt gyakorlatból tudja, odament a nyoszolyához, s lenyúlt a derékalj alatt elhelyezett szalmazsákba.

Ezzel aztán nagy katasztrófát idézett elő. Egyszerre rohant ki az ágyból cincogva egy egész család négylábú, hosszú farkú, apró szörnyeteg.

– Csak pocikok – nyugtatá meg Mátyás hajdú az úrnőt, aki sikoltozva futott az ágytól a kandallóig, ruháit térdig emelve. Ezek csinálták hát az ágyban azt a rejtelmes zizergést.

Valamennyi eltűnt egyszerre, egérlyuk volt a szobában elég.

No, de a szalmacsutak égett már. Katka letérdelt a kandalló elé. Abban már készen találta a fűtésre megrakott rőzsét, régi maradványait a háztartásnak; csak az égő csóvát kellett alája dugni.

De mielőtt ezt elkövethette volna, a rőzsehalomból kiugrott egy szörnyeteg: olyan, mint az egér, csakhogy tízszer nagyobb, s keresztülszökve a Katka vállán, felfutott az ágy függönyein, végig a mennyezeten, onnan átugrott a szekrényre, ahol aztán eltűnt, s semmi fenyegetésre nem jött elő többet.

– Ez már egy patkány – magyarázá Mátyás hajdú. – Lesz ott még több is: majd kifüstöljük. – S azzal kivéve Katka kezéből az égő szalmacsutkát, a rőzse közé dugta, ami egyszerre lángra lobbant, mire fertelmes sivítozás támadt a kandalló kürtőjében, s olyan robaj, mintha egy lovasszakasz vágtatna végig rohanva a falban és a felső padozaton. Egész garnizon patkány lehetett ott bekvártélyozva. Ez az egyik csak előőrs volt.

Natália sírva fakadt.

– Biz ez csúnya féreg – dörmögé a vén hajdú –, de lesz ennél még csúnyább féreg is a kastélyban.

Szép biztatás.

Natália futott ki a szobából, de Katka is vele futott.

– Én ebben a házban nem maradok!

A férjét kereste.

Tihamér éppen abban a pillanatban, amikor Natália zokogva rohant be a címerterembe, mondá ugyanezt Hruszkay úrnak:

– Én ebben a piszokfészekben nem maradok.

– Hja, bizom, boldogult édesatyja temetése óta senki sem takarította a kastélyt. Cselédek absentálták magukat.

Tihamér megölelte keblére boruló feleségét.

– Nem maradunk itten, megyünk a vadászlakba.

Hruszkay úr a süvege alá dugta az ujjait, úgy vakarta meg a tarkóját, s csendesen dörmögé Tihamér fülébe.

– Nem lehet, kérlek alázatosan, a vadaskertben divokminik grasszálnak.

Azért mondta tótul, hogy a fiatal asszonyka meg ne értse: nagyon megijedne. Azt teszi, hogy „orvvadászok”.

– Divokminik – szólt Tihamér bosszúsan –, hát a jágerek mire valók?

– Azoktul elszedték puskákat zsandárok. Jelenteni kellett magukat.

– Inkább a divokminiktől szedték volna el a puskákat.

– Azok nem jelentették magukat.

– Megyünk akárhová! – kiálta Natália. – A faluba, egy parasztházba! Itt én nem maradok.

A tiszttartó megcirógatta a haragba jött úrnő ökölre szorított kacsóját.

– Ne tessék lamentálni. Dehogy megyünk parasztviskóba. Itt van szép nagy tiszttartó lakás, lesznek az én vendégeim, amíg kastélyt kitatarozunk. Van ott alkalmatosság elég. Lesz szíves vendéglátás. Zsenácskám olyan szépen gondját fogja viselni tekintetes asszonyságnak, hogy no. Igen derék perszóna. Hiszen van szerencséje ismerni fiatal tekintetes úrnak.

– Ühüm! – dünnyögé Tihamér. Nagyon is jól ismerte.

– Úgy lesznek nálam, mint odahaza.

Azzal udvariasan nyújtá a karját az úrnőnek. Natália hagyta magát vezetni, gyanúsan tekingetve maga körül. Nem jön-e eléje az a hajdútól megjósolt féreg, ami még csúnyább az eddigi ijesztgetőknél?

Ismét keresztül kellett menni a kukoricás tornácon.

Ott csakugyan látott valami új fenevadat Natália. Az is valami egérfajta, de zömök, tompa orrú és kurta farkú.

– Jaj, mi az? – sikoltá fel Natália. – Ugye ez az a még csúnyább féreg?

– Ne tessék félni – nyugtatá meg a tiszttartó. – Ártatlan állatocska: gözű, ha nem bántják, hörcsög, ha ütik. Nem bánt, de imádja kukoricát.

Mi jön hát még?

Amíg a kastélyból az átelleni tiszttartólakig átmentek, Tihamér szóba hozta, hogy hát Rubiánka hol van, hogy nem mutatja magát?

– Hja, kancellista most erdőt járja két urasággal szomszéd vármegyéből, azokat vezeti. Egyik Csunkó Dani, aki híres sertésproducens, ez keresi makkoltatást, másik Kókán Laci, kinek kell gubics. Ha erdőt megvizsgálták, megalkuszunk rá. Jó vevők, előre fizetnek. De nagyon kell alkudni velük. Ezt tessék rám bízni. Én kérek ötezer forintot, Csunkó kínál ötszázat, utoljára megegyezünk ezerkétszázba makkért, ezeregyszázba gubicson. Szép pénz. Makk, gubics. Akit nem kell se aratni, se szüretelni: magátul lehull fáról.

Natáliának fogalma támadt, hogy micsoda birtok lehet az, amelyen csak a vad fákról lehullott termék ezreket hajt be.

Tudná csak, hogy mibe kerül az az erdő!


VisszaKezdőlapElőre