XVII. Az Úr szólott

A dühöngő némber istenkáromló szavai alatt senki sem vevé észre, hogy Zudár Péter a kastély udvarára érkezett. A sötétben, az általános zavarban feltűnés nélkül férkőzhetett asszonyáig.

Végighallgatá annak őrjöngő beszédét, az irtózatos fenyegetést. Látta a keményszívű főurat kíntól vonaglani nehéz láncai közt, látta szelíd gyermekét összeroskadni a pokoli némber érintése alatt, s azután – végezte, amire el volt hivatva.

Az emberek, kik a borzasztó pillanatban, mint az égből jövő villámot, látták fényes pallosát lecsapni, látták a némbert szörnyen megcsonkított testtel összeroskadni körükben, s vérét széthullani a körülállókon, és azután a bakó félelmes alakját ott mindnyájukhoz közel, kit megölve, eltemetve hittek, régen porrá égve szemeik láttára; egy ideig megkövülve álltak ott körüle, mint akiket elhagyott a lélek.

E rövid ideje a kábult megdöbbenésnek elég volt Zudár Péternek arra, hogy az elalélt leánykát fél kezével felragadja karjára, s másik kezével megfogatva véres pallosát, utat nyisson magának a kapuig.

A lázadók akkor tértek magukhoz, midőn őt menekülni látták.

– Utána! – kiálta Hanák, kaszáját ragadva.

– Utána! – ordíta a bőrharang, felkapva a fáklyát, s előreszaladva úgy teleszórta sziporkával az üldözők szemeit, hogy azok semmit sem láttak köszönetlen buzgósága miatt. Ahol végre egy szűk patakhídon kellett átfutniok, ott hirtelen elbukott, egypár utána siető keresztülesett rajta, a fáklya behullott a vízbe; Zudárnak ezalatt ideje maradt magát a leánykával együtt a patak partja alá elrejteni. Senki sem vette őt észre, csupáncsak maga a bőrharang, az pedig, amint lábra állhatott, elkezde torkaszakadtából ordítani:

– Előre! Amott szalad! Fogjátok el! Tartsátok fel!

És futott nagy igyekezettel, mintha valami nagy díjakat akarna elnyerni, amik az üldözött fejére vannak feltéve, ki ezalatt nyugodtan hallgatá, mint futnak el feje fölött a dobogó hídon keresztül százan meg százan, halált kiabálva fejére, s azután hosszú idő múlva hogy térnek ismét vissza szitkozódva, átkozódva, s panaszolják egymásnak, hogy nem bírták őt utolérni, de majd előkerítik.

Gondolta magában: lesz még idő, amikor meg fogtok engem találni, amidőn nem kerestek.

Az üldöző csapat növekedő dühvel tódult vissza a kastélyba. A bőrharang szidta őket, hogy mért nem siettek akkor oda, mikor már ő nyomában volt. Ő már kezében tartotta a kabátja szárnyát, de kénytelen volt elereszteni, mert nem segítettek neki, s az elfutott a kukoricaföldek közé.

Az ég is szürkülni kezdett már; hajnalodott, de harangozni elfelejtettek reggelre; a harangozónak más dolga volt most. Bodza Tamás parancsára félrehordták a halottakat az udvarról; Ivánt és Zudárnét, meg a szegény Mekipirost. Odaveték őket egy meszes verembe a ház hátuljában, hogy ne lássák hulláikat mások.

A főizgató titkos elégtételt érzett magában, midőn vágytársai így elvesztek mellőle. Ő maradt egyedül a téren, s azt hitte magában, hogy a sors tenyerén hordja őt, és amidőn kezébe adta az egész mozgalmat, kimondá, hogy csak az ész az igazi hatalom, mely uralkodásra van hivatva, és ez az ész – ő!

A tömegre hatni kellett. Valami nagy, emlékből kitörölhetlen jelenet által, mely az ünnepélyes magasság színét adja az eddigi aljas tombolásnak.

Bodza Tamás felállt a kastély lépcsőjére, onnan elmondá a csoportnak, hogy az igazság bajnokai győztek. És most ítéletet fognak tartani, régi görög szokás szerint a méregkeverők fölött. A nép cserepeket vegyen kezébe, két veder áll a tornác előtt, egyikben az élet, másikban a halál. Ki hova jónak látja, vesse szavazócserepét. A klasszikus idők osztrakizmusa ez.

– Ti lesztek az archonok, akik ítélni fognak, hogy lássa a világ, miszerint mi rend és törvény szerint gyaktoroljuk a hatalmat, melyet fegyvereink szereztek. Üljetek körül, és vezessétek elénk a vádlottat.

A csajhos népnek tetszett ez a mulatság.

Eddig csak olyan formában jutott ki számára az alkalom, meglátni a tekintetes törvényszéket, mikor valami vétségeért felvitték a vármegyére megvasalva, s két hajdú barátságos kísérete mellett odaállíták a zöld asztal végére, mely mellett fényes, kardos urak ültek, és olvasták rá a törvényt a nagy, kutyabőrös könyvekből; most pedig, íme, egy főúr áll a törvényszék előtt, és a bírák mind csimbókos hajú földiek, ott körül gubáikra letelepedve; akik nem is írnak, nem is olvasnak, hanem ítéletet mondanak, ahogy szívök szerint tetszik. Mind helybenhagyták Bodza Tamás indítványát, ki maga nagy tekintéllyel felült a tornáclépcső legmagasabb fokára, s inte alattvalóinak, hogy hozzák eléje a főurat.

Nem nagy fáradságba került az, meg sem kellett őt kötözni; amint eloldák a vasrácstól, összeroskadt, s úgy maradt, ahogy leesett.

Akkor feltették őt egy gyalogtargoncára, s úgy vitték az areopág elé.

Egy jámbor paraszt megszánta, hogy oly pőrén feküdt ott a hűs reggeli szélben, s ráterítette gubáját. Hanem azért ez is halálára fog szavazni.

Borzas Hanák azután oda állított a háta mögé egy vályogvető cigányt, hogy tartsa őt egyenesen, s ha vallani nem akar, integesse a korbáccsal.

Bodza Tamás előhozatta a kastélyban meglelt katulyát a vismuth-porokkal, s azt óvatosan felnyittatva, odahelyezteté a főúr elé.

– Te, nagy bűnös, felelj az én kérdésemre igazán. Miért küldték tehozzád a vármegyétől ezt a sok mérget?

Az ősz nemes hallgatott.

A cigány dühödten vágott galambfehér fejére a nehéz korbáccsal.

Ez ütés hangjára egyszerre elkiáltá magát egy haragos hang a mester háta mögött.

– Megálljatok! Megálljatok, ti ökrök, ti marhák, ti szarvasállatok!

Bodza ijedten ugrott fel helyéből, a bámuló néptömeg csudálkozva látta a kastély folyosójáról előrohanni doktor Sarkantyúst.

A derék férfiú jól el volt rejtve az ifjú Széphalmival egy kandalló vak fülkéjébe, s ott hallgatta az egész rémjelenetet, de mikor odajutott a dolog, hogy gyógyszerei miatt vádolnak valakit mérgezéssel, nem tűrhette tovább a hallgatást, kirúgta a szőnyegajtót, s kirohant a lázadók közé.

Az ifjú Széphalmi rémültében elájult, midőn rejtekét felfedezve látta, azt úgy voncolták ki lábánál fogva.

A tömeget újra vérittas mámorba hozta e váratlan öröm, hogy a két elrejtett üldözött is kézre került. Széphalmit addig ütötték, míg eszméletére tért, az orvost pedig odakötötték háttal Hétfalusyhoz.

Doktor Sarkantyús az egész tusa alatt nem szűnt meg a lázadókat szidni, kik ostobául gyanúsítják az orvosi tudományt, s iparkodott Bodza Tamást felvilágosítani, hogy mennyire tévedésben van e katulya tartalma felől.

Csak Széphalmi viselte magát méltatlanul; sírt, könyörgött, térdre esett, ígérte, hogy mindent ki fog vallani, csak ne bántsák, ne öljék meg. Ő nem bűnös. Szidta az orvost, amiért ez átkozott szerekkel ilyen veszélyt hozott a házra, s amiért rejtekhelyét őrült módra elárulta.

– Széphalmi úr – viszonza doktor Sarkantyús –, én önt igen silány embernek tartottam teljes életében, és ebben a hitemben megmaradok. Ha ön nyugton meg tudott maradni rejtekhelyében, midőn idekinn önnek egyetlen, soha nem látott leányáról beszéltek; tudta akkor lélegzetét elfojtani, tudott reszketni, tudta füleit bedugni, én meg tudok szembeszállni a halállal, mikor egy égre kiáltó hazugságot kell megcáfolnom. Tudtam én azt önről, hogy ön gyáva, még akkor, midőn egy piócacsípéstől elájult, s egy szemölcskivágásnál nem szégyenlett sírva fakadni. Ön gyáva, silány ember, én pedig nem vagyok az; én saját lábam csontját kétszer törtem el önkényt, mert rosszul forrt egybe, s kész vagyok még a nyakamat is kitörni, hogy az igazságot bebizonyítsam. Ez az én mondásom. Ki van hát itt, akivel beszélni lehet?

Az orvos még megkötözve is hatni látszott a tömegre. Bodza Tamás sietett szavába vágni:

– Azt állítja ön, hogy a nemesek nem mérgezik meg a parasztokat?

– Az is bolond, aki ilyent kérdezni tud.

– Tehát mi az, amitől az emberek országszerte halnak?

– Halnak az ő bűneik miatt. Halnak egy rettenetes ragálytól, mely benne van a levegőben, a földben, az ételben, italban, amit isten adott, a nappali forróságban, az éjszakai hidegben, és megöli az urat úgy, mint a szegényt, személyválogatás nélkül, mely meg fog benneteket is látogatni, ha ma nem, holnap, és kiveszi a dézmát házaitokból, és megtalál benneteket az erdőn, a mezőn, a lakadalmas házban, ha mindjárt minden nemesembert megöltök is e helységben; ezért okosabban cselekesztek, ha eloldjátok a kezeimet, és ki hagyjátok osztani magatok között ezt az áldott ellenszert, amivel isten segítsége mellett kikerülhetitek a bajt.

Bodza Tamás megütközve tapasztalá, hogy a lázadók egy része hajlani kezd a szóra; hirtelen római szobor állásba helyezé magát, s erős hangon kiálta:

– Doktor! Én azt mondom, hogy ön hazudik. Senki ne nyúljon e fehér porokhoz, mert ezekben a halál lakik! Ha azt állítja ön, hogy ez a por nem méreg – vegye be!

Ez ötlet visszhangra talált.

– Úgy van, úgy van; nyelje le, amit hozott, ha nem méreg. Az orvos nem szerette ezt a gonosz ajánlatot, de ezt nem volt szabad észrevetetnie.

– A halál onnan felyülről jő – szólt a mesterhez nyugodtan. – Az orvosság nem enni való dolog, hogy azt egészséges ember felkanalazza. Egyébiránt, hogy meggyőzzelek benneteket állításom igazsága felől, szívesen beveszek a vismuth-porokból.

Bodza Tamás maga ment oda hozzá, egy papírral beletöltött a megkötözött férfi szájába.

A körülállók odatolongtak körüle, és kíváncsian lesték, hogyan fog meghalni tőle.

– Nézzétek, hogy zöldül az arca – szólt a mester gonosz fantáziával ingerelve a nép képzelődését. – Mint merednek ki szemei! Hogyan sápad!

– Az én szemeim nem merednek, mester; hanem a tieid – szólt nyugodtan az orvos. – A te arcod sápad, reszket. Mondom, hogy a halál onnan felyülről jő, és nem az én poraimból.

Bodza Tamás tántorogva kapaszkodék a mellette álló Hanák karjába. Már korán reggel óta érzett valami kábító zsibbadást tagjaiban; néha facsaró görcs ragadta meg belső részeit, s olyankor mindig valami mondhatlan rémület támadt lelkében; de az mégis elmúlt mindig, s nem akart panaszkodni róla.

Most újra meglepte az a névvel nem nevezhető ijedség, melynek hatása alatt a legbátrabb férfi halálsápadt alakká lesz, mint aki azon ellenségét érzi közel, aki ellen nincs védelem.

Az orvos leghamarább észrevette kínzóján a facies hyppocratica borzasztó tüneményét, s midőn azt mondá neki: „Ime, a te arcod halálszínű”, akkor beletaszítá őt a megásott sírba, oly menthetlenül, mintha késsel szúrt volna szívébe.

A lázadók borzadva tekintének a mesterre, ki nehány percig ámolyogva állt előttük szörnyen elváltozott arccal, merev szemei körül ónszínű karikák, arcai beesve, ajkai elsárgulva, egész tekintetében a hűlt rémület torzképe; azután egyszerre felordítva bukott le a lépcsőről, s azon percben tagjai összezsugorodtak, úgy hengeredett az orvos lábaihoz, kíntól iszonyúan ordítva:

– Irgalom istene, irgalmazz!… Doktor, segíts rajtam, mert meghalok!


VisszaKezdőlapElőre