„Édes fiam! Szabadítsd meg azt, akit a hatalmasak üldöznek, s légy rettenthetetlen az ítélkezésedben.
Ne szolgálj a bolondoknak az ő dolgaikban, s ne ijedj meg az ő hatalmuktól. Hanem védd az igazságot mindhalálig.
Ne hányj el nagy szavakat; de tégy nagy tetteket.
Ne legyen a te kezed kinyitva, mikor venni kell, s bezárva, mikor adni kell.
Egy hű barát erős védelem, nagy kincs: Isten adománya; ha ilyet találsz, lelkedet bízd reá. A jó barátot aranyért el ne áruld.
Fordítsd el a szemedet a szép asszonytól, hogy uraddá ne legyen. Ha másé a szép nő, vigyázz, hogy a szívedet el ne veszítsd nála.
Ne higgy az ellenségednek, akárhogy hízeleg. Úgy jársz vele, mint a kígyóbűvölő, a mándrucszelídítő; ha a kígyó megmarja, a fenevad széttépi, nevetnek rajta: tudta, hogy kivel játszik.
Ne kösd magad a gazdagokhoz, a hiéna nem barátja a kutyának. Ha a gazdag elbukik, azt a barátai felemelik, ha a szegény elbukik, azt elgázolják.
A bolond ajándékát el ne fogadd, mert hétszeresen veszi vissza tőled.
Hét napig gyászolnak egy halott felett; de egy bolond felett holta napjáig.
Tiszteld a más asszonyát, ne mondd azt: sötét van, nem látja senki. Isten szeme fényesebb, mint a napvilág, ő meglát, megbüntet.
Nincs oly ravasz fej, mint a kígyó feje, nincs olyan erős harag, mint az asszonyok haragja.
Nincs olyan fájdalom, mint a szívfájdalom. Három dolog rettenetes: de a negyedik kárhozat.
Árulás, zendülés, ártatlan vér ontása; de legnagyobb szívfájdalom az, ha egy asszony a másikat a világ előtt rágalmazza.”
Ilyeneket lehet olvasni a Jézus Sirach könyvében.
Mintha az a kétezer év előtt élt zsidó bölcs a mai kor embereinek adna tanácsokat.
Hát nem ilyenek-e a mai korbeli emberek? S nem ilyenek lesznek-e kétezer év múlva?
A bolond, aki mindenkit feláldoz szenvedélyének, s a szívbeli ember, aki önmagát áldozza fel ideáljának.
A gazdag, aki csúf tetteket követ el, s azokkal még dicsekszik, s a szegény, aki szenvedi a sanyargatást, s köszönetet mond érte. Kétezer éve múlt, hogy ezt Jézus Sirach mondá, változott valami azóta?
És Natáliának megsúgta éles szemlélőtehetsége, hogy ő ezt a két embert magával hordja, az egyiket is, a másikat is, hogy ezeknek az együvé kerülése az ő életének a végzetét fogja képezni.
Nem mert elaludni: félt az álomtól. Milyen boldogok a halottak: nem kell nekik álmodni!
Végiggondolt az életén. Nem nagy út volt. Gyermekkorától mostanáig. Szülőit igen korán elveszté, az árvát nagybátyja, a főpap vette gondozása alá. Nem látott egész hajadon koráig egyebet, mint papokat, apácákat, meg egy vén gazdasszonyt, aki gondját viselte. Semmit sem tudott a világról. Hogy tánc és zene is van a világon, hogy lehet a Szentek hegedűjén kívül egyebet is olvasni, azt csak fölserdült korában tudta meg, amikor Lippay Tihamérral megismerkedett. Ezt az ifjút maga a püspök szemelte ki az unokahúga számára jegyesül. Fajtájának nagyon körülhatárolt volt a világa. Az óhitű főpap fogadott leányát nem vehette el más, mint felekezetebeli ifjú. Lippay Tihamér keresztfia volt a püspöknek, egyetlen örökös, kire nagy birtok vár, mihelyt nagykorúságát eléri. Nyalka, tüzes legény volt, aminő a nők eszményképe. Verseket is írt, s a politikában is szerepelt. A szabadságharcban lóra ült, s huszár-egyenruhában délceg alak volt. Aztán egyetlen férfi, akit Natália ismert. Csak a háborús időkben találkozott nagybátyja házánál egy másik férfival, Negrotinnal, aki újonc lengyel dzsidásait ott gyakorolta be. Itt kötött a két ifjú barátságot. Negrotin a tisztelet távolában tartotta magát Natália mellett, tudva azt, hogy jó barátjának a jegyese. Ez mind olyan idilli állapot volt, aminő csak egy püspöki lak szent falai között támadhat elő.
Akkor egyszerre jött a világfelfordulás. A hadjátékból igazi csata lett.
A két ifjú barátnak élethalálharcba kellett indulni, kivont kardját élő ellenséggel, erős ellenséggel összemérni.
A gyönge szívű leány közelből hallotta az ágyúdörgést. Félelmesebb az az égzengésnél.
Mit tehet? Mije van, amivel segíthet? A hite. Imádkozik. Vívja az eget.
Aztán jönnek hozzá azzal a hírrel, hogy a mátkája elesett. Ekkor megtudja, hogy ő nem gyönge; lelki ereje föllobban. Elmegy éj idején kedvesét a halottak közül kiszabadítani, kihozza a sírból, életre költi. Mindent a maga erejéből, tüzes lelke sugallatából. Nem tudja, mi a félelem.
Aztán magára veszi a nehéz föladatot, hogy kedvesét elvigye oly biztos azilumba, ahol meg lesz mentve. Nem gondol reá, hogy mit mond erre majd a világ, a bíráló világ. Hogy illendő-e ez? Álruhákat ölteni, úgy futni katonatisztekkel, markotányosnéval, egyik búvóhelyből a másikba; betakargatni apáca fátyolával, menyecske kötényével azt a féltett fejet, melyre vérdíj van kitűzve. Táplálékáról gondoskodni tündérek módjára. És utoljára itt hallgatni mély sírveremben a tücsök cirpelését, a vén kandúr duruzsolását, egyedül magában!
Az ébrenlét rémképei még iszonyúbbak, mint az álomlátások. Hát még, amik ezután következnek? A jövő fantazmagóriái. Innen is tovább kell futni? De hová? Merre? És mikor? Futni a hóhér elől, a halálítélettől homlokunkon, a hurokkal a nyakunkon világtalan sötétségben!
És amíg a futás ideje, alkalma elérkezik, amíg az egérút megnyílik, addig elbújni, s várni a rettenetes éjszakában a fenyegető nap feljöttét, és nem tudni semmit arról, ami künn a világban történik!
A leány keze megtalálta azt a kis keresztet, amit a nyakába kötve viselt. Eszébe jutott, hogy hiszen még van egy út a kétségbeesés verméből: föl az ég felé. A sírban fekvőnek is szabad imádkozni.
Sokáig aludt, arra ébredt föl, hogy valami dörgött odafönn – szekérzörgés volt.
Hirtelen felkapkodta a ruháit, s felkapaszkodott a putri ajtójáig, aminek hasadékain világosság szüremkedett be.
Hajnal volt már. A szekér megérkezett. Mindenki talpon volt, s körülfogta a szekérről leszállt két leányt, a Katkát meg a pilát. Tihamér is ott volt a csoportban. A szekéren nem volt semmi leemelni való.
A két leány egyszerre beszélt, egymás szavába vágva; az egyik rémülettől sivalkodva, a másik szörnyűködve; alig lehetett kivenni, hogy mit zagyválnak összevissza.
Szerezsánok, Jézus Mária-huszárok rajtatörtek a Mujkos uram szállására, a gazdát, a cselédjeit vasra verték, elhurcolták a városba, haditörvényszék elé állítják. A pila úgy menekült meg, hogy elbújt a sütőkemencébe, amíg a katonák garázdálkodtak. Akinek a házánál egy puskát megtalálnak, a gazdáját irgalom nélkül főbe lövik.
– Pu-hus-ká-hát! – rebegé rémülten a gányó.
Még jobban meg volt ijedve Tihamér.
– Akkor nekünk menekülnünk kell innen. Ha Mujkost elfogták, azt kínvallatás alá veszik, el fogja árulni rejtekünket. Végünk van.
– De nincs merre futni! – kiabált Katka. – Minden tanya meg van rakva granicsárokkal.
Csak Natália nem vesztette el a lélekjelenlétét.
– Ez a leány meséket beszél, amiket ijedtében gondol ki. Hogy láthattad te, hogy Mujkos gazdát elfogták, vasra verték, mikor a sütőkemencében voltál elbújva?
– Hát hiszen nem láttam, de hallottam, hogy keresik nagyon, s csörgetik a láncokat.
– Hát te, Katka, láttad, hogy Mujkos uramat meg a cselédjeit elhurcolták a szerezsánok?
– Én nem láttam, mert én kinn maradtam a szekérnél az erdőben, amíg a kocsis bement a szállásra.
– Akkor a kocsist kell előhívni, az tudhat igazat.
A kocsist odaszólították. Natália fogta kérdőre.
– Volt kend a Mujkos uram tanyáján?
– Igenis, elmentem a disznóhizlalóig, ott találtam az etetőt, aki a disznóól alá volt elbújva.
– A pufitos Marcit? – kérdé a gányó.
– Igenis, a pufitos Marcit.
– No, az tudja az utat a mi tanyánkhoz. Senki más. Csakhogy azt el nem fogták.
Natália kérdezett tovább.
– Mit beszélt az etető a Mujkos gazdáról? Elfogták-e?
– Dehogy fogták. Sokkal okosabb ember Mujkos uram. A gazda egész éjjel le sem feküdt, hanem a hóka lovára ülve, sorba járta a szállásokat, s megparancsolta a kanászoknak, hogy az állatokat verjék ki az erdőre, elő ne jöjjenek, ha mindjárt azt látják is, hogy ég a tanya, s aztán, mikor meglátta a sok katonát az úton, ráhúzgált a lovára, s úgy eliramodott előlük, hogy a patkónyomát sem találták.
– Hát akkor mit beszélt ez a leány vasra veretésről?
– Jaj, kérem alássan, nem tud a leánycseléd igazat mondani, ha a haját húzgálják sem.
Natália ráförmedt a pilára.
– Hát hogy tudtad azt mondani, hogy a gazdádat vasra verték?
– Kérem alássan, én féltemben azt gondoltam, hogy igaz.
– Hát te, Katka, hogy hitted el neki?
– Mikor olyan nagyon mondta.
– S te már úgy adtad elő nekünk, mintha magad is láttad volna. Hát aztán hol késtetek annyi ideig?
– Nagy kerülőt tettünk, hogy a szerezsánokkal össze ne találkozzunk.
– Hát aztán élelmiszert hoztatok-e a tanyáról?
– Az bizony a nagy rémületben nem jutott eszünkbe.
– No, majd ha halálért kell küldeni valakit, titeket küldünk érte.
Negrotin elnevette magát.
– De jó auditor lett volna a kisasszonyból!
A pila félrehúzta a gányót, és sugdosva mondá:
– Pedig bizony Istók úgy volt, ahogy mondtam: a gazdát megfogták, a zsebeit is kiforgatták, ami Kossuth-bankót találtak nála, azt a szeme láttára a tenyerén elégették.
– Kossuth-ban-han-ko-hót? – dohogta a gányó, kezével a mellényzsebét tapogatva. – Hová lehetne azt eldugni? – Kitalálta: összegöngyölítve egy üres pipaszárba. Nagyon csendes hangon beszélt ettől fogva. Ellenben sietős lett az útja a szamaras szekérrel be a városba, dinnyeeladás ürügye alatt (hogy a százastól megszabaduljon). Dehogy ejtett volna ki a száján egy káromkodó szót. Olyan vékony hangon, mint a sárgarigó, szólongatá a feleségét a nevén: – Mária!
A vallásosan nevelt kisasszonyt bántotta ez a koptatása a szent névnek.
– Hallja, bácsi, ne kiáltozza a feleségének azt, hogy Mária. Ezt a nevet csak a Jézus anyjának szoktuk kiejteni, mikor hozzá imádkozunk. Mondja neki Marcsa, Mariska, Mari, ahogy szokás.
– Jól van, no – dünnyögé a gányó. Olyan puha volt már, mint a vakondtúrás. Az a „pu-hus-ka-ha”, meg az a „ba-hankó-hó!” egészen megszelídíté.
A vénasszony kérdé tőle, hogy mi kívánsága van?
– Főzzél nekem vadsáfrányt egy bögrében.
– Mi a hétágú ménkőnek kell kendnek az a vadsáfrány?
– Majd megtudod, Már-Mara-Máriskó, csak főzd meg.
Jaj, de alázatos volt!
Az a híres káromkodó, akinek a tizenkét apostol nem volt elég früstökre, milyen szépen meghunyászkodott a „Pulver und Blei” kiáltványa előtt. A nagy szájhoz olyan kicsiny volt a szív.
Hagyták menni a dolgára a feleségével.
Natália, Negrotin, Tihamér egymás között tanácskoztak.
– Nekünk tehát itt kell vesztegelnünk – mondá Negrotin –, amíg Haynau serege odább nem vonul, ami közelben várható. Attól, hogy elárultatunk, nem kell félnünk: itt biztos menedékünk van. A baj csak az, hogy a megrémült híveink élelmiszert nem hoztak, ellenben megszaporították a kolóniánkat három evő szájjal.
– Ne legyen az uraknak arra gondjuk – mondá Natália –, most bízzák magukat énrám. A Jehova gondoskodni fog az üldözött népéről. Majd én fogok parancsolni mindenkinek. Földet, vizet megadóztatok, csak engedelmesség legyen. Aztán egy fogyasztóval megkevesbülünk, a gányó megy a dinnyés szekerével a városba.
Már közeledett is, a befogott szamarát kötőféken vezetve. Ennek bizony hosszú útja lesz a városig: egy nap oda, másnap a vásár, harmadnap vissza.
De alig lehetett ráismerni. Az arca egész sárga volt. Azt a vadsáfrány (szeklice) levében mosta meg.
Natália nem állhatta meg nevetés nélkül.
– Mi lelte, bácsi, hogy olyan sárga lett a képe?
A kegyetlen káromkodó most aztán vigyorgó sunyisággal felelt.
– Ha meglátnak, azt hiszik, kolerás vagyok: nem mernek hozzámnyúlni.
Hát nem jó ötlet ez egy gányótól?
Útnak eresztették. A sete segített a szekeret átemelni a garádon, ahol bejárás volt, de híd nem volt.
Mármost következett a munkafelosztás.
Negrotin teljesíti a vadász feladatát: veszi a puskát, s lő vadludat, túzokot, gémet, amit a puskavégre kaphat.
Elment a méhesbe a puskájáért. Nem találta a szegen, ahová felakasztotta. Előkiabálta a setét.
– Hová lett a puskám?
– Hja, a puska! Az a pu-hu-hus-ka. Azt biz’ a gazda eldugta.
– Eldugta? Hová?
– Ha én azt tudnám. Elásta valahová.
Most aztán Negrotin tudott olyan cifrán káromkodni, hogy a gányó tanulhatott volna tőle. „Elásni az egyetlen vadászpuskát!”
Utána akart szaladni a gányónak, hogy nyakon ragadja, visszahozza: adja elő a puskáját. Natália eléje állt.
– Dehogy szaladsz! A gazdának igaza van. Most nem szabad itten lövöldöznünk, mert annak a hangja elárulja az ittlétünket: nyomra vezeti az üldözőket. Van lisztünk, szalonnánk, sütünk kenyeret, pogácsát. Nem halunk éhen. S ha éhezni kell, azt is kibírjuk: a hazáért szenvedjük.
Lassan-lassan lecsillapította szép szavaival a fölgerjedt haragot a két vitéz úrnál.
Mekkora kínja van egy háziasszonynak egy férfival, aki ideges, hát még kettővel, ha meg akarja szelídíteni!
A Máriskó asszony (most már nem vasorrú bába!) segítségére jött neki egy okos gondolattal. Előkeresett a kuruzslási cókmókja közül egy játékkártyát (amit hihetőleg jóslatra használt), azt odaadta Tihamér kezébe:
– Menjetek, édeskéim, durnyizni. Egyéb dolog most nincs.
Tihamérnak egyszerre földerült az arca. Kártya! Ó, te drága, békeszerető talizmán! Te áldott csillapítója a haragnak! De jó, hogy a puszta házban lehet belőled kapni!
Mennyi köszönettel tartozunk mi Teneked, ó Kártya! Mikor nehéz harcok után, keserves futás után letelepedhettünk Veled, elfeledtünk éhséget, kudarcot, reményvesztést, elfeledtük a hegedő seb sajgását. Nem hallottuk a fejünk felett kóválygó halálmadár sikongását; lelkünket elringattad, mint a dajka, elaltattad, mint a mákfej. De ám háládatosak is vagyunk Hozzád, még most is, mikor már nem kerget a muszka. Hálánk örökké tart, s az átszáll unokáinkra… ó, áldott Kártya!
Amíg a két vitéz a pikétben iparkodott egymást lekiabálni, Natália belemarkolt a gazdasszonyi gyakorlati intézkedésekbe.
A sete meg a kocsis kirendeltettek vadászni.
Vadászni? Mivel? Ha nincs puska.
Hát amivel a szegény cigányok vadásznak.
Sokféle vadja van a mezőnek.
Látta ezt valamikor Natália a nagybátyja birtokán.
A két leányzó segített az elkészítésnél. Vad lett elég. A Máriskó mámi (most már „mámi”) vitte a szakácsnői tisztet. Natália csak a vereshagymát aprította.
Délre olyan pompás pörkölt párolgott a bográcsban, hogy olyan igazán csak a kínai császár asztalára kerül ünnepnapon: ürgepörkölt! Aki azt nem ismeri, nem is tudja, hogy mi az életnek a legfőbb gyönyörűsége.
A Jehova fürjekkel vendégelte meg a választott népét a pusztában. Bizonyára azonos ő a magyarok Istenével. Ő ürgéket rendelt a futó üldözöttei számára. Áldassék szent neve érette. Mindenki magasztalta a gazdag lakomát.
A másnapi ebédről is gondoskodott a földnek s víznek ura.
Ezúttal gyönge becsinált került a közlakomára; ízletes combokkal, amiknek adakozóit a sete meg a kocsis fogdosták össze horoggal a csincsésből, az áldott jó kecskebékákat. (A taliánoknak ez az ínyenc eledelük!) Nem minden étlapon pompázik ennek a neve. Hozzá még drágalátos spenót is volt, ami nagyon jó, aki szereti.
Natália e néhány nap alatt bebizonyította, hogy a jóravaló hitvestársnak legkitűnőbb tulajdonságát teljes mértékben bírja. El is danolták a magasztalásra az urak a hízelkedő nótát:
Nekem olyan asszony kell,
Ha beteg is, keljen fel,
Főzze meg a vacsorát.
Úgy várja a párját.
Ezt a tulajdonságot nagyra becsülik a magyarok az asszonynál.
Egyszer aztán csak megérkeztek a gerillák.
Meghozták a várva várt jó hírt. Eltisztult az ellenséges tábor a vidékről. Haynau levonult egész hadseregével Szeged alá. Szabad az út a Duna felé.
De az örvendetes híren kívül még hoztak magukkal egy eleven birkát is, meg egy csobolyó idei vinkót.
És ami legörvendetesebb volt, kerítettek valahonnan Negrotin számára egy paripát nyergestül, szerszámostul, ötszáz forint volt az ára.
Negrotinnak nagy öröme volt benne. De csak addig, amíg rá nem ült. Akkor tudta meg, hogy ez afféle betyárló, aki úgy jár, ahogy neki tetszik, a fejét fölhányja, hogy a lovasának állát felüti vele, a nyakát megmereszti, s se jobbra, se balra nem engedi hajlítani, ha sarkantyút kap, féloldalt farol, ha pedig rávágnak a vesszővel, szügyébe vágja a fejét, s elkezd vágtatni, nem bánja, akárhogy rángatják a zabláját.
Ezzel sok kínja lesz a lengyelnek, amíg lóvá tudja idomítani. De csakhogy van! Mindjárt hozzá is fogott a dresszírozáshoz kivitte a pusztára.
A gerillák aztán mulattatták Natáliát az elmúlt napok alatt átélt kalandjaik elmesélésével. Nagy kergetőzés volt az. Hogy szedték rá az ellenséget.
Nekik csak játék volt ez, diákos mulatság: Emmaus.
Natáliának az volt az öröme, hogy Tihamér kedélye egészen földerült. El is felejtette, hogy sebet visel a homlokán.
Nem fáj már. A gerillák mind iskolapajtásai voltak. Egyszerre beszédes lett közöttük.
Natália, mikor vette észre, hogy csintalan dolgokról kezdenek el beszélni az ifjak, otthagyta őket, s az alatt az ürügy alatt, hogy a tokány után lát, a főző asszonynép közé került. Csak néha-néha tekintett ki a férfitársasághoz.
Látta, hogy azok valami különös dologhoz készülnek.
Az volt elhatározva, hogy a menekülő utazást hold feljötte után kezdik meg. Addig el kell dégálni az időt.
Mi erre a legjobb módszer? Egy kis parázs ferbli. Azt tartják a magyarok.
Kártya: az van minden hazafi zsebében. Inkább a kulacsot felejtené otthon, mint ezt.
Egy kerek köpenyeget leterítenek a gyepre: ez az asztal; azt körülülik.
Natália bámulva hallgatja a műszavakat, amik rá nézve teljesen idegen fogalmakat képviselnek.
… Mi a vizi?
… Májzli.
… Adom blindre.
… Besser.
… Rebesser.
… Káfoltatok. Kóstál ez a blatt
… Ki a fórhand!
… Forpász, cupász, cukassza.
… Farba, kunsztstukk, girigári.
… Gusztálok, mit rezerv.
De jól megtanultatok, édes magyarjaim, németül abból a harminckét lapos grammatikából.
A szavakat sem értette Natália, hát még az arckifejezéseket. Egészen ottveszett a tekintete Tihamérnak az arcán. Mennyi indulat váltakozott rajta: kapzsiság, nyereségvágy, düh a veszteségnél, káröröm a mások bukása fölött, veszekedés, gorombáskodás; a szitkot olcsón adták; milyen kifejezések járják: „Dagadj meg! Akasszanak föl a neved napján! Ördögök szánkázzanak a hátadon! Diót törjenek a csontoddal! Szolgabíró prédikáljon a temetéseden!”
Pedig itt még csupa jó barátok játszanak, piculában, a legapróbb nikkelpénzben, időtöltésből. Mi lesz később? Ha a macskából tigris lesz.
Lódobogás hangzott; Negrotin érkezett meg a lóidomításból. A makrancos ló szügye csupa tajték volt. Erős leckét kapott: lovasára talált.
Most aztán hozzá lehetett ülni a vacsorához. A férfitársaság kedvre kapott, az ifjak dalolni kezdtek: „Poharat a kézbe, Gondodat a légbe! Mert az ember egyszer él. Ki tudja, hogy mit cserél, Ha szűk hantja megnyílik, és lelke égbe száll.”
Amint a hold feljött, abbahagyták, fölkerekedtek, lóra kaptak: Natáliát, Tihamért, a Katona Katkát szekérre helyezték, a hátramaradtakat Negrotin bőkezűen megajándékozta, s azzal búcsút vettek a tanyától.
Natália élete legnevezetesebb napjainak fogja tartani azokat, amiket a putri pusztájában töltött.