XVIII. Az előre megásott sírok

Hétfalusy Imre sietve érkezett meg a tábornok parancsával a zárvonalnál parancsnokló tiszthez. Az huszonnégy fegyverest adott rögtön a tábornok segédének vezénylete alá, nem tudhatva, hogy a többire nem lesz-e másfelé szükség.

Imre nem is mulasztott több időt azzal, hogy másik parancsnokhoz is menjen, hanem elindult a huszonnégy vitézzel egyenesen Hétfalunak.

Csak hárman voltak lovon, a tábornok segéde, Kamienszka és ő, a többi gyalog volt. A legnagyobb erőfeszítés mellett is betelhetett négy óra, míg Hétfaluba bevergődhettek.

E hosszú út alatt mindent elmondott Mária Imrének, amit családja felől tudott. Semmi sem háborítá beszélgetésüket, az út üres volt és nesztelen.

Amint az első csárdához értek, az is csendes volt már, ajtók, ablakok kitépve helyeikből, széttört hordók, üvegek, palackok cserepei az úton elszórva, közbe egyes vérfoltok, mikbe valaki begázolt, s messzire meglátszottak léptein a vérnyomok…

A kis csapat hallgatva vonult tovább.

Pár óra múlva az útféli erdők között három alakot vettek észre a cserje közt bujkálva, akik, meglátva a katonákat, megálltak, s egy közülök nagy sebesen iramodott feléjök; mire odaért, úgy elfáradt a futásban, hogy szóhoz sem bírt jönni; csaknem elbukott, ha Imre kantárjába nem fogózik.

Imre megismerte benne a jámbor bőrharangot.

– Mi történt, öreg? – kérdé tőle aggodalmasan.

– Jaj, ifjú uram, rettenetes dolog történt. Nem lehet azt szóval elmondani. Csakhogy ezt az ártatlant megszabadíthattuk bajjal. – Miféle ártatlant?

– Hát ezt a gyermeket, a nagyúr unokáját, akit Zudár titokban felnevelt, a hóhérné elárulta. De az is meglakolt már. Most ezt halálra üldözik. Én rejtettem el őket a híd alatt, s parasztgúnyát adtam rájuk, úgy szöktettem idáig az erdőn keresztül.

Kamienszka e szavakra leszökött lováról, s a gyermekhez futott, az egészen ki volt már fáradva, lábacskái összekarcolva, sebezve, csak Zudárba kapaszkodva bírt még előrehaladni.

A bakó megismerte áldást hozó ifját, bár annak más alakja volt most, mint akkor. Most harcolni jött ő. Lehajolt hozzá, és megcsókolta kezét. Mondá neki, hogy most már az ő kezei is tiszták, mert olyan vérben mosta meg azokat, melynek kiomlása kedves volt az isten előtt.

A parancsoló tiszt ágakból hordágyat készíttetett, s arra fektetve az alélt leánykát, négy fegyverest rendelt mellé, hogy szállítsák a kis csapattal tovább. Ott legnagyobb biztosságban leendett.

A bőrharang ezalatt mind elmondá a rémeseményeket, mik estétől reggelig történtek a kastély körül. Ő akkor hagyta el a helyet, mikor a doktor és Széphalmi is kézre kerültek.

Imre elfulladt az iszonyattól.

– Sietnem kell apámat megmenteni vagy meghalni vele – rebegé elkeserülten.

A segédtiszt marasztani akarta, hogy várjon, míg ők is odaérhetnek; nem hallgatott rá. Egyedül is kész volt a veszélynek nekirohanni. De hiszen nem volt egyedül. Ott volt mellette bátor kedvese: szerelemben egész nő, bajban egész férfi, és az nem maradt el tőle.

– Bátorság, bizalom! – biztatá őt, megszorítva kezét, s azzal a daliapár elvágtatott előre a gyepes úton.

*

Numa Pompilius elestével az utolsó maradványa is elmúlt a lázadásból minden rendszernek.

Az elbukott népvezér esete csak kétségbeejté őket, s nem tanítá semmi jóra; az ott halt meg fél óra alatt soha nem látott kínok között lábaik előtt; majd jajgató némberek vegyültek a tömeg közé, kiknek két-három halottjuk lett házuknál néhány óra alatt, a roppant helységet egy szörnyű jajkiáltás vette fel. Mindenki elveszté eszét, fenevad lett az ijedelemtől. Az utcákon hevertek a haldoklók, senki sem nyúlt már hozzájuk. Apa nem ismerte fiát, testvér nem testvérét többé… És mindezen irtózatért az uraknak kelle lakolni.

Úgy volt nevelve a nép, hogy mikor kalitját kitörte, saját gazdáit tépje szét.

Nem hallgatott többé senki vezényszóra, csak aki új ötletet tudott mondani, az volt a parancsoló.

A borzas Hanák jutott egy szörnyű gondolathoz.

– Ez a három nemes úr ne heverjen itt hiába; menjenek sírt ásni; ássanak sírt saját maguk számára.

Azzal eloldák kezeiket, ásót, kapát hoztak számukra, s kimutatták nekik a kastély udvarán a helyeket, ahol sírt ássanak maguknak; szép helyeket szántak nekik, egy-egy terebély vadgesztenyefa tövében.

Az öreg Hétfalusynak nem volt emberi ereje ily munkához, doktor Sarkantyús pedig határozottan kimondá, hogy őt, aki bolondul akar cselekedni, megölheti, de hogy ő tegye azt a bolondot, hogy saját magának még sírt is ásson, arra ugyan nem fogják kényszeríthetni.

Csak Széphalmi fogadott szót. Ő térden állva fogadta, hogy csak ne kínozzák, inkább megássa mind a három sírt magának és társainak.

A zendülők odanyomták kezébe a kapát, s gúnyolódva tanogatták, hogyan hányja ki a földet a veremből; azután belefektették, hogy mérje meg: elég hosszú, elég mély-e?

Úgy kacagtak e tréfának!

Egyszerre pariparobogás hangzott, s két lovag vágtatott az udvarra, kivont karddal jobbjaikban.

Olyan váratlanul jöttek, hogy csak a kapuban ácsorgó némberek sikoltozása értesíté felőlük a dühöngő csapatokat.

– Fiam! – kiálta, végső erővel felemelkedve helyéből az ősz nemes.

– Atyám! Atyám! – sikoltá az ifjú, s azzal a legsűrűbb néptömeg közé vágtatott, jobbra-balra osztva súlyos csapásokat, míg odatört atyjának kínzott teteméig, s ott elfeledkezve magáról és a pillanat minden veszélyéről, lerohant nyergéből, s ráborult atyjára, s átölelte őt zokogva.

Az ádáz nép egyszerre rárohant veszett rikoltással, amidőn egyszerre két lövés dördült el, s két támadó holtan rogyott le az apa és fiú mellé. Ezek Mária lövései voltak, ki azzal hirtelen leugrott lováról, s felrántá Imrét:

– Most vívni kell életre-halálra, és nem sírni, férfi!

Az ifjú hirtelen magához tért, felragadta kardját, s azzal a két bátor nekitámadt a gyáva tömegnek, s dühödt viadallal kezdte azt a kastély ajtajától visszaszorítani.

Nemsokára hárman lettek; a doktor vérszemet kapott, s midőn a figyelem elfordult róla, felragadta a neki szánt ásót, s úgy ütött vele nyakszirton egy szotyákot, hogy az menten elfeledt beszélni.

– Ide hozzánk, Széphalmi úr! – kiálta a vitéz doktor, a vívókhoz csatlakozva, de Széphalmi nem fogadta szavát; a megásott sír szélén térdre esett őrei előtt, úgy könyörgött, hogy ő nem bánt senkit, tehát őt se bántsa senki. Ott azután egy nagy pőröllyel ráütöttek a fejére, hanyatt beleesett a sírba, és meghalt.

Egy merész csapás után, mellyel Imre a leghatalmasabb pórlegény karját könyökben kettévágta, a támadók harckedve alábbhagyott, elkezdtek hátrább húzódni és távulról káromkodni. E rövid időköz elég volt arra, hogy a nemes vívók a kastély ajtajáig juthassanak, s azt maguk után bezárhassák, az öreg Hétfalusyt kiszabadítva gyilkosai kezéből.

Szerencsére benn a kastélyban egy sem volt a lázadók közül; nem volt már ott keresni többé. Minden porrá törve, széthasgatva, kiürítve; a nagyobb rész lenn a pincében dőzsölt, és mozdíthatlan állapotban volt.

Hétfalusy Imre ölében vitte atyját – most már édesatyját a pitvarba, egy felhasgatott szőrderekaljra lefekteté, s akkor átölelte őt, és az apa visszaölelte gyermekét, eltaszított, elátkozott fiát, és egyik sem tudott egy szót is szólni. Öröm volt az és fájdalom, mit névvel nem nevezhetni.

És most a védelemre!

Ők hárman az egész kastélyt meg nem védhették a visszatérő bőszült nép ellen, mely ha az ajtón be nem mehetett, felmászhatott az ablakokon; legcélszerűbb volt csupán egy szobát oltalmazniok. Erre legalkalmasabb volt a családi levéltár, vassal bélelt ajtajával.

Csak az volt a védelem célja, hogy a katonaság megérkeztéig fenntarthassák a nép ostromát.

Nehány pillanat múlva újra hangzott a zendülők ostromzaja. Kövek repültek be az ablakon, ütések csattogtak az ajtón; káromkodás, vad fenyegetőzés rivallt a tornácon. Az udvaron tolongó nép felemelte fejére a két agyonlőtt pórt, nehány véres arcú ember sebeit mutogatta; egy özvegyasszony, az elesettek egyikének neje, síró gyermekét tartá feje fölé, s ádáz keserűséggel lázítá a népet kegyetlen bosszúra.

Egy ablaka volt a védett szobának az udvarra, s egy ajtaja a folyosóra. Az ablak védelmére Mária állt, az ajtóéra Imre. Az orvos ezalatt hivatalához illő nyugalommal kötözé be Hétfalusy vérző sebeit, saját ingét tépve széjjel kötölékül.

A lázadók már elfoglalták a tornácot, a hátulsó ablakokról lopózva be a kastélyba; diadalmas üvöltésük visszhangzott a boltozatok között.

– Imre! – szólt az öreg nemes fiához. – Jer hozzám közelebb. Az ifjú odalépett szenvedő atyjához, fél térdre ereszkedve mellé.

– Isten úgy akarhatja – rebegé az agg –, hogy egy óra múlva mind a ketten ítélőszéke előtt álljunk. Igérd meg nekem, hogy nem fogsz engemet vádolni ott, hogy keserű atyád voltam, nem mondod el, hogy halálra üldöztelek. Fogadd meg, ígérd meg!

– Szerettelek, és szeretni foglak – zokog az ifjú, megcsókolva azt a reszkető kezet.

– Ne váljunk el egymástól sírva – szólt az öreg tovább. – Tegyünk úgy, mint akik örülnek, hogy egymást viszont feltalálták. Tegyünk úgy, mint mikor az apa megáldja fiát, aki elmegy a hosszú útra.

És akkor reszkető kezeit fia fejére nyugtatá, míg szemei az eget látszottak keresni, és néma ajkai egy emberektől nem hallható imát rebegtek a sors láthatlan urához.

– És mármost eredj arra a hosszú útra!

Mária odalépett hozzájuk.

– Munkára, barátom! A gonosz játék kezdődik! Ha fél órát nyerünk, egész életet nyertünk.

Hétfalusy suttogva kérdezé fiától:

– Ki ezen tünemény itt, aki másodszor száll le az égből mentségemre?

Imre tétovázva tekinte Máriára. A nő biztatólag nézett rá vissza:

– Miért ne mondanád ki? Én nőd vagyok; a hírhedett Kamienszka Mária, aki nem most van először a csatában. Bizalom, atyám, kebleden van fiad, egy óra múlva egyetlen unokád is ott lesz; gondolj az istenre, és ne csüggedj!

Hétfalusy megdicsőülten emelé fel kezeit arca elé, s indulattól meleg szóval susogá:

– Nem lehet, én istenem, hogy ez órában meghaljak.

Az ifjú és bátor neje megszoríták egymás kezét, azzal védállásaikba mentek, amire legfőbb idő volt már.

Az ostromlók beszaladgálva az egész kastélyt, végre ráakadtak a bezárt ajtóra, s azon percben vadállati véröröm üvöltésével rohantak annak feszítővasaikkal, míg más rész az ablak keresztvasait verte ki helyükből éles csákányokkal.

A védőknek gazdálkodniok kellett a lövésekkel, mert csak négy töltényük volt; a védelem eszközeit tartogatni kellett az utolsó percre; minden silány lélekre nem lehetett a halált elvesztegetni.

Az ostromlókat nem lehetett a halállal rémíteni többé. Mária több ízben odatartá a pór homlokához pisztolya végét, ki legjobban dolgozott a keresztvas kifeszítésével; az meg sem mozdítá fejét. A dühöngők legnagyobb része olyan ittas volt, hogy félni sem tudott. Benyúltak kezeikkel az ablakszárnyakat kinyitni; Mária odavágott a karddal a kézhez, s egy perc múlva megint visszanyúlt ugyanaz a véres kéz, csonka ujjaival. A seb sem fáj már többé.

Az az időszak állt be, amikor az ostromlottak percre kiszámíthatják, meddig tart még az élet, amikor az adott és vett csapások csak kicserélt pénz; amelyiké hamarább elfogy, az elveszett.

Mária tovább bírta védeni az ablakot, mint Imre az ajtót; egyszerre az egyik küszöb nagy zuhanással omlott be, s rést nyitott a kívül álló ostromlóknak, kik egyszerre a nyílásnak rohanva, hasztalanná tették az ifjú erőfeszítését a döngetett ajtót tovább fenntartani.

Mária meghallá Imre rémületkiáltását, s azon percben elfeledkezve saját veszélyéről, otthagyta az ablakot, és futott kedvese segélyére.

Nehány pillanatig dühödten erőködtek a lázadók betörni a nyíláson, a két villámgyors kard döfései legyőzték a durva erőszak túlsúlyát, a két vívó ura maradt a helyzetnek mindaddig, míg az ablak felül ostromlók be nem törnek, vagy hátulról le nem lövik őket.

Ezt minden pillanatban kellett várniok.

Mária rebegve súgá Imrének.

– A lövéseket tartogasd utoljára. Az egyiket az ellenségnek, a másikat nekem, élve ne jussak kezükbe.

Azonban az ablak ostromlói egyre késtek, az ajtó felül támadók is kezdtek széledezni; mindenki csodálkozva vevé észre, hogy a közeli lárma alábbhagyott, s pillanatnyi szünet állt be.

– Felmentőink jőnek! – kiálta Mária, s azon pillanatban hallani lehetett a riadó dobpörgést, mely a kastély felé közeledett.

A lázadók otthagyták az ostromlott ablakot, s a kapuk elé tódultak.

Az utolsó dobütés jelenté, hogy a katonaság a kastély elé érkezett.

Csak huszonöt férfi volt, azok is mind újonc ifjak, és ellenükben ezernyi zagyvalék csoport hirtelen szerzett fegyverekkel és annyi vérszomjjal, mennyi egy egész tábornak elég.

A vezénylő ifjú tiszt kis csapatja élén állott, s midőn körülözönlve látta magát a féktelen szilaj hadaktól, bátor hangon felszólítá őket, hogy térjenek házaikba vissza, tiszteljék a törvényeket, adják ki az elfogott urakat és lázító vezéreiket.

E bátor felhívásra kivált a tömeg közepéből borzas Hanák, s mellére ütve szólt:

– Nem térünk addig házainkba, amíg egy kastély lesz az országban; csinálunk törvényeket magunk, amilyenek nekünk kellenek, kiadjuk a fogoly urakat, de halva; ha pedig vezér kell közülünk való, fogj magadnak egyet, ha bírsz!

Szavainak nyomatékául megcsóválta borzas Hanák feje fölött a furkósbotot, s a tiszthez sújtott vele bolondul.

Ez kardjával felfogta a csapást, s azon pillanatban egy fiatal újonc úgy szúrta keresztül a kérkedőt, hogy a szurony vége a földben akadt meg.

E véletlent jeladásnak vette az egész kis csapat, s egyszerre sortüzet adott a lázadók sűrű csoportja közé.

És azzal vége volt a rémes tragédiának.

Egyetlen dördülés szétszórta az egész kísértet-tábort; halottak maradtak az udvaron, a többi szótlanul futott szét keresztül sövényeken, palánkokon, futott haza, elbújt, jámbor arcot öltött, megmosta kezét a vértől, és elhallgatott.

A megszabadultak ölelő karokkal fogadták bátor megmentőiket. Csak egy óranegyed még, és azok igen szomorú emberekre találhattak volna itten.

Doktor Sarkantyús azonban mindenekelőtt azt sürgeté, hogy az egész társaság siessen innen a székvárosba, mert ha megmenekültek a véres haláltól, utolérheti őket a sápadt halál. A dögvész iszonyú mértékben dühöngött már a helységben, a haldoklók künn fetrengtek az utcákon. Ő maga ott kívánt maradni, hivatalos kötelezettségéhez képest meglátogatandó azok házait, kik őt egy órával elébb összekínzák, s kiknek családjaik szenvednek tán odahaza ismeretlen nyavalya kínjai közt. Hanem kíséretül mindenesetre kikért magának egypár fegyveres embert, mert a „tatár legyen ott doktor, ahol a betegek megitatják az emberrel a saját orvosságát”.

Hétfalusy megérte, hogy elveszett unokáját megölelheté. A gyermek elfogadta őt nagyapjának, de arra kérte, hogy legyen ezentúl is a jó öreg Zudár az ő édesapja, aki őt oly nagyon szerette.

Hétfalusy némán intett fejével, s megszorító nagyúri kezével a hóhér durva tenyerét. Nem mondaná senki a gyermeknek, hogy bizonyára édesapjának hívhatja ő azt ezentúl is, mert aki valóban az volt, aki őt elvetette magától, az most irtóztatón eléktelenítve fekszik olyan sírban, melyet önmaga ásott magának.

Hétfalusy meg sem említé vejét soha.

Hintaját előkerítve, abba befekteték; a kis Elizke mellette ült, és ölében tartotta fejét. Óh, ő már nagyon megszokta azt: öreg embereket ápolni.

A hintót lóháton ülve kísérték Imre és Mária a székvárosig. Még egyszer kellett azután keresztülvágniok magokat gyülevész fegyveres nép csoportján, azontúl békében jutottak el a székvárosba.

A tábornok rendelést adott a határzár-pontokon, hogy ha Hétfalusy megérkezik, egyenesen az ő házához szállítsák. Határtalan volt a derék férfi öröme, midőn házánál elfogadhatá – egykor halálos ellenségét.

Most már megbocsáthattak egymásnak.

Hétfalusy megtudta, miért hagyta el a tábornok oly rögtön leányát, s a vas férfi hogyne bocsátott volna meg annak, aki őellene sokat vétett, de mindazért megszenvedett.

A lélekizgalom fenntartá a roncsolt test életét.

Hétfalusy még azután fél évig élt, testi sebei begyógyultak lassan, lassabban a lelkiek. Látta egyetlen fiát boldognak a legnemesebb, a legritkább nő szerelme által; látta kis unokáját szépnek, okosnak, szeretetre méltónak; érzett jótékony örömet, midőn ellensége családi boldogságában gyönyörködheték, és sokszor nevezte Kornéliát kedves jó lányának. Méltán is.

Egy jóltevő szélhűdés küldé őt haza az ő halottaihoz a hétfalvi családi sírboltba.

Imre nem maradt azontúl e vidéken.

Elutazott neje jószágaira, a kis Elizkével együtt, s elhagyta örökre e tájat, melytől oly szomorú emlékek száműzték.

Velük távozott el Zudár Péter is. Nem folytatta többé szomorú hivatalát. Ama mestervágás után többé nem vette kezébe a pallost. Isten parancsára sújtott legutolszor, emberi parancsra nem akart többé halálkaszája lenni.

Ott Kamienszka jószágai közelében bérlett egy kis telket, ott ápolta virágait, dinnyéit, játszott a fehér galambokkal, tengeri nyulacskákkal, és eljárt a templomba mindennap, és énekelte áhítatos zsoltárait. Senki sem mondta volna róla, hogy valaha… A hétfalvi három ház pedig pusztulóra vált.

A magányos, elégett lak sohasem épült fel többé; az úri kastély nem népesült meg lakókkal, félt belemenni új család, mint amely házban kísértetek járnak. Ablakait berakták téglával, kertje elpusztult, lépcsői leomlottak; enyészet dolgozik rajta.

A mohos tetejű viskó tartotta magát legtovább. A vén kuvik alig bírta már tagjait, mégis elvánszorgott odáig estenként, hol a Hétfalusy család nagy, fényes sírboltja állott, s ott leülve a vasajtó elé, tartott mindenféle botor beszédeket, mintha valakivel feleselne.

– Lám, lám, öreg Hétfalusy, mondtam ugyé; én böjtöllek ki téged, nem te engem. Milyen kevés hellyel beéred most; milyen csöndes ember vagy most. Jóllaktál valahára földdel, olyan éhes voltál rá életedben mindig. Pihennél már, ugye, hogyha én nem volnék. Vagy bánod, hogy nem folytathatjuk a pörpatvart? No, majd ha én is megtalálom azt az ajtót, amelyiken te kimentél, akkor megint újra kezdjük…

Órákig elbeszélget ott ilyen ádáz, bohó szavakat, amikre senki sem ügyel. Ami por, az elnyugodott már, ami szellem, az megtért az égbe; nincs, aki feleljen neki.

A mohos tető is mindig összébb roskad; egyszer majd csak a vén kuvik is kimarad fészkéről, anélkül, hogy valaki elsiratná. Erdők vadait, mezők madarait ki vehetné számba!


VisszaKezdőlap