VI.

Mikor Dobokay Alasztor Vigárdy Bertalant felkereste a Sándor utcai országkunyhóban, elmondva neki a tapasztalt fölfedezését azzal a „bizonyos úr” névjegyével, Bertalan azt mondá:

– Most mit csináljak én ezzel az emberrel?

– Én tudnék neked tanácsot adni, hogy mit csinálj vele? Hídd ki és lődd fejbe, mint a tököt.

– Ah!

– Te úgy lősz, mint egy galambvadász. Vedd hasznát a tudományodnak. Minden ember azt fogja mondani, hogy derék gavallér módra cselekedtél.

Azzal otthagyta a barátját.

Délután fölkereste Bertalan Alasztort a bureau-jában.

Alasztor ez idő szerint közjegyző volt.

– Nos? Párbajsegédre van szükséged? – kérdé Bertalantól.

– Dehogy van.

– Azt gondoltam, arra szólítasz fel. A normális világi rendszer nyomán, ha az embert egy pribék meglepi a felesége budoárjában, s másnap az ember ugyanazt a pribéket ottszorítja a saját felesége öltözőjében, hát azt csak fejbe kell lőni.

Bertalan egy levelet húzott elő a zsebéből, s átnyújtá Alasztornak. – Az én metódusom más úton jár.

Alasztor elolvasta a levelet, s visszaadá Bertalannak.

– No hát, cimborám, annyit mondhatok neked, hogy én végigjártam Európa minden bolondokházát tanulmányozás végett, de akkora bolondot, mint te vagy, nem fedeztem fel sehol. Tedd, amit akarsz. Te nem erre a planétára való ember vagy. Ott fekszel már a Duna fenekén. S én nem húzlak ki. Hát mi a ménkűnek jöttél most hozzám? Testamentumot jössz tenni? Mint közjegyzőhöz.

– Én? Testamentumot tenni?

– No igen. Miután öngyilkos akarsz lenni.

– Eszemben sincsen.

– De útban vagy felé. Ott vagy már. A ciánkális teacsésze előtt. Nagyon sajnállak. De nem segíthetek rajtad. Gondom lesz rá, hogy szép temetésed legyen. Hanem mármost csak egyre kérlek. Ha végrendeletet csinálsz, nekem semmit ne testálj, ami a birtokodat képezi.

Bertalan tréfára vette a dolgot, nevetett.

– A feleségemet se?

– Én csak azt mondtam, hogy semmit se, amit a tiednek tartasz.

Azzal kezet szorítottak egymással. S aztán elváltak, folyvást nevetve.


VisszaKezdőlapElőre