VI. Két famózus népnevelő

Egyik volt a kántor, tisztes Kordé Mihály uram.

Másik a rektor, Bodza Tamás.

Kordé Mihály uram talpig nevelt ember volt, leszámítva azon virtusát, hogy a bort rendkívül szerette, és sohasem tudá, hogy mikor van délelőtt, mikor van délután.

Életében sok mogyorófát elnyűtt, melyet konvencióképpen minden tanítványa maga tartozott beszerezni, de volt is láttatja. Kik az ő keze alól kikerültek, nem néha a vármegye ápoló kezei alá kerülve, meg sem mozdultak a huszonöt bot alatt. Annyira ki voltak készítve.

Az iskolaház éppen az ő házával nézett farkasszemet. Mióta felépült, azóta soha meszelve nem volt, de annál inkább teleirkálva a falu valamennyi ott megfordult sihederének kereszt- és vezetéknevével, mely után a később érkeztek nem mulaszták el szorgalmatosan asinust, csacsit és szvinyát regisztrálni – akiben festői hajlamok voltak, vörös krétával huszárokat pingált a falra, kétlábú fejeket, hat orral, egy szemmel, nagy tajtékpipával; néhol falhoz vágott kalamáris pecsétmaradványi s iszonyú bokréták cseresznyébe mártott ujjal festve, mikből csak itt-ott hiányzott valami, hol a falról a vakolatot az irodalom népe porzónak apránként lekörmölte.

A hosszú lágyfa padok, kidűlt-bedűlt oldalaikkal, összevissza faragva nevekkel és emblémákkal. Az ablakok jobbára kitördelve, s tört helyeiken beragasztva írott papirossal, az egész házban por és összegyűlt szemét. A szegletekben lelógó pókhálók szőnyegzete.

Ilyen szép volt Kordé Mihály uram akadémiai magazinuma, hol ő harminc év óta osztogatá a tudományt és a pofleveket. Mily sikerrel? Alább meglátandjuk.

Mikor a bakterek alunni mentek, s a kakas hajnalra kezdett kukorítani, akkor tért meg rendesen tisztes Kordé Mihály uram az ő díszes lakásába a kocsmából, s végigordítá a falut harsány éneklésével, hogy a falu minden komondora utána vonított.

Ez éneklés arra szolgált, hogy ezt meghallva otthon a tisztes kántor életpárja, előtte az utcaajtót jó korán kinyissa.

Mert noha kerítésnek nyoma sem maradt a kántor háza körül, de az utcaajtó még mindig ott állt a kapubálványokkal egyben, s Mihály úr azt tartá, hogy tisztességes embernek nem illik a kerítésen bemenni, mikor utcaajtó van – kerítés pedig nincsen.

Otthon aztán a feleségét egy kicsinyt megverte, egyet-mást, ami keze ügyébe tévedt, összezúzott, ordítva, káromkodva felfeküdt a padlásra, pipára gyújtott és elaludt és horkolt, mint egy vadártány.

Isten őrzötte, hogy naponként magára nem gyújtotta a házat. Reggel aztán, mikor a gyerekek begyülekeztek az iskolába, s elkezdtek iszonyatos zajt ütni, föltápászkodott a gyönyörűséges népnevelő, kirázta a szalmát a hajából; széttörülte a bajuszát, s emberevő képpel nézett szét a padlásablakból, nem jutva egyhirtelen eszébe, hogy hol van.

Bizonyosságba helyezvén magát afelől, hogy az iskolaház még mindig nem szökött meg előle, lecammogott, fogott két pálcát a kezébe, s ment tanítani.

A fiúk ezalatt egymással szörnyű hadakat viseltek. – Kinek képe volt lekarmolva, kinek az orra beütve, mikor a mester belépett, rendesen minden pad felforgatva, s ahány kéz, annyifelé cibálta a másik üstökét.

Amint Kordé Mihály uram beütötte a képes felét az ajtón, a kis zendülők rögtön szétröffentek, s iparkodtak helyeikre jutni, ahonnét is a nagy egzekutor egyenként előszólongatva szittyáit, a médiumon végighasaltatá, s saját becses kezeivel sorba vágta az egész klasszist.

Erre a commotióra egy kicsinyt kiment az álom a szemeiből, s mikor a fiúk valamennyire alábbhagytak a bőgéssel, kimért nekik arasszal egy nagy darab katekizmust meg valamiféle Hübnert, hogy azt tanulják fennhangon, maga pedig ment a pálinkásboltba. Onnan izent néha a fickókra dél felé, hogy már most hazamehetnek.

Azok aztán rontottak ki az ajtón, mint mikor a csürhét hazaeresztik, mindenik első akart lenni a hazamenésben, megfelelő rúgás és öklelőzés és ruhaszaggatás közben.

Vasárnaponként rendesen kikeresték a fickók, hogy hova mennek labdázni a lutrános gyerekek, ők is odamentek, összebeszéltek, vittek botokat magukkal, telerakták zsebeiket kövekkel, s azokkal ott ünnepélyesen összeverekedtek.

Akinek aztán hétfőn reggel a képe meg volt karmolva, vagy a feje beütve, azt Kordé Mihály uram lelkiismeretesen sós vízben áztatott virgáccsal még egyszer megverte.

Vasárnap kétszer templomba is elvitte őket, hol prédikáció alatt a padok alá bújva legyeket fogdostak, vagy pitykövekkel játszottak a kis múzsák, vagy ha igen szépen akarták magukat viselni, nekitehenkedtek a padnak, és aludtak keresztyéni módon.

De meg is látszott rajtuk a fölséges nevelés még felnőtt kamasz korukban is.

Ki a faluban a legügyesebb csirkelopó volt, ki legjobban értett a veremfeltöréshez, az bizonyosan Kordé uramnál járt iskolába.

Kit minden vasárnap kidobtak a kocsmából, kinek a fejét legtöbbször beverték, ki legtöbbet ült a vármegye tömlöcében, az is mind Kordé uramnál rakta le tudománya első alapjait.

Ki hazudni, tagadni legjobban tudott, ki legtöbb pálinkát meg tudott vedelni egy hajtókában, ki a feleségét legtöbbször megverte, ki apját, anyját ki tudta verni a házból, ki legrestebb volt a dologban, kinek legrondább volt a háza, ki legjobban ütötte, verte a lovát, ki legtöbbet ült a kalodában: az egytől egyig Kordé Mihály uramtól tanulta az életbölcsességet.

Ki is harminc év óta terjeszté ekképpen a tudományt Hétfalunak az ő helységében.

A másik népnevelő, mladipan Bodza, egy inkarnátus pánszláv.

Kevés ész mellé sok tudomány. Olyan ember, ki azt, amit hallott, mind megtanulta, de meg nem értette; féltudós, az emberi nem legveszedelmesebb osztályából.

Egy nap Kordé uram szokatlanul leitta magát.

Mikor azt mondom, hogy szokatlanul, az alatt azt értem, hogy szokása ellenére már éjfélkor azt sem tudta magáról, hogy fi-e vagy leány, s bőgőhegedűnek nézte a csillagos eget.

Künn volt a szőlőkben Csicseri Márton urammal a pincében borokat kóstolni, s ott úgy megverte magát mind a két férfiú, hogy bajos lett volna tőlök megtudni, mi nyelvet beszélnek.

Elindultak azután hazafelé, vállaikat egymásnak támasztva. Csicseri bíró uram talált egy árkot az országút mellett. Esküdött mennyre-földre, hogy az paplanos ágy, aminthogy ugyancsak bele is feküdt, és elaludt.

Kordé uram egy ideig húzta-vonta kifelé, hol kezénél, hol lábánál fogva. A bíró minden rántásra felserkent egy kicsinyt, szidta a feleségit, hogy miért vetette olyan alacsonyra a feje alját, de többre nem is vitte a dolgot; aludt, mint a káposztakő.

A kántor elhagyatva érzé magát ez idegen országban.

Előtte volt ugyan az országút, s a faluja csak vagy háromszáz lépésnyire, de a bor rossz kompasz az ember fejében, hol ide, hol amoda mutatja az északot.

Elhatározta tehát, hogy visszamegy a pincéhez. E becsülendő szándék következtében nekiindult ismeretlen hegy-, völgynek, belebódorodott a kukoricaföldekbe; neki kendernek, ugarnak, bejárt véghetetlen utat, mászott négykézláb árkokon, bakhátakon keresztül, belevágtatott a mocsárba, és keresztülgázolt rajta. Józan korában bizonyosan belevész, hanem a részeg embereket pártolja a fátum.

Végre is beletévedt az erdőbe, csörtetett keresztül-kasul cserjéken, bozótokon, mint egy szakállas farkas, meg-megfogta magát a kökénybokrok közt; utoljára egy rongyos csőszházhoz vetődött, melynek nyitva volt a kapuja.

Már ekkor nem ismert sem embert, sem állatot.

Az udvarból egy nagy lompos, renyhe komondor cammogott elibe, ki is midőn látta, hogy négykézláb közeledik felé valami ismeretlen állat – embernek csak nem nézhette –, odacammogott hozzá példátlan flegmával, s elkezdte körülszaglászni.

Kordé uram pedig fogta, átnyalábolta a nagy kuvasz nyakát, s kezdte azt összevissza csókolgatni, mondván, hogy „Kedves barátom, régi kenyeres társam, be régen nem láttalak, ismersz-e még édes, hajdani iskolatársam?” S ezzel oly konfúzióba hozta a nagy ebet, hogy az leült mellé nagy meglepetésében, s elfelejtett ugatni.

Kordé uram tökéletesen el volt érzékenyülve, s miután véletlenül feltalált barátját még egyszer összeszorongatta, vele együtt az udvarra becammogott. Panaszkodott neki, hogy földönfutóvá lett, hogy hivatalából elcsapták, hogy ezentúl barátja nyakán fog élni, sírt, rítt, és könnyeit törülte, és fogta a komondor farkát.

Ez pedig annyira meg volt lepetve, hogy magát semmiképpen fel nem tudta találni. Néha rávicsorította fehér fogait az idegenre, s morgott magában, de bántani nem merte. Alkalmasint félt, hogy jobban tud harapni, mint ő.

Így szépségesen beballagtak az udvarba mindketten négykézláb. A kutya megállt háromszegletű óla előtt, mit Kordé uram oda magyarázott, hogy a becsülettudó házigazda vendégét előre akarja bocsátani, mely ajánlatot ő érzékenyen elfogadva, bepréselé magát a szűk kutyaólba, míg a künn szorult kutya elbámulva ült le háza nyílása előtt, nem foghatva föl, hogy mely jognál fogva bitorolja ez idegen vadállat az ő ősi telkét.

Kordé uram pedig elkezde horkolni odabenn oly félelemgerjesztő hangon, hogy a kutya kiült az udvar közepére féltében, s ordított torkaszakadtából, mintha szurkot evett volna.

Ami ezután következik, afelől nagy a kétség, hogy Kordé uram szemeivel látta-e e dolgokat, vagy pedig részeg fővel álmodá, s eleven képzelődése oly erősen rajzolá azt emlékébe, hogy utóbb is valóságnak hitte.

A holdvilág lement, s a csőszlak udvarán nagy zaj volt.

Egy lámpás volt a félszer alá kitéve, körülötte tömérdek ember állt, sápadt, mogorva férfialakok, kik figyelve dugták össze fejeiket egy hosszú, sovány, kaputos ember körül, ki egy levelet olvasott fel előttük.

A felolvasó közellátó volt, s amint a levelet betűzgeté, egész arcát eltakarta a papiros.

Mi az ördög? – gondolá magában Kordé uram, amint kitekinte a kutyalak hasadékán. – Mit keres itt az én kollégám, a myops iskolamester? Ni, hogy húzza végig az orrát a papiroson…

Mit olvas? Szavait szélesen meghúzza, olykor kétszer is elmond némely dolgot, sokat rögtön tótra lefordít, azután ismét a szeméhez kapja a papirost, oly közel, mintha nemcsak látni, de egyszersmind meg is akarná harapni a betűket.

„Kedves sógor uram! (Ezeket olvasá a rektor a levélből.)

Sürgetve tudósítom kegyelmedet, hogy az ellenséges seregek már az ország határain vannak. Mi célja van az ellenségnek, azt nagyon jól tudja kegyelmed: ez országot haddal elfoglalni, a magyar földesurakat kipusztítani, s földeiket felosztani a parasztok között. Mit tevők legyünk? Parasztjaink haragusznak ránk, mert rosszul bántunk velök, kegyelmed főképpen nem sokat bízhatik bennök. Mikor a házát építette, három hétig folyvást robotoltak a jobbágyai; mikor fiatal volt kegyelmed, sok parasztembernek feldúlta a házi boldogságát, a közlegelőt elfoglalta majorsági földnek, a templommal sohasem gondolt, a papot egyszer megpálcázta, jus gladiit gyakorlott, noha nem volt rá hatalma; ott felejtette a tömlöcben négy-öt esztendeig a szegény legényt, azalatt üttette, verette; ha a szegény ember épített, nem adott neki sárt vályognak, nem adott nádat a tetejére valót, ott rohadt a deszka az udvara végében, s mikor két szegény fiú koporsóra valót lopott belőle az apjának, kiköttette mind a kettőt az égő napra, s iglicetüskével veretett a meztelen testére; egyik hatodnapra meghalt napszúrás miatt; kelmed egy béresének leütötte a csípejét, máig is nyomorék; kelmed mikor a birkái elhullottak, a bőreiket az iskolaházba rakatta száradni, ha mindezek a dolgok eszibe találnak jutni a kegyelmed jobbágyainak, rossz következhetik belőle. De mi többiek sem vagyunk különben. Misem gondoltunk soha népeink nevelésére. Felnőttek, megvénültek, a nyomorúságon kívül semmit sem ismertek életökben, s most bizony semmi okuk sem lehet rá, hogy bennünket szeressenek. Mit tehetünk mi, ha nyílt összeütközésre kerül a dolog? Ötszázezer nemes hússzor annyi paraszt ellen! Egyikünk feje sem marad ott, hova azt az isten teremtette. Nekünk védelmeznünk kell magunkat a kétségbeesés minden fegyvereivel. Most már késő volna a pórnépet hozzánk édesgetni akarni, mint ezt némely atyánkfiai akarják, kik most nyakra főre bort, gabonát osztanak ki alattvalóik közt, kórházakat alapítanak, a papokkal előre józanságra, istenben bizalomra, földesuraik becsülésére intetik a jobbágyokat. Most már késő. Ezzel csak gyanút gerjesztünk. Nekünk a halált kell segítségül hínunk. Azért is mi elhatároztuk titkos konferenciánkban, hogy a népesség rettentésére legelsőbb is kordonokat fogunk felállítani, minden határszélben katonai őrszem fogja megvizsgálni a jövő-menőket; ez azért lesz, hogy egyik faluból a másikhoz ne csoportosulhasson a népség; szükség azonban őket minden módon kevésíteni. Evégett küldök kegyelmednek ezen levelem biztos vivőjétől egy iskátula port; hintesse el ezt kegyelmed a szérűkön, a mezőkben, hol a tehéncsorda legelész, kiváltképpen pedig kutakba, melyekről az ivóvizet hordják. A nemes vármegye gondoskodott róla, hogy ahol e módszer nem sikerül, ott a megyei orvos erőhatalommal adassa be ezt a parasztoknak. Mi ugyanakkor nagy lármát fogunk ütni, hogy a szomszéd országból behozták a dögmirigyet, s az emberek halni fognak. Kelmed ezalatt, míg ennek híre megy, keríttessen egy nagy darabot a majorsági földeiből temetőnek. Ajándékozhat kelmed nekik, úgyis tőlük foglalta el. A harangok nyelveit szedesse ki, hogy felötlő ne legyen a sok halálozás. A templomban imádkoztasson e csapás elfordulásáért, s azalatt a porokat hintesse széjjel. Azért ásasson pedig külön temetőt, nehogy később ez a mirigy az úri rendre is elragadjon. Ezáltal két cél lesz elérve. Egy az, hogy a parasztság idebenn megritkul, és az egészet isten csapásának tulajdonítva, félni fog egy általános felkeléstől; másik az, hogy az ellenség azon hírre, hogy országunkban a dögmirigy uralkodik, félni fog táborával bejőni, nehogy úgy járjon, mint Senakérib király, kinek seregeit éppen így ölték el egy éjszaka, mint ezt a biblia tanúsítja.

Egyébiránt szíves jóakaratába ajánlom magamat, kedves sógoromnak szerető atyafia

Ligety Ambrus,
főszolgabíró.”

A levél hátára írva: Nagyságos Hétfalusy Bálint úrnak atyafiságos indulattal. – – –

– Istentelenség! Istentelenség! – ordítá vagy három-négy ember, míg a többi félelmetes bámulatából magához térni nem bírt.

– Csendesen, barátim – szólt a rektor csitítva. – Nem kell elhamarkodnunk a dolgot. Annyi bizonyos, hogy életünkre törnek, hogy el akarnak bennünket emészteni.

– Bizonyos! Miért olyan nyájasak most hozzánk? Miért osztanak oly bőven ennivalót? Eddig sem kértünk mi az uraktól alamizsnát, de amink volt is, kivették volna a szánkból, miért hízelkednek most? Mert félnek.

– Mert el akarnak bennünket veszteni. Tegnap is a pálinkaházban egy pohár pálinkát adtak innya. Láttam, hogy nem olyan, mint a többi, s hogy próbára tegyem, kenyeret mártottam bele, s a kutyának dobtam, és nem ette meg.

– Hát a papok miért prédikálnak annyit az isten csapásairól, a döghalálról, hiszen sohasem volt olyan jó termés, mint most; mint tudhatják ők, hogy halál lesz? Amit istenen kívül senki sem tudhat előre, csak aki ölni akar.

– Függesszétek fel ítéleteiteket, jó barátim! – szólt a rektor tettetett kegyességgel. – Látjátok, az isten keze mindnyájunkkal szabad, ő tehet nagy csudákat, minek eljövetele nem lehetetlen. Láthattátok az égi jegyekből, minő nagy változásoknak kell történni a földön. Nagypénteken a mádi hegy táján véres eső esett; nemrég három éjszakán át égő kard látszott az égen; a földön mindenütt csodálatos nagy gombák vetik föl magukat, miket ha leszakít az ember, rögtön kékre, zöldre változnak. Ég és föld érzi előre, hogy az isten keze nehezedik.

(Hogy a kő vágja le! – gondolá magában Kordé uram a kutyalyukban. – Hogy bolondítja a népet ez a népnevelő.)

– Láttátok, ugye, felebarátim, két hét előtt mint vándoroltak végig a patkányok fényes nappal az utcákon, mint szöktek meg a földesúr gabonatárából, s elmentek más falut keresni, s útonútfélen megdermedve hullottak rakásra.

– Ott van, ni – ordítá egy fülelő –, meg van mérgezve a gabona a magazinumban.

(Ott gebedj meg – ordítá magában a kántor –, a patkányok voltak megmérgezve, nem a gabona.)

– Pedig ezelőtt két héttel ebből a gabonából kaptunk mindnyájan kölcsön aratásig.

– Majd visszafizessük jó interes mellett – ordíta közbe egy, vasvilláját rázogatva kezében.

(Ez az én tanítványom, mert verekedhetnék – gondolá a kántor.)

– És én már ettem is e gabonából kenyeret; isten engem! Megkékült, mint a bolondgomba, mikor leszakasztják.

(Igen, balgatag, mert a konkolyosából és csermelésiből kaptál, az tette kékké.)

– S aztán majd szétvetett, mikor megettem.

(Persze, mert cupákossá sütötte a feleséged, s forrójában pofáztál belőle.)

– Meg vagyunk mérgezve, megettük a halált mindnyájan.

– Engedjetek szóhoz jutnom, felebarátim – szólt a kegyes rektor –, tudjátok, hogy én mindig javatokat akartam, de lássátok, ez a halálveszedelem más környékeket is meglátogat, miről talán csak isten tehet; van olyan falu, honnét minden házból halt ki két-három ember, másutt egész családok az utolsó szolgalegényig egymás után mentek; volt ember, akinek még ma kilenc fia volt, holnap kilenc halottja a háznál.

– Az urak gyilkolták meg azokat is!

– Úgy van! Mi szüksége volna istennek annyi holt emberre?

– Legyetek csak egy pillanatig türelemmel; én nem mentem az urakat, de igazságtalanul vádolni sem akarok senkit; ha van valami igaz e borzasztó vádban, előbb-utóbb napfényre jövend, s akkor az isten keze sem rövid.

– Köszönjük szépen, ha már egyszer a föld alá dugtak bennünket.

– Hozzátok elő azt a suhancot, aki ezt a levelet hozta.

Két legény egy farkasgúzsba nyomorított sihedert hozott elő a vállán, s a nép között letette.

– Ez az a drága madár, aki a halálizenetet hordja? – mondák a lázongók, körülállva a fickót; egyik a haját cibálta meg, másik a fülén rántott egyet, harmadik az orrát peckelte fel; mindegyik örült, felbőszített kegyetlenségének hűtő tárgyára akadhatni. A fiú hallgatott, és fogait csikorgatta.

Szegény Mekipiros volt. Az ő sörtés ábrázatja, az ő félállati arca, összekínozva, gyötörve. Nincs iszonyúbb, mint egy megkínzott állat, aki beszélni nem tud.

Egyike azoknak, kik őt ide hozták, a hóhérlegény volt.

Nehány szót sugdosott a rektorral, azután a megkötözött monstrum háta mögé állt, s arca hideg kegyetlenség színét ölté magára, ajkait beszítta, és szemeit kimereszté.

– Hallod-e, édes fiam – kezdé szelíd hangon a rektor –, ne gondold, mintha mi teneked bántásodra akarnánk lenni, mert hiszen te arról nem tehetsz, ami abban a levélben írva van; hanem ha azt akarod, hogy semmi bántásod ne történjék, felelj igazán, kényszerítés nélkül azokra, amiket tőled kérdeni fogok.

A hóhérlegény vonagló arccal néze feszülten a vallatottra.

– Ki adta teneked ezen levelet? – kérdé a rektor.

Mekipiros ült kétrétbe görnyedve, feje térdei közt, és nem vette észre, hogy hozzá beszélnek.

– Oda hallgatsz! – súgá rekedten a hóhérlegény, karjába csípve.

A monstrum felordított, de csak egy percre, azután ismét néma lett, arca nem változott.

– Ugye bizony, édes fiam, ezt a levelet neked egy úr adta? – kérdé ismét a rektor megfordítva a kérdést.

Mekipiros nem felelt.

– Fogsz beszélni, csoda! – rivallt rá fogcsikorgatva üldözője, s megrázta fejét izmos üstökénél fogva jobbra-balra, hogy a fiú eszéhez térjen.

Ez pedig ordított addig, míg a haját tépték, szemei egészen eltűntek, a feje szélesebb lett, mint hosszú; amint a haját elereszték, ismét vigyorgott, és nem felelt.

– Fiam, gondold meg, hogy mi neked bántásodra lenni nem akarunk, ha mindeneket megvallasz; ellenben kegyetlenül fogunk büntetni, amint megérdemled, ha átalkodottan megmaradsz hallgatásod mellett; ki adta neked ezt a levelet?

– Na, nyomorú kutya, mire tanítottalak? Ki adta neked azt a levelet? – súgá fülébe a hóhérlegény.

– Kend adta maga – felelt dacosan a siheder.

– Nesze, semmirevaló – ordítá dühösen a kérdező, s felrúgta a megkötözöttet –, még rám akarja kenni a vétket. Kötelet ide! Az ember arca fehér volt, mint a fal, tán féltében, tán dühében. A rektor is elsápadt egy percre.

– Igen, kend adta maga a kezembe, azt mondta, hogy fogjam rá…

– Nem hallgatsz, nyomorú!… Nézzétek… ez a parasztkölyök! Csak olyan rongyos, mint akármelyikünk, s rá hagyja magát venni, hogy saját földieit megrontsa. Elfogom, mikor a kútba fehér port hint, a kútban a víz még lángol, még bugyog a méreg erejétől, s imhol kitagadja magát belőle.

– Azt a port is kend tette a zsebembe.

– Jó, megállj, hát ezt az erszény aranyat is én tettem a zsebedbe? No, bámulj. Mondd, hogy tőlem kaptad, majd elhiszik; nálam szakajtóval áll az ágy alatt az arany, persze. A gyepmester ilyennel fizeti a legényeit, ugye?

– Ejnye, megátalkodott gonosztevő – kiáltá egy vénember –, kötelet neki, föl vele a fára, cégérnek.

– Nem, barátim, megölnetek nem szabad őt, szükségünk van rá, hogy éljen, mert sokat tud.

– De hát ki vele, amit tud.

– Ki fogja mondani… – szólt a hóhérlegény, s keresztbe vetett karokkal állt meg a fiú előtt… – Fiú… Tudod-e, hogy én hat esztendő óta vagyok hóhérlegény? Tudod-e, hogy én meg szoktam embert és állatot hidegvérrel kínozni és megölni? Emlékezzél arra a mosolygásra, amivel áldozatom kétségbeesésére szoktam felelni, s fagyjon meg a koponyádban a velő, ha rá emlékezel; amit csak átkozott mesterségem tudnom engedett, mindazt remekben elpróbálom rajtad, ha mindent el nem mondasz úgy, amint akarom.

– Én nem tudok már semmit.

– Semmit?

– Elfelejtettem, amire kend tanított.

– Hazug kígyó! Én tanítottalak valamire? Nézzétek ezt a kitanult akasztófa bimbóját; mindenképpen nyakamba akarja a maga bűneit varrni. – Hiszen majd eszedbe juttatom! – mormogá fogait csikorgatva. – Vigyétek őt oda a gerenda alá. A lámpást el kell oltani, mert akadna ember, aki ha ránézne, meg találná szánni. Tegyétek ide a tőkére. Hol az a kötél? Egy dézsa vizet, majd ha el talál ájulni…

E perctől fogva a kántor nem látott a sötétben semmit, de képzelete annál irtóztatóbb képeket feste az egyes elkapott szavakból, mik a félszer alul hozzá jutottak.

A hóhérlegény hidegvérű mormogása.

A rektor vallató szavai.

A körülállók dühös káromlása.

S egy-egy kétségbeesett felordítás, mit a monstrum hallatott, s melyre a kutya szűkölve ordított, s félve kaparta a kapu alját, hogy kifuthasson.

A kántort a hideg kezdte rázni.

– Mégsem vall a fertelmes csoda – ordítá a hajlékban egypár dühödt hang.

– Ne bőgj, hanem arra felelj, amit kérdek! – rikolta a rektor, türelméből kikapva.

– Kifáraszt a nyomorú – dörmögé a bakó. – Összeharapja a fogát, és szemem közé nevet, mikor a csontjai ropognak.

– Mondj igent, és szabad vagy. Eleresztünk.

– Még fölkacag rá.

Azután ismét sokáig lehete hallani, mint dolgoznak odabenn. Hidegvérrel, nekitürkőzve, mintha nagy, sietséges munkát végeznének, hallatszék a sok lábdobogás, az erőködés lélegzetfúvása.

A csoda ez idő alatt folyvást röhögött, és közbe nagyokat ordított, s szidta, akasztófáravalózta az egész gyülekezetet.

– Tüzes vasat ide – ordítá végre egy elmérgedt hang, s rögtön futottak hárman a konyhába; nehány perc múlva látta a kántor, mint szaladtak vissza a félszerbe, izzó vörös tárgyakat fogva kezeikben, mik szikrát hánytak a szélben.

– Vallasz-e? – hangzék odabenn.

A csoda rémesen felordított, s azután vad hörgése hallatszék… Az emberek egy percre elhallgattak odabenn, azután a bámulás és meglepetés hangán suttogák egymásnak:

– A kölyök elharapta a nyelvét…

A kántor használva az általános megdöbbenés pillanatát, kimászott a sötétben rejthelyéből, a kapu alatt az ebek nyílásán kicsúszott, s akkor elkezde futni; rohant, mint ki hegyről fut alá, futott behunyt szemmel, s reggelre háza küszöbén lelték félholtan összerogyva.

Mikor feleszmélt, odahítta néhány bizalmas jó emberét, elmondá nekik titokban, hogy miket látott; beszéde közben irtózattal fordult félre, mintha szemével látná a csoda véres arcát.

Azok pedig fejcsóválva mondák egymásnak, hogy bizony iszonyú dolog az, mikor az ember úgy szereti a bort, hogy három nap sem tud kijózanodni.

Senki sem jött arra a gondolatra, hogy valami igaz lehessen a dologban. Kordé uram nem most álmodott először rézorrú bagókkal.

Ha azt mindig elhitte volna az ember, amit ő beszélt!


VisszaKezdőlapElőre