XIII. A bőrharang

Köznépünk igen adakozó címek dolgában, s ez érdemben túlmegy fantáziája a kelet-indiai fejedelmekén is, s címei találóbbak amazokéinál.

Bőrharang volt Hétfaluban egy sajátságos ember címe, akinek más nevét nem is igen szokta valaki eszében tartani. Így csúfolták őt a háziasszonyok, akiknek hírül vitte, hogy ki halt meg ma, mikor temetik, kin van a sor a kastélyba menni hetesnek, ki főz ma a rektor számára. Így tisztelték a gazdák, akiknek hivatalosan jelenté, hogy ki lesz a soros forspontra menni, ki nem adta még meg a papbért, ki tartozik a robottal. Így nevezték őt a parókián, mikor bejött jelenteni, hogy kinél lesz keresztelő, eskető vagy temetés, kinek van szüksége az utolsó vigaszra, mennyi bort ád az uraság az Úr asztalára. Így fogadták a kastélyban, ahová híven bemondá: hol kaphatni szegődő cselédet, kinek van eladó holmija, mi a piacon a búzának, baromfinak az ára, félig az uraság szolgája volt, félig a községé, egy kicsinyt a papé, és azután minden jó emberé, akinek kínálni való pohár bora volt. Belevágott a hivatala egy kicsinyt a kisbíróéba, jó nagyon az egyházfiéba; igen erősen a levélhordóéba; feljebb állt az urasági hajdúnál, összeköttetésben volt az ispánsággal. Ebben a minőségben szüntelen házról házra járván, a bírólakból a piacra, piacról a kastélyba, a kastélyból a paplakra, innen a malomba, a szeszgyárba, a csapszékbe, megint a mezőre, azután ismét az udvarba; itt is hallott valamit, ott is valamit, a haranglábnál ezt beszélték, a templomajtóban meg amazt; a heti vásáros szekerek között megütötte valami a fülét, azt elmondta a szárazmalom alatt. Mire a kocsmába ért, már akkor tulajdon újdonságát kibővítve, kicifrázva hallotta elbeszéltetni, azzal futott a kastélyba; útközben nem állhatta meg, hogy minden szemközt találkozónak el ne mondja, néhány neki megtetsző változtatással; ilyenformán igen szépen megérdemelte, hogy rajtahagyják a „bőrharang” nevet, mint olyan szerszámét, mely a harang szolgálatait végzi, és csakugyan bőrbe van foglalva.

E viszontagságos estén nagy hévvel-lével rohant be a kastély pitvarába a bőrharang, hol az öreg nagyságos úr lábadozó egészséggel üldögélt egy rácsos padon, magát úgy helyeztetve, hogy a bágyadt naplementi eget bámulhassa.

A bőrharang magas ember lehetett valaha, de a sok köszöngetésben annyira meggörbült már a háta, s a sok lótás-futásban annyira előrement a feje, hogy aki először látja, nem képzel egyebet róla, mint hogy ez most az asztal alatt akar keresztülbújni. Egészen az alázatosság alakja; szinte tartja a hátát a világnak, mintha mondaná, hogy üssön rá, akinek tetszik.

Az öreg Hétfalusy örömest látja a furcsa embert. Minden percben szabad neki belépni hozzá; szabad neki mosolygó orcával elmondani komoly eseményeket, s panaszló hangon mulatságos kalandokat, amik rendesen az ő rovására történtek meg.

– Csókolom kezeit, nagyságos uram – szólt a bőrharang, kalapját, pálcáját letéve az ajtóban. – Csókolom kezeit (meg is csókolta igazán). Jaj, de iszonyú nagy hőség van odakinn, milyen nagy a por! Ezek a parasztok mind felverik az ökrös szekereikkel. Mind ezek csinálják a port. Egészen a mellemre meg a torkomra szállott… Óh, köszönöm alássan, ne tessék fárasztani magát, kedves nagyságos uram, bizony nem iszom; nem azért mondtam; nem veszi be a természetem ilyenkor délután a bort, azután meg hogy már voltaképpen volt is részem benne; mert hogy nem állhattam ki ezt a rettentő melegséget, meg ezt az irtózatos port, hogy úgy a mellemre szállott, kénytelen voltam betekinteni a Sámsihoz; óh, bizony nem azért, nem azért, hanem csak azért, hogy tán a bíró komámat majd ott találom, de biz az nem volt már ott, hanem ahelyett ott ültek már a Spletykó meg a Hamza esküdtek, meg még egypár paraszt, akik azonnal előfogtak, és kínáltak, hogy igyam pálinkát. Méltóztatik tudni, én nem nagyon szeretem a pálinkát, nem veszi be a természetem, meg aztán délután is volt, akkor az nem egészséges; hát én csak azt mondtam, hogy köszönöm, nem iszom. Hát erre mind valamennyi egyszerre rám támad: „Úgy-é? Ugye kend is meg van már tanítva, hogy miből igyék, miből nem? Ugye kendnek is megmondták már, hogy a pálinkába mérget tettek”. – „Micsoda?” – „Mérget hát.” – „Kicsoda?” – „Kicsoda más, mint a nagyságos urak maguk?” – „Ejnye, láncos, lobogós!” – kiálték elförmedve én is, s elkeseredésemben rögtön kiittam valamennyi elől egyenkint a poharakat. „No hát! Méreg van ebben, méreg? Hát nem megiszom én ezt? Hát meghaltam én ettől?” Az a sunyi Hamza megint lekiabált: „No, ha ebben nincs a méreg, akkor a másik hordóban van. Hozz abból, Sámsi!” A Sámsi maga nem mert kijönni a szobából, azt vetette, hogy a hideg leli, hanem a felesége szolgált helyette, az lement a pincébe mind a két esküdt jelenlétében, s hozott mindegyik hordóból kóstolót. Nagyságos uram! Nehezemre esett, mert nem jár belém a pálinka; de nagyságod iránti háladatosságból mind megittam azt is. Csoda, hogy most olyan részeg nem vagyok, mint aki az orrával túrja a földet. „No, hát meghaltam-e tőle, ha méreg van benne?” – már ekkor én kiáltottam jobban. A sunyi Hamza nem tudott már egyebet mondani, mint hogy ha még nincs benne, hát majd benne lesz holnap. „No, jól van, hát én eljövök holnap is, holnapután is, eljövök mindennap; megmutatom, hogy sorba kóstolom a kendtek italát mind, és nem lesz tőle semmi bajom.” Ezt mondtam nekik. És megteszem, nagyságos uram; megteszem, bárha nehezemre esik is, mert nem élek italfélével; de a nagyságod úri famíliáját, akinek én annyi javával éltem, nem engedem holmi bitang parasztok által rágalmaztatni.

Az öreg Hétfalusy hagyta szólni a harangot. Tán rá sem hallgatott. Annyi volt előtte meséket mondani a bőrharangnak, mintha a toronyban húznák a harangot. Még ez is több annál, mert ebben az egyhangú, búskomoly bilim-balam szóban holtak beszédét hallani, annyi mindenféle titkos szókat, aki figyelmezni tud rá, és ért az emlékezéshez!

Megzavarta e jeles előadást doktor Sarkantyús megérkezése, ki rossz csézájában, forspontos gebékkel hajtatott be az udvarra, és sietett rögtön fel a földesúrhoz.

A bőrharang törte magát a csézához, hogy a doktor úr holmieit felhordja abból, s miután ambíciója volt a szolgálattevő hajdúk odaérkezte előtt valamennyi bundát és katulyát összenyalábolni, azt érte el e nagyravágyás által, hogy három katulyát elejtett a földre; az egyiknek felpattant a zárja, s végigömlött belőle valami fehéres por a folyosó márványkockáin.

Az orvos mérgesen támadt rá:

– Mondtam, hogy ne nyaláboljon kend fel annyit! Ahol van, ni: kiszórta a vismuthporokat.

– Majd fölszedem, kérem alássan – szólt a bőrharang meghunyászkodva, s letérdelt, hogy majd összesepri a tenyerébe a kihullottat, s visszateszi a többihez.

Ezért megint majd megverte a doktor.

– Ami a porral összevegyült, azt visszatenné a tiszta közé! Menjen kend az óperenciákra.

– Hát kérem alássan, nem jó ez így a birkáknak? – kérdé alázatos mosolygással a kárt tevő.

– Birkáknak? E biz azt gondolja, hogy birkamétely ellen hordok gyógyszert.

– Merthogy olyan sok.

– Így is kevés lesz ez a kendtek fejének. No, most el kell a kiszórtat seperni az útból.

Az orvos kivette mérgesen a sérült katulyát az ember kezéből, s maga vitte azt be a szobába.

A bőrharang elbámulva maradt ottan térden, s nézte ostoba szemekkel a földre öntött porfélét. Azután megnyálazta a mutatóujja hegyét, s belemártotta a porba, hozzáértette egy kicsinyt a nyelve hegyéhez, s köpködött azután tőle mindenfelé; végre hevenyében összekapargált belőle nehány csipetet, kivonta a zsebkendőjét a mellénye zsebéből, annak egyik szegletébe belekötötte a gyanús szert, s azzal körültekingetve, ha nem látta-e meg valaki, kiosont a tornácból, elkerült az udvarból a kertek alá, s azzal rohant nagy sebesen a faluvégi kocsma felé, a leggyorsabb veszély idejéni lépésben. Ilyenkor a feje egy lépéssel elébb járt, mint a lába.

Amint benyitott a kocsmába, nem tűnt fel neki, hogy ott milyen szép rend és béke uralkodik ez órában. Csicseri Márton uram, a bíró ott ült az asztalfőn, és az asztalon végig volt fektetve a hosszú mogyorófapálcája.

– Szerencsés jó estét kívánok, kedves bíró uram, komámuram. Ugyan jó, hogy kegyelmed is itt van. Hát a Hamza meg a Spletykó merre vannak?

A bíró haragosan nézett rá:

– Jó helyt vannak. A kalodában.

– Ugye? No, ott igazán jó helyen vannak. Kár, hogy most nem lehetnek itten.

– No, komámuram, most már én is azt mondom, hogy végünk van – szólt a bőrharang titkolózva a bíróhoz.

– Hát hogyan van végünk? – kérdezé Csicseri Márton, két könyökkel tehenkedve az asztalra.

– Óh, mindenképpen végünk van, végünk, végünk! – jajgatott a bőrharang, s fel s alá szaladgált a kocsmaszobában, és fejét két kezébe fogta. – Vége az egész falunak.

– Felelj hát, hogyan van végünk, te vén banya. Nem tudod, hogy ennek a botnak is van vége, s majd a hátadra találom tenni.

Az ember úgy tett, mintha csak a bírónak akarna felelni, azonban addig tekingetett félelmesen maga körül, míg öt-hat parasztot maga körül csődített, akkor azután jó hangosan súgta oda:

– Megérkezett már a méreg…

– Bolond kend – szólt a bíró visszahökkenve.

– Nem én. Láttam, kóstoltam, hoztam is belőle. Most érkezett meg a doktor; a vármegye küldte egy nagy tele láda méreggel, hogy azt itassa meg velünk. Kezemben volt a láda, én vettem le azt a hintórul. Az isteni gondviselés rendelte, hogy kiejtettem a kezemből, erre kidűlt belőle valami fehér por. Egészen tele volt olyan porral. A doktor megijedt nagyon, és szörnyen szidott a hibámért; láttam: egészen elsárgult. Én csak annyit kérdeztem tőle, hogy talán a birkáknak lesz ez az orvosság. Arra ő kikapta kezemből a ládát, s azt felelte, hogy majd a mi fejünket fájdítja ő meg azzal.

– Igaz ez? – kérdezé egy megrémült paraszt az asztalon keresztül.

– Olyan igaz, mint hogy élek. A doktor mindjárt megparancsolta a házi cselédségnek, hogy a kidűlt port eltakarítsák, hogy valami állat meg ne egye, mert mindjárt elveszne tőle, de én mégis eltettem belőle egy csipetet; itt van a zsebkeszkenőmben.

A bőrharang kibontá a zsebkendőt, s kiönté a fehér port az asztalra.

A parasztok szörnyűködő műértéssel nézték körül az idegen, rémületgerjesztő port, melynek emberölés, népkiirtás rettentő munkáját kelle végbevinni.

Valamelyik hallott valaha olyasmit, hogy a mérget lelketlen állatokon szokás előbb megkísérteni. Egy darabka kenyeret belehengergetett a porba, s az asztal alatt heverő komondort megkínálta vele. A kutya megszagolta, és otthagyta a kenyeret.

– Méreg! méreg! – zúgák elszörnyedve a körülállók.

– Mondtam, ugye? – szólt diadalmas arccal a bőrharang, de győzelmi öröme egyszerre megkeserítődött, mert amikor legkevésbé várt volna hasonló megtiszteltetést, azon vevé észre magát, hogy bíró uram hosszú mogyorófa pálcája elkezdi a hátát és a vállait püfölni irgalmatlanul.

– Hát te semmirevaló, hazug szószátyár! Így rágalmazod te a tulajdon földesuradat? Te egész falu kutyája, aki minden embert megugatsz a háta mögött, s mindenkinek megnyalod a kezét szemben; ilyen mesékkel jössz te ide, mikor anélkül is annyi háborúság van már a nép között? Te semmirevaló betyár! Ugye azt akarod, hogy a földesuradat agyonverjék, mi? Hogy a kastélyát felgyújtsák, kirabolják? Te gyalázatos lázító, akasztófáravaló. No, megállj! Vasra veretlek, beküldelek a vármegyére, majd ülhetsz ott, amíg rád kerül a sor. Te gyújtogató, te!

A bőrharang igazán megijedt, s elkezdett szabódni.

– Jaj, kedves, édes bíró uram, komámuram. Ne haragudjék, az isten áldja meg. Nem akarom én a földesuramat agyonveretni. Az isten őrizzen meg attól.

– Hát kit?

– Nem én, senkit sem, a világért sem. Óh, dehogy akarok. Csak azért mondtam ezt, hogy a szegény ember fia tudja magát előre őrizni.

– Mitől?

– Hát a veszedelemtől.

– Hát ki mondta neked, hogy itt veszedelem van? Az orvos úr nagy körutat tesz, sok beteg embert gyógyít, sok orvosságot hord magával. Te ügyetlen szamár, elejted az orvosságot, ellopsz belőle, s még ráfogod, hogy az méreg. Méreg az öregapád lelke! Hisz az bizonyos, hogy az orvosságot, ha egészséges ember beveszi, a gyomra felháborodik tőle, de a beteget meg kigyógyítja. Hisz ezt tudja minden ember. A gyógyszer nem enni való.

Egy-két józanabb paraszt helyeslőleg morgott hátul. A bőrharang meghunyászkodva állt a bíró előtt, s kalapjával olyanforma legyintéseket tett, mintha szeretné az asztalra döntött port onnan suttyomban elszelelni.

– Mármost te, népháborító, ha ezeknek a becsületes embereknek itten több eszük nem volna, mint neked, mi történnék akkor? Ha elhinnék azt az irtózatos vádat, amit egypár zúgolódó semmiházi költött rájuk veled egyetemben, s féltükben nekimennének annak a te jámbor ifjúuradnak, aki annyi jót tett veled, s agyoncsapnák a szemed előtt, ha azt az ősz beteg nagyságos urat kihúznák az ágyából pőrén, s vinnék megégetni, mit csinálnál akkor? Te semmirevaló! Tán még magad köszörülnéd a kést, amivel torkát mesék?

A bőrharangnak a térdei verődtek egymáshoz, sopánkodva rebegé, hogy ő nem gondolta, miszerint olyan rettenetes dolgok következhetnek abból, amit ő mondott; nem gondolta meg, hogy mit beszél.

– No, iszen, majd meggondolhatja kend a vármegye tömlöcében.

A bőrharang szabódott, hogy csak oda ne küldjék, inkább csukassa a kalodába, oda a Hamza mellé. Elismeri, hogy azt megérdemli; még ha húsz-harminc botot ráolvasnak, azt sem bánja; csak azután ne vallassák többet, mert ő nem akart semmi rosszat mondani.

Eközben senki sem vette észre, hogy az ivóterem lassanként meggyűlt hallgatag, marcona alakokkal, akik közül egy, figyelmesen hallgatva a beszédre, az asztalról a gyanús port mind a markába seperte.

Csicseri Márton bíró uram a bőrharang sok rimánkodására annyit alábbhagyott a fenyegetéséből, hogy tehát nem vereti őt vasra mint lázítót, s nem küldi a vármegye kezére. „De a kalodában ott fogsz ülni reggelig, komám! Esküdtek! Kísérjék kendtek odáig!”

– De nem ezt az embert! – szólt akkor a tömeg közül egy hang, s a bíró Bodza Tamást látta előlépni a hosszú asztal mellé. – Hát kit? – kérdé tőle.

– Hanem kendet magát! – kiálta Numa Pompilius, igazi római taglejtéssel kísérve szavait.

Bíró uramnak eleinte az ötlött eszébe, hogy a jámbor rektort, ki különben nem szokott szeszes italokkal élni, bizonyosan valaki leitatta édes borral, s elkezdett rajta nevetni.

Azonban megdöbbenve vevé észre, hogy két idegen ember odaugrik mellé a mester intésére, s megragadják a kezeit. Sohasem látta ez arcokat, nem e faluból való emberek.

– Mi dolog ez? Hej! – ordíta reájok; egyiket orron üté vitézül, a másikat hanyatt lökte; azonban erre tízen rohantak reája, elkapták kezeit-lábait, leteperték a földre, megkötözték; egy-két ismerőse védelmezni akarta, azokat félretaszigálták.

Bodza Tamás fenn állt az asztalon, míg a tusa tartott, egy capitoliumi szobor magatartásával, onnan vezényelt diktátori hangon.

– Most én parancsolok.

A megkötözött bíró szidta, fenyegette a lázadókat, míg száját be nem tömték, a bőrharang elbújt a kemence mellé, egyrészt az ütlegektől, másrészt attól félve, hogy ebből még nagy baj kerekedhet, s a jelenlevőknek tanúságot kell vallani. Ő nem akart sem látni, sem hallani semmit.


VisszaKezdőlapElőre