III. Gyermekgonosztévő

Azon ház, mely most Hétfalu közepén oly elhagyottan áll, nem volt mindig oly szomorú tekintetű.

Ablakai, mik most be vannak szegezve vagy téglával berakva, egykor virágokkal voltak tele; azok a fák, mik most körüle kiszáradva állnak, mintha urokat gyászolnák, s nem akarnának többé kizöldülni annyi iszonyat után, mi alattok történt, egykor gazdag árnyékot vetettek az alattok elhelyezett márványpadra, hol komor, öreg úr szokott estenként üldögélni, s gyönyörködött a pompás ibolyákban, mikkel udvara tele volt.

Gyönyörködhetett, hiszen szíve tövissel volt tele.

Ez volt Hétfalusy Benjámin.

Azon két ablak előtt, mely a kertre nézett, s mely most be van falazva, egyetlen szőlőtőke volt ültetve, melynek indái gyümölccsel rakodtan kapaszkodnak fel a háztetőig. Most elvadulva fekszik ez a földön, s éretlen egreseivel a közel bokrokra tekergőzik.

Ez ablakok sűrűen le voltak függönyözve. A sárga selyemfüggönyök beteges fényt árasztottak el a szobán, hol minden oly csendes, oly szomorú volt.

Beteg volt a háznál. Hétfalusy Benő leányának, az egykor oly kevély Leonórának kisfia, Ödönke.

Ezt a szegény asszonyt sok csapás érte. Lázas kalandok közt leélt fiatalság után férjhez ment a becsületes Zihanyihoz, s lett két szép gyermeke, egy fi és egy leány.

Ödönke és Emma voltak neveik. E gyermekek szüntelen civakodtak egymással; de hisz ez oly mindennapi dolog testvérek között.

Egy napon a kisleány eltűnt; senki sem tudta, hova lett. Keresték erdőkön, mezőkön, a közel tóban, szerte a vidéken, a kedvenc leány sehol sem volt.

Ödönke e naptól elkezde betegeskedni. Elveszté arcszínét. Étlen, álmatlan lett. Agynak feküvék, szüntelen a láz gyötré. Éjente félrebeszélt, s ilyenkor szüntelen Emmát, kistestvérét hítta, kiáltozá, és sírt, és megmereszté arcát és szemeit, mint egy őrült.

Az orvosok azt mondták, hogy a nyavalya töri. Gyógyíták mindenképp. Misem használt neki, napról napra rosszabbul lett, s apja, anyja reggeltől reggelig sírtak ágya mellett.

Éppen úgy, mint azon este, mikor künn úgy zúgott a szél, úgy csapkodta a jéggel elegy záport az ablakokhoz.

A gyermek sírt, nyögött az ágyban, künn ugattak a kutyák, fütyült a szél, az elszabadult kútostor nyikorogva himbálta magát az ágason, mintha kísértet énekelne odakinn.

– Ah – nyögött félálmában felneszezve a beteg –, Emma! Eresszék be a kis Emmát! – Nem hallják, hogy sír odakint! – Nem tud bejönni az ajtón! – Fázik, fél a sötétben. – Menjenek ki, nézzék meg!…

– Nincs senki ott kinn, kisfiam, édes, beteg fiam.

– Van, van, én hallom, hogy ott van, az ajtót kaparja, a kilincset zörgeti, a kutyákkal enyeleg; nem hallják, hogy nyög, édesanyám, édesanyám…

– Aludjál kedves betegem, nem jöhet ide senki, minden zárva van.

– Meghalt, meghalt – nyöszörgé hagymázosan félrebeszélve a fiú –, megölték a rossz emberek, mikor az erdőn járt virágot szedni. Követ kötöttek a lábára, beledobták a sárga tóba. Istenem, istenem! – Miért nem sietnek, mindjárt belefullad! Ah, istenem –, hogy vérzik a homloka… Ah…

A szögletben az apa térden állva imádkozott. Az anya könnyes szemekkel takargatá a beteg fiút, s az ősz öregapa mereven bámult maga elé.

– Hah! – Nem hallják, a kis Emma megint sír, nincs jól eltemetve a föld alatt, ki akar jőni. Csitt, csitt, ne menjenek oda, talán majd elhallgat.

Künn rázta a fákat a zivatar.

– Jaj – zörgetnek az ajtón. Engemet keresnek. Meg akarnak ölni. A kis Emmát hozzák. Istenem, ne hagyjanak! Mondják, hogy nem vagyok itt. Zárják be az ajtót! Apám, apám, ne hagyj!

Oly irtózatos volt a kétségbeesés e halvány, izzadó kór, gyermekarcon. Angyalokat szoktak kisgyermekek alakjában festeni. Ha valaha festőnek eszébe jutna négyéves gyermek arcával festeni ördögöt, elesett, elkárhozott lelket, ilyen lehetne az.

– Isten, könyörülj rajta, és vedd őt magadhoz – hörgé az asztalra roskadva arcával az öregapa. Nem nézhette a gyermek emberfölötti kínjait; míg a gyönge, elkeserült apa sírva nyögé:

– Egyetlenegy fiam, kedves szép reményem!

A gyermek futni, bújni akart, minduntalan felugrált ágyából, s irtózatos képeket látott, és azokról beszélt, s küzdött és vergődött magában, mint kit kígyó bánt belül.

– Jer leányom, fiam, jertek! – nyögé az öreg Benjámin, és letérdelt. – Térdeljetek mellém, imádkozzunk érte, ha bűneink büntetése megért, ránk szálljon az, ne e gyermekre.

S a három szülő letérdelt az ágy mellé, egymás kezébe tette kezét, és sírt, és az istent hítta, és gyógyulást kért.

E percben a kapun három erőszakos ökölütés hallék, az ebek vonítva futottak végig az udvaron, s éles sivöltő hangon hallék e szó: „Halál! halál!”.

Az imádkozó öreg fölugrott térdéről, dühösen, mint kin az őrültség üti ki magát, átkozódva kapta le fegyverét a falról, s kirohant az udvarra, és kereste, hogy kit lőjön agyon, ki kiáltott.

Tán ha az égből jött volna e kiáltás, az égbe lőtt volna! Ah! Az életért imádkozónak ámenére halált kiáltani!

És ismét hangzék a sivító hang: „Halál, halál!”. Éppen úgy, mint azt a kuvik szokta mondani.

A halálmadár ott állt a rácskerítés előtt, szemeivel az ablakokra nézett, fehér volt arca, mint a halotté, fehér haja lobogott a fergeteges éjszakában.

– Tiéd a halál, őrjöngő boszorkány! – ordítá rá Benjámin, s alig tízlépésnyiről rásütötte fegyverét.

A halálmadár ránézett, és meg sem mozdult. Benjámin kábultan ejté ki kezéből a fegyvert, nem jutott eszébe, hogy a golyókat ő saját kezeivel szedte ki abból, nehogy egy kárhozatos percben önagyát szakítsa szét velök.

– Mit akartál, Benjámin? – szólt sértő, nyugodt hangon a vénasszony. – Nem tőled jön a halál, hanem hozzád. Engem nem ölhet meg senki. A halál itt felejtett engem, nem gondol, nem törődik velem, hágy elevenen lélekké változnom. Vén vagyok és rút, a halálnak sem kellek már; az is jobb szereti a szépet, a fiatalt; a szép, ifjú nőket, mint a te leányod, az erős, derék férfiakat, mint vőd; a gyenge piros gyermekeket, minő unokád, s az olyan kövér, érett gabonát, mint te magad, kinek több már a bűne, mint a hajaszála. – Hétfalusy Benjámin, én láttalak téged fiatalnak, mikor házamból kipöröltél, s kivetted kezemből a száraz kenyeret is. Ugyan meghíztál tőle! De panaszos volt az árva könnyel áztatott kenyér, nincs rajtad isten áldása. – Megvénültél. Meghalsz. Nem hagysz magad után senkit, te temeted el mind, akiket szerettél. De én élve maradok, hogy sírodat meglássam. Kiböjtöllek a világból, hogy meglássam, hogy pusztul el minden, ami a tied volt. Ez a szép ház mint marad üresen – ezek a fák hogy száradnak ki egyenként – földeiden hogy osztoznak meg idegen emberek. – Eredj haza – úgysem sokáig fogsz itten lakni. Odakint majd meglátogatlak.

A halálmadár fölegyenesedék e szavaknál, még egyszer nagyobbnak látszék így, mint szokott összegörnyedve lenni; mankójával a temető felé mutatott.

A kutyák rémesen ugattak a ház háta mögül, és nem mertek előjőni.

A vénasszony ismét összehanyatlék. A kerítés mellett nagy rakás deszka volt felrakva, mankójával hozzáért:

– Mennyi szép koporsónak való fa! – mormogá magában, s dünnyögve, bicegve, mankójára támaszkodva odább ment. Hétfalusy Benjámin az udvaron ájultan feküdt, s midőn magához tért, nem bírt szólani többé. Nyelvét megütötte a szél. Másnap hajnal előtt, mikor a háznál mindenki aludt, egyedül, lopva, senkitől nem kísérve távozott el a háztól Zihanyiné, s a kerteken keresztül Magdolna viskójához sietett.

Ez az úri asszonyság mívelt külseje dacára minden babonát és kuruzslást hitt és használt, s e gyöngesége miatt nem első eset volt nála, hogy a vén javasasszonynál megfordult.

Ott ő magának kártyát vettetett, jövendőt mondatott, italokat főzetett, miktől a férjek hűségesek lesznek, szavakra taníttatá magát, amiktől a szúnyogok elvesznek, balzsamokat használt, miktől a bőr megfehérül, s hitte a vénasszony minden szavát.

Magdolna sokáig hagyta őt az udvaron várakozni, míg az ajtót kinyitá neki. Azt mondta, hogy sokat imádkozott, s behúzta maguk után az ajtót.

Az úri asszonyság leült egy szalmaszékre, és elkezdett sírni. A vénasszony pedig egy zsámolyra kuporodott, és gombát tisztított az ölében.

– Magdolna asszony, nem segíthet-e fiamon? – zokogá Zihanyiné.

– Nem.

– Mindenemet odaadom annak, ki őt meggyógyítja. Óh, ha látná, mennyit szenved, ember annyit nem szenvedett soha.

– Tudom; még fog többet is szenvedni.

– Egy orvos sem tud rajta segíteni.

– Számára nem termett gyógyító fű a mezőn, mindegy volna, ha balzsamban fürösztenék is.

– Meghal…?

– Jó volna lelkének, ha még csak meghalna.

– Hát mi van még a halálnál több?

– Elkárhozik!

– Te őrjöngsz! Egy gyermek, ki négy év előtt még angyal volt az égben, egy négyesztendős gyermek…

– Vétkezett, mennyi egy hosszú életre, s egy örök kárhozatra elég.

– Úgy annak a véteknek még nincs neve az emberek előtt.

– Van: átkozott és iszonyú. – Testvérgyilkolás.

– Irgalmas isten! – Ne halljam, amit mondasz.

– Minek kérdeztél? Én nem szóltam senkinek. Eredj haza, nagyságos asszony, az isten kegyelmét nem adják pénzért.

– És mégis úgy van. Szüntelen testvérét emlegeti. És – óh – milyen arca van olyankor.

– Tudom. Az utcára kihallik nyögése. Szegény ember gyermeke, ha úgy jajgatna, a kútba dobnák.

– Szólj; hol, mint eshetett az?

– Künn játszott a két gyermek a tóparton, én a túlsó parton szedtem a nárdusfű virágát. Egyszer egy partos sziklán a két gyermek egy szép virágot vett észre. Mindkettő sietett leszakasztani. A lyány hamarabb odaért, s amint leszakítá a virágot, a fiú elkezde vele civakodni, s amint egyet rántott rajta, a kisgyermek leesett a partról, fejét egy kemény fa gyökerébe csapta, s ott maradt mozdulatlanul. Elsápadva állt mellette a fiatal Káin, ijedten, elmerülve nézte, mint folyik testvére halántékából a vér. Látta, hogy meggyilkolta testvérét, s hasztalanul kérte, ráncigálta, hogy ébredjen fel újra. Azután elkezdett sírni, mint a kétségbeesés, nekifutott a tónak. Én láttam, mint tekinte le a vízbe, és sokáig nézett bele, tán bele akarta magát fojtani. Félt attól az arctól, mely a víz színéről felnézett reá tulajdon szétdúlt arcától. Lassan visszalopózék ismét; fehér volt, mint a halál, és ajka kékült. Széttekinte: nem látta-e valaki? Azután hirtelen felölelte az élettelen testet, s képtelen erővel vonszolta azt egy árokig, melyet sűrűn benőttek a bokrok, s ott betemette azt ágakkal és falevéllel. Még ekkor volt élet a lánykában; amint a fiú a ráhalmozott leveleket lábával letaposta, felnyögött, és azt mondta: „Ne temess el, Ödönke, Emma nem sír, Emma nem mondja meg mamának…”

– Óh, kedves kisleányom!

– A fiú, amint e szót hallá, elkezde futni, futott, míg aléltan lerogyott az erdőben, hol makkoló kanászok találtak reá, s azóta szüntelen a forró hideg leli.

– Álomnak is iszonyú!

– Igazat mondtál, ilyesmit csak a te családod érdemelt meg; testvérgyilkos már négyesztendős korában. A ti bűneitek siettetik a világ elmúlását.

– S hova lett kedves, ártatlan leányom picike holtteste?

– Másnap kerestem, de nem találtam; aznap nem mertem odamenni, mert féltem, hogy majd azt hiszik, hogy én öltem meg. Néhol egy-egy rongy akadt fenn a bokrokon kis, rózsaszínű ruhácskájából, meg egy kis, piros, aranypillangós cipő s a tarka szalagok, mik hajába voltak fűzve. Éjente sokszor hallom, hogy azon a tájon a farkasok ordítanak. Azok tán tudják, hogy hova lett.

– Bárcsak meghalna ez a fiú! – kiálta kétségbeestében az anya.

– Ha nem kívánnád is, meglenne. Vén ember tán meg tudna élni e lelki ráksebbel, de a gyermeket meg fogja az emészteni. Óh, a lélek férgeit nem hajtja el semmi orvosság.

– Sokáig fog-e még kínlódni?

– Ha nem akarod küszködését látni, állj meg ágya előtt, mikor kívüled senki sincs ott, vess keresztet magadra háromszor, s mondd neki a szavakat, miket haldokló testvére mondott: – „Ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír!” – és ő meg fog halni.

– Mint fogja apja siratni! Neki ez volt kedvenc gyermeke, nem a kisleány.

– Mint fogja öregapja siratni mind a kettőt. Neki kedves volt mind a kettő.


VisszaKezdőlapElőre