VII. A vas ember

Vértessy tábornok több év óta parancsnokolt Magyarhon egyik felvidéki hadőrségi helyén.

Annyi idő alatt az emberek megismerkednek egymással; a katona egészen családtaggá válik, a városban úgy kezdik emlegetni, mint aki a többi úri rendhez tartozik, nagyobb mulatságok nem történhetnek meg nála nélkül, s az utcákon a polgári rendűek is köszöntéseket szoknak vele váltogatni.

Számos nagy jelentőségű szolgálatáért a megye kinevezi őt táblabírájának, a város elválasztja díszpolgáraul, s elvégre egyik legtekintélyesebb nemesi család egyetlen leánya, meghatva a derék katona jeles tulajdonai által, nejévé lesz, s ilyenformán a tábornok mint polgár és táblabíró, mint férj és földesúr a legerősebb kötelékek által fűzetik azon földhöz, melynek oltalma rá mint katonára van bízva.

Ismerői általában mind bizalommal vannak hozzá, jobbágyai hálálkodva emlegetik, mert irgalmasan bánik velök; a polgárok bámulják, mikor a tűzveszély idején kirukkoltatja katonáit, s saját maga mász legelöl az égő háztetőkre, a veszély közepéből osztogatva parancsait, mintha csak annyit törődnék az életével, akár egy kiszolgált közkatona; az iskolás nép örvend láttára, mert közvizsgálatok alkalmával mindig ott szokott lenni az ünnepélyen, s a legjobban felelőknek húszast és tallért osztogat, s biztatja őket, hogy egyenesen álljanak. Mikor találkoznak vele az utcán, úgy vetik hátra fejöket a kis múzsák, s úgy düllesztik mellöket kifelé, hogy gyönyörűség nézni. Aztán a tábornok nagyon is szereti a gyermekeket; sokszor behajítják az ablakát labdával, bigefával, még csak meg sem szidja őket, labdájokat is visszaadja. Gyermekek még, hadd játsszanak.

Társaságokban igen vidám, mulatságos ember, hölgyeknél finom és délceg udvarló, közhelyeken jó szándékú, értelmes és illő élcekkel fűszerezett beszédei által tünteti ki magát, a polgári osztály furcsaságai irányában türelemmel viseltetik, s viszont nem iparkodik arra a katonai különlét sajátságai által visszahatni. S ha mindjárt első tekintetre az ismeretlent tartózkodóvá teszi is e még akkoriban a katonai rangnál szokásos simára borotvált arc, de amint megszólal, e jó, tiszta kiejtésű, teljes magyar ércükben megmaradt hazai hangok, annál jobban megnyerik azt számára.

Hanem mindez csak a kaszárnya ajtajáig tart. A kaszárnya udvarán belül azután vége van minden barátságnak, atyafiságnak, komaságnak, patrónusságnak, táblabíróságnak, díszpolgárságnak és udvariasságnak s minden egyéb tulajdonságnak, ami az embert kellemetessé teszi. Itt Vértessy csak katona, a szigorú, hibát el nem néző, meg nem bocsátó, kérlelhetlen parancsnok.

A jó iskolás gyermekre nézve nincs kedvesebb biztatás, mintha azt mondják neki, hogy „majd eljön a generális úr, és megveregeti a válladat”, de a rossz gyermekre nézve sem lehet nagyobb fenyegetés, mint az, hogy „ha nem akarsz tanulni, majd elmégy te a generális úrhoz, s majd megveregetnek ottan vállodtul sarkadig úgy, hogy megjavulsz tőle”.

Annyi igaz, hogy a legkényesebb, makrancos kamaszokat, kiket minden iskolából kicsaptak, ha végre nagy, anyai sírás-rívás után beadták a tábornok tanodájába, azok egypár év múlva úgy kerültek ki onnan, mintha kicserélték volna. Pontos, rendes, férfias alakok lettek belőlük, emberségtudók és szófogadók, csinosak, mintha skatulyából vették volna ki. Hogy micsoda kikészítések történtek velök ott a skatulyában azalatt, azzal rendesen egyik sem szokott dicsekedni; hanem annyit a laikusok is gyaníthattak, hogy odabenn a kaszárnyában nemigen vesztegetik az időt a sok beszéddel.

Biz a tábornok a vétkes katonákat meg is vesszőztette, és nem kérdezgette tőlük, hogy ki fiai. A büntetés egyformán járt ki nála, mint az egyenruha, s a hadsorban nem ismerte meg az embereket, hogy „ez a komámuram fia, az meg a tiszttartómé”. Itt csak káplár, szabados és őrmester teszi a különbséget; a többi „legény”, aki ha valamiképp ki találja magát tüntetni azáltal, hogy a kabátja ronda, az rajta úgy kiporoltatik, amint csak illendő.

A tábornok a szolgálat alól sem igen szokott senkit felmenteni; a drága kadét uracskák csak úgy meredtek a silbakon a hétfontos puskával a vállukon, mint akárki más, ha a szíve szakadt is meg a nagyságos mamának, mikor azon kocsikázott; a kényes betegek sorsa pedig éppen irtóztató volt nála. Az úrfiak sohsem kérezkedtek egyszernél többször a kórházba. A nagyságos mamák kétségbeesetten futottak a tábornokhoz, s könnyezve mondák el neki, hogy ez meg emez úrficska halálos betegen fekszik a kórházban, engedje meg, hadd vitessék haza, vagy legalább hadd ápolja őt édesanyja a kórházban, hadd küldjön neki betegnek való gyönge ételeket, hadd járassa oda bizalmas háziorvosát! Semmit, semmit sem! A tábornok állig be volt gombolkozva, sehol sem lehetett a szívéhez férni. A „legénynek” jó helye van a kaszárnyában, kap illendő ápolást, mint őfelségének mindenik katonája, az ezred orvosa elégséges tudománnyal bír őt kigyógyítani. Rendesen azután négy-öt napon át folytatott egy tányér árpakása leves s négy lat komiszkenyér úgy kigyógyította az úrfit minden nyavalyájából, hogy soha annak többet semmi porcikája sem kívánt a kórházban mulatni, hanem inkább felvette a mindennapi kötelességeket.

Tisztei sem igen dicsekedhettek valami nagy engedékenységével. Irtóztató volt, ahogy el tudta őket foglalni egész nap; tanulmányok, hadgyakorlatok, írás, számadás, katonai ismeretek betölték a nap minden óráját; a kávéházak pipázótermei s az utcai verőfény nagyon ritka alkalmat találtak arra, hogy Vértessy tiszteit csoportokban leljék együtt. A tisztnek mindent kellett tudni, amit a tábornok tőle kérdezett, s nagyon rövid utasításokból saját esze után kiokoskodni a kivitel részleteit. Azt tudta mindenki, hogy legkisebb gyávaságot el nem tűr; amelyik tiszten sérelem esett, annak meg kellett verekednie, vagy ki nem állta az ott maradást. Ha pedig a városbeliek valamit megtudtak a párbaj kimeneteléről, akkor azért büntette szigorúan embereit, mert a dicsekvést a gyávasággal egyrangú hibának tartotta. Ez a szigorúsága aztán azt is eredményezte, hogy katonái iparkodtak békében élni a polgári renddel, miután egy kaputos emberrel végbement párbajnál meggátolni, hogy az másnap a város mind a négy végén közbeszéd tárgya ne legyen, csaknem lehetetlen dolog.

El is volt ismerve országszerte, hogy Vértessy ezredének tisztei a legmíveltebb, rendesebb és komolyabb férfiak, és hogy ez eredmény mind annak a „vas embernek” tulajdonítandó.

Erre a névre olyan könnyű volt rájönni.

Arc, termet és kifejezés úgy hozzá illett. Magas, egyenes tartású alak, széles vállakkal, domború mellel; a fő szinte kicsinynek tetszik e rendkívül kifejlett termethez, rövidre nyírt gesztenyeszín hajjal, arca erősen piros, álláig simára borotválva, két kis, félkör alakú szabályszerűen nyírott oldalszakállal; egyenes orr, kicsiny száj és éles, szürke szemek; és azután minden, ami ez arcon van: orr, száj, szemek, a legkisebb vonás is, egytül egyig kemény, szigorú katonai fegyelem alatt látszik lenni, melynek a parancsnok akarata ellen mozdulni nem szabad, melyre ha egyszer rá van parancsolva a szigorú, hideg érctekintet, az ajknak nem szabad megmozdulni az örömtől, szemnek elborulni fájdalomtól, szemöldnek haraggal összehúzódni, vagy akármiféle vonásnak gyaníttatni, hogy arra, aki odabelül lakik, valami befolyással vannak a körüle történő dolgok.

Különben ezt a megtisztelő elnevezést nem a békés időkből kapta a tábornok; hajdan Drezda alatt, mikor még alig huszonöt éves alezredes volt, érdemelte azt ki, amidőn csatatéri helyét oly keményen állotta meg, mintha igazán vasból lett volna öntve, s törhetlen ellenállása által egész szétzavart hadtestét menté meg a diadalmas ellen üldözése elől. Maga az ellenfél vezére mondá rá: „Ki az a vas ember ott, aki nem akar sem törni, sem hajolni?” Innen hozta még a vas prédikátumot.

Később azután, hol csúfolták, hol dicsőítették vele; lehetett kötekedésnek is venni, félelemnek is, hódolatnak is, ahogy mondva volt. Természetesen csak háta mögött, mert a kötekedéssel igen rosszul járhatott volna nála az ember, a hízelkedéssel pedig, ha lehetséges, még rosszabbul.

A vas ember előszobájában áll az ordonánc, kezében nagy pecsétes levéllel.

Egy magas, granátos termetű vitéz, keményen kipödört két hegyes, öklelő bajusszal, melyek úgy állnak előre, mint két veszedelmes szurony, két piros pofáján egy-egy kemény ránc vonul végig, élő tanúbizonyságaul, hogy a vitéz már nem mai gyerek. Álla meg van támasztva erősen a kemény nyakszorítóban, s csákója lekötve álla hegyére a viharcsatlóval. Kabátja fehér, mint a kréta, s gombjai úgy fénylenek rajta, mintha most hozták volna a boltbul; a melle közepén ott ragyog díszesen az a nagy rézérem, mire hajdanában olyan büszkék voltak a vén hadastyánok. A vitéz mozdulatlanul áll az ajtófél mögött, keblébe dugva egy nagy pecsétes levél; semmi íz sem moccanik meg rajta, sarkai egymáshoz nyomva, két tenyere a zsinóron, csak a szemei járnak néha lopva félre, de a nyaka akkor sem mozdul meg.

Járnak pedig a szemei félre azonképpen, amint egy kis tömpe leány, valami faluról hozott pesztonka, gömbölyű, ragyogó orcával, hátul leeresztett pántlikafarkú hajjal, jön-megy a szobában, mintha valami dolga volna ottan, s loppal felkacsingat a szál katonára, s látszik, mennyire szeretné neki mondani: félek ám én kendtül.

– Ugyan mér nem ül le, katona bácsi, no? Itt a szék, ni. – Meg is törülte a széket kötényével szépen.

– A volna szép – viszonz a hadfi –, ha az ordinánc leülne a generális szobájában. Majd készen volna a kurta vas.

– Hát mért jött, hallja?

– De biz azt nem kötik a te orrodra, húgám.

– A generális urat keresi? Odabenn van az asszony szobájában; menjen be!

– No, te szép emberséget tudsz. Az ordináncot beküldenéd a nagyságos asszony szobájába.

– Hát adja ide azt a levelet, majd én beviszem.

– Nem azt, húgám. Nem szabad az ordináncnak más kézbe adni a levelet, mint akinek írva van.

– Tud kend írni, ordinánc bácsi?

– Hát te tudsz-e? No, hát mit kérdezed másról? Ha írni tudnék, régen őrmester volnék.

– Mért nem teszi le azt a csákót? Nehéz lehet a.

– No, mármost, húgám, elég volt a szép szó: Fordulj! Indulj! Takarodj! Hínak a konyhában.

A pesztonka szaladt; a veteránt bosszantani kezdé már a sok együgyű indítvány.

Kis idő múlva visszabandzsalgott a kis, kurta leányzó, elébb csak a fejét dugta be a konyhaajtón, mintha kémlelni akarná, ha vajon nem harapja-e le az orrát az a nagy katona? Pedig így is elég pisze volt.

– Ordinánc bácsi. A szakácsné küldött három pogácsát magának.

– Hát jól van.

– Vegye el hát, no – szólt messziről nyújtogatva neki a tepertős pogácsákat, mint valami harapós ugatárnak, aki láncra van kötve.

– Azt nem tehetem – válaszolt szilárdul a hadfi.

– Hát nincsen keze?

– Az nincs. Hanem, ha akarod, hát beleteheted a tölténytartómba ide hátul.

– Ebbe ni? – kérdé a tömpe elbámulva. – Hátha puskapor van benne?

– Tedd közé, nem árt az annak.

– Nem sül ez el?

– Ha csak a te szikrázó szemeidtől nem.

A pesztonka félve nyitotta fel a katona táskája fényes fedelét, fel-felnézve rá, ha nem ijeszti-e meg, s aközben kíváncsian nézegette azt a sok furcsa gömbölyű dolgot, amiktől úgy szeretett volna félni.

A hadfinak ugyan nem volt szabad megmozdítani a kezét, de annyit mégis megtett, hogy a két ujjával hátra nyúlva, jót csípett a leány kövér karján.

– Ejnye, de rossz ember kend, katona bácsi.

– Elhiszem azt, nem is nőttem volna meg különben ilyen nagyra.

– Hát aztán tudja, mért küldte magának ezt a szakácsné?

– Azért, hogy megegyem.

– Jaj, be rossz ember kend. Mindenre olyan rosszakat mond. Azér küldte, hogy majd ha vesszőzés lesz, hát aztán megmondja neki.

– Szereti a szakácsné a vesszőzést nézni, ugyé? Szép mulatság is az. Hát te láttad-e már?

– Nem én.

– No, azt megnézd! Ez leányoknak való. Annyi úri asszonyság van ott olyankor, mint valami komédián.

– Jaj, csak már lenne mentül hamarébb. Nem lesz mostanában? Ugyebár azt a generális úr rendeli el? Ha én generális volnék, mindennap reggel vesszőztetnék, este muzsikáltatnék.

– Az nagyon jó lenne. Gyere ide hát, majd megsúgom!

– Igazán? – kérdé a leány a katona felé fordítva fél képét.

– De nem kiált a fülembe?

Mikor azután olyan közel volt a katonához, hogy az a fülébe súghatott, ez egyszerre kegyetlen mérges csókot cuppantott a piros pofájára.

A leány az ajtóig ugrott ijedtében, de ott megállt, kék kötényével dörzsölve orcáját.

– Maga ugyan rossz ember, ordinánc bácsi. Aztán még csak azt sem mondta meg, hogy mikor lesz hát vesszőzés?

– Ne búsulj, húgám. Lesz annál is szebb. Főbelövés lesz nemsokára.

– Főbelövés? No, az derék. Kit lőnek főbe?

– Katonát, húgám.

– Talán éppen kegyelmed lövi meg?

– Az bizony meglehet, húgám.

– Jaj, katona bácsi.

A tömpe leányzó el is pusztult abból a szobából, ahol olyan kegyetlen ember áll, aki még az eleven embert is meglövi, s odakinn a konyhában azután sokáig eltanakodott a szakácsnéval, hogy milyen mulatság lehet az, mikor valakit főbe lőnek. Akkor majd korán fel kell kelni, mert bizonyosan hajnalban történik meg; bárcsak el ne aludnák az időt, bárcsak ki volna már téve a főbelövendő a siralomházba, vajon mit véthetett? Hátha meg találnak neki kegyelmezni? De iszen az nem fog megtörténni, a tábornok nem ad kegyelmet senkinek; ha tulajdon fia volna, sem kegyelmezne meg neki, aki vétett; mert az „vas ember”.

A vas ember pedig odabenn ül neje szobájában, egy kis hímzett kartalan székecskén; átellenben egy magas, emelvényes dívánon neje foglal helyet, egy kis, finom, átlátszó asszonyka, olyan arccal, mint az alabástrom, s kezecskékkel, amikkel egy tízéves gyermek is meg volna csalva, ha osztályképpen jutott volna neki. Apró, epernyi szája alig látszik beszédre alkotva lenni, annál többet tudnak beszélni nagy, sötétkék szemei, mik e pillanatban arról beszélnek, hogy aki szeret, az nagyon boldog.

A vas ember ott ül előtte, két könyökét térdeire téve, s két karját előre tartva. Ezen a két karján van egy tekercs cérna kifeszítve, amit a kis, finom asszonyka nagy gyorsasággal gombolyít le onnan.

Csak egy kissé kellene a karjait szétfeszítenie, s az egész tekercs szétszakadna róla, de tud vigyázni, hogy a szál el ne akadjon, s nagyokat kacag fölötte, ha ügyetlenül hordozta karjait, hanem azután bocsánatot kér, és ígéri, hogy jobban fog ügyelni.

– Kedves édes. Van nekem egy régi kardom a francia háborúból; nem tudná valami hasznát venni?

Az asszonyka elneveté magát, olyan kedvesen tudott nevetni. Mintha az üvegharmonika harangjai ütődnének egymáshoz.

– Értem a célzást. Ha a gazdáját tudom gombolyításra használni, a kardját használhatnám olló gyanánt.

– Igazán mondom.

– Nem használ semmit. Önnek el kell várni, míg a fonal lejár.

– Természetes, azt én igen helyesnek találom. Nem is engedném másnak. A cérna tartásához nagy lelkierő kell, azt nem minden ember állja ki; akinek szédelgős a feje, az megbukik vele. Ez tudomány. Aztán én meg is esküdtem a pap előtt, hogy „véle tűrök, véle szenvedek”. Íme, tanúsítom. Ahol, ni. A fonal megint bogra akadt. Mármost, ha ezt a szobalyány tartaná, ön bosszankodnék, az én kedves kis feleségemnek pedig nem szabad bosszankodnia. Tudja? Nem szabad bosszankodnia.

Az asszonyka kibontá a bogot, a férj gyöngéden megcsókolá a közel jutott kezet; az asszonyka úgy tett, mintha észre sem vette volna, pedig tudta azt igen jól.

– Lássa, édes kedves, engemet ön tanított meg arra, hogy én önmagamat rendkívül derék embernek tartsam. Azelőtt, ha mondták, hogy Vértessy tábornok ilyen meg amolyan ember, én csak hallgattam magamban; beszéljetek, beszéljetek; én tudom, hogy Vértessy tábornok olyan félénk, mint egy gyermek; van egy dolog, amitől úgy fél, mint akármelyik iskolás gyerek – a cérnagombolyítástól. Mikor kisdiák voltam, kétszer szöktem el hazulról emiatt. És lám, az én kis feleségem felvilágosított engem, hogy Vértessy tábornok ettől sem fél! Tisztelet! Vértessy tábornok bátor ember.

– Persze, Herkules is a tizenharmadik munkája által lett leghíresebb, mikor Omphale asszonyságnál tartotta a fonalat karjain.

– Ez volt legnagyobb hőstette. Önök, delnők, nem képzelik, mekkora zsarnokságot gyakorolnak a férfinemen, mikor e rettenetes rabszolgaságra kényszerítik. Láncot viselni tréfaság, de mikor megkötik az embert szál cérnával, egy vékony fonálkával s azt mondják, hogy azt elszakítani nem szabad: ez kegyetlenség. Miért is nem találnak fel az angolok valami gépet erre a célra; törték a fejüket a gőzhajón, a nő-emancipáción, a négerek felszabadításán, hanem ettől a bilincstől, ettől!…

– Ügyeljen a cérnámra!

Valóban a veszélyes bilincsek nagy veszélyben forogtak, hogy a tábornok egy mozdulatával igen apróra fogja őket szakítani.

– Mindjárt elveszem öntül, ha szépen nem viseli magát. Ki látta azt: ennyit lamentálni egy kis cérnagombolyítás miatt!

– Óh, én nem magamért beszélek. Én szokva vagyok mindennemű strapáciákhoz. De különösen sajnálom a szegény ártatlan gyermekeket, akik e természet elleni járom alatt nyögnek. Csak vegye fel, kedves édes: egy olyan ártatlan, nyolc-kilenc esztendős fiúcska, akiben még olyan elevenen pezsg a vér, aki látja az ablakon besütni a napvilágot, hallja a pajtások lármáját oda kinn, amint labdáznak, aki szeretne maga is futni, hajigálózni és kurjongatni, szeretne birkózni és bukfenceket hányni, és azután ott kell neki állnia a szoba közepén, megkötve egy szál pamuttal és jártatni a kezeit, mint valami igen együgyű gépnek, és egyik lábáról a másikra állani és várni a véghetetlen cérnának végét. Csodálom, hogy a fiúk mind buták nem lesznek emiatt. Csodálom, hogy ezt a tanárok be nem tiltják. Ha énnekem gyermekem volna, annak nem lenne szabad cérnát tartani. Nem, az én fiam nem fog gombolyító gép lenni soha…

S úgy látszik, hogy már ez több volt a tréfánál, mert a derék hadfi egészen elfeledkezék a karjaira bízott tekercsről, s gyöngéd elragadtatással ölelé magához piruló kis nejét.

Az asszonyka türelmesen bontogatá ki a zavarba jött fonáltekercs labirintjait, s azután nagyot sóhajtva monda:

– Aközött még az élet és halál van

Ők tudják, hogy miről beszélnek.

A félbeszakadt munka ismét újra kezdődött; a vas ember most már egészen elhallgatott, csak arca öntudatlan derűjén látszott, hogy lelkét valami kedves eszme foglalta el, s most mulat legjobban, észre sem veszi, hogy a fonál lejárt.

Akkor azután azt mondja, hogy:

– Kezdjünk másikat.

Nagy mulatságát találhatja benne.

Az asszonykának most már gombolyítandó selyme is van. Ez magasabb jele a gyöngédségnek. A népdal is megbecsüli vele a szerelem rabját, midőn foglyul selyemszálra köti.

– Hanem, kedves édes, mikor én kisgyerek voltam, s aztán cérnatekercset kellett tartanom, nekem akkor a nénéim meséket szoktak mondani, azzal kárpótoltak.

– Szívesen.

– Tehát: „Hol volt, hol nem volt”.

– Volt egyszer egy leány, aki mindig halni készült.

– Aha! Ez aligha az óperencián túl volt.

– Szüntelen sápadt volt, és bóknak vette; ha azt mondták, hogy olyan fehér, mint a halál.

– Sok nyers kávét és krétát evett bizonyosan.

– Kérem, én mesét akarok mondani, nem emberszólást.

– Hallgatok.

– Néha annyira mentek bizarr eszméi, hogy táncvigalmakban fekete szegélyű, fehér ruhában jelent meg, fején mirtuszkoszorúval, ahogy a halottakat szokták öltöztetni; melltű gyanánt halálfőt viselt egy gyöngyszemből faragva, s dicsekedett, hogy kesztyűje egy megholt barátnéja koporsójából való.

– Nem követek el gyöngédtelenséget, ha mosolyogni találok?

– Nagyon kérem, hogy ne tegye azt; igen meg fogná bánni egy perc múlva.

– Ah, ah. Én ismertem egy embert, aki abba a hölgybe szerelmes volt.

– Annál inkább.

– És azután nagyon kiszeretett belőle.

– Ne siessen ön ítéletével.

– Dehogy sietek; négy évig tanulmányoztam ezt a pert.

– Mint alperes?

– Hol felperes, hol alperes. Azt a lyánkát nekem kellett volna nőül vennem. Óh, még akkor ön kicsike volt; ilyen pici kis leány, mint az ujjam, akkor tanult táncolni; fel sem tűnt.

– Ön az esküvő előtti napon hagyta oda ezt a leányt.

– E tettem okait, úgy hiszem, sohasem tudta meg senki.

– Azt mondták, hogy ön megtudta, miszerint Hétfalusy Benő, a lyány atyja, sokkal adós, s azért lépett vissza.

– Én ráhagytam a hírt; Vértessy tábornokra olyan jól illett az a vád, hogy pénzért akart nősülni.

– Önnek azután nagy ellensége lett a Hétfalusy család.

– Sértettek, de nem sebesítettek.

– Ön megbocsátott nekik érte.

– Nem törődtem velök.

– Mondja, hogy megbocsátott.

– Nem akarok magamnak hízelegni. Elfeledtem őket.

– Mármost folytassuk a mesét. Ezt a szegény családot nagyon súlyos csapások érték ez időkben.

Vértessy arca nagyon elkomorult.

– Kedves édes, attul tartok, hogy elszakad karomon ez a fonál, ha ilyen meséket mond. Ne szóljon nekem Hétfalusyék bajáról. Ha örömük van, engem nem érdekel; ha bánatuk van, arról se tudjak. Örökké keresve keresték a fátumot, nem csodálom, ha megtalálták; de nem akarok róla tudni; arra, hogy balsorsukat szánjam, nem vagyok elég jó; arra, hogy rajta örüljek, nem vagyok elég rossz. Ne erről, kedves Kornéliám.

Kornélia letette kezecskéiből a gombolyagot, levette férje karjairól a tekercset, s azután mellé ülve a kis zsámolyra, addig könyörge neki azokkal a kis kezecskékkel, addig simogatá velük arcát, míg az ismét felderült, s megadta magát, mint a jó gyermek, hogy nem bánja hát, hallgatja a mesemondást.

– Szegény Eliz, igen boldogtalan volt házaséletében.

– Pedig vágyai célját érte el benne.

– Nem értem. Ön, úgy látszik, mesémből többet tud, mint magam.

– Én csak a boldogságig tudom. Férje volt ifjúkori ideálja.

– Ezen csodálkozom. Valahányszor újabb időkben összejött velem, mindig tele volt panasszal, hogy minő szerencsétlen; én azt hittem, hogy Széphalmihoz csak dacból ment hozzá, midőn ön elhagyta.

– Megsúgok neked valamit, édes kedves, amit kívülem csak egy lélek tud még. Te nem fogsz szólani felőle senkinek, mert jó vagy, az az egy pedig hallgat, mert fél. Az a halvány delnő, aki úgy szerette a halált emlegetni, aki mirtuszkoszorúval járt a dalidóba, s fehér ruhát viselt fekete szegéllyel, egy vénasszony házában, rossz faluvégi viskóban szokott találkozni egy ifjúval, aki nem más, mint Széphalmi, mostani férje. A dolog oly titokban ment, hogy senki sem tudott róla semmit. A megbízott vén, nem tudom, mi okból, éppen azon a napon, midőn a hétfalvi kastélyban voltam már a menyegzőre készen, elárulá előttem e titkot. Úgy volt, ahogy mondá; az én halavány holdsugáram, midőn mindenki aludt a kastélyban, pórleány-ruhában, fejét virágos kendővel bekötve, egyedül suhan át a kert ösvényein a faluvégi házhoz, hol a kapuajtóban fiatal juhásznak öltözve várt reá kedvese. Óh, az régi, régi viszony volt. Én hallottam őket beszélni. Az első düh tanácsadására oda akartam rohanni és meggyilkolni mind a kettőt; hanem lassankint eszemre tértem, elgondolva, hogy nem nagyobb gyalázat-e az rám, egy katonára, hogy egy nő után leskelődtem, mint azon nőre, hogy engemet megcsalt? Aztán mit tehetett arról, ha mást szeretett? Igaz, hogy akkor nem kellett volna nekem ígérnie kezét. Kezet szív nélkül – és becsület nélkül… Nem szóltam semmit, senkinek egy szót sem. Visszamentem a kastélyba; másnap a leány atyja előtt olyan anyagi követelésekkel léptem fel, miket tudtam, hogy az zavart pénzviszonyai mellett nem teljesíthet. Ezen összevesztünk. A házasság elmaradt. A vendégek széjjelmentek. A világ kacagott. Engem kikiáltottak nyerészkedőnek, s sokáig olyan hírben álltam, hogy ha egy tisztességes leányt nőül kérek, kockáztatom, miszerint annak rokonai ajtót mutatnak. Az én kedves kis Kornéliám bizony nagy lélekerőt tanúsított, amikor hozzám mert jönni, aki arról voltam híres, hogy a menyasszonya elől megszököm.

– És önnek emiatt tömérdek üldözést kellett kiállania.

– Igen, sokat. A Hétfalusyaknak hatalmas rokonaik vannak, akik mindent elkövettek, hogy az életet kellemetlenné tegyék rám nézve. Egy unokaöccse Benőnek a testőrségtől a nyílt utcán megsértett. Ellenben felsőbb helyekre a leggyűlöletesebb sugdosásokat tették; intézkedéseimben nyíltan gáncsoskodtak; a megyét összeütközésbe akarták velem hozni; bevádoltak fent és alant. Én védtem magamat, és hallgattam. Megvívtam, megfeleltem, tűrtem, és el nem árultam azon hölgy titkát. Tartogasd azt szívedben, kedves édesem, ahogy én tartogattam eddig.

Kornélia megcsókolta férje nyílt, magas homlokát.

– Tehát az is büntetés volt szegény Elizen, hogy akiért epedett, midőn megnyerte, az által lett boldogtalan. Széphalmi csapodár volt.

– Kedves Kornéliám, a szerelemhez becsülés is kell. Mikor Széphalmi elvette nejét, már akkor csak a nő kétségbeesése kényszerítette rá. Sokszor beszélték, hogy Eliz úgy táncol a dalidókban, mint aki el akarja magát ölni, s mikor leghevültebb állapotban van, jéghideg vizet iszik. Az akkor már nem volt színlés többé. Minő jelenetek történtek otthon közte és atyja között, azt én nem fürkésztem, hanem azt jól tudom, hogy a leány egy napon egyenesen Széphalmi házához ment, és valami borzasztó dologgal fenyegette azon esetben, ha őt nőül nem veszi. Azt, hogy mivel fenyegette Eliz egykori kedvesét, én teneked soha meg nem mondom, mert az a te tiszta, szép kedélyedet nagyon feldúlná, arra a te szívedben nincsen eszme; hanem annyi bizonyos, hogy Széphalminál erősebb ok volt a félelem, mint a szerelem, mely őt oltárhoz vezette. Hanem én mégis úgy tudom, hogy a házasság nem maradt áldás nélkül: két gyermekük van.

– Csak volt.

– Ah. Meghaltak?

– Borzasztó sors nehezült az egész családra. A kisleány, atyjának kedvence, egyszer minden nyom nélkül eltűnt, s a másik gyermeket, midőn anyja betegágyánál virrasztott, a villám megütötte anyjával együtt.

A tábornok megrendült e szóra. A vas ember szíve reszketett.

– Boldogságos isten…

– Az öreg Hétfalusyt félig megütötte a szél, amint a csapások érték.

– Nem, nem érdemelt ennyi szenvedést. A sors szigorúbb hozzá, mint ahogy érdemelte.

– És még ez nem volt elég; te ismerted Hétfalusynak azt a fiát, akit katonaságra adott?

– Ismertem. Heves fiú volt. Háborúban talán jó katona lett volna.

– Ez Lengyelországban összeveszett kapitányával, és rajtament, s pisztollyal rálőtt.

– Ez nagy baj, igen nagy baj – szólt a tábornok, olyan erősen összeszorítva ökleit, hogy ha akármi lett volna bennök, csakugyan összetörött volna.

– E tény után azonban a fiú megszökött.

– Ez még gonoszabb – mormogá a tábornok, s még erősebben szorítá össze azokat a vasöklöket.

– S ha jól tudom, ez már harmadik szökése.

A tábornok homloka izzadni látszott, kezével végig akarta azt törülni, de nem lehetett, mert öklei nagyon össze voltak szorítva, s az nem jutott eszébe, hogy azokat ki is lehetne nyitni.

– Kérem önt, kedves Kornélia, ha ön tud valamit arról, hogy ez a fiú hol van, arról nekem ne szóljon semmit. Tudja, hogy ezt nekem nem szabad hallanom.

– Pedig nagyon hamar meg fogja ön tudni; a szerencsétlen fiú éppen azon a napon, amidőn testvére és annak fia koporsóban feküdtek, jelent meg az apai háznál.

– Akkor már el van fogva – kiálta sebesen a tábornok.

– Hogy gondolja ön ezt?

– Mert akkor tulajdon apja szolgáltatta kézhez!

Kornélia bámulva nézett férjére.

– Nemde úgy van, ahogy mondom? – szólt ez indulatosan, felállva helyéről. – Hétfalusy kiadta szökevény fiát, erre esküdni merek, mielőtt valaki tudtomra adná.

Kornélia csüggedten mondá:

– Valóban úgy történt.

– S hogy tudhatod te ezt elébb, mint nekem jelentve lenne?

– Szolgabíró nagybátyám mondá, ki kocsin jött onnan, míg a szökevényt gyalog kísérik fel.

– Ide, ide, énhozzám – hörgé nyugtalanul a tábornok, és elsápadt bele. – Nekem fogják általadni. Nekem kell rá ítéletet mondanom!

Úgy félt, úgy irtózott ettől a gondolattól.

– Rosszabb mesét nem mondhattál volna nekem – monda a tábornok, visszatérve nejéhez, s annak szelíd fejecskéjét ölébe véve. – Ez nagyon szomorú mese volt.

– De a vége még hátravan.

– És az a legszomorúbb benne, hogy a vége az én kezemben van.

– Én azt hiszem, jó helyen van.

– Hogy mondhatod ezt? Nem személyes ellenségem-e az egész Hétfalusy család? Nem kell-e emlékeznem arra, ha mindent elfelejtettem is, hogy bántalmaztak téged; maga ez a szeles fiú nyílt mulatságban megsérte mint nőmet, és most őt, a család utolsó ivadékát, a sors úgy veti elém, mint bírája elé, akinek halált kell mondani rá! Az egész világ azt fogja hinni, hogy örültem a szomorú alkalomnak, melyben magamért véres, példás bosszút állhattam ellenségemen. Hogy bitófára ítéltem ellenségem fiát, mert szomjaztam vérét! S te azt mondod, hogy ez jól történt így.

– Azt mondom. Én meg vagyok abban nyugodva, hogy te meg fogod őt menteni.

– Én? – kérdé a tábornok, s bámulva nyitá fel nagy, kerek szemeit. – Az lehetetlen.

– Én azt hiszem, hogy Vértessy tábornok, a szigorú, hajthatatlan férfi, akit tisztelői és haragosai vas embernek hínak, aki soha semmi rokonáért, barátjáért a fegyelem szabályaiban kedvezést nem tanúsított, mindent el fog követni, hogy egyszer életében kivételt tegyen a törvény szigora alól, hogy megmentse ellensége fiát. Óh, én ismerem ezt az urat jól; bizonyosan tudom, hogy így fog cselekedni.

– Az lehetetlen, az lehetetlen. Ha testvérem volna, sem menthetném meg ily balhelyzetben.

– Testvéredet nem; de ezt igen. Én meg vagyok abban nyugodva, hogy te addig meg nem nyugszol, amíg a szerencsétlen ifjú megmentésére valami módot ki nem gondolsz.

És amidőn ezt mondta, olyan jól tudott olvasni annak a vas embernek a szíve, lelke mélyében.

A tábornok nyugtalan kedéllyel hagyta el neje szobáját; de amint kilépett abból, már akkor arca e nyugtalanságról nem tanúskodott.

Az ordonánc ott állt az előszobában akkor is, s sarkon fordulva tábornoka felé, átnyújtá neki a keblébe dugott pecsétes levelet.

Az volt a hivatalos tudósítás a szökevény elfogatásáról. A tábornok inte a katonának, hogy elmehet.

Azután szobájába vonult, kiteríté maga elé az iratot, hozzá ült, fejét két tenyerébe hajtá, és sokáig, sokáig küzdött nehéz, lélekfárasztó gondolataival.


VisszaKezdőlapElőre