IV. Isten látogatásai

Sötét volt az egész vidék, fele múlt el az éjnek, az élet nem volt sehol.

De e sötétségben nem lakott az álom. Isten rettenetes szava elűzte azt az emberek szeméről, úgy mennydörgött az ég, mintha szét akarta volna morzsolni e ködös csillagot itt alant. – Ki bírt volna alunni ilyenkor?

Egyik villám a másikat követte. Ha néha a harsogás szünetet hagyott, lehete hallani a harangszót, mivel hitbuzgó népek szálltak táborba a világijesztő fergeteg ellen.

Hallgatva imádkozik ilyenkor minden lélek néma fekhelyén. Egy ablakban sem ég a gyertya, szembehunyva fekszik takarója alatt az álmából fölriadó, s bűnei jutnak eszébe, s azoknak büntetése – a halál.

Csupán egy háznál nem alszanak. Talán senki sem alszik ott a ház urától kezdve a házőrző ebig. A földesúr háza ez, ablakai mind ki vannak világítva, ajtajai zárva mind.

A kertre nyíló szobában egyedül volt az anya és beteg gyermeke.

A gyermek forrólázban volt, iszonyúan félrebeszélt; arcvonásai változtak minden percben.

És az anya minden szavát értette halálos lázálmának; azon vonások minden kifejezésiben feltalálta a gondolatot, melynek iszonyú változatai alatt egy férfiszív is meg tudott volna szakadni.

Mit kelle szenvednie!

Ki mérget vesz be, iszonyúan hal meg, egyenként szakadnak el erei; inai, ízei ropognak, velője összeég. Óh, de mi ez azon halálhoz, mi a megmérgezett léleké! Amabból tán van gyógyulás, emebből soha. Amazt tán bevégzi a sír, ezt az sem; innen is, túl is rajta átok az emlékezet.

Megbünteti az isten az apák bűneit a fiakban és az unokákban negyedíziglen. Beoltják vérük rosszaságát fiaikba; egyik nemzedék a másiknak adja azt át; nyomorék, mikor születik, bűnös, mikor eszmélni kezd, kárhozott, mikor meghal.

A gyermek homlokáról gyöngyözött az izzadság; olyan már három nap óta, mint a halál. Nem olyan, mint a halál! Mint valami a halál után.

Az orvosok azt mondák: lehet, hogy megél, de örök időkre tébolyodott marad.

Minő jövendő egy négyéves gyermekélethez! Terheül a világnak, terheül önmagának, a lélek halála után évtizedekig élni. Örökre tébolyodottul!

Jót tenne vele, ki meg tudná ölni…

Fogja-e isten tenni?… Vagy élve akarja őt hagyni, hogy az élő kárhozat arcával rettentő példát mutasson a népnek, eleven tanújelét büntető kezének?…

Elfogad-e váltságul ennyi szenvedést az apa, az anya, az öregapa összes bűneiért? Vagy amilyen hosszúk voltak a vétkezés évei, oly hosszúk leendnek a büntetésé?

Ki lesz, aki szenvedéseinek véget vessen?… Hallgatva ül ágya fejénél az édesanya…

Nem, ő nem teheti azt.

Hiszen ő mégis anyja neki. E fiatal virág gyökerei félig még az ő szíve földébe vannak nőve. Jótét volna ugyan rá nézve a halál. S tán jobban el lehetne őt feledni, ha már a föld alatt volna. De az életet nem adja ember, a halált sem szabad neki adni. Várnia kell, míg a kimért napok utósója eljön.

Pedig az csak nehány szóba kerülne.

A halálmadár megsúgta a bűvös mondatot, melynek hallatára a halál megjelen.

De ki merné őt ilyenkor hívni, mikor a mennydörgéstől a föld alapja reszket?

Szegény asszony!

Csoda, hogy ő is meg nem tébolyodik. Már sírni sem tud; keble mint piheg; nem volna jó embernek tudni, miről ő gondolkozik.

– Hívnak! hívnak! – rebegé a gyermek. – Fejetlen emberek. – Szaladnak utánam. – A fekete kutya kaparja a földet. – A halott keze kilátszik. – Szegény kis Emma!

Az asszony reszketve állt föl fekhelyéről, csendesen, nehogy zörögni találjon, állt fel székéről, az éjjeli lámpát az asztalon nem bírta elfúni; lélegzete kevés volt reá, leverte azt onnét, úgy oltá el.

Azután a sötétben az ablakhoz ment, megnézni: vajon be vannak-e jól húzva a függönyök, nem néz-e be valaki onnét kívülről, tűzszemekkel, mik keresztüllátnak a fekete éjen. Hah! Minőt villámlott a szeme közé! Azután ismét sötét lett; – senki sem látta – senki…

…Elhatározta-e magát?

Visszament lassan az ágyhoz. A gyermek rémségesen nyögött. Fájdalmas hörgése közt szavakat makogott.

– Milyen kék – a szája… Milyen véres – a homloka… Szegény kis Emma!

Az asszony odahajolt ágya fölé. Meg-megjelent kísértethalvány arca, amint néha a villámfény átlobbant az ablakon. …Elhatározta-e már magát?

– Szegény kis Emma… – nyögé a fiú.

E nyögésre a nő háromszor keresztet vetett magára, s tört hangon, elfulladt szóval mondá:

– Ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír…

Mint a szíven talált vadmadár sikoltása, oly hangon kiálta fel e szóra a gyermek; azután hosszat, nagyot sóhajta, és elhallgatott.

– Hah! – ordíta kétségbeesetten az anya, mintegy föleszmélve bűvös kábulatból, melynek hatása alatt szenvedett.

– Segítség, segítség! – s őrjöngve futott a csengettyűzsinór felé, mely a kandalló felett csüggött alá.

Megkapta az aranyzsineget, a csengettyű szólt, mint a lélekharang, midőn hirtelen földrendítő csattanás hallaték, a villám beütött a kandalló kéményén át a szobába, végigfutott, mint fényes tűzkígyó a csengettyű sodronyán; a csengettyű érce olvadtan hulla le; ekkor vakító fénnyel futott végig a csengettyűzsinór aranyos bojtján, s halk pattanással elenyészett.

A csattanásra összefutott az egész cselédség.

Rémült, ijedt arcokkal jövének egyenként, lepedőkbe, ágyruhákba burkolva, ki mit kaphatott magára hirtelen, mint kísértetek, fehér gyászruhában.

A szobában két halott feküdt, az anya és gyermeke.

Holt, sápadt tetemek; arcaikat úgy feledte a halál, amint kimúltak: a rémület és kétségbeesés pokol-kifejezésivel. Keserű jajkiáltás hangzott szét a házban.

Jött futva az apa és nagyapa.

Vijjongva, sikolta, mint valami soha nem látott vad, rohant halottaira az édesapa, a gyermektől az anyához és ismét vissza, csókolta, tépte őket. Kebléhez szorongatá, és üvöltött, mint kit az isten irgalma elhagyott.

Tántorogva, némán jött a nagyapa. Fehér ruhában, dúlt fehér hajakkal, mint kísértetkirály.

Nem tudott szólani. Szélütött nyelve egyetlen hangot nem adott kietlen bánatának. Térdre esett halottai előtt. Arcát fölemelte. Mint erőködött csak egyetlen szót szólani! Egyetlen fájdalmas jajszót, mely az egekbe hasson. És néma volt örökre. Szája mozgott, mintha beszélne, de nyelve hallgatott…

Óh, mennyit kellett e családnak vétkeznie, hogy annyit szenvedjen?


VisszaKezdőlapElőre