Előszó

Az ember jót, rosszat elfelejt.

A természet, az isten ujja minden emberéletet mint egy tanúságokkal teljes könyvet mutat fel, melynek lapjai – a leélt eseményes évek – örök igazság tudományával vannak beírva. De e tudományt még senkinek sem jutott eszébe tanulni. Az ember meghal, sírján összenő a mezők füve, a könyv be van zárva, a sírkő a puszta címlapot mutatja fölötte. Mennyit szenvedett életében, s mennyit vétkezett, hogy e szenvedést megérdemelje, hányszor eltévedt élte útjain, míg sírjára talált, hány átkot, hány áldást vitt magával oda?… A sír néma, nem mondja senkinek. Az emberek elfeledték, nem okultak utána. Pedig minden halott egy-egy elveszett kézirat, melynek ismeretlen tartalma tán senkinek sem fog újra eszébe jutni, s melyet – ha végigtanulna – bölcs lenne az ember.

Néha a természet, az isten irtó keze egész népeknek ad fenyítő tanítást, meglátogatja őket súlyos bal kezével, hogy ébredjenek föl alvó nyugalmaikból, s tanuljanak látni múltat és jövőt, s élni aszerint a jelenben, s hogy el ne felejtsék, vérökkel írja föl a tanítást oly könyvbe, melynek neve temető, s melynek soraiban minden betű egy-egy sírhalom. Az ember sír a csapások alatt, mint megfenyített gyermek, s holnap elfelejti, hogy miért sírt. Emlékében marad ugyan a fájdalom, melynek tövise szívében benntörött, megtanul retteni a polgárhadak vériszonyaitól, a ragálytól, elemek dühétől, a sápadt éhhalál kétségbeesésitől, de azt nem tanulja meg, hogy ezekben isten keze nyilvánít nagyszerű titkokat, miket ha képes volna megérteni, a halál nem lenne halál, és a fájdalom nem lenne fájdalom többé.

Kísértsünk meg egyet e történeti sírhalmok közül fölbontani. Még friss e sír, a koporsó, mely benne rejtve van, még el sem porhadt. Ne féljetek azt fölnyitva látni! Sötét események, a balsors útmutatásai vannak abba lezárva, miket ismerni és el nem feledni üdvös. Tán nem egy szív leend, mely fájni fog, ha a hangját vesztett húrt, melynek szava egykor kétségbeejté, újra megpendítjük, tán nem egy leend, ki megdöbbenve fog ráeszmélni egyes epizódok végigolvastánál: „Ez velem, ez az enyéimmel történt! Én ott voltam. Én borzadva emlékezem reá. Én láttam ezt.” – Annál jobb. Az élő emlékezet fog tenni tanúbizonyságot szavaink igazsága felől, s az előidézett megdöbbenés, a megújult fájdalom üdvös leend.

„1831” van azon év sírkövére írva, melynek eseményit rajzolni készülünk.

Sötét emlékű, fekete ünnepekkel teljes év; ha egy sírkertet végigtekintünk, a fejfákon az év száma van legsűrűbben. Azóta messze haladt az a távol ködeibe, honnét mint bús felleg, mely a napot lenyugtában a láthatárra kísérte, alaktalan homályként gyászlik felénk, minden új év új ködöt hagy előtte, míg ez is a többivel a feledség éjszakájában összefoly.

A világesemények minden nagyobbszerű katasztrófjait meg szokta előre jóslani a természet rendhagyott folyása. Titokteljes jelenetek, félig misztikus babona, félig természetkihágás szimbólumai, mikből az úgy hítt „köznép” ösztönszerű hitgerjedelme vészeket sejt, s azáltal, hogy előre gyanítja a fátumot, elkerülhetlenné teszi annak rettegett beteljesültét. Fényes üstökös csillagok járnak át az égen, mintha egyenes égő kardok kerülgetnék egymást odafenn. Csöndes éjszakákon fegyvercsattogás hallatik a felhőtelen tejút körül, csillagok hullanak sűrűen, sziporkázva; néhol véres eső esik, s égő vasdarabok hullanak alá a légből; a föld növényei elfajulnak, a tiszta búza rozzsá változik, négylábú madarak s fejeiket fonákul elcserélt háziállatok jőnek a világra, természet csodái: kosfejű lovak, a vizekből emberarcú halakat húznak ki, a vándormadarak nyár derekán elhagyják a tájat, fényes délben be lehet a napba nézni, estenként nagy, fekete pillangók jőnek elő ismeretlen rejtekeikből, miknek hátára halálfej van festve, nyáron derek járnak és nehéz kék ködök, télen a nap éget. A házi ebek mély gödröket kaparnak az udvaron, s naplemente után a föld szokatlanul világít, s madarak jelennek meg távol tartományokból, minőket addig senki sem látott.

És a nép ajkain élő hagyomány megjövendöli, hogy mi fog ezekre következni. Éhség, döghalál, vérengző háborúk, vízáradások, lázadó népek vagy földindulás, múlt időkről hozva következést, melyekben hasonló jelek mutatták magukat hasonló esetek előtt.

Ilyenkor a nép mindenkitől fél, s ezért mindent elhisz. Izgatható s kétségbeejtett föllobbanásokra kész, menekülni vágyik félelmei börtönéből, s ha akad korifeusa, ki vakhitből vagy rosszakaratból téveszmék magvait hinti el közötte, azokat tettei evangéliomaul fogadja el, s irtózatos leend, ha a kétségbeesés vérszemével utat tör magának, merre az ámítók pokolfáklyája vezeti.

*

Ilyszerű nyugtalanító előjelenségek közt kezdődött az 1831-dik év tavasza.

Mindenfelől nyomor- és éhínségről beszéltek a terjengő hírek, falvak égtek porrá; apró folyamok áradtak pusztító özönné, egész vidékek lakói jutottak koldusbotra. Fiatal gyermekek kezdtek öngyilkosok lenni, tél végén szokatlan villámcsapások ütöttek le több helyütt, mik magas templomokról verték le a keresztet. Hegyek szakadtak alá az alattok századok óta fekvő falvakra. Éjenként vízbefúlók sírását hallották a tavak és folyamok partjain. A városokban őrült féleszűek jártak az utcákon, vadjóslatokat kiabálva a nép közé. A magasabb körökben, a szalonok és kaszinók gyűlhelyein rejtett, titkolt hírekről kezdtek suttogni, mikről úgy látszék, mintha rejtekben akarták volna tartani a köznép előtt: a köznép is suttogott, piacokon, utcák szegletein, s titokban terjedő idegenkedés kezde támadni urak és szegények között.

A tél vége derült volt. Januárban az ibolya nyílt, a hó elolvadt, a mezők, a vetések zöldülni kezdtek. Februárban a fák rügyei kezdtek fakadni, a pacsirtát lehetett hallani a falvak végein. A nap meleg mosolyára lefoszlott a természet álma. Vidám, derült lett a környék, mint szokott tavasz elején lenni; az a friss, zsenge zöldszín, azok az egynapos életű virágok, a vidám, szökdelő tarka bogarak számtalanjai, az a hízelgő melegű ég fehér fellegeivel s a fehér virágokkal rakott gyümölcsfák, minőknek csak hónapok múlva lett volna itt az ideje.

De a vándormadarak nem jöttek el, s mintha titkos ösztön sugallta volna az embereknek is, hogy e kora tavaszlásnak nincsen mit örülni, hogy ez csak egy közelgő rendkívüli vész előkészülete, melytől visszaborzadtában fölébred téli álma közepén a természet, s megváltoztatja rendes folyását.

Én emlékezem ez időkre, emlékezem a sújtó aggodalomra, mely az arcokról leolvasható volt. Mindenki leverten várta, hogy mi lesz ezeknek vége?

Soha a templomok látogatottabbak, a közmulatóhelyek üresebbek nem voltak, mint akkor.

Március elején virradóra, derült éjszaka után váratlanul sűrű, vastag köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott fel, végtelen felleg alakjában terülve szét az égen. Estefelé minden madár elhallgatott, a virágok becsukták kelyheiket, a fák levelei lelankadtak. A künn járók fullasztó köhögésről kezdtek panaszkodni, s ez időtől kezdve vetve volt minden természet elleni betegség magva minden fűbe, minden gyümölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok vize, az emberi forró vér, beteg volt maga a levegő is, s az ég elveszté kék zománcát, mintha valami lázas sápadság terült volna szét rajta, s míg olykor legderültebb ég mellett orkáni viharok zaklatták a vidéket, másszor napokig elállt egy és ugyanazon felhőtömeg egyes városok fölött, ott függött feketén, mozdulatlanul, s egy csepp víz nem hullott belőle, és az álló tavak fenékig kiszikkadtak.

Jókai


KezdőlapElőre