XII. A tűz között

Zudár Péter nyugtalanabb volt, mint egyébkor.

Ablakain a vastáblákat már alkonyat után bezárta, s a szokottnál korábban lefeküdt.

A kisleányka imádsága rövid időre megnyugtatá lelkét. „Ámen, ámen” – mondogatá utána, sokszor ismételve e szót; de valami úgy borzongatta mégis.

– Rosszat érzek, rosszat érzek-dörmögé többször magában. – Valami nagy baj fog velem történni.

– Meghűtötted magadat, jó apám – csillapítá őt a lyánka, kis kezével megsimogatva az öreg homlokát. – Kezed reszket, fejed forró…

– Belül fázom – szólt az öreg. – Belülről jön valami hidegség. Nem hallasz valami zajt az udvaron?

– Semmit, apám. A lovak dobognak az istállóban.

– Nem hallasz beszélni, suttogni az ablak alatt, mintha valaki a falat kaparná?

– Az eb fészkelődik, az kapar odakinn; feküdjél le, jó apám.

– Lefekszem, de nem merek alunni. Tedd ide ágyam fejéhez a puskát!

Elizke leemelte a falról a fegyvert, megvizsgálta gyutacsát hozzáértőleg, s az ágyhoz támasztá.

Azután lefeküdtek.

Zudár sokáig beszélgetett még a sötétben Elizkével, s erősíté, hogy az egész éjjel nem fog aludni; egyszer azután elcsendesült, s követé azt erős, dörgő horkolása, melyből olykor fel-felriadt, rémületeseket horkantva álmában, s nagyot rúgva ágya falain.

A gyermek nem aludt. Könyökére emelkedve hallgatózott, és nézett a képzetgazdag sötétségbe.

Neki is úgy tetszett, mintha kívül a falakon szokottnál több ember jönne-menne, s a konyhában járók-kelők suttognának.

Egyszer kocogtatást hall az ajtón; Zudárné szólt kívülről.

– Erzsi, te! Alszik apád?

– Igen – rebegé a lyánka.

– Kassáról vannak itt; nem tudok németül, gyere ki, beszélj velök.

A gyermek hirtelen felvevé öltönyeit, s kinyitva a bezárt ajtót, kilépett a konyhába.

Zudár Péter gonosz álmokat látott. Mindig Elizkével töprengett álmában. Majd mély, szédületes sziklákon látta őt tévelyegni, és kezét akarta nyújtani, hogy megfogja, visszatartsa; de a kéz nem ért odáig. Majd veszett farkas kergette a gyermeket; ő futni akart utána puskával, de nem volt jártányi ereje, a puskát hiába emelgette, nem sült az el.

Egyszerre éles sikoltás hangzott füleibe.

– Apám!

Felugrott rá. A szívén, az egész lelkén keresztüljárt az. Elizke kiáltott.

Tán azt is álmodá.

– Elizke! Elizke, leánykám. Alszol-e? Te kiáltottál? – kérdezé halkan.

Hogy feleletet nem kapott, odafordult az ágya lábánál levő gyermek ágyához, s kezével keresni kezdé annak fejecskéjét a vánkoson.

Nem volt ott!

E pillanatban azt hallá, hogy szobája ajtaját kívülről kulccsal zárják be.

Egy szökéssel az ajtónál termett; egy hangot nem szólt, csak megragadta fél kézzel az ajtókilincset, másik karját a küszöbnek feszítve, hogy az ajtóragasztó ropogni kezdett bele.

Hallá, hogy e pillanatban futó lépések hagyják el a konyhát, a tornácot, s hallá még egyszer, vagy csak képzelé Elizke elfojtott nyögését.

A kétszerezett düh óriási erőt adott sámsoni termetének. Az ajtó középen kettéhasadt kezei alatt, s az a fél, mely a kilincset tartá, ott maradt öklében.

Most ordítá el magát először, amint a konyhába kiugrott. Nem volt az emberi hang, nem volt az érthető szó, de egy veszett oroszlán ordítása, melynek barlangját meglopták, s mely érzi a vadász szagát.

Ez ordításra egyszerre száz meg száz férfihang gúnyos süvöltése felelt vissza az udvarról, kacaj és káromkodás s fenyegető szavak.

Egy percre megdöbbenve állt meg. Mi lehet ez? Rablók, nejével szövetkezve?

– Vigyázzatok magatokra! – hangzik e zaj közepett künn az udvaron Zudárné csattogó hangja. – A vén dög töltött fegyverrel van, s közétek lő, ha ezeren vagytok is.

De Zudárnak nem kellett a töltött fegyver, puszta kézzel is kirohant volna ő közéjük; hanem a konyhaajtó már akkor zárva volt, s eltorlaszolva a nehéz mángorlóval.

Zudár hörögve futott vissza szobájába, egy nehéz fejszét keresett elő, s rohant vissza a konyhaajtóhoz. Az első ütésekre recsegni kezdettek az ajtó pántjai.

– Hamar hányjátok a rőzsekötegeket az ajtó elé! – kiálta kívülről a szilaj némber. – S vessetek belé kanócot, mert még kitör az ajtón!

Az udvar tele volt kaszás, vasvillás csapatokkal, mik között Zudárné felbomlott hajával, villogó szemeivel úgy állt, mint maga a lázadás fúriája.

A pórhad hirtelen széttépett egy csomó rőzseköteget, s azokat az ajtóhoz hordva, azt egészen betemette vele.

– Most kanócot bele! Hadd égjen meg a maga vermében!

Ezt Zudár saját felesége kiáltá.

A tüzet csiholó paraszt sokáig bírt szikrát kapatni a nedves taplóval, Zudárné kikapta a tűzszerszámot kezei közül; maga kicsiholt, beledugta a szalmacsóvába a tüzet, s kezével lóbálva azt a szélben, lángra szította azt, s maga futott vele az udvaron keresztül a rőzsék aljába teendő a kanócot; zilált haja úgy repkedett a viharban.

– Apám, jó apám! – nyögé egy alig hallható hang a gyékénnyel fedett szekéren, melybe a hóhér lovai voltak fogva.

A száraz rőzsekötegek egyszerre pattogva kaptak lángra, az ablakokat is mind elhalmozák szalma- és vesszőkévékkel, s egyenként meggyújtogaták azokat. Az egész ház szépen körül volt gyújtva, mint egy máglya.

A bennszorult férfi iszonyú csapásokkal döngeté az ajtót; minden ütésre hangosan kacagtak fel ostromlói:

– Ütheted már!

– Sülj meg, vén medve, a magad barlangjában!

A dörömbözés odabenn elhallgatott; a lángok már a háztetőt is ellepték; az egész épület fényesen ragyogva égett, és szórta a szikrát az ég felé.

Nagy sok időre ugyan, midőn már egymást ölelték a lángok, úgy tetszék sokaknak, mint a láng és zsarátnak mélységes fenekéből egy tompa, üvöltő ének zsolozsmája hangzanék fel… Talán csak képzelet volt az, érzék csalódása. Nem énekel ott már senki, hacsak a hóhér lelke nem. Rövid félóra múlva összeomlik a háztető, beroskad a négy fal közé, s eltemeti égő sírba mindazt, ami alatta van; millió szikra vágtat egyenesen fel az égnek.

– Ezzel végeztük a számadást! – szól Zudárné; a tűz pokoli fényt vet dühtől torzított arcára. – Most következik a kastély.

– Óh, apám, szegény apám! – sóhajtá a gyermek, ki a szekéren megkötözve feküdt, gyékény alá takarva.

A veszett némber fogcsikorgatva néze rá:

– Apádra, az igazi apádra majd még csak most kerül a sor. Előre, legények!

Azzal felugrott a szekérre, kezébe kapta a gyeplőt, közévágott a lovaknak; előtte, utána vérszomjas, dühödt csoportok, fáklyával, kaszával; közöttük ő szertezilált hajjal; mint a háború, a pusztítás nemtője, mely vágtat szilaj lovakon, kígyós fejével, bősz fenevadak, állat-emberek ijesztő kíséretében. Előtte, utána romlás és kárhozat repkedő denevérei…

Zudár, amint észrevette ellenei pokoli tervét, hirtelen felhagyott az ajtó kifeszítésével, s a ház hátulsó szobáiba futott, azt gondolva, hogy ott az ablakon át a kertre kimenekülhet.

Rémülettel vevé észre, hogy az ablak már ott is el van fedve nádkévékkel, miken recsegve kígyózik fel a láng, s okádja a füstöt a szétpattogott ablaküregeken keresztül.

Vissza az első szobába; ott vastáblák vannak az ablakon, amik meggátolják a tűz betörését. Körös-körül mindenfelé hangzott a lázadók bőszült üvöltése, és körös-körül hangzott az a csendes, sziszegő ropogás, mit az égő nádkévék támasztának, és a lángok fütyölése, és a száraz gerendák pattogása körös-körül és a feje fölött.

A két ablak vastáblája lassankint izzóvá kezde lenni, s mintha valami átlátszó üvegtáblák volnának, melyek a kívüli lángtenger sugárait keresztülbocsátják, irtóztató vérvilágot terjesztének a szobában, mely veresre festett minden tárgyat, minden árnyat.

A bezárt férfi félőrülten futkosott körül szobájában, mint egy verembe hullt fenevad, a falakat döngeté öklével, s a fejszével a gerendákat vagdalta.

Hasztalan, hasztalan, sem jobbra, sem balra, sem fölfelé nem lehet menekülni!

Végre kétségbeestében elkezdé énekelni a zsoltárt:

A Sionnak hegyén Úristen!!

És térdre rogyott a szoba közepén.

És, íme, az Úr feleletet adott annak, ki végveszedelmében hozzá kiálta. Az alatta döngő padlat egyszerre világos eszmét adott neki a szabadulásra. Oldalt és fölfelé nincs menekülés, lehet alá felé; le a pincébe.

A pincébe a ház külsejéről volt a bejárat, s azon is vasajtó; de ha a szoba alatti boltozatot, mely úgy visszhangzik a léptek alatt, beszakítaná, azon keresztül lejuthatna oda.

Ah, mi jó hűs lehet ott. A lég oly forró volt már a szobában; az izzadság minden tagján csorgott a férfinak a hőségtől és az irtózattól; a vas ablaktáblák világa már fehérbe kezdett átmenni, s messziről sütött, hogy szinte kiégett a szem, ha rátekintett. Sietnie kelle.

Zudár hirtelen felszakítá a fejszével a pallókat; nem volt nehéz azokon alul a pinceboltozat zárköveire találni.

Azonban vigyáznia kellett, nehogy beszakítsa az egész boltozatot, s a tűznek is utat nyisson maga után. Óvatosan kellett késsel kivájnia a vakolatot a foglalvány közül, s egyik téglát a másik után kiemelni.

Meg-megállt néha e munkában, és hallgatózott.

Hallott mindenféle zűrzavaros hangokat, sziszegést, ordítást, vad táncdanát, vérszomjú szónoklatokat…

Vagy tán ez mind csak a feje fölött égő lángok tarka beszéde volt?

Tovább ásott – ásott, ásott.

Az első boltív után következett a másik. Jó erős boltozat volt, kettős téglasorból rakva. A másodikat is oly óvatosan kelle kiemelni.

A gerendák itt-amott szétnyiladoztak már, véres szemű tűzi szörnyek kandikáltak le a padmalyról, kék füstöt fújva alá a hasadékokon keresztül. Ezer meg ezer hang pörölt, civódott egymással, a tűzszellem apró fiai, kik a rablott zsindelyeken veszekesznek, nagyot riasztott rájuk olykor öregapjuk, a gonosz láng, amint egy-egy szarufát dörögve szétpattantott, közbe úgy zúgott, zsizsergett valami, mint a gyermekeit csitító boszorkány; a parázzsá lett fában fütyült, döngött valami élesen, mint megfogott méhecske, s a szorongatott szél ijedezve kiabált alá a kéményen: „hu-hu-hu”.

– Táncolnak odakinn, és dalolnak – mormogá magában a hóhér.

A második téglarakás is keresztül volt bontva, a résen át, mint a rohanó szél tódult elő a pince hideg levegője. Zudár Péter lehajolt a nyílásra, s teleszítta mellét ez életadó, friss levegővel. Ah, szinte megittasult tőle!

A rés éppen elég volt arra, hogy termetével keresztülcsúszhasson rajta.

Körülnézett még egyszer veszélyes kíváncsisággal a szobában. A mestergerenda már meg volt hajolva középen a hőségtől, a füst minden nyíláson tódult már alá a szobába, s embermagasságnyira betölté azt, rétegenkint szállva mindig alább, mint valami lejjebb, lejjebb ereszkedő felhő.

A szürke felhőben apró libegő tűzfoszlányok repkedtek ideoda, mint fényes madárkák. A padlásnyílaton bekukucsáló rém úgy kacagott: „ha-ha-ha”. Zudár Péter visszanevetett rá: „Ha te kacagsz, én is kacagok; kacagjunk ketten”.

Félig a nyíláson keresztülbútt már; onnan nézte, hogy hajladoznak a gerendák a feje fölött; hogy ropognak, hogy feketülnek.

Ekkor valami jutott eszébe.

Hirtelen kimászott megint a tört résből; egyenesen állva nem lehetett már a szobában járni, mert a füstfelhők háromlábnyira leereszkedtek; négykézláb futott ládájához; felnyitá azt; egy kis imakönyv, egypár ruhafoszlány volt, amiket keblébe rejte onnan.

És azután egy hosszú bőrtokot vett elő, melyet kapcsainál fogva kétfelé lehetett nyitni.

A kapcsokat egész nyugalommal fejté ki, s csendesen kétfelé nyitá a tokot.

A pallos volt abban…

A fényes, kétélű fegyver, mely a büntető törvény szavára megvillan: az ítélet fegyvere.

Midőn azt kezében érzé Zudár Péter, felmagasult roppant termete egyszerre, a füst között, a láng között úgy állt, mint egy bosszúálló démon, kört vágva villámló fegyverével, mintha azt mondaná a füstnek, a lángnak: „Féljetek éntőlem! Én vagyok a bakó!”

E percben csattanó dördülés hangzott háta mögött. A falnak támasztott fegyver a hőségben magától elsült, a golyók belefúródtak a falba.

E csattanás eszére téríté Zudárt, ki már közel volt az őrület pillanatához; hirtelen lebukott a földre, az ágyról lerántotta a párnát, s azt maga után vonva, a tört nyílásig csúszott; a párnát leveté előre, s maga óvatosan utána ugrott.

A hűs pincelég lassankint magához téríté, a forróság nyomása elmúlt agyából, tűztől elvakult szemeire jótékonyan hatott e félhomály, mit csak a nyíláson besütő tűzvilág deríte fel.

Eszébe jutott, hogy az a nyílás is fölösleges mármost.

A pince ászokain kisebb-nagyobb hordók voltak elhelyezve, üresen vagy tele serrel, borral.

Egy üreset odahengerített a tört rés alá, s ott felállítá a fenekére.

Akkor beüté egy seres hordó fenekét, s a párnát belemártotta, míg az egészen teleszítta magát vele.

Azzal felállt az üres hordóra, s a nedves párnával betömte a nyílást.

Most már setét volt a pincében, hanem azért Zudár Péter tudta benne jól a járást. Értette, hol áll a legjobb seres hordó csapra ütve, a fülkében meglelte a vászonkorsót, teleereszté friss serrel; leült a hordó mellé az ászokra, és ivott belőle szörnyű hosszút, azután megmosta vele a fejét és orcáját, és azután újra töltött magának, és ivott.

Odafenn nagy recsegéssel, ropogással omlott össze a háztető; a lángok népei úgy kacagtak, úgy süvöltöttek örömükben, hogy sikerült nekik ez a munka.

– Ezzel bevégeztük a számadást! – szólt Zudárné odakívül; a cimborák, a cinkosok kacagtak és tomboltak odafenn.

A vén hóhér pedig odalenn a hűs menedékben éneklé buzgó szívvel:

A Sionnak hegyén Úristen, tiéd a dicséret!

És végig – végighordozá ujjait a pallos mindkét élén; jól ki volt az köszörülve, sehol, sehol egy csorba rajta.


VisszaKezdőlapElőre