X. A korifeus

Bodza Tamás rektor uram sokat összeolvasott életében.

Olvasta Themistocles történetét, ki egy maroknyi görög haddal milliónyi perzsákat öldösött rakásra; olvasta a vitéz marahánok harcát, midőn egy hajdani közvitézük bocskorát az égbe hajítva, háromszor kiáltá e szót: „Marha, marha, marha!”, és e jelszóra leseprék a római légiókat Pannónia teréről. Ismerte a spanyol történetekből VII. Ferdinándot, ki a mórokat annyi százéves uralgás után kiűzte az Alhambrából; olvasott a szkíta Bertezénáról, ki egyszerű kovácslegény létére letörte a faját elnyomó hatalmas góg népet; és azután olvasá, s tudta könyv nélkül jeles tudósunk, ** azon nagybecsű munkáját, melyben szorgalmas utánjárással s vaskövetkezetességgel ki van mutatva, hogy görögök, marahánok, spanyolok, szkíták s a világ minden nevezetes népei ugyanazon egy hatalmas fajból veszik eredetöket, mely fő-fő törzsei közé oly derék népeket számít, mint az oroszok, lengyelek, csehek és horvátok stb., amit bizonyít az, hogy mindezen elszámlált népek nyelvei annyira el vannak halmozva szláv eredetű szavakkal, hogy ha azokat egyszerre visszakérnék tőlük, hirtelen minden szóbeli értekezlet fennakadást szenvedne közöttük.

Bodza Tamás mindezt olvasta és tudta erősen. Egykor maga is írt egy értekezést, melyben a hellén „su” és szláv „ti szi” felötlő hasonlatossága s tökéletesen egy értelmet kifejező mivolta meglepő alapossággal és leleményességgel volt kimutatva, s mely a **-i képzőtársulatban felolvastatván, közméltánylattal fogadtatott.

Megvoltak könyvtárában mindazon nagybecsű művek, melyek különösen hazánkat méltaták azon kiváló figyelemre, hogy minden létező várost visszavezessenek szláv eredetére, s melyek azon leverő tudomást juttaták számunkra, miszerint a magyarnak még csak egy folyóvize sincsen, miután azok mind idegen eredetűek, ami bizonyára igen elbúsító szegénység, kivált a marhatenyésztők és hajósokra nézve, akik a vizet oly kevéssé nélkülözhetik.

Bodza Tamás hosszas tudományos búvárlatai s erős lelkesedés nyomán készített magának egy saját térképet, melyen az országok a mostaniaktól szokatlanul eltérő alakban voltak felrajzolva, s csak Európa delnői alakja s a megmásíthatlan folyamok gyaníttaták, hogy ez még az óvilág képe. Az országok határaival történt változásokhoz járult a térképben a nagyobb és nevezetesebb városoknak szokatlan és csak az avatottak előtt természetes elnevezése, a klasszikus „grad” végzet sokszoros előfordultával; és azon kis fantasztikus eltérés, hogy eltulajdoníthatlanul ázsiai eredetű városok, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös és többek, apró pontocskákkal jelentéktelen falvakká látszottak degradálva, míg valamennyi jóravaló falu a Kárpátok alatt tornyos metropolisok és csillagos várak jelvényeit viselte.

E térkép előtt órákig el tudott üldögélni a jámbor néptudós; méregette cirkalommal a határokat, készítgetett benne utakat egyik várostól a másikig; felépíté a hatalmas várromokat a Vág vizei mentében, s megpróbálta azon bátor eszmét, mely szerint a Hernád és Poprád eredetét elválasztó hegyláncot keresztülvágva, e két ellenkező irányban futó folyam egyesítése által egy oly hatalmas összefogó láncot hozzon létre, mely a Fehér- és Feketetenger között lakó rokon fajú népeket mind egybekapcsolja.

Még akkor a vasutaknak csak annyi hírök volt, hogy a hírlapok kuriózumként említék, miképp valami Griffith Vilmos Angliában vasból akarja csinálni a kerékvágást; azért Bodza Tamás úrnak ez európai vízi útról eszméje méltán nevezhető nagyszerűnek.

E magában igen ártatlan rajongás – mely különben minden népfajjal többé-kevésbé közös, s mely különösen erős ott, hol egy elárvult, elszegényült faj néhány hegyláncon túl hatalmasan uralkodó, óriás rokont érez – nem maradt a puszta költői lelkesületnél néptudósunk szívében.

Már tanulókorában keserű gyűlölettel szítta tele lelkét minden iránt, ami magyar. Pozsonyban járt iskolába, e sajátságos városban, hol az ipar német, az uraság magyar, a szegénység szláv. Az ipar az urasághoz szít, a szegénység azután gyűlöli mind a kettőt. Látta az alföldi hetyke úrfiakat megjelenni a tanodában, akik sem oly szorgalmasak, sem oly jámborok nem voltak, mint ő és barátai, mégis nagy kitüntetésben részesültek tanáraik felől. Némelyik alig járt leckére, mégis az első padba ültették. Győztek magányleckékre költeni, s felülmúlták a konviktusban magoló szegény diákot. Cifra ruhában jártak, s tanulmányirataikat szegényebb társaikkal másoltatták. Közvizsgákon magyar verseket szavaltak, s azt olyan büszkeséggel, oly követelő tűzzel vitték véghez, hogy a hallgatóság közül még az is tapsolt, aki egy szót sem értett a pattogó szavakból; míg ő hatástalan adta elő a szláv képzőtársulat költeményeit modoros leppegő szózatával. Még az anyagi erő durva küzdterén is túlnyomó akart lenni az ázsiai faj. Az alföldi fiúk jobban birkóztak, ügyesebbek voltak testgyakorló játékokban, nagyobb indulattal és több önbizalommal viselték magukat komolyabb civódásoknál; ön nemzetiségüket kérkedéssel vallák, s az övét gúnyképpen hányták szemére…

Hát még midőn országgyűlések alatt összecsoportosult az ország minden vidékéből a büszke magyar főuraság, köznemesség pompája, veleje. Új hang töltötte be az utcákat, miket fényes jövevények széltiben, hosszában elfoglaltak; midőn jókedvű jurátusok estenként tízével összefogózva a falhoz húzódni kényszeríték a kopott kabátú alumnistát, ki sovány jusculumát vitte haza köpenye alatt, mázatlan szilkében, egy szelet barna kenyérrel, és forgatta eszében egy más hajdani alumnista diák történetét, ki éppen így hordta egykor maradék leveskéjét mázatlan szilkében, s ki azután Magyarország egyik hercege, főura lett, és kastélyokat bírt, és nagy címeket viselt; mikhez azt nagy ész, nagy szerencse és legnagyobb férfiúi délcegség juttatá, és akinek sorsából az ő számára csak az eleje kínálkozik, a nyomor; ész, szerencse és szépség dolgaiban nagyon mértékletes osztályrésze jutván.

Ezek a legelső keserű benyomások sohasem múltak el lelkéből. A sors mostohaságát, saját tehetségei korlátolt erejét azontúl is mindig háttérbe szorított nemzetisége sérelmei közé rótta fel. A nélkülözés évei, a rongyos kis népnevelői lak Hétfalu egyik zugában, a sovány árpakenyér, a foltos kabát, mind ezen keserű fajneheztelés kínjait szaporíták.

A koronkénti érintkezések a földesúrral, a dölyfös és követelő Hétfalusyval, éppen nem olyan természetűek voltak, hogy kedélyét kiengesztelődésre bírhatták volna. Hétfalusy minden embert haszontalan naplopónak tartott, aki nem ásóval, kapával keresi a kenyerét, ha már egyszer nem született valamiféle úrnak; ezt a nagyrabecsülést különösen kiterjesztette pedig az iskolamesterekre, mint akik, hite szerint, csak azért vannak kigondolva, hogy a népet örökösen lovalják az uraságok ellen. Mintha nem ellehetne a világ anélkül, hogy a paraszt el tudja a betűket olvasni. Elég nekik az, amit a templomban hallanak. Egy falubeli juhász bankót csinált: „Ha írni nem tanítják, nem vetemedik rá”. A népiskola-tanítók a földmíves természetes prókátorai a földbirtokos ellenében. Ezen hitét, ahol csak lehetett, tényekben is nyilvánítá Hétfalusy, az uraságtól rendelt deputatum-gabonát a rostaaljából mérette ki a mesternek, az iskola udvarát elfoglalta cséplői számára, hogy lecke idején nem lehetett a kelepeléstől hallani a szót a tanodában; a múzsák számára rendelt épületet sohasem javíttatá ki; hanem elnézte, hogy a mester saját maga hogy gyúrja a sarat kölcsönkért polyvával a falrepedések kipótlására, és saját kezeivel kötözi össze a bomlott nádtetőt. Gyakran az utcán lehordta őt a köznép előtt, keresve keresett ürügyekért, s úgy bánt vele, ahogy legutolsó cselédjével.

Bodza Tamás mind e bántalmakat felrótta mappája hátára, s mikor elmélázott e furcsa térképen, szemei mindig megakadtak annál a három veres keresztnél, ami Hétfalu tornyos jegye mellé volt feltéve, s ilyenkor oly nagyokat sóhajtott, mintha sokallná a türelmet, mit a sors a beteljesülés napjáig reá mért.

Mert, hogy a beteljesülésnek elébb vagy utóbb el kell következni, arra erős hite volt.

Gyakran ünnepnapon lehetett látni mutatóujján egy durva kovácsmunkájú vasgyűrűt, melynek pecsétlapjára e három betű volt vésve: U. S. S. Ilyenkor meglátszott rajta, hogy a szokottnál magasabban hordja fejét. Ha kérdezték tőle, miféle név előbetűi ezek, vállat vonított, s azt mondta, hogy egy barátjától kapta azt, még tanulókorában; nem tudja, mit jelentenek a betűk.

Iskolai szünhetek alatt rendesen elutazott gyalog messze földekre, sok hegyet, völgyet bejárt, s visszatértekor rendesen gorombább volt a földesúr irányában, mint azelőtt, míg bizalmasabb hívei előtt célzó mondatokat hullatott el a világ rendének megváltozása, régi reménységek, különös események felől.

Mindezeket mai világban puszta kuriózumoknak fogják tartani.

Alig foga valaki hinni, hogy vannak emberek, akiknek életirányát e központtalan eszmék határozzák.

Az emberi ambíciónak ez a neme valóban ritka növény. Hasonlít azon kriptogámhoz, melyet csillag hamvának szoktak nevezni, s melyek reszkető, elfújható tömege csak ritka évben jelen meg, és ritka földön, meleg nyári esők után.

Ennek a számára sincsen jó föld.

Ki értse meg e határozatlan ábrándokat? A köznép mit sem tud már Szviatopolszk királyról s a hős Mén Marótról, nem lelkesül fel Ziska nagy nevére, s rég elmosódott lelkéből Giskra és a zsebrákok hosszú harca. Hatalmasabb testvéreknél is hajótörést szenvede a nagy Szlávia eszméje, az orosz szabadelvűek földönfutók lettek Muravieff esete után; tudósaik maig sem bírtak egy közös nyelv felett megegyezni, melyen egymás között értekezhessenek, s hogy a nemzetiségi rokonszenvek minő egyetemességet biztosítanak e nagyszerű, ábrándos eszmének, arról tudomása lehet mindenkinek, aki valaha a lengyel és orosz nép történeteibe bepillantott, ahol ez a kettő egymást érinti.

Pedig hiszen oly nyílt, oly világos az út.

Nagy és dicső nemzetté lenni, világ színe elé emelkedni, helyet vívni ki a történetben: a magyarhoni szláv nép annyi természetes ésszel, míveltségi fogékonysággal bír, szorgalma, takarékossága bámulandó; népélete, dalai, dallamai tele költészettel, kedélye romlatlan, szíve jó; hogy ha tudósaik, jóakaróik ahelyett, hogy értetlen, ábrándos geneológiákkal, olcsó nagyravágyással kápráztatják szemeit, akarnák őt vezetni a míveltség, igaz tudomány, költészet, műipar mezején; és tennék azt nem a ragyogni vágyás ambíciójával, hanem azzal a hangyaszorgalommal, mely nem restelli a bölcsességet az ábécé betűin és a kincskeresést a filléreken kezdeni, és ezt a szent kötelességet vennék át fiak az apáktól ivadékról ivadékra, akkor építenének igazi várakat népük számára; a többi kártyavár, légvár, délibáb országa.

Bizonyára Bodza Tamás uram is okosabban cselekvék vala, ha a rábízott híveket egy kis írásra, olvasásra, nép- és földismeretre, természettanra és gyümölcsoltásra oktatgatja, mint hogy összeüle a falu torkaival a kocsmában, a helység házánál, az erdőkerülőnél, meg a külső pincékben, s biztatá őket olyan dolgokkal, amiknek elhivése azután sok boldognak és boldogtalannak utolsó ábrándja volt.

A környék minden falujában voltak személyes ismerősei, kiket minden évben sorba szokott látogatni, s kikben ábrándos kilátásait olyankor mindig felfrissíté.

Most itt jött az alkalom e nagy munkát megkezdeni.

Ő maga írástudó ember lévén, előre jól tudhatta hírlapokból a veszélyes ragály közeledtét, melynek gyógyszerei, védeszközei még akkor ismeretlenek voltak.

Egyszer csak elkezdett a lappangó hír terjedni a falvakban, hogy egy hatalmas külfaj be akar törni az országba, visszahódítandó a századok óta elfoglalt Pannóniát a quádok és marahánok utódai számára.

A népség látta élő szemeivel az átvonuló katonaságot, mely a határszélek felé sietett; minden fuvaros, utazó, vándorló hozta hírét a katonai őrvonatoknak, melyek hosszan fel vannak állítva, s útlevelet kérnek a jövő-menőtől, akkoriban nagyon szokatlan intézményt.

Az okosabbak, értelmesebbek azzal nyugtaták meg a suttogókat, hogy ez nem külellenség miatt történik, hanem a künn pusztító ragály behozatalának meggátlása végett.

Ekkor egy még ennél is borzasztóbb hír kezdte felütögetni sárkányfejeit.

Azt beszélték, suttogták, dörmögték, később fennhangon kiáltozák, hogy nem ragály készül a nép ellen, hanem az úri rend akarja elpusztítani a köznépet!

El akarják őket pusztítani átkos, rettenetes módon, méreg által. Gyorsan ölő mérget hintenek a szérűkre, a kutakba, a csapszékek italaiba; úgy akarják elveszteni a népet.

Meg vannak vesztegetve az orvosok, gyógyszerészek, csaplárosok; ellenséggé lett mindenki, aki nyírott főt és posztóruhát visel; nem lehet hinni senkinek!

Ki terjesztette ezt a borzasztó hírt? Elébb csak titokban, házrul házra, suttogással, majd nyílt utcán, fegyveres kézzel és fennhangon? A szövevény szálai messze elágaznak. Sokat fel lehet róni az emberi gyöngeségnek, a míveletlen, tompa népkedélynek, a tudatlanságnak. Van osztálya benne az úri rend korábbi szigorának, bár ez csekély, mert a nép dühe éppen a legjobbakat, akik legtöbbet tettek jobbágyaikért, sújtotta a legkegyetlenebbül. Beleszámíthatjuk a közönséges bűnöket is: rablás, bosszú utáni vágyat, a fej mámorát, a szív haragját, a kincsszomjat, de egy veres vonal húzódik végig az egész gyászfátyolon keresztül, mely magára veszi a bűnsúlyt a „vak történetről”, akire minden emberi botlást olyan örömest át szoktunk ruházni.

*

Bodza Tamás esteli harangszó után kinn sétált a mezőn. Ez rendes sétája volt. Néha a szomszéd falu határáig is elment, hóna alatt egy kis könyvvel, melyből filozófi nyugalommal olvasgatott.

Horác könyve az, melynek minden versét kívülről tudja, s minthogy az igen okosan ki van mondva, miszerint Horácnál szebbet és nagyobbat emberi lantverő többé zengeni nem tud, Bodza nem is olvas soha mást egyebet, nem ismer más költőt, semmiféle nyelvűt; tán önmagát kivéve, ki szinte szokott versek írásáig lelkesülni, de amelyek szinte nem olyan jók, mint Horácéi.

Ma is elolvasta azon sorokat, amiket olyan jól ismert már. Ma is leült megpihenni a nagy jegenyefa alá az út mentében az ismerős gömbölyeg kőre, s éppen ott járt, ahol a jó Horác e szép szavakkal kezdi versét:

„Nunc est bibendum! Nunc pede libero
Pulsanda tellus

amidőn hozzá közelgő lépések fölzavarák csöndes élvezetéből.

– Vártalak, Iván – szólt a mester, hóna alá dugva könyvét, miután behajtással megjegyzé benne a helyet, ahol az olvasást elhagyta, nehogy elfelejtse.

– Későre szabadulhattam. Harangozásig az öreg nem bocsátott.

– Iván, a régen várt jelszó ki van mondva.

– Hogyan? – kérdé a legény elbámulva.

– Ki van hirdetve minden templomban, minden iskolában, kiszegezve nyomtatásban minden falu házára, minden tilalomfára. Maga a vármegye adta a jelszót. Amiről a nép még kétségben volt, amit nem akart elhinni, most már hiszi, és tudósítva van róla hivatalosan. A halál közelget, és jaj annak, aki fél tőle. Én nem félek. Hát te?

A legény összeborzadt; de mégis azt mondá:

– Én sem.

– A mirigy egyszerre több helységben fog kiütni; és mindenütt, ahol halottak lesznek, az élők fegyvert ragadnak, és keresni fogják, hogy kin álljanak bosszút.

Iván arca zöldre sápadt, de elfojtá belső rettegését. Az rettentő idő lesz.

– A városban nagy már a zaj; de ez még nem sokat ér. Ismerem a hétfalusi népet. Gyávák, és csak félig-meddig a mieink. Sok közöttük az áruló, az idegen. A legnagyobb düh fokán, ha egy ezüstgombos úr lejön közéjük mézédes szavakkal, vagy egy hajdú hosszú pálcával, vagy legerősebb esetben egypár vadász töltött puskával, szétrebbennek, mint a vadludak. Haszontalan, gyáva nép. Nem is tiszta; – korcs. Pedig mégis innen kell mindennek kiindulni. Kényszeríteni kell őket, hogy ők indítsák meg; holmi apró falu kezdése nem ad tekintélyt.

Iván bámulattal hallgatá mestere szavait, s magában erősen kezde meggyőződni, hogy Bodza nagy hadvezéri tehetségekkel bír.

– Valami szomszéd falu népét kell behozni az első támadásra; legalkalmasabb lesznek a Tribo[1] vidékiek. Sok közöttük a juhász, pásztor, mezőn élő ember, akiket össze lehet gyűjteni éjszaka, anélkül, hogy észrevetetnék. A faluban szeszgyár is van, s nem hazudik, aki azt mondja, hogy ott mérget főznek. Általában minden faluba más falubeli vezetőket kell küldeni, akiket az uraságok nem ismernek. Némely embert zavarba hoz az, ha könyörögnek előtte, és nevén szólítják.

Iván helyeslőleg inte fejével e bölcs mondatokra. Bodza meg fogja érdemelni a tollbokrétát kalapja mellé.

– Te az éjjel járd el sorba a pásztorokat, s az útmelléki magányos kocsma előtt gyűjtsd őket össze. Én nem mondom, hogy mit tégy, majd belátod saját eszeddel. Az országúton azonban ne maradjatok mind, egy rész vonuljon a falu közelébe.

– Legjobb gyűlhely lesz a hóhér laka.

– Nem árul el bennünket Zudárné?

– Hamarább azt, hogy ő gyújtja fel Hétfalusy kastélyát legelébb.

– Ő is úgy gyűlöli őket, mint anyja, a vén kuvik?

– Ha nem jobban. A kuvik csak kiabál.

– Hallottam tőle sokszor, hogy Hétfalusy elfoglalta volna jószágaikat; de nem lehet a szavain elmenni. Azt beszéli, hogy a kastély egyik szárnya is az ő földére van építve.

– Úgy van az, hogy Anna asszony ura kurta nemes ember volt a faluban; volt neki holmi kicsiny telke éppen a kastély szomszédjában. Emiatt örök perpatvar volt közte és a földesuraság közt. Egyszer Hétfalusy, mint afféle hatalmas úr, saját telkén megkapta a kurta nemest, s megcsapatta. Ebből nagy per kerekedett; Hétfalusy kétségbe vonta Dudoky nemességét, ez nem tudta azt bebizonyítani. Elvesztette a perét a megyén, feljebb vitte a táblákra, elhúzódott évekig; a sok ostoba költségre felment a pörlekedő minden gazdasága, elpusztult, elszegényedett; utoljára dobra ütötték a telkét. Hétfalusy vette azt meg potom pénzen, s még a pör folyama alatt azt a bosszút követte el, hogy a házának egy szárnyát beleépítette a szomszéd pörös telekbe. Dudokyt erre megütötte a szél. Leánya elárvult, egy időre a városba ment szolgálni. Ott egy éppen nem jó hírű helyre került, ahol egyszer valaki azt az ajánlatot tevé neki, hogy elveszi feleségül. A szerencsétlen kapott rajta, s kezet adott rá. Ki volt az a boldogtalan, aki ilyen helyen keres magának feleséget? Megtudta, mikor megesküdött vele. Az volt a hétfalusi hóhér. Így lett Borcsa a hóhér felesége. Ha csakugyan megőrült Anna asszony, akkor leánya volt az egyik ok benne. Ezt is a Hétfalusyaknak tulajdoníták. Anna asszony azután sokszor talált alkalmat, hogy magát a Hétfalusy-családon megbosszulja. „Csigavér!” – szokta azokra mondani Borcsa. A vén kuvik szerette a lelkét gyötörni annak, akire haragudott, szerette megtölteni a pompás palota belső szobáit sírással és nyögéssel, látni a bánat, a bú alatt megőszülni büszke ellenségét, s gyönyörködni a szégyen, a bánat, a lélekfurdalásban, mert az öreg olyan mérget is tud keverni, ami a szívet kínozza. – Nem ilyen Borcsa! Mikor ez az asszony a Hétfalusyakról beszél, pelyhes ajka felduzzad, arcai kipirulnak, két fekete szeme úgy szikrázik, mint a pattogó tűz, s ha kés van a kezében, nem jó közel lenni hozzá. Neki az ellenség vére kell, hogy beletocskolhasson lábaival; neki az kell, hogy lánggal égve lássa a büszke kastélyt. Sokszor mondta ezt. „És azután nem bánom, ha megölnek is!” – tevé hozzá. Óh, az irtózatos asszony; majd meglátod.

– Valódi Libussa – mondá gyönyörrel Tamás. – Ha győzünk, nagy szerep vár reá. Te szerelmes vagy bele.

– Inkább ő énbelém. Jól élek mellette. Az öreg nem sokat gondol rá.

– Azt pedig ártalmatlanná kell tenni.

– Gondoskodunk róla.

– Éjfél után a helység minden kijárását el kell foglalni és egy csoport legbátrabb legénnyel berontani a helység házához. Vigyázzatok, hogy semmi nyírott fejű ki ne szabaduljon a helységből, ha parasztgúnyában jár is. A többi azután az én gondom lesz.

– Jól van, mester.

– Azután a csőszháztól elő kell hozni Mekipirost.

– Minek, mester? Az a fiú néma is, bolond is. Tudod, hogy kínjában elharapta a nyelvét.

– Annál jobb. Nem tud beszélni. Kell neki adni pálinkát, sokat.

– Ha pálinkát iszik, olyan, mint valami veszett állat, mar és körmöl, uszítani lehet, mint a kutyát.

– Az kell. Fognak majd előfordulni olyan esetek, amiket nem örömest tesz meg az ember maga, de amiknek mégis meg kell történniök. Értesz-e?

– Nagyon helyesen. Bámullak, mesterem. Ezt a félállatot neki lehet ereszteni ott, ahol magunk nem akarjuk kezeinket bekeverni. Ez nekimegy a töltött fegyvernek, ha pálinkát kapott, s megfojtja az édesapját is. S ha valami rosszul talál sikerülni, azt mondhatjuk, ő volt a hibás.

A mester komoly szemrehányással nézett tanítványára.

– S te kiejtheted ezt a szót szádon: „Ha rosszul talál sikerülni”? Iván, teneked nincs igazi hited. Iván, te haszontalan ember vagy.

A legény zavarultan igyekezett magát menteni.

– Iván, te haszontalan ember vagy! Bánom, hogy téged választottalak e nagy munkára.

Iván megharagudott.

– Te választottál engem? Én választottalak téged. Nem én vagyok a feje e szövetségnek?

– De én vagyok a lelke.

– Micsoda? Ezekkel a vékony, pipaszár karokkal? Nézd az én karjaimat. Nézd! – szólt Iván, felgyűrve húsos karjáról az ingszárt. – Egy kezemmel többet érek, mint te mindenestől.

– Mégis gyáva vagy, ha azt kérded, hogy fog-e sikerülni.

– Majd megmutatom, ha ott leszek! – szólt Iván, mellére ütve, s kérkedőleg feszíté előre izmos mellét; s egyengeté fejét vállai közt, mint szokták, akik húsukra és csontjaikra büszkék.

– Addig pedig ne vesszünk össze az országon – monda Bodza, engesztelőleg nyújtva sovány, aszott kezét Ivánnak, mit az teljes erejéből megszoríta, nem annyira barátsága szilárd voltát, mint inkább tenyérizmainak kifejlettségét akarva elismertetni a mesterrel.

Bodza még az arcát sem vonta el az erőművészi törekvésre, hanem Iván egyszerre nagyot szisszent, kérkedő arca összerándult, s a hasához kapott.

– Nos, mi lelt?

A legény kínlódva görnyedt össze.

– A hasamba nyilallt valami egyszerre…

– S te azon nyögsz? Lám, az imént majd összetörted ujjaimat, én nem szepegtem.

– De ez irtóztató. Milyen görcs.

– Talán már te is meg vagy mérgezve, Iván.

– Óh, ne tréfálj az ilyennel – lihegé ez elsápadt, eltorzult arccal.

– Hiszen tudod, hogy csak mese az egész.

Iván nagy sokára lélegzett fel.

– Már elmúlt. Milyen különösen éreztem magamat. Igaz, hogy csak mese. De milyen különös fájdalom volt az.

– Verd ki a fejedből, és igyál egy kis szíverősítőt. Most pedig eredj, és láss a rád bízottak után.

Iván még mindig sápadt volt egy kicsinyt, s úgy tetszék neki, hogy a mester arcát is olyan különös sárga szín lepte el.

– Milyen sárga ez az ég! – szólt feltekintve. – Semmi kék sincsen rajta. S milyen hosszú, sötét felhő úszik ott az ég határán. Mint valami nagy, fekete madár.

– Ne bámuld most az eget, Iván, hanem siess, hogy készen légy éjfélre.

– Egészen belelátni a napba, egy csepp fénye sincs, mikor lemegy – dörmögé ez szédelgős fővel.

– Mi gondod neked égre, napra és felhőkre? – feddé őt gúnyosan a mester.

– És amik azokon túl vannak! – viszonza ez visszanyert daccal. – Jó éjszakát, mester!

– Nyugodalmas jó éjszakát! – szólt ez iróniás mosollyal.

– Csöndes álmot!

– Boldog fölébredést!

Azzal elváltak egymástól. A mester visszafordult a falu felé, olvasva tovább Horác örökszép verseit; Iván pedig sietett a magányos lak felé, fel-feltekingetve a sárga égre, a fénytelen napra, a hosszú, fekete felhőre, s bámulva pillantva maga körül, hogy árnyéka nem követi sehol, sem előtte, sem utána.

Az a méla sárga fény, az a barna, ércszegélyű felhő pedig befedé a földet, és elfogá széles, lomha szárnyaival az egész láttér kerekét; mint valami denevérszárnyú alvilági rém, a mester kinyitott könyvében úgy táncoltak az apró, fekete betűk hosszú, tántorgó sorai:

pallida mors
Aequo pede pulsat.
Pauperum tabernas,
Regumque turres!


[1] Az olvasó ki fogja találni és helyeslendi az okokat, miknél fogva mind az illető helységek, mind a benne szereplők neveit költöttekkel helyettesítém, s magából a szomorú eseménykörből sem vettem át több valódi tényt regényemhez, mint mennyi az abban célzott tanúsághoz szükséges, s óvakodtam oly eseményeket elmondani, miknek emléke fájdalmas sebeket szaggathatna föl.


VisszaKezdőlapElőre