XIV. A halálítélet

A gyertyákat meggyújtották az asztalon, pedig még fényes nappal volt; – a lélekharangot is megcsendítették, pedig még beteg sem volt senki, a koporsót is elkészíték már, pedig még senki sem halt meg.

A szegény bűnösre kimondták a kemény ítéletet: meg kell neki halni. Fejére szól a törvény. Ha egész nap könyörgene érte édesapja, anyja, minden atyafia, azokat a betűket le nem könyöröghetné onnan.

Akik ott a hosszú asztal mellett ülnek: főtisztek, altisztek, közkatonák, mind úgy szánják, mind úgy szeretnék, ha nem kellene azt a szót kimondani. Maga a tábornok is eltakarja arcát két kezébe:

– Istennél van a kegyelem.

Kezében tart egy kis pálcát, fehér pálcát, meg-megnézi; még most egész; semmi törés nincsen rajta.

Odajön hozzá a vén őrmester; csákója fejében, még a viharszíj is állára csatolva, egy keze a zsinóron, másik a csákó ernyőjén.

– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elítéltnek.

– Istennél van a kegyelem.

Másodszor is megemeli az őrmester tenyere hegyét a kalpag ernyőjeig, és újra könyörög:

– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elítéltnek.

– Istennél van a kegyelem.

Harmadszor is könyörög.

– Istennél van a kegyelem.

A fehér pálca kettétörve hull a földre; a bűnös felsóhajt, megköszöni szépen a jelen volt uraknak, hogy vele vesződtek, a jó őrmesternek, hogy kegyelmet kért neki, és a szigorú bírónak, hogy a törvény szavait kimondá fejére.

Azután elviszik a siralomházba, adnak reá tiszta fehér ruhát, adnak neki ételt, italt, hogy egyék, igyék utoljára.

A vas ember félt hazamenni szállására.

Ha Kornélia kérdeni fogja, mi ítéletet mondál ellenséged fiának fejére?

Nem mert hazamenni: félt.

Amint sokáig ott időzött, a porkoláb jő hozzá jelenteni, miszerint az elítélt nehány szót kívánna a tábornokkal négyszemközt váltani.

Vértessy rögtön sietett hozzá:

– Ön rosszul védte magát – szólt, amint belépett hozzá, szemrehányólag. – Ön lehetetlenné tette, hogy más ítéletet mondhassunk.

– Tudom. Akartam azt – szólt az ifjú derült, nyugodt arccal. – Ennek már vége van, tábornok úr; katonadolog volt. Három nap múlva meghalok. Vegyük úgy, mintha nagybeteg volnék, s az orvosok előre megmondták volna, hogy csak három napig élek.

– Fel fogom küldeni az ítéletet a felséghez.

– Eredménytelen lesz. Hiszen kegyed semmit sem tud mentségemre felhozni. Én nem mondtam semmit.

– De én azért tudok. Védték önt mások. S ha dacos feleleteivel be nem vágja utamat a hadtörvényszék előtt, tudtam volna önnek megszabadítására valamit kigondolni.

– Csodálkozom, hogy engem védett valaki. Nem ismerek senkit, aki rólam megemlékezhetnék.

– De igen. Legelső volt tulajdon nőm.

– Ah, tábornok úr. Ez a tudat enyhíteni fogja halálomat.

– Második volt azon férfi, akire ön rálőtt ostoba szerelemféltésből.

– Tehát nem halt meg?– kiálta fel öröm hangján az ifjú. – Ah, ez megvigasztal.

– Ez önre nézve mindegy. Vétsége halálos.

– De lelkem megkönnyebbül. Nem nyomja oly nagyon. Köszönöm. A halál órái rövidebbek lesznek ezáltal.

– A harmadik védő volt önnek édesatyja.

– Hogyan? – rebegé az ifjú reszkető ajakkal. – Atyám? Az én atyám?

– Tulajdon édesatyja. Ő írt azokkal a reszkető kezekkel hozzám, miket a szél ütött meg. Tudja ön, mit jelent az? Énhozzám írt ő!

– Énértem írt? – susogá az elítélt, láncos kezeit összetéve és nehéz szempilláit lecsukva nedves szemeire.

– A negyedik volt Kamienszky gróf, kinek nőtestvérére ön bizonyosan fog emlékezni.

Az ifjú bámulva tekinte fel.

– Nem emlékezem ilyen férfira. Neki nincs testvére.

Vértessy vállat vonított.

– Ő maga mondta, hogy az; itt volt ma nálam.

Az ifjú katona valami kínos gyanúval küzdött szorongó lelkében; azután derült arccal fordult ismét a tábornokhoz könnyelmű, ifjú tekintetével.

– Ezek mind enyhítik büntetésemet, tábornok úr; köszönöm, hogy tudatta velem. Sajnálom, hogy balvégzetem másoknak könnyeket fog okozni, miket nem reméltem, miket nem érdemeltem, de fájdalmamat enyhítik azok. Ön szíve fenekén megbocsát nekem és szegény családomnak; ugyebár megbocsát nekik? Annak a szegény öregembernek, akinek mármost senkije nem lesz, és védeni foga őt, ha valami nagy, igen nagy baj fenyegetné.

A tábornok megszorítá az ifjúnak eléje nyújtott jobbját. A láncok úgy csörömpöltek a megrázott kézen.

– És most engedje meg, tábornok úr, hogy egy igen komoly ügyről szóljak önhöz. Lesz-e kegyes kihallgatni?

– Beszéljen ön.

– És amiket mondok, nem fogja ön agyrémeknek tartani. Sok embernek az agyát a halál közelléte lázba hozza; nem fogja ön hinni, hogy én is lázban beszélek? Elhiszi ön, hogy bátor vagyok és józan, és szívem; eszem helyén van?

A tábornok fejével intett.

– Legelőször arra akarom önt kérni, hogy kivégeztetésemet ne halassza ön három napig. Tűzzön ki arra rövidebb határidőt; nem énértem. Velem be van végezve a számadás. Én már nem létezek.

– Tehát miért?

– Elmondom. Azonkívül ne vitessen ön a városon kívül, itt a kaszárnya belső udvarán is megtörténhetik az velem.

– Jó, ezt megígérem.

– És utoljára: hirdettesse ön e végrehajtást délutánra, és tetesse délelőtt, korán hajnalban, mielőtt valaki ébren volna.

– Mi okai vannak önnek ily különös kérelemre?

– Elmondom azokat, tábornok úr. Ön tudja, hogy e rendkívüli, hírből sem ismert járvány miatt minő izgatott hangulat van az egész országban. Alkalmam volt bizonyos rosszakaratú emberek tervét véletlenül megismerhetni, kik e rémületes napokat valami borzalmas munka kivitelére találják alkalmasnak. A néposztályok legmíveletlenebb salakja fel van kavarodva, s csak egy jelszóra vár, hogy kiöntsön az egész országra. Nem meséket mondok, tábornok úr. Hallottam a lázító suttogásokat, olvastam leveleiket, láttam a nevek lajstromát, akiknek legelébb áldozatul kell esniök. Az én apám neve áll a legelsők között. Jobbágyai annyira gyűlölték mindig, amennyire szerettek engem. Ezen titkos forrongók egyik főnöke hajdan katonatársam volt; onnan elbocsátották. A véletlen összehozott vele Galíciában, hol ő titkos céljai után járt. Azt ígérte, hogy el fog rejteni. És azután éppen ő jelentett fel. Most az a pokoli terve van, hogy amint engem a városon kívül visznek, amint a roppant nép összecsoportosul, azt fellázítsa, a csekély számú katonaságot szétverje, s engemet megszabadítva, mint egyszerre elhírhedett hőst, ijesztő név gyanánt használjon fel egy pokoli gyújtogató lázadáshoz… Tábornok úr, ön láthatja, hogy a legnagyobb irtózat fog el, amidőn e tárgyról beszélek, hogy nem álmodtam, nem képzeltem ezt a dolgot, hanem rettegek tőle, és siettetem meghalásomat.

A tábornok pedig valóban azt hitte, hogy az ifjú meg van zavarodva.

Ez vette észre a tábornok arcán a hideg mosolyt, s kétségbeesve ragadá meg láncos kezeivel annak kezét, és erőszakosan kiálta:

– Tábornok úr! Meg akarják gyilkolni atyámat! Fel akarják gyújtani hazámat, nemzetemet!

– Kik? – kérdé a tábornok végtelen megvetéssel. – Ezek a kalap alá búvó emberek? Én nem akarom kétségbe vonni, hogy amit ön mondott, az tervben létezhet; valami bolondnak a feje kigondolhatta. Nem gondolom azonban, hogy volna valaha olyan idő, amely alkalmatosnak látszanék egy ilyen terv megmozdítására. És ha mégis meg találna mozdulni valaki, bizony mondom, hogy az első kiáltása után némává fogom őt tenni! És büszke önérzettel csapott kardjára.

E pillanatban sietve lépett be az ajtón a tábornok egyik segéde, s jelenté, hogy a vásártéreken és az utcákon gyanús forrongást lehet észrevenni a nép között. Az urak és a katonák ellen kiabálnak, egymást lázítják izgató beszédekkel. A megyeház kapuit már kénytelenek voltak előlük bezárni, s egy gyógyszertár ablakait mind beverték. Úgy látszik, hogy leginkább a kaszárnya és a megyeház felé tartanak.

Amint a tábornok a folyosóra kilépett, már jól hallatszott a közeli utcákról az a határozatlan zaj, melynek zűrzavaros hangjaitól gyönge szívű ember annyira megretten: nem tudva, tűz van-e, vagy gyilkost kergetnek?

Most az egyszer tűz is volt, gyilkos is volt. Lázadás volt. Valami távoli városrészben túlbuzgó hívek elkezdtek egy harangot félreverni, melynek bántó félhangjai ki-kipendültek a csúnya hangzűr közül.

A tábornok az udvarra sietett. A katonaság fegyverben állt már.

Alig volt pár száz embere. A többi a hosszadalmas határzár fenntartására volt kirendelve.

Hanem hiszen elég volt ez neki.

Ő félt volna tán, hogy ezek a jámbor kapa-kaszaforgató emberek, ezek a gyaluval, árral, vetélővel foglalkozó polgárok erőszakkal támadhatnák meg őt, és kényszeríthetnék, hogy előlük hátráljon.

Hirtelen, de a legnagyobb hidegvérrel tevé intézkedéseit. Fél század a kapun kívüli őrhelyet foglalja el, s elzárja az utcát; a többi az udvaron belül marad.

A kívül állók fegyverei töltetlenek maradnak.

Három dobütésre a többi csapatok is kivonulnak az utcára. A többire nézve parancsszó fog határozni.

A szomszéd ház kapuit be kell zárni, s belül két őrt állítani töltött fegyverrel.

Mindent a legnagyobb csendben, lárma, csörömpölés nélkül. Azon szomszéd házban lakott a tábornok neje; a kerten keresztül a kaszárnyából át lehetett odajutni.

Míg végzé intézkedéseit Vértessy, amint egy nőcselédje Kornéliának sietve jő hozzá, s valamit súg fülébe.

A tábornok arcán az első pillanatra valami gyönyörteljes mosoly villámlott át, hogy aztán annál sötétebb redőknek adjon ismét helyet.

Hirtelen rábízta a parancsnokságot első századosára, s sietett lakására, ígérve, hogy egy pillanat múlva visszajön.

Nagy dolognak kellett történni, hogy Vértessy elhagyja azt a helyet, mely a katonát illeti, egy ily pillanatban!

Sietve futott át a szobákon, melyek neje hálószobájához vezetnek.

A függönyök le voltak eresztve, a félhomályos alkovenben egy halavány hölgy feküdt, egy halott, aki az élet kínjait szenvedi.

Az ágy körül szolgálattevő nők álltak, az asztalnál orvos ült, és írt.

Vértessy még ott künn letette kardját, hogy ne csörögjön vele. Odafutott Kornéliához; megfogta annak reszkető, izzadó kezét, s ajkaihoz szorítva kérdezé:

– Hogy vagy?

– A halál küszöbén – felelt a nő, és másik karjával odavonta férje fejét, hogy megcsókolhassa őt.

Egész arca oly fehér volt, mint a márvány, és a hideg veríték, mint a gyöngycsepp rajta.

– A jövő órának titkai vannak, Vértessy – szólt lihegve a hölgy, kezével oly erősen szorítva Vértessy kezét. – Lehet jó, lehet rossz; lehet öröm, lehet halál.

Vértessy az orvost kereste szemeivel, mintegy biztatást remélve tőle.

Az orvos félreintette. Súgva mondá neki:

– Iszonyúan szenved, de nem akarja ön előtt mutatni.

– Hangjával titkolja; de én a leheletén érzem. Nagy-e a veszély?

Az orvos vállat vonított.

– Szokás szerint. Nagyon idegzetes, s valami nyugtalanítja.

– Mi lehet az?

– Jó lenne, ha megtudná tőle nagyságod. Ilyen esetben a léleknyugalom élethalálkérdés, s a félelem nehéz indulat lehet egy új életre nézve rossz befolyással.

Az „egy új élet” szónál ismét megvillant Vértessy ajkai körül az az önkénytelen örömrándulat. Visszament nejéhez, s odatérdelt a szőnyegpárnára.

– Kornélia, hogy van ön?

– Az isten kezében – susogá a hölgy, megdicsőülő szemeit felfelé emelve. – Isten kegyelmez, isten büntet – tetszése szerint. Vértessy érzé a görcsös kézszorításról, mit kell szenvednie.

– Istennél a kegyelem… – susogó azután halkan a hölgy.

Vértessy reszketni érzé szívét e szónál. Egy óra előtt ő is azt mondá: „Istennél a kegyelem!”, egy olyan embernek, ki magának hosszú életet ígért.

A nő bágyadt tekintettel fordult oda hozzá, s két kezével keblére vonva férje kezét, és szemeivel annak szemeibe tekintve mélyen, fájdalmasan, oly kérve kérdezé:

– Fog-e nekem kegyelmezni az isten?

– Igen; óh, igen, neked, angyalának – rebegé a tábornok.

– Kegyelmeztél-e te annak, aki tehozzád könyörgött?

Vértessy nem állhatá ki e tekintetet; nem tudott felelni e szavakra.

– Vértessy! A halál halálért jön. Az ítélet ítéletet hoz. A koporsó szélin fekszem. Óh, ne hagyj engem meghalni.

– Mit tegyek? Mit tehetek? – szólt rebegő hangon a férj.

– Látod – monda a nő, karjára fonva karjait, mint repkény az erős fára –, ha te ölsz, én is meghalok; ami kínt e szomszéd házban egy halálraítélt szenved, azt én is mind kiállom. Annak a rettegését, annak a kétségbeesését, annak halálos tusáját! Óh, szánj meg engem, férjem. Légy irgalommal ebben az órában ahhoz, aki vétett, hogy úgy legyen énhozzám irgalommal az isten!

Vértessy lelkében meg volt rendülve. Az orvos odalépett hozzá, s komolyan monda neki:

– Tábornok úr, én úgy hiszem, hogy ez nem példátlan eset, miszerint halálra ítélt raboknak hasonló szenvedők kérésére kegyelmet adtak.

Vértessy érdekelten tekinte reá, mintha kérné tőle, hogy folytassa.

– Én magam tudok hasonló esetet a komáromi várőrségnél szolgáltomban, hol egy háromszor szökött ifjú hasonló kérelemre kegyelmet nyert.

– S hiszi ön, hogy ez segíteni fog?

– Uram, midőn az idegzet-erő ennyire hatványaira van emelve, a képzelet mindenható; egy örömhír életet ad, egy ijedelem halált; egy édes gondolat többet segít minden gyógyszernél.

Vértessy megcsókolá halvány, szenvedő szerelme homlokát, s biztató férfiszóval monda neki:

– Meg fogom őt menteni.

A hölgy ég felé emelte reszkető kezeit és halvány orcáját; szemei lassan lecsukódtak, és fehér arca elkezdett mosolyogni szelíden.

… Odakünn hallatszott a hármas dobpördülés.

A tábornok hirtelen föleszmélt, sietett ki az ajtón, felkötötte kardját, és futott át a laktanyába.

A zaj, a lárma közelről hallatszott már, és ő arról volt kénytelen gondolkozni, hogy e zajos polgártársakat szép szavakkal rábeszélje, hogy menjenek haza vásznat szőni, csizmát varrni, s más afféle; amikor ehelyett kedve lett volna közéjük rontani, és szétszelelni őket, mint a polyvát!


VisszaKezdőlapElőre