XVI. Jó, hogy az éj fekete

A hétfalusi kastélyban csöndesen aludt mindenki, nem is sejtve azt a sötét rémet, mely ellensége mindennek, ami él, mely kényszeríti a ház őrebét, hogy kaparjon a fal mellett sírokat, mely felhíja a kuvikot, hogy ijesztő szavával szólaljon meg a háztetőn, odaülve a nyikorgó szélvitorla mellé; mely beküldözi az előtornácokba látogatójegyeit, a nagy fekete éji pillangókat, miknek hátára halvány koponyák vannak festve, mint a ravatalokon; melynek léptei alatt recsegnek, ropognak a bútorok, s az a kis látatlan bogárka ott az ágy deszkái között elkezd csengetni, tizenegyet egymás után, jelentve, hogy „itt van ő!”.

Óh, e néma lények között olyan nagy egyetértés van!

A szél mogorva felhőket hajtott végig az égen, mik úgy siettek el innen erről a tájról, úgy iparkodtak egymás alatt, fölött elsuhanni, idomaikat változtatni, mintha félnének, hogy itt kapja őket valami. Némelyiknek veres volt még a szegélye a távoli gyulladás lángjától. Az úgy sietett a többi közé fúrni magát, azok pedig futottak előle, hogy őket is meg ne gyújtsa.

A sötétben rendetlen csoportok látszanak az utcákon gyülekezni, amik csendesen húzódnak a kastély felé.

A csárda szobájában gonosz tanácskozás foly a kastélyban alvók megrontása felől.

Három külön nézet küzd egymással. Numa Pompilius nyílt, hősi támadást kíván, mint illik a derék szarmaták epigonaihoz, kőfaltörő kosokkal és ballisztákkal s egyéb klasszikus harci szerekkel, mell mell ellenében, szemtől szemben az ellenséggel.

Iván mint gyakorlatibb ész sokkal jobban ismeri a maga népét, s több sikert vár a csendesen meglepő támadástól, ahol a harcosok titkosan bemásznak az őrizetlen erősség ablakain, bástyáin, s álmaikban lepik meg a gyanútlan őrséget.

A hóhér neje gúnyosan mosolygva ül a két tanakodó fővezér előtt a keresztlábú asztalon; vastag, izmos karjait összefonva, s halkan közbenevet, és magában dörmög.

– Tegyetek, amit akartok. Egyik sem ér semmit. A bivalyfogó orozva akar menni. És a nyomorék homlokegyenest.

– Hát te mit tudsz? – kérdi tőle Iván ingerülten.

– Én tudok valamit, és tudom azt titokban tartani; majd ha ti mind a ketten elbuktatok, én előállok akkor.

A vezérek féltékenyek kezdtek lenni a hatalomra.

Az első siker nyeri meg a tömegek szívét; ezt biztosítani kellett.

– Hívjátok be a bőrharangot! – szólt Iván az ajtó előtt álló őröknek.

A vén legényt betuszkolták.

– Téged ismernek a kastélyban a kutyák, ugyebár? – kérdé tőle.

– Ismernek, igenis – felelt a jó ember. – A Tiszát, a Farkast én neveltem magam. Mindennap adtam nekik kenyeret. Még a tarisznyámba is majd bebújtak, mikor odavetődtem.

Zudárné gúnyosan szólt Ivánnak:

– Téged még jobban ismerhetnek, nyúzó!

Iván egy kést kapott fel az asztalról, s beledöfte volna az asszonyba, ha Bodza Tamás el nem kapja a kezét. Ez ingerkedés nehezen esett neki.

– Ugyan, ne háborogjatok most.

Iván nagy nehezen le hagyta magát csillapítani, s folytatá a beszédet:

– Itt van e kendőbe kötve nehány húsdarab, oda tudnád-e ezt adni a kutyáknak szép szóval?

– Hogyne, csak a neveiken kell szólítanom, s odajönnek a kapualjához, kiveszik a kezemből.

– Tehát siess; hajtsd végre!

A bőrharang olyan jó ember volt, hogy semmi parancsnak sem tudott ellenszegülni. Elfogadta a megbízást, pedig tudta, hogy a kutyákat akarják megmérgezni.

Hanem vigasztalta magát azzal, hogy ezt neki élőszóval nem mondta senki.

– De hallják kegyelmetek, ugye, a nagyságos urat nem fogják bántani? – kérdezé gyámoltalan arccal Ivántól.

– Nem, öreg, nem.

– Meg az ifjú nagyságos urat sem.

– Azt sem, világért sem.

– Sem a hajdút. Látják, keresztfiam szegény.

– Azt sem, öreg, azt sem, csak siess.

– Ugyebár csak azt akarják megtudni, hogy igazán méreg van a kastélyban?

– Azt hát, ördög gyújtson beléd! Eredj már, mert kiütöm a fogadat!

A szegény bőrharang kotródott.

– Most hozzátok be a Mekipirost!

A szegény féleszű fiút betaszíták a szobába. Borzas haja egészen eltakarta a szemeit. Vigyorgott most is, és jókedve akart lenni. De beszélni nem tudott már, hiszen nyelve nem volt többé; akármit szóltak hozzá, ezt kiáltotta rá vissza:

„Hamamama!”

Ez volt nála öröm és helybenhagyás hangja, kérdés és felelet. – Mekipiros, gyere, igyál! – szólt hozzá Iván, szájához tartva egy szalmás butykost, mit a kínált le sem vett addig a szájáról, míg volt benne valami.

Azzal örvendve nyújtá azt vissza Ivánnak.

– Hamamama!

– Te bornyú, ide figyelmezz! Fel tudsz mászni egy szál kötélen akárhová, ugyebár?

– Hamamama!

– Ne kiabálj a fülembe. Hát majd egy hosszú kötélen felmászol egy háztetőre; tudod?

Az esetlen szörny úgy dörzsölte a tenyereit örömében ez indítványra.

– Azután azon a kötélen fel fogsz húzni engemet magad után. Elbírsz-e?

A törpe csoda ujjongva rohant Ivánnak, s térdeinél átkapva a férfit, felemelte azt a levegőbe, úgy ugrándozott vele alá s fel, annak bizonyságául, hogy ez neki annyi, mint egy zsák pehely; míg Iván sokszoros cibálás és rugdalás által ki nem szabadítá magát kezei közül.

– Marha ereje van a fickónak! – szólt azután Bodza Tamáshoz, a zömök alakot fejénél fogva odaráncigálva elé, aminek az hallatlanul látszott örülni. Ha egy-egy kezét elkaphatta Ivánnak, azt úgy összecsókolta, hogy nem győzte az törülni a kabátja szárnyaihoz.

– Ez lesz az ágyútöltelék – súgá halkabban Iván. – Ha a kastélyban levők neszt kapnak, s észreveszik a cselt, Mekipiros megy legelöl; őt lelőhetik. Különben ez a fickó, meglássátok, még egypár golyóval a testében is felmászik a falra. Olyan ez, mint a béka.

Ezalatt visszatért a bőrharang, jelentve, hogy az ebek mind felfalták a nekik hányt koncot. Óh, igen szívesen vették.

– Akkor mehetünk! – szólt Iván, egy rozsdás katonapisztolyt dugva mellénye alá.

Zudárné kisietett gyékényes szekeréhez, felugrott az ülésbe; egy pillanatra hosszú, éles kés villant meg kezei között, amint végigpengeté, ha nem tört-e ki az éle, azzal eltűnt az ismét, senki sem látta, hová. Az ostort kezébe kapta, s a lovak közé vagdalt.

Az út a halálmadár ajtaja előtt vitt el. A vén boszorka kinn gubbasztott ajtajában, s mankójával mutogatva számlálgatta az előtte elmenőket:

„Egy, kettő, három. Egy, kettő, három.”

A hármasnál sohasem ment odább. Tehát minden harmadik kivető.

Amint leánya, a rektor és Iván elmentek előtte, felkacagott – Gyönyörű társaság! Egy tanító, egy hóhérlegény meg egy jó menyecske! Hová mentek ilyen sötét éjjel? Gyönyörűséges sötét éjjel. Egészen tolvajoknak, gyilkosoknak való; amilyet csak rablásra, gyújtogatásra kívánni lehet. Rajta, rajta. Üssetek a nagy urakra, öljétek le gazdáitokat; magatok jussatok aztán hóhérkézre. Így lesz szép a világ; mentül kevesebb ember lakik benne.

A zendülők nem merték őt bántani, pedig odaállt útjokba, s elég hangosan beszélt. Kikerülték mind szépen.

Bodza Tamás elosztá népeit az utcákra; elállatott minden kijárást a kastélyból, egy csapatot a kazalok mögé rejte el, másikkal a méhest foglalta el, harmadikkal a pálinkaházat, a cselédeket rövid ellenállás után megkötözteté és elzáratta.

A kastélyban semmit sem vettek még észre. Odabenn egy cseléd sem hált. Az ifjú úr az epemirigytől (így nevezték akkor az ismeretlen járványt) féltében nem engedte őket a kastélyban aludni; nem volt ott más, mint ő maga, az öreg Hétfalusy és az orvos.

Iván ekkor kiválasztott hatot a legbátrabbak közül: köztük a csőszt, kinek erdei lakán tartották a titkos összejöveteket, Hamzát, az egyházfit és Mekipirost, kinek be kellett dugni a száját, hogy ne kiabálja az örökös „hamamamát”.

Szegény Mekipiros; hajdan imádkozni is tudott, most pedig csak egy szótagot tud emlegetni.

Az udvarra nem volt nehéz bejutni. A kaput kinyitá a bőrharang, az ebek ott feküdtek a kút körül megdermedve, semmi sem árulta el a merényletet.

Most Iván egy hosszú, erős kötelet vett elő, azt hozzákötötte egy csomag spárgához, melynek végére egy darab halászólom volt fűzve.

A kastély ereszén körös-körül érccsatorna futott végig, mely a szegleteken ódivatú delfinek alakjain végződött. Egy ily delfinre felhajítá Iván a zsineget, s a visszaeső ólomnál fogva keresztülhúzta rajta a kötelet.

A terv igen szép volt.

Mekipiros fel fog mászni a kötélen; ért hozzá. Ő lesz az anima vilis, akin megtudják, ha alszanak-e a kastélyban, vagy nem. Mikor ő fenn lesz, elébb felhúzgálja Ivánt, aztán egyesült erővel a többieket. Azok a padláson keresztül belopóznak a kastélyba, s a belülről bezárt ajtókat kinyitják a többiek előtt.

Semmi sem lehet óvatosabban kigondolva.

Amint a kötél meg volt erősítve a csatorna egyik alsó foglalóvasához, Iván odalódítá Mekipirost, a kötél szabadon lebegő végét kezébe adva.

Kiáltani nem mert a kis szörny, csak súgva adá tudtul megegyezését.

– Hamamama.

A másik percben már a kötélen lógott, mint valami nagy csodapók, kézzel-lábbal kapaszkodva feljebb-feljebb; néha a fogaival is segített magán; nehány pillanat múlva fenn ült a rézdelfin hátán, örülve, hogy magához hasonló csodát talált paripának, s onnan kiáltott le egyet, mint a bagoly:

– Huhu!

– Hallgatsz! – szólt elfojtott suttogás hangján Iván. – Még elárul bennünket a fenevad! Húzz fel!

Iván két kezére csavarta a kötél végét. Mekipiros izmos rántásokkal húzta őt fölfelé, kurta karjaival oly könnyeden szedve fel a kötelet, mintha semmi teher sem volna rajta.

– Bárcsak leejtené! – dörmögé magában Zudárné.

Bodza Tamás is aligha nem kívánta ezt magában. Egyiknek sem tetszett az, hogy Iván terve sikerüljön, különböző okok miatt.

Azonban nem ejté őt le Mekipiros. Felhúzta egészen a tetőre, felsegíté őt kapaszkodni a rézcsatornára.

Iván alig érezte magát talpain, midőn hála helyett félretett bosszúsága jutott eszébe.

– Te vad marha, minek ordítottál az elébb? – súgá Mekipiros fülébe, s keservesen belemarkolt a kis szörny bozontos hajába, másik kezével betömve annak a száját, hogy ne kiálthasson.

E percben Mekipiros szikrázó szemekkel fordult vissza Ivánra, s átkarolva annak lábszárait, egy perc alatt lerántá őt magával a tetőre.

Mind a ketten végighemperegtek a tetőn, hanem Iván megkapaszkodott a rézcsatorna szélében mind a két kezével, s fenntartotta magát.

– Hamama, hamama, hamamama! – hörgé a bőszült szörnyeteg, mely mint valami nehéz bűnsúly, csüggött martaléka lábain, egymáshoz szorítva térdeit vas öleléssel, s beleharapdálva inaiba és rugdalózva, rángatva ellenfelét a mélységbe le magával.

Ivánnak a rémület elvette eszét.

– Segítsetek! – ordíta oly hangosan, hogy minden alvónak fel kellett rá ébrednie. – Segítsetek! Megöl!

– Tudtam, hogy ez lesz belőle! – szólt fogcsikorgatva Zudárné. – Maga árul el a gyáva. Vessz meg, ha élni nem tudsz!

– Cudar! – kiálta rá Bodza. – Nem tud meghalni szótlanul, mint egy Julius Caesar, midőn a közügyek azt kívánják, hogy hallgasson.

Iván kétségbeesetten vergődött a négyölnyi magasságban, s mindent feledve az irtóztató halálon kívül, rikácsolva kiabált az alant állókra:

– Segítsetek! A Jézus szerelméért! Emberek, ne hagyjatok elveszni! Leesem. Meghalok. Jaj, nekem. Hányjatok szénát alám; tartsatok alám egy köpönyeget! Irgalom! Irgalom! Bocsáss el, Mekipiros. Az isten irgalmára kérlek!

De Mekipirosnak nem volt az a szándéka, hogy magában zuhanjon le a földre. Óh, már egy óra óta örült ő ennek a pillanatnak; azért kacagott, azért ujjongott olyan nagyon. Nem bírta rejteni örömét. Ha együtt lesz kínzójával ott a szédítő magasban, egyszerre megragadni azt, lehengeredni vele együtt a tetőről; repülni egy ideig a levegőben, s azután elterülni a földön, összezúzva, szétszakadva, hogy azt se lehessen megismerni, melyik volt az egyik, melyik volt a másik.

És martaléka még megkapaszkodott esés közben, még hosszabbá tette a gyönyörűség pillanatát rá nézve; hallotta, hogy ordított segélyért, hogy vonaglott kétségbeesett menekvési vággyal, hogy könyörgött neki nagy esztelenül: „Mekipiros, jó Mekipiros, bocsáss el, zuhanj le egyedül!”

– Hamamama! Hamamama! – röhögött a szörnyeteg ádáz hangon, és rugdalta a falat lábaival, hogy hamarább leessenek, és ritka fogait beleásta martalékja combjaiba.

– Kegyelem! Kegyelem! Segítsetek! Nem bírom tovább! – hörgött odafenn Iván; karjain az izmok feszülni kezdtek a kettős teher alatt. Senki sem segíthetett rajta. Az alant állók átkozták, hogy ordításával felverte a kastélyt. A csatorna széle mind jobban csúszott kifelé erőtlenülő kezei közül; már az egyik keze levált róla; már csak fél kezével tartá fenn magát végső erőfeszítéssel.

– Hamama! – sikolta a szörnyeteg; azután egy veszett ordítás hangzott végig a magastól a mélységig, s azzal valami sötét gomoly bukott sebesen alá a földre: két egybeforrt tömeg, melyben talán két lélek is lakott.

Mekipirosnak alul kellett volna esni, de valami horogvasban öltönye megakadt, mely miatt egyszerre zuhantak mindketten a földre; oly szerencsésen, hogy egyik sem kelt fel onnan többet. Még csak meg sem mozdultak utána, mint a jó alvók, akik ott alusznak el, ahova fejüket letették. Csak Mekipirosnak volt még annyi ideje, hogy kínzója fülébe súghatta: „Hamama!”

Mit értett alatta? Azt elmondhatták lelkeik egymásnak a másvilágon.

A földön két mozdulatlan tetem maradt, semmi seb nem látszik rajtuk, de azért olyan halott mind a kettő, mint az a föld, amit most hánytak ki a sírból.

– Most lássuk, mit tud a másik? – dörmögé Zudárné, hátát egykedvűleg a szekér oldalának vetve, s karjait összefonva, mint valami türelmetlen hangversenyi művész, aki várja, míg a többiek elvégzik unalmas számaikat, s az ő programjára kerül a sor.

Iván legelső ordítására látható volt, hogy a kastély két szegletszobájában hirtelen világosság támadt, azután mind a két világosság összesietett a középső terembe, s ott ismét nehány pillanat múlva kialudt. Az ablakredőnyök hallható zörejjel záródtak le; csupán egy tábla maradt középen felemelve.

A megtámadottak készen voltak.

Most Numa Pompilius, most van jó mezejök a dicsőség versenyfutóinak; rajta, lábtókat a falnak, ütő gerendákat az ajtók ellen, kőzáport a tetőkre, ahogy az emberek, midőn kezdetben kitalálták a harcot, küzdöttek egymással; lármával, szitokkal, ordítással pótolva az ágyúdörgést! Ébren az ellenség.

– Előre, vitézek! Itt az óra, melyből számunkra az uralkodás napja virrad. Bátraké a diadal.

A fellázított tömeg semmit sem hallott e klasszikus buzdításból, úgy teletölte minden fület saját ordításával, s tolakodott az udvar belsejére.

Ekkor azon ablakból, melyen középett félig fel volt emelve a redőny, egy lövés történt kifelé, melynek csattanására egy pillanatig megnémult a rút ordítozás, s e szünet alatt erős férfihang kiálta ki a lázadókra.

– Ez még csak vaklövés volt. Ha el nem hagyjátok az udvart, golyókkal fogunk közétek lőni.

– Menjünk innen, édes atyámfiai, menjünk! – rebegé a bőrharang. – Ha Széphalmi úr őnagysága parancsolja. Nem jó vele tréfálni. Hatcsövű fegyverei vannak, mindegyikben három golyó. Még valamelyikünkben kár történik. Feleségünk, gyermekeink odahaza. Menjünk haza, édes atyámfiai. Majd reggel deputációt küldjünk.

A tömeg nagy része osztá ezen jó véleményt, s a lőfegyver iránti tiszteletből kezdett az udvarról kifelé húzódni.

Numa Pompilius a kétségbeesés dühével állta útját a hátráló seregnek.

– Nyomorult gyáva pribékek! Hát egy vaklövés elől visszahátráltok-e? Tömegestül, „sicut examen apum” egyetlen ellenség szavára. Pih! Gyalázat! Utálatos söpredék!

A harcvágyó főnök leköpködte az előtte elfutókat, s elhalmozá őket mindenféle válogatott magasztalással, végre maga ragadott egy fejszét, s azzal fenyegetőzött, hogy ha senki nem megy, ő egyedül fogja a kastély ajtaját betörni.

A bőrharang átölelte az indulatos hőst, úgy könyörgött neki, hogy ne kockáztassa ily vakmerőn az életét. Nem is engedte, hogy az udvarra bemenjen. Megfogta kezében a fejszét, és elszívelte azt az egypár rúgást, amit kapott tőle a huzakodásban.

Zudárné gúnyosan nevetett e tragikomikus jelenet alatt.

– Ugyan, miért nem fogjátok meg többen? Hiszen azt akarja, hogy ne eresszétek. Nem látjátok, milyen nagy bajába kerül magát azzal a nyomorék öreg emberrel visszatartóztatni, akit fél kézzel a földhöz üthetne, ha akarna. Menjetek az utamból! Nem férfiaknak való az ilyen tréfa. Az én anyám boszorkány volt, magam is az vagyok. Majd kinyitok én előttetek minden ajtót szerrel – szóval. Ti csak köszörüljétek a kést!

Azzal felbontá szekerén a gyékényt, mely eddig le volt erősen kötözve, s könnyeden, mintha csak egy pehelyvánkost venne kezébe, emelte le arról a kis Elizkét.

A gyermek kezei elöl össze voltak kötözve, s feje egészen beburkolva egy vastag gyapotkendőbe, melytől sem látnia, sem kiáltania nem lehetett.

Zudárné lebontá a lyánka fejéről a kendőt, s parancsolá neki, hogy egyenesen álljon.

Azután egy félig elégett viaszfáklyát vett kezébe, mely valami gyászmenetből maradt rája, azt kiütött csóvával meggyújtá, s a gyermek összekötött kezeibe adta, hogy fogja azt.

– Ennek az asszonynak az esze tisztul – dörmögé a borzas Hanák. – Világot gyújt, hogy jobban közénk lőhessenek onnan belülről.

– Ne félj, borzas! Nem fognak rád lőni. Húzódjatok a kapubálvány mögé. Majd én bemegyek egyedül az udvarra, s kihozom a kígyót a maga odvából puszta kézzel.

Az ostromlóknak nem kellett sok biztatás az elbújásra; amint Zudárné a kapu alá lépett a gyermekkel, mindenki elhúzódott mellőle, még Bodza Tamás is.

A gyermeket küldé elöl összekötött kezei közt az égő fáklyával. Maga úgy ment utána. Nem félhetett a golyótól.

Midőn a felnyitott redőnyű ablak elé értek, ott megállítá a gyermeket, s azt mondá neki, hogy térdepeljen le.

Aztán erős, felcsattanó hangon kiálta fel az ablakba:

– Öreg Hétfalusy, itt vagy-e? Ifjú Széphalmi, itt vagy-e?

E kérdésére nem válaszolt senki.

– Hiába magatokat eltagadnotok! Én pörölni jöttem. Folytatni, amibe apám belehalt, anyám belebolondult, a régi pert. Hoztam magammal törvényszéket is, akit nem fogtok megvesztegethetni. Most én vagyok a hatalmasabb.

– Takarodjál! – hangzott most egyszerre egy rekedt szózat az ablakból, melyben a vén Hétfalusy hangját lehete sejdíteni.

– Takarodjam innen?! – kiálta a némber dacosan. – Hát nem saját földemen állok-e itt? Hát ez a házszeglet, melynek ablakán zörgetek, nem az én ősi telkemre van-e építve? Nem enyim-e ez a föld? Nem enyim-e ez a kő, ez a fűszál, amire tapodok itt?

– Könnyen tied lehet örökre, nyomorult! – szólt egy másik hang, az ifjabb földesúré. – Ha nem távozol, rajta halhatsz meg. S egy puska csöve villant elő a redőnyök közül; a hóhérné észreveheté, hogy az egészen szívének van irányozva.

Hirtelen odarántotta magához a leánykát.

– Célozhatsz, Széphalmi! Azért hoztam világot is magammal, hogy lásd, hová célozz.

Avval kivette a fáklyát a gyermek kezeiből, s annak arcát megvilágítá vele.

– Ide nézz. Ugye, szép gyermek? Ugye, e kék szemek, e vékony ajkak hasonlítanak valakihez, akit valaha szerettél? Ugye, ezt a karcsú, szelíd teremtést kár volna céltáblának venni ostoba golyók számára?

A kifeszített cső lassankint aláhanyatlott.

– Mit gondolsz, Széphalmi – folytatá a némber, pokoli kárörömmel arcán –, hogy jutott a hóhér neje egy ilyen szende angyalkához, aki úgy hasonlít hozzá, mint az angyal az ördöghöz?

– Asszony! – sziszegé onnan belülről valaki. Azt sem lehete tudni, melyik volt; az öreg-e, vagy az ifjú.

Zudárné közelebb lépett, egészen az ablak alá.

– Akarjátok, hogy lassabban beszéljek? Megtehetem. Látjátok, már egészen közel állok, a puskacsővel el lehet érni testemet. De ti nem fogtok énhozzám nyúlni. Most én vagyok a vesztegető.

Azzal odatevé a leányka gyönge vállára izmos, nagy, széles tenyerét.

– Ez a gyermek most nyolcesztendős. Mikor ez a gyermek született, apja megátkozta őt, és anyja kidobta, és dajkája rábízta a nőstényfarkasra, hogy gyilkolja meg, vagy nevelje kölykének: ami mindegy. Bolond mese; a vén ordas elvette a porontyot, és maga nevelte fel; a vén hóhér nevelt ártatlan leánykát, és védte azt az erdők minden fenevadaitól. Érthető-e ez a mese?

Valami tompa nyögés válaszolt rá vissza.

– A ti házatokba pedig beköszöntött a villám, meglátogatta azt a veszedelem, hogy párjával volt benne a halott, és ki nem fogyott belőle a siralom. Nem átok volt-e az, ami rajtatok fogott? Átok fogott a házatokon! Mikor bezártátok magatok után az ajtót, akkor úgy sírtatok, hogy az a koldus, aki a kapun kívül hálálkodik, nem cserélt volna veletek.

Az ablakból nem jött semmi válasz.

A pokoli némber dacos alakját fényesen világítá meg a fáklya, mit a gyermek tartott kezeiben. Úgy látszott, mintha köröskörül ő vetné az árnyékot az éjszakára – a legfeketébb árnyékot.

Egész odalépett már az ablakhoz, úgy, hogy besugdoshatott rajta.

– Nagy urak, büszke urak. Rakjátok le azt a fegyvert kezeitekből, mert az meg nem véd titeket többé! Valami rossznak kell történni ezen az éjszakán, mert én ingyen nem jöttem ide.

Azzal kivonta keblén átkötött kendője alól azt a fényesre köszörült kést, aminek az élit oly gondosan próbálgatá az elébb.

– Látjátok ezt a kulcsot? Ez a kulcs a ti szívetekhez, ez a kulcs a ti palotátok ajtajához. Ez a kés lemetszi a ti büszkeségteket, és megaláz benneteket énhozzám le a porba. Engem agyonlőhettek itt. Az nem nagy mesterség. De abban a pillanatban, ahogy én elestem, ott áll anyám a hátam mögött, a vén boszorka, és tele torokkal fogja kiáltani a bőszült nép közé, hogy ez a leány amott kinek a gyermeke. És akkor tudjátok-e, hogy kinek a szívében áll meg ez a kés legelőször?

Mintha valami fájdalmas nyögés hangzott volna a sötét ablakból alá, hasonlatos azokhoz, amiket az elhagyott, elpusztult várkastélyok tesznek, ahol nyög és sóhajt az egész ház, és senki sem tudja, honnan jön az.

A némber halk beszéde alatt a néptömeg bátrabbjai lassankint beszállingóztak az udvarra, látták, hogy a nő nem fél, ez nekik is bátorságot adott, néhányan a ház küszöbe mellé mertek vonulni, onnan hallgatóztak, mit beszél ez asszony olyan suttogva. Ki tudna abból érteni valamit?

Zudárné odafente a palotaablak kőtalajához a kést.

– Három pillanatig van idő gondolkozni – szólt most fennhangon:

– Ha ti azt mondjátok: legyen vér, lesz vér! Azzal visszafordult, s ismét a gyermekhez lépett.

Ott állt az a palota küszöbe előtt, ártatlan, halvány arcán a vértanúk égi nyugalmával; az egész rémjelenet őt nem látszott rettegtetni. Egészen elfoglalta az a gondolat, hogy neki itt meg kell halni.

– Térdepelj le! – szólt hozzá a némber hidegen.

A gyermek szót fogadott, letérdepelt. Oda a kastély legalsó lépcsőjére.

– Imádkozzál!

A gyermek áhítattal emelé szemeit az égre, s pici kezeivel az égő fáklyát maga elé tartva, elkezdé az ájtatos zsolozsmát énekelni:

„Szeretem és áldom az Úristent,
Mert meghallgatá az én kérésemet.
Könyörgésemre hajtá kegyes szívét,
Melyért imádom őt mindörökké”

… Sokaknak úgy tetszett, mintha azalatt, míg a gyermek reszketeg hangja a méla dallamokat elzengé, a távolból, tán a tömeg között vagy valami rejtekben egy férfihang kísérné azt halkan, odább nyújtva a versek véghangjait, mint a templomban szokták.

Ki lehet az?

Senki sem tudta megmondani, honnan jön ez az ének.

Zudárné testén valami hideg borzongás futott végig. Ez a hóhér hangja volt!

Eh, őrült képzelet. A tűz közepéből csak nem jönnek sértetlenül elő az emberek, mint Nabukodnázár zsidó férfiai. Megkeményíté szívét.

Odalépett az ajtóhoz, s öklével megdöngeté azt.

– Csak három pillanat van a gondolkodásra, vén ellenség, ifjú ellenség. Nyiss ajtót, és jöjj elő!

A népség csendesen várta, hogy mi fog történni.

Miért nem lőnek azok onnan a biztos erős helyről? Micsoda hatalma van ennek a némbernek fölöttük? Igazán tud-e ez rontani a bezárt ajtókon keresztül, ránézéssel, ráolvasással?

„Egy, kettő, három!”

Még semmi nesz.

Ekkor a némber dölyfös tekintettel fordult a néphez, s átható szóval kiálta hozzájuk:

– Ha ők nem szólnak, majd szólok én. Atyámfiai, földieim! Ezek az urak itt a mi vesztünkre esküdtek. Ok ki akarják irtani a mi fajunkat, hát mi mért irgalmaznánk nekik? Most nem mi vagyunk az ő hatalmukban, hanem ők vannak a mienkben! Az ő tulajdon bűnök az én kezeimbe adta őket. Tudjátok meg, és tudja meg az egész világ, hogy e büszke nagy úr itten, az a Széphalmi úr egykor kiveté elsőszülött gyermekét. Ki a mezőre, ki a fenevadaknak; kiveté, mert félt a gyalázattól, hahaha! Tette ezt szegény ember valaha? A szegény ember megtalálta a gyermeket, a szegény ember nem ölte azt el, ahogy rá volt bízva, a szegény ember fölnevelte azt saját gyermeke gyanánt. És íme, most a hatalmas urak mérget hintenek a szegény ember ivókútjába, hogy vesszen el tőle minden ivadékával együtt.

A népség növekedő áhítattal hallgatá e vészes szavakat.

Zudárné figyelmét nem kerülé ki, hogy a kastély vasajtajába belülről kulcsot dugtak, s azt halkan elfordíták abban.

Most még hangosabban beszélt.

– Itt térdepel előttetek a hóhérasszony leánya. Ki szülte ezt, ki adta néki? Nagyságos úri kisasszony, aki nem más, mint Hétfalusy Benjámin leánya, akit az isten haragja ütött meg testvérgyilkos gyermekével együtt. Én neveltem és ápoltam a gyermeket, s mi volt a köszönet érte? Az, hogy most meg akarnak ölni mindnyájunkat e nagy urak; megmérgezik ételünket, italunkat, hogy eltemessék gyalázatos titkaikat. Íme, én kibeszélem azokat; tudja meg minden ember. Ez a leány Hétfalusy unokája. Ez a leány a mi hatalmunkban van, ha valakinek közülünk egy hajszálát meggörbítik a nagyságos urak, én e gyermek szívébe kést ütök!

A gyülevész kába zúgása hangzott fel ez ádáz szavakra, mik gonosz részegség mámorát terjeszték el a szívekben. Zudárné figyelmesen hallgatá, mint fordul másodszor is a kulcs a zárban. El volt készülve arra, ami következni fog.

A gyermek háta mögé lépett, annak szép, hosszú, szőke haját bal kezére csavargatva, s jobbjába görcsösen szorítva a kés markolatát.

Jöhet, aki akar.

– Istenem! Én istenem! – kiálta esengő hangon Elizke.

E pillanatban feltárult a vasajtó, s két szárnya kétfelé csapódott.

A feltárult ajtóban egy rém állt. Rémnek kell őt neveznem, mert nem hasonlított semmihez, ami emberi.

Halvány arc, minő a sírban fekvőké, fehér, zilált haj homlokán, szemei előtt, vértől aláfutott szemek. Fehér, éji öltönyére hosszú köpeny volt borítva, mely mint denevérszárny repkedett körüle.

Az öreg Hétfalusy volt az.

Mindkét kezében egy töltött pisztolyt fogott; azokat maga elé tartá, s amint az ajtót felrúgta maga előtt, rekedt hangon monda ostromlóihoz:

– Kijöttem; de ha valamelyitek ráteszi kezét a leányra, előbb azt lövöm agyon, azután a leányt.

Kár volt megijedni fenyegetésétől; hiszen kezei úgy reszkettek, és szemei alig látták már, ami előttük van.

Senki sem jött utána. Ő egyedül lépett ki az ajtón.

A bőrharang mégis megijedt, hogy fenyegetéseit teljesíteni foga, s odaveté magát az ősz ember lábaihoz és átkarolva annak térdeit, könyörgött hozzá:

– Óh, uram, én kedves uram, ne lőjön, az isten szerelméért! Tegye le a pisztolyokat, bizony senki sem fogja bántani.

– Esküdjetek meg, hogy nem bántjátok azt a gyermeket – hörgé Hétfalusy.

– Tegye le a fegyvereket! – hangzott a lázadók tömegéből.

– Akkor leteszem. Esküdjetek meg, hogy nem fogjátok bántani semmivel.

– Jól van, megesküszünk – kiáltának néhányan oda hátul.

– Ez a némber esküdjék meg arra. Ez maga – szólt Hétfalusy reszkető kezével Zudárnéra mutatva. Nem iszonyodott senkitől annyira, mint őtőle.

A némber mosolyogva forgatá a kést kezei között. Ravaszul lesüté szemeit, s féloldalt tekintve az öregre, válaszolt:

– Mire esküdjem hát?

– Az isten nevére; az élő istenére!

– Azt tudom. Nem az ördög nevére. De hogy mifelől? Mit fogadjak, mit ne fogadjak?

– Hogy e gyermeket, legyen az bárkié, akár az, akinek állítod, akár nem, sem te magad, sem cinkosaid közül senki bántani nem fogja.

– Egyebet ne fogadjak? – kérdé a nő halkan.

– Semmit.

– Például, hogy a te ősz hajszálaidból egy se görbüljön meg?

– Viseljen rájuk gondot a mindenható. Magamra semmi gondom.

– Arra tehát megesküszöm – szólt a némber; s izmos jobbját feltartva a fekete égre, elmondá az „isten engem úgy segéljen”-t –, hogy a gyermeknek semmi baja sem történik.

Hétfalusy azzal nyugodtan adta át a pisztolyokat a bőrharangnak, ki szépen kezet csókolt neki érte, s első dolga volt, hogy mind a két fegyvert kilője a levegőbe, nehogy valami kárt tehessen még velök valaki.

Abban a pillanatban szitkozódva rohant a lázadó csoport a védtelen földesúrra, kinek megragadták ősz fehér fürteit, erőtlen tagjait, s leránták a földre.

– Üssétek, törjétek össze a méregkeverőt! – hangzott mindenünnen, s a vérszemet kapott gyávák, előkerülve menedékeikből, bottal, cséphadaróval rohantak oda, hol a védtelen főúr feküdt.

A jámbor bőrharang nem szólt, nem csillapított senkit; hanem odaveté magát legázolt urára, s átölelve annak roskatag termetét, saját testével fedezé őt be a dühöngők legelső csapásai ellen.

Hiába ütötték, hiába rugdalták, az ő önfeláldozó háta elviselt mindent, s türelmesen felfogta az urának szánt verést.

Hiszen jó ember volt ő szegény, csak oly bárgyú ne lett volna.

– Félre innen! – kiáltozott Zudárné egyfelől, másfelől Bodza Tamás. – Nem szabad őt megölni. Szükségünk van rá, hogy éljen. Ne bántsa senki addig, amíg el nem lesz ítélve.

A két főnöknek sikerült lassankint elterelni a dühöngő csapatokat a főúr letiport testétől.

Felemelték őt a földről, megköték kezeit, s azután sovány, elszáradt karjainál fogva kifeszíték őt a palota rácskapujához. A durva kötél alatt a vér serkedezett a főúr tagjaiból; Hétfalusy Benjámin egy nyögéssel sem árulá el, hogy az neki fájdalmat okoz.

*

Hát, te férfi, ott a tűznek vermében, énekeled-e még zsoltáraidat odalenn, pengeted-e még ujjaiddal a pallos élét, mint valami szomorú hangszer húrját, mely csak egy hangot tud adni – és az olyan szomorú dal?

A beomlott ház tüze az alatta levő pincét is átfűtötte már, a bennszorult fogolynak menekülésről kelle gondolkoznia.

Az eddigi lángpattogás helyett már csak a parázs egyhangú zsizsergése hangzott füleibe; azt elhallgatta sokáig, amidőn egyszerre valami új hang voná magára figyelmét.

Nem messze búvhelyétől, elkezdett valami úgy szólni, mint a szélkelep, elébb sebesen pörögve, azután mindig lassúbbá váló ütenyekben egyenként pattantva.

Akik egy érckemence ajtajára figyelmeztek, tudhatják, hogy ez a hang honnan ered.

Mikor az ércet szétfeszített tűz lelohad, egyszerre összeereszkednek az érc kiterjesztett rostjai, s az pattog úgy, mintha érchúrokat szaggatnának.

A pince vasajtaja hangosan figyelmezteté gazdáját, hogy ott künn parázzsá vált a tűz, mely a ház körül halmozott rőzsekötegekből támadt; itt az idő a szabadulásra.

Zudár Péter még egy kupa sert bocsátott, odavitte az ajtóhoz, s végigönté azt rajta.

Hah, mily hangosan sustorgott, sziszergett az izzó érc a hideg nedvtől, mintha kacagna örömében, hogy ők ketten gazdájával milyen furfangos tervet gondoltak ki magukban.

A vasajtó még forróbb volt, mint hogy kézzel hozzá lehetett volna nyúlni, azonban a sarkainál besütő vérvilág sejteni engedé, hogy a kőbe vésett sarkfordulókból kiolvadt az odafoglaló ón, s most csak egy hirtelen taszítás kell az ajtónak, hogy az keresztülbukjék a küszöbön.

Zudár Péter hallgatózott az ajtón keresztül. Semmi emberi nesz. Senkinek sincs oka a szomorú hely közelében lenni.

A nyugtalanság sietésre unszolta.

Egy hosszú feszítőrúddal elkezdé az ajtót závárából kifeszegetni. Elébb, mint várta, kilódult az sarkaiból, s egyenesen keresztülcsapódott a még előtte füstölgő zsarátnakon, mint valami biztos híd egyik parttól a másikig a tűzpatakon keresztül.

Zudár Péter egy szökéssel kiugrott az ajtón, s azzal, mint az eszeveszett, futott el az égő háztól.

Sötét volt, nem látta senki; útjában nagy bógácskórók vetődtek eléje, tüskés fejű növényszörnyek; Zudár Péter úgy vagdalta le őket pallosával, mintha megannyi elítélt gonosztevő volna az mind. Akár egy bohókás gyermek, aki fakardjával háborút visel paréjbozótok ellen. Ha valaki látta volna, azt mondhatá rá, hogy őrült.

Csak akkor kezde magához térni, midőn egyszerre kutyaugatást hallott. A falu szélén volt, a legszélső házak körül.

Most kezde eszmélete lassankint visszatérni: a hűs éjjeli szél átjárta kábult agyát. Kezdett visszaemlékezni rá, mik történtek vele az elmúlt órák alatt. A lázadás, a gyermek elrablása, a fejére gyújtott ház, a pincében eltöltött szorongás eleven képekben támadt újra elé.

Hová lehetett a gyermek? Mit akarhattak vele? Megölték-e? Ezek voltak legelső gondolatjai. Azután meg az, hogy merre keresse, és mint szabadítsa meg. A legutolsó az volt, hogy mint álljon érte bosszút.

Még azt nem gyanította, hogy ki ellen lázadt fel amaz őrjöngő csoport. Azt hitte, hogy az egész rémtörténet egyedül a gyermek körül forog. Hiszen arról mindig meg volt győződve, hogy azt halálra keresik, el akarják ölni, s annál jobban rettegett tőle, mert nem tudta, miért. De azt tudta, hogy tulajdon nejétől kell féltenie legjobban.

Érezte, hogy itt most nincs idő panaszra menni a bíróhoz, a paphoz, a törvényszékhez, s elvárni a súlyos ítéletet, hanem itt tenni kell rögtön, keresni és ítélni és végrehajtani a bakónak magának, hisz azért van kezében az a pallos.

Amint ott állt egy kerítésnek dűlve, magában tusakodva, úgy tetszék neki, mintha a falu belsejéből hallaná azt az éneket, amit annyiszor elénekelt kedves védencével éjjeli álom előtt:

„Szeretem és áldom az Úristent!”

Hallgatózott. Ez nem volt csalódás. Valóban a zsoltár szavai voltak, és valóban a gyermek szava volt az.

Először azt gondolá magában, hogy a kedves gyermek valahonnan a túlvilágról, a mennyországból szól már hozzá, s ő is felemelé szózatát, és visszaénekelt, mély, rezgő hangjának visszhangot adva a csengő gyermekhangra.

Később azután az ötlött agyába, hogy tán a gyermek el van valahol zárva, s ez ének által akarja tudatni hollétét.

Egyszerre felrivallt az undok lárma a kastély udvarán. Száz meg száz bőszült férfi ordítása, kiknek szavából kihangzik a vérszomj.

Hétfalusy akkor adta át fegyvereit megtámadóinak.

Zudár Péter most már nem gondolkozott többé. Hirtelen felgyűrte inge ujjait, haját félresimítá szeméből, s futott a kastély felé. Egy hosszú utca választá el őt az úri laktól; nem akart azon végigkerülni, hanem amerre a kastély hegyes ormait látta, sövényeken, palánkokon keresztül törte magát egyenesen arrafelé, nem törődve az utána rohanó házőrző ebekkel, mik ez órában utálatos kardalt dúdoltak szerte az ilyen énekhez méltó éjszakának.

*

A felbőszült tömeg, melyet az ellenállás megriasztott, az engedékenység pedig még nagyobb dühre ingerelt, Hétfalusy lefegyverzése után a martalékul esett főúron kedve szerint töltheté undok dühét.

Meddő fáradság volt az!

Mi gyönyört ád egy kiszáradt fát kínozni, mely a bántalomra fel nem jajdul? Ostorozni a hallgató halottat?

A főúr egy jajkiáltással meg nem alázta magát.

Azt kívánták tőle, hogy vallja meg, miszerint a nemesség összeesküdött a parasztok kiirtására; erre hidegen válaszolt:

– Nem igaz!

Minden tagadó szavát embertelen kínzás követte. Hideg, érzéketlen csontot kínzának, mely újra azt felelte:

– Nem igaz.

A kastélyba berontó bőszült csorda, miután minden zúzhatót összetört, az ifjú Széphalmit és az orvost kezdte el keresni.

Azok jól el lehettek rejtve, senki sem akadt rájuk. Mindent felforgattak a szobákban, mégsem tudták őket feltalálni.

A vénnek bizonyosan tudni kell, hová rejtőztek amazok? Hétfalusy nem árulta el vejét és orvosát.

Hóhérai között különösen kitüntette magát borzas Hanák kegyetlen ötletei által; a főúr csendesen beszélt hozzá is:

– Emlékezel-e rá, Hanák, mikor tavaly betegen feküdtél, én tápláltam egész családodat. Mikor legnagyobb fiadat katonának vitték, én váltottam ki. Mikor vetésedet elverte a jég, én adtam gabonát, amin kiteleltél egész családoddal.

Borzas Hanák dacosan törülte meg e csöndes szemrehányásra véres száját, s utálatos büszkeséggel felelt:

– Semmi Hanák! Nem vagyok én mostan Hanák, mert én mostan kuruc vagyok.

A szegény bőrharang nem tudott segíteni urán, csak könyörögni tudott, hogy kínozzák inkább őt, ha tetszik; úgyis ő az oka mindennek, mert ő beszélt a méregről. Bár inkább meghalt volna tőle.

Zudárné mindezt gyönyörködve nézte.

Ott állt összefont karokkal kínzott ellensége mellett; a meleg vér gyakran arcára feccsent arról.

– Nem akar neki fájni semmi – dörmögé magában. – A paraszt ordít, ha bántják, ez meg hallgat, mintha több lelke volna, mint annak. Itt, e helyen veretted meg az én apámat. Emlékezel-e Dudokyra? Itt feküdt, ahol te most; te úgy álltál mellette, ahogy én most temelletted, és gyönyörködtél benne. De az én apám sírt, üvöltött a kínzás alatt, te pedig hallgatsz. Nem nézhettem, ahogy bántják, elbújtam a szobába, de oda is behallatszott ordítása; meghallottam két falon keresztül, és azóta húsz esztendő elmúlt; húsz esztendőn keresztül is hallom. Akarom, hogy sírj te is, és ne mutass ilyen hideg képet; ne csúfold hóhéraidat. Sírj, könyörögj nekik! Lássak könnyet szemeidben, mert addig nem vagyok boldog.

Hétfalusy tompa megvetéssel nézett a fúriára, és összeszorítá ajkait.

Azután mondott neki egy szót; egy lealázó, megbecstelenítő nevet, aminél gonoszabbat nőnek mondani nem lehet.

A némber dühösen sikoltva ugrott oda hozzá, s dühe első gondolatában szívébe akarta ütni a kést.

De mégsem úgy.

Arca elfehérült a dühtől, egész termete reszketett.

– Az is temiattad lettem! – hörgé elfullasztó dühvel. – De nem fogsz gúnyolni érte. Nézd, itt van unokád kezemben.

– Megesküdtél, hogy nem bántod.

– Megesküdtem, hogy meg nem ölöm; de azzá teszem, ami én voltam; és azt is esküszöm az égre, földre és a pokol minden kínszenvedéseire.

– Asszony! – lihegé Hétfalusy, és arcát elhagyta a kemény szilárdság.

– Ugye! – kiálta a némber elcsukló vad sikoltással. – A Hétfalusy család utolsó ivadéka oda fog illeni az utálat házaiba. Nézd, milyen szép! Arca, termete, szemei: ártatlan még, mint az angyal. Ah, ugye, sírsz már! De vért kell sírnod, ősz átkozott, mert amit mondtam, azt megteszem.

– Asszony! Ha istent hiszesz – hörgé az ősz ember kínlódva békói között.

– Nem hiszek! – kiálta az vissza dacos sikoltással.

Abban a percben úgy szökött fel a feje a magasba, hogy termete állva maradt, három hosszú vérsugárt lövellve fel üres vállai közül. A két kéz még kapkodott a levegőben, mintha vissza akarná vonni a szörnyű mondást, s védni magát szörnyű ítélete ellen, azután lebukott előre, visszafordult feje mellé, mely arccal az ég felé esett le, nyílt szája még beszélni akart, a nyelv még mozgott, tán irgalmat, bocsánatot akart kérni az égtől; de már késő volt; hangja nem volt a szájnak többé, a merev szemekről kétszer, háromszor is felnyíltak a szempillák, míg végre fájdalmasan lecsukódtak a halál álmára.

Az elítélt bűnös felett ott állt a bűnök büntetésének alakja – a bakó.


VisszaKezdőlapElőre