VI.

Az elájult asszony pedig csak nem éledt fel magátul. Pedig már egy vendég sem volt a teremben, akinek a kedvéért tettesse az ájultságot.

A cselédek lótottak-futottak előre-hátra, de azoknak egyéb dolguk volt, mint a balzacon heverő alakkal vesződni. A sárga inas meg a csemegész pincérje igyekezett kiválogatni a kikölcsönzött tálakat, porcelánokat, ezüstneműket a csődtömeg közül, ami nem ment vitatkozás nélkül.

A tálak és tálcák azonban még rakva vannak mindenféle ételekkel, amikhez senki sem nyúlt még. Ott van a rénusi lazac. Ott van az elítélt és rehabilitált fácány. Az egyiket a pincér, a másikat a Georges reklamálja. A szobaleány aközben megtömi a zsebeit a Kugler-bonbonokkal, amikért megint a cukrászlegény emel óvást: „Ez mind nincs kifizetve még!”

– Ugyan mit parlamentéznek az urak? – igazítja el a vitát a Jean. – Nem vagyunk mink képviselők, hogy hajba kapjunk. Mit allegálunk, hogy melyik kié? Ez úgyis mind az ördögé már. Csináljunk consortiumot. Vigyünk le mindent a kocsisnéhoz, s csapjunk ott magunknak egy murit. Úgyis mind a filiszteusoké lesz ez már! Csupa korrupció ez már! Holnap mindent lepecsételnek!

Az indítvány egyhangú pártolásra talált. Ez az igazság.

– Úgyis benn van egy hónapi bérem – nyelvelt a szobaleány. – Sohasem látom én azt, tudom. Legalább leeszem Dobos-tortában.

S aztán elkezdte danolni éles, hamis hangon: „Három forint a bérem. Mindig szidnak, ha kérem…” végig valamennyi szobán és folyosón.

A másik három cseléd röhögött hozzá nagyokat.

Azzal siettek az egész lakomát lehordani a kocsisné szobájába. A pezsgős palackokat sem felejtették ott. Hanem a szamovárt nem bolygatták. Forró vizet inni uraknak való. A távozó cselédek csapkodták az ajtókat maguk után, hogy csak úgy rengett bele a ház.

Az elájult asszony pedig ott hevert mozdulatlanul, halaványan. Csak a szemei nyíltak fel. De az nem az ébredés volt; hanem egy halottnak a merev nézése, akinek elmulasztották a szemeit lezárni.

Elcsendesült minden. Még az óra sem ketyegett. Meg volt állítva a hegedűprodukció kedvéért.

     

A kisleány felébredt előálmából. Hálószobájának a fala a lépcső felé volt: azon keresztül hallhatá a vendégek szaladáshoz hasonló exodusát. Meglepte, hogy ezzel semmi hintógördülés nem volt kapcsolatban. A kocsiját mindenki későbbre rendelte.

Azután következett a cselédek lótás-futása az ajtaja előtt; a viháncoló röhögés, a szobaleány csúfondáros danolása, majd a kíméletlen ajtócsapkodás. Azután jött a mélységes nagy csend, mely olyan, mintha tele volna zúgással.

Vége volna már az estélynek?

Olyan soká aludt volna?

Várt az ajtónyitásra. Az estély végeztével a mama, mielőtt maga lefekünnék, bejön a kisleánya szobájába, megcsókolni az alvót, s a vánkosa alá dugni egy fényképes bonbonnière-t, ami megmaradt a lakomából.

Miért nem jön már?

Éji asztalkáján volt egy kis ütőóra, mely egy rugó nyomására jelentette az időt.

Tizenkettőt ütött. Kísértetek órája!

A kisleány fejére rántotta a takaróját. Bölcs volt, de amellett babonás. Az embereket meg tudta kritizálni, de a kísértetekkel nem mert kikötni.

A szív, az a buta izomtömeg, fél!

Hanem az agyvelőnek van akarata.

S lassanként az akarat erőt vesz a félelmen.

Meg akarja tudni, hogy mi történt a szalonban.

Leküzdi a félelmet az éjféli rémek s az engedelmességet az anyai tilalom iránt. Felöltözik, meggyújtja a gyertyáját, s reszketve kinyitja az ajtaját.

Egy sötét garderobe-on keresztül kell menni a szalon oldalajtajáig. Itt hallgatózott ő nemrég. Tanulmányozta az okos beszédeket. Félve nyitott be rajta.

Az ajtónyitásnál majd elfújta valami leskelődő szellet a gyertyáját.

Arra pedig nagy szükség volt ott, mert a terem egészen sötét volt. A cselédek a gázt lecsavarták, a gyertyákat elfújták. Csak a kandallóban hamvadozó parázs vetett valami izzó derengést a közel levő tárgyakra.

Senki sincs itt.

A kandalló előtt áll a balzac. Annak a magas támlánya eltakarja a rajta fekvő alakot. Azt nem veszi észre.

A zongorán van egy karos gyertyatartó, annak a gyertyáit meggyújtja, s a nagyobb világosságnál bátrabban tekint széjjel. Nini! A balzacról a szép selyem uszály omlik alá, azokkal a jácint girlandokkal. Itt vetette volna le a ruháját a szép mama? Odalép lábhegyen, s amint odaér, nagyot sikolt.

Az anyját látja ott heverni élettelen.

Először azt hiszi, hogy meghalt, s sírni akar.

Az a gyáva szív! Az sem tud egyebet, mint a könnymirigyeket működésbe hozni.

Nem tudja kitalálni, hogy mi az, amit most lát.

Az ő anyja, a ház úrnője itt hever, teljes báli toalettben, és senki sincs kívüle a teremben… Mi ez?

Azt hiszi, hogy ez egy lidérc hozta álom.

A fekvő alaknak a lábainál azonban meglát egy felnyitott levelet. – Azt felveszi, és elolvassa.

Arra aztán egyszerre eszéhez tér. Mindent tud. Most már érti az egész helyzetet.

Most már nem kisleány, aki fél.

Eszébe jut, amit a Pallas Lexikonából olvasott az ájulásról. – Ez az. – A szemek halálmeredése, a lassú pihegés, az arc halott színe. Aztán a segélyhozás ilyen esetben: a ruhaderék kibontása. Hideg víznek az arcba fecskendezése. A tenyereibe pipereecetet tölt, s azt szagoltatja az elájulttal. – Ez használ. – A karok megmozdulnak, a száj megnyílik, és nagyot ásít. A félholt föléled.

Az első érzése az, hogy a keble nyitva van, s azt siet a két tenyerével betakarni.

Aztán észreveszi, hogy csak a leánya van ott, s nagyot bámul rá: mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy ki ez itten? Helvila felöleli az anyját fektéből.

– Nem mégy a hálószobádba, mamám?

– Hiszen nem bírom a lábam.

– Majd én beviszlek.

S azzal felkapja az ölébe az anyját, s viszi, mint egy dajka a gyermeket, az ajtó felé: megfordítva a természet adta szerepeket. A kisleány erős. Mégis jó az a svéd gimnasztika!

– Tégy le. Tudok már menni – suttogja az anya. – A zsibbadás elmúlt.

– Ne segítsek levetkőznöd?

– Maradj! Maradj! Tégy fát a kandallóra. Fázom. Visszajövök.

S azzal bement az öltözőjébe.

Visszajön? De hát minek jön vissza?

A kisleány letérdelt a kandalló elé, s megrakta hasábokkal a parázshalmazt. Nehezen akartak meggyulladni. Szétnézett valami papír után, amivel alágyújtson. Megakadt a tekintete azon a levélen.

Valami homályos ösztön úgy nógatta, hogy ez az a papírrongy, ami legméltóbb arra, hogy hamuvá legyen; hanem aztán újból meg újból végigolvasva a tartalmát: az okos ész azt diktálta neki, hogy ez nem elégetni való, mert ebben nevek és adatok vannak, amik másokat is érdekelnek.

Észre sem vette, hogy az anyja visszajött a hálószobájából. Camilla nem öltözött pongyolába, csak a felkapcsolt ruhaderék fölé kerített a vállára egy báli kilépőkét. A hattyútollas atlaszlebernyeg a meztelen karjait is takarta.

Olyan nesztelenül jött be, hogy rajtakapta Helvilát a levélolvasáson.

– Olvastad? – kérdezé a leánytól.

Helvila ijedten nyújtá a levelet az anyjának, aki azt szépen összehajtá, s eldugta a keblébe.

A leányka félve nézett fel az anyjára, amint ott térdelt: ha nem csinál-e haragos arcot?

Dehogy csinált: mosolygott. Hanem az még elijesztőbb volt. Olyan volt ez a mosoly, mint mikor egy szép, ünnepelt hölgyet egy imádója egy rossz hírű házban talál.

Nem! Nem! Olyan mosoly volt ez, mint mikor egy vádlottak padjára került szép nő ellen a közvádló olyan bizonyítékokat hoz fel, amikkel az menthetetlenül meg van fogva, s érzi a ránéző szemek égetését az arcán. Mit tehet mást, minthogy mosolyog.

Nem! Nem! Nem is ilyen volt. Hanem olyan volt ez a mosolygás, mint mikor valaki az öngyilkosság eszméjét neveli nagyra a lelkében, s azt takargatja az arca lárvájával.

Ez a pergamenkemény mosoly aztán nem is hagyta el az arcát mindvégig, amíg ketten együtt voltak a leányával.

– Gyújts a szamovár alá, teázzunk – monda Helvilának. A leány tette, ami mondva volt.

Camilla az öve mellé dugott kis női órát előhúzta és belenézett. Észrevette, hogy a falióra megállt, s félórával kevesebbet mutat az időnél.

Odament, elindította a percingát, s helyére igazította a mutatót.

A zenemű, a tizenkét óra elütése után, ismét elkintornázta a maga Arditi csókkeringőjét.

Helvila nézte a szamovár alatt lobogó kék szeszlángot. Camilla azalatt elhelyezte a balzac elé húzott kis asztalkára a teáscsészéket. Cukrot is dobált beléjük. (Cukrot?)

Helvila megkérdezé, hogy hány csipettel tegyen a forró vízbe a peccobul.

– Tudod jól. Néggyel.

– Hiszen csak ketten vagyunk.

– Hogy jó erős legyen.

– De ez majd téged nagyon felizgat.

– Ne félj, nem fog felizgatni.

S még merőbben mosolygott.

Az a kisleány pedig nagy lélekbúvár volt!

Tudott az arcvonásokban olvasni. Ilyen kifejezést nem látott az anyja arcán még soha.

Felnyitotta a szamovár tetejét. A felcsapó illat tudatá vele, hogy tökéletes a tea. Megtöltötte belőle a csészéket színültig, s letette az asztalkára, egymással szembe. Magának egy kis selyemguggonkát hozott, ami olyan, mintha két vánkos volna keresztbetéve.

– Ide mellém tedd a csészédet – mondá Camilla.

– Én szemközt szeretek veled ülni.

– De én azt akarom, hogy mellém ülj! – parancsolá Camilla. Attól tartott, hogy ha szemközt ül a leánya, akkor nem lesz képes azt megölni

A leányka egyszerre elértette az anyja gondolatját.

Megragadta a kezét hevesen mind a két kezével:

– Te meg akarsz engemet és magadat ölni!

Az az őrületes mosolylárva még erősebb kifejezést nyert Camilla arcán.

Mosolyogva kevergeté a kanálkával a csészében a teát.

– Hát mit tehetek egyebet?

– Te azt akarod, hogy meghaljunk mind a ketten? – lihegé a leány.

– Hát mi van hátra egyéb? Olvastad azt a levelet?

– Elolvastam.

– Megértetted a tartalmát?

– Rettenetes volt! – monda a leány fuldokló hangon.

– Hát akkor tudod, hogy mi ért bennünket? Meg vagyunk gyalázva. Kigyógyíthatatlanul, helyrehozhatatlanul meggyalázva. Apád elfutott. A férfi elfuthat a gyalázat elől; de a nő, a leány magával viszi a gyalázatot, akárhová fut. Mentül jobban fut, annál jobban belesüllyed. Hát lehet egy nőnek, egy leánynak becsület nélkül élni? Olyan nőnek, mint én, olyan leánynak, mint te?

– Anyám! Ne gondolj ilyen rettenetesre! Én nem tudok meghalni. Én szeretek élni. Hiszen még nem is tudom, mi az élet. Ne kényszeríts meghalni, szerelmes jó anyám! Most rögtön meghalni! Hiszen még azt sem tudom, mi a világ. Még az álmomat sem hagyták végigálmodnom – abból is felzavartak. Még nem láttam egy bált, egy színházat. Még nem volt egy piros ruhám, ami után úgy vágytam mindig. Még egy piros ruhám sem volt!

Camilla arcán még keserűbb mosolyra vált a hippokratészi álarc.

– Hm! Hát majd elmondom, hogy mi vár reád, ha élve maradsz. Az utcáról fölszed egy asszony, aki az ilyen élni szerető kisleányokra vadászik. Az aztán majd ád neked piros ruhát is, az arcodat is kifesti pirosra, hogy ne legyen ilyen halvány; el is visz színházba, bálba is. Víg életed lesz! De én azt már nem fogom megérni!

A leány füleire tapasztotta a tenyereit, hogy ne hallja ezt mind.

– Nem! Nem! Te nem hagysz itt: én nem megyek el tőled! Nem úgy akarok élni! Nem kell se mulatság, se cifra ruhák. Dolgozni akarok. Veled együtt dolgozni!

– Dolgozni? Haha! Mit? Hát tanítottak bennünket valaha valami munkára?

– Tudunk hímezni.

– Azzal a száraz kenyeret se keressük meg.

– Hiszen annyi ismerősünk van! Lehetetlen, hogy valamelyik szolgálatába ne fogadjon bennünket!

– Az ismerősök? Hisz azok mind bezárják előttünk az ajtajaikat. S eltagadják, hogy otthon vannak. Hisz a pestis jár együtt velünk! Tolvajnak fog bennünket nézni minden ember, s bezárja a szekrényét, mikor az ajtaját rányitjuk.

– Nem lehet! Nem lehet az! Imádkozni fogunk! Anyám.

– Hahaha! (Most már kacagott is a lárva.) Hát nem hallottad, hogy az ég ezermillió mérföldre van innen: mire az ima odáig eljut, akkorra megfagyott a föld!…

– Óh az a hideg föld! Én félek abba a hideg földbe lefekünni! Anyám! Én rettegek az örök éjszakától!

A leány csak dadogva tudott beszélni: reszketett minden tagja, a fogai vacogtak.

– Jó. – Monda az anya száraz hangon. – Hát te maradj itt: majd elmegyek a magam útjára magam egyedül.

Erre aztán Helvila jajgatni, zokogni kezdett, a haját tépte a két kezével.

– Ilyen rossz leány vagyok én? Aki az anyját egyedül hagyja meghalni? Nem! Nem! Te kedves! Te édes! Mi nem válunk el egymástól soha!

S a nyakába borult: ölelte, csókolta. Elkezdte a szemein a csókot, a nyakán az ölelést: aztán végig az egész termetén, le egész a lába hegyéig, és folyvást sírt és kiáltozott:

– Nem válok el tőled!

– Hát mit akarsz akkor? Minek sírsz?

– Csak egy napot kérek. Csak egy napig várjunk. Csak még egyszer lássam a napot feljönni. A nap jó tanácsot ád, ki tudja, mit hozhat az új nap? Az éjszaka tele van rémekkel!

Az anya lesimogatta a kisleány szétkuszált haját, térdein feküdt a feje.

– Jól van – monda neki nyugodt hangon. – Tehát várunk ezzel a dologgal holnap reggelig. Most eredj a szobádba, feküdjél le. Aludjál csendesen. Majd reggel felköltelek.

A leány felemelte a fejét az anyja térdéről, s felnézett az arcába. Azon még most is ott vonaglott az a fájó mosoly. A leány kitalálta a gondolatját.

– Ah, te engemet most ki akarsz játszani. Azt akarod, hogy én elmenjek innen, s te azalatt, amíg én alszom, megszököl tőlem. Ah, így nem teszik bolonddá a kisleányokat, anyácskám. Nekem is van annyi eszem. Ohó! Így nem hagyok magammal tréfálni…

Most már a leány arcán is ott volt az a halált gúnyoló mosoly. Leült az anyja mellé, maga elé húzta azt a másik csészét, s ő is elkezdte abban az ezüst kanálkával kavargatni azt a nehezen olvadó halálcukrot.

Erre Camilla odavonta az ölébe a leányát, s elkezdte azt döncölgetni, ringatni, mint egy hároméves kisbabát, az pedig hízelkedett, kedveskedett neki, mint egy hároméves kisbaba.

– Ugye, kedveském, mamácskám, engem hagysz előremenni: csak azután gondolsz magadra? Ugye, felöltöztetsz majd tiszta ruhába? Abba a szép kék ruhámba, ami csak egyszer volt rajtam. Ugye, összeteszed majd a két kezemet a keblemen, körülcsavarod az olvasóval? Kis mamácskám. Angyalkám. Aztán fonsz a számomra koszorút – eleven virágból, azt teszed a fejemre? Lásd, ezek a jácintok a kebleden milyen jól fognak illeni hozzá. Én mindig szerettem a jácintokat…

Ezt már Camilla sem állhatta meg, hogy hangos sírásra ne fakadjon. Kebléhez ölelte, összecsókolta a gyermeket.

Aztán egyszerre összerázkódott, megmerevítette a karjait. Mintha a lelke le akarná rázni magáról ezt a megutált testet. Rideg, kemény hangon szólt:

– Hát minek ez az érzékenykedés? Hát van nekünk okunk arra, hogy egymást keserítsük? Ülj oda szépen, velem szemben. Aztán beszéljünk okosan, nyugodtan. Hiszen te olyan okos leány vagy. Olyan helyes eszed van: a világot, a helyzetet, az embereket megítélni. Látod, hogy magunkra hagyott minden ember? Még a cselédeink is elfutottak. Nincs innen kitérés. A sors vas következetessége ez… Én életemben elkövettem egy hibát, most azért megbűnhődöm. Te is vétettél azzal, hogy születtél: elloptál egy szikrát az égből, most azt visszafizeted. A sors kérlelhetetlen bíró. Hát hajtsuk végre az ítéletét. – Nyugodt vagy-é?

– Az vagyok, anyám.

Most azután mind a kettőnek az arca mosolygott.

Úgy csevegtek, mintha valami közönséges házi dologról beszélnének: konyháról.

– Olyan nehezen olvadnak el ezek a kockák a teában – mondá Camilla.

– Az én csészémben már mind elolvadt.

– Mert kevesebb volt beletéve.

– Hát akkor adj ide a magadéból.

Arra aztán Camilla kihalászott egyet azokból a fehér kockákból a kanalával, Helvila a maga kanalát eléje nyújtotta. Így aztán szépen megosztoztak.

Azok a fehér kockák azonban olyan rátartók voltak, nem akartak elég gyorsan elolvadni.

– Nem jó volna rumot tölteni a teába, hogy hamarább elolvadjon? – mondá Helvila.

– Azzal éppen az ellenkezőt érnők el. Ha alkohol vegyül e szer közé, attól az egyszerre kristályozódik, a fenékre száll, s többé el nem olvad.

– Ah! Akkor az olyan embert, aki ezzel van megmérgezve, könnyen meg lehetne menteni azzal, ha egy pohár rumot itatnának meg vele?

– Minden bizonnyal. Csakhogy ez a szer nem enged ám magával alkudni. Ez abban a pillanatban megöl…

– Abban a pillanatban? – szólt a leány ragyogó szemeit anyára meresztve. Hisz akkor ez a szer egy angyal!

És az anyjának a szemei éppen úgy tündököltek, mint a leányáé. Ezek a halál holdfényében ragyogó szemek nem láttak már semmit, csak azt a fényes fehér angyalt, aki kettőjük között állt.

Mert ha lett volna még a világon egyébre is fogékony érzékük, észre kellett volna venniök, hogy a szalonajtón egy férfialak lép be, báliasan öltözve, kalapja, kesztyűje a kezében, aki csodálkozva tekint szét.

Ugyan ki jöhet ide most?

Egy elkésett vendég, aki most szabadult a klubból – konferenciáról vagy tarokkasztaltól.

Megszólal:

– Senkit sem találtam az előszobában. Jó estét!

A jó este kívánásra feléje fordul a két mosolygó arc. Ráismernek, de azért nem hagyják abba sem a teakeverést, sem a mosolygást, sem az ülve maradást.

– Nem mára szólt a meghívó? – kérdi a vendég úr.

Magas, délceg termetű, szőke férfi, hegyes szakállal, mely lehajló bajuszával összevegyül, szemei ábrándosan kékek.

– De igen – felel a kérdésre Camilla.

– Amanda nem volt itten? – Ez a második kérdés.

– Itt volt. Már elment.

Ez tehát Vigárdy Bertalan.

Megdöbbenve néz körül.

Látja, hogy a háziasszony báli toalettben van. Együtt ül a leányával a kandalló előtt.

– Mi történt itt? – kérdezi a férfi.

Camilla minden válasz helyett előveszi a keblébe dugott levelet, s odanyújtja a késői látogatónak.

Vigárdy végigolvassa a levelet, mely az olvasás után kihull a kezéből.

– Szerencsétlen ember… – Ezt rebegi halkan.

– Most már tudja ön, hogy mi történt velünk? El vagyunk temetve! – mondja Camilla.

– Ejh, dehogy vannak eltemetve! Micsoda beszéd!

– Gondolja ön, hogy ilyen meggyaláztatás után még lehet járni az Isten napja alatt?

– De még nincs semmi meggyaláztatás! – szól kemény hangon Vigárdy. – Ebben a dologban első helyen én vagyok érdekelve. S én csak nem hagyom önöket meggyalázni.

Annál a szónál: „önöket”, úgy vibrált a hangja, mint a rezgő húr.

– Hogy tehetné ön azt?

– A legegyszerűbben. Elismerem a váltókon levő aláírásokat sajátomnak.

– De hisz akkor önön veszik meg azt az összeget.

– Azt tudom. Kifizetem.

– És a felesége? Mit fog ön Amandának mondani?

Vigárdy Bertalan egyszer-kétszer végighúzta az ujjait a hegyes szakállán, s készen volt a válasszal.

– Az asszonynak azt fogom mondani, hogy volt egy közös vasúti engedélyünk, amit egy vállalkozó magához váltott hetvenezer forintért. Ennek fele Meritoriszt illeti. Nem tudott várni, amíg likviddé lesz a kikötött összeg: kissé inkorrekt módon anticipálta a maga részét. De én teljesen fedezve vagyok a szerződés által.

– De ez nem igaz!

– Hát ki nézhet bele az én tárcámba? Hasonló alkuk mindig négyszem között köttetnek. Egy névjegy helyettesíti a nyugtát. Az a vasút létrejön. Nekem részem van benne. A többiről ki tud? Meritorisz elfutott Amerikába, de nem a váltói miatt, hanem a málégyűrűben kötött börzekülönbözetek miatt, amik százezrekre rúgnak. Ez nem gyalázat, csak balszerencse.

– De ezzel ön mégis hazudni fog a feleségének.

Bertalan ernyedten veté le magát egy karszékbe.

– Hazudni a feleségemnek! – Hát nem mindennap hazudom-e neki azt, hogy boldog vagyok, szóval, tettel és érzelemmel?

– Kérem, uram, ne beszéljen így egy leány előtt.

– Higgye el, édes Camilla, hogy a hazugság az egyetlen kötszer, ami a társadalmat összetartja. Szűnjünk meg hazudni, s egymást fogja felfalni az emberiség.

– Ez irtóztató igazság. De legalább mi ne hazudjunk egymásnak, akiket nem tart össze semmi kötszere a társadalomnak. Ön tehát megmentheti oktalan nagylelkűséggel egykori barátjának a jó hírnevét, megreparálhatja a becsületét, de azért mi mégis csak földönfutó koldusokká vagyunk téve. Mind én, mind a leányom.

Vigárdy nagyon is sietett a felelettel.

– Én nem fogom engedni, hogy önök szükséget szenvedjenek!

Ezzel nagyon gyanúba keverte magát.

– Ú-úgy? – monda a delnő, azt a veszedelmes mosolygást még azzal is élesítve, hogy a fogait összeszorította, s eközben annál sebesebben kavarta a kanállal a teát a csészében.

A férfi megértette mind a hangot, mind az arckifejezést.

– Ugyan, édes Camilla, hagyja abba azt a habarást azzal a teáskanállal! Én úgy olvasok önnek az arcában, mint a kitárt könyvben. Ön ebben a rossz pillanatban így gondolkozik: „No lám! Mikor a víz fenekére elértem, akkor előugrik, mint a «Deus ex machina», a mesebeli megszabadító: kihúz a vízből, megtörülget, megszárítgat – és aztán megesz. – Itt van ez a Vigárdy, akinek mindegy, akár a pikéten nyeret el magától a jó barátjával harmincezer forintot, akár hamis váltók útján. A fedezet kezében van. A világgá futottnak van egy fiatal felesége, akibe egykor szerelmes volt. Ha nem csinálhatott belőle feleséget, csinál belőle élettársnőt, ahogy szokás. Most már asszony, nem kell őt elvenni. A férj megvan valahol az ellenlábasoknál. Haza nem jöhet, mert itthon börtönbe fut. Így lesz szép az élet! A gazdag feleségnek a vagyonából – eltartjuk a tönkrejutott asszonyt!” Ugye, hogy így gondolkozik ön felőlem?

Camilla meglepetve nézett rá. Valóban kitalálta az eszmejárását.

– No, hát csak tolja ön félre azt a teásfindzsát maga elől. Az a penetráns keserűmandula-illat elárulja előttem a tartalmát. Hát hiszen igaz, hogy én is csak állat vagyok, mint más, de hiéna mégsem vagyok. Mindenféle bűnre megvan a hajlandóságom, mint a többi embereknek, s ha önnek kedve volna elbukni, bizony nem állnék elő erényt prédikálni, hanem licitálnék a kegyeire. Hanem hát ön nem az a nő! Ön inkább fejére borítja a szemfödelet, mint a Thámár fátyolát. Ezt én jól tudom. Nem jövök önt kísérteni. Én nem fogok önnek semmit adni: egy elátkozott fillért sem. Hanem nyitok önnek utat tisztességes munkához, amiből megélhet.

– Hallod, anyám? – súgá Helvila. – Nem mondtam?

– Mi munkához értenék én? – rebegé Camilla.

– Hát amivel annyi derék, becsületes nő fenntartja magát. Nekem vannak összeköttetéseim a kormányzati köröknél. Én könnyűszerrel ki tudom eszközölni, hogy önnek adjanak egy biztos állomást vagy a vasutaknál, vagy a postánál mint pénztárosnőnek, amihez nem kell egyéb, mint tiszta fej és tiszta kéz.

Ön abba nagy gyorsan beletanul. Egyik nap éjjel, a másikon nappal lesz tizenkét órán szolgálata: a többi idejével szabadon rendelkezik. Biz az szerény fizetéssel fog járni. De hát a megelégedés nem tart lépést a jövedelem nagyságával. Én ismertem egy nőt, akit milliomos létére, esztelen pazarlásáért gyámság alá helyeztek, s aki öngyilkossá akart lenni, mert abból a kétezer forintból, amit havi pénzül rendeltek a számára, nem volt képes a szükségeit fedezni. Én pedig mondhatom, hogy akkor voltam életemben a legboldogabb, amikor harminc forint volt a havi fizetésem. A megelégedés egészen relatív dolog. Ön nem fogja ezentúl Párizsból hozatni a toalettjeit, hanem kiszabja és megvarrja a ruháját, s meg lesz vele elégedve. A vasúti vendéglősnél tizenöt forintért kap kosztot – igen jót.

– Hát a leányomat hová teszem?

– Majd a kis Helviláról is gondoskodunk. Őt beadjuk a preparandiába. Ott most van éppen egy ingyen hely üresedésben. Csak egy szavamba kerül. Kitanulja az iskolamesternőséget, s annak idején kap becsületes állást, valamelyik fővárosi iskolában.

– Igen! Igen! Az nagyon jó lesz! – szólt közbe Helvila. – Én tanulni fogok. Igen szorgalmas leszek. Már taníthatok is másoknak zongorát, angol nyelvet. Én szeretek tanítani. Köszönöm, nagyon köszönöm!

Azzal odarohant Vigárdyhoz, elkapta a kezét, csókjaival halmozta el, s egyre zokogta: „Köszönöm, nagyon köszönöm.” Camilla arcáról ezalatt elmúlt az a halálhirdető mosolygás. Olyan volt ez a változás az arcán, mint mikor a széljósló veres égbolt egyszerre visszanyeri a kék színét. Lelkének elveszett az öngyilkos energiája: egészen a hatalmába került ennek az embernek, aki meg akarja szabadítani.

– Nos, hát szabad kérnem, hogy nyújtsa a kezét? – kérlelé Bertalan.

Tétovázott.

Akkor aztán odaugrott hozzá a leánya, az kényszeríté, hogy a kezét Vigárdy keze elé nyújtsa: – Ne azt a balt! Ezt a jobbot!

– No hát! Eddig megvolnánk. Mármost nézzünk körül – szólt Vigárdy. – Önnek szállásról is kell gondoskodni. Várjon csak! Valami eszembe jutott. Azt tanácsolom, hogy ne adja el a bútorait. Azokért potom árt szoktak adni. Más ötletem van. A nagy szállásnak azt a részét, mely különszakítható, mondja fel a háziúrnak: éppen most van a negyed. Hanem ezt a néhány díszesebb szobát tartsa meg. Ezt megint kétfelé lehet osztani. Ezt a szobát meg az öltözőjét tartsa meg a saját használatára, a konyha felőli kijárattal; a másik két szobát pedig, a lépcsőre nyíló ajtóval, adja ki. Én ismerek egy derék horvát képviselőt, aki éppen ilyen bútorozott szállást keres, egész évre, mert néha a leányait is fel szokta hozni Budapestre. Az igen nyugodalmas lakó lesz. S amit az fog fizetni albérletben, abból ön az egész lakásbért fedezheti, s a saját lakása ingyenben marad.

Helvila nógatta az anyját:

– Mondd hát, hogy jó lesz: jó lesz úgy.

Camilla rábólintott a fejével.

– Jó lesz.

(No hát! van már mit enni, van hol lakni és van becsület. A kisleánynak is lesz jó helye. – Hát mi kell még az élethez?)

Vigárdy szétnézett a szobában. Mit lehetne még találni?

Hát csakugyan talált valamit.

Meglátta azt a japáni asztalkán heverő kéziratot.

– No lám, még itt is van valami! Hisz ön írónő is. Itt is hever egy munkája, amit bizonyosan ma akart felolvasni. Ezt megvetetjük egy szerkesztővel.

– Ah, hagyja ön azt! – szólt Camilla. – Az egy haszontalan ostobaság.

– Ki mondta azt?

– Aki nagyon érti.

– Talán Alasztor?

– Igen.

– Ah! Mit? Ne hallgasson ön rá. Mit értenek az okos emberek a poézishez? Akik alkoholometerrel mérik az indulatot, s boncolókéssel vizsgálják az érzést.

– De igaza volt! Azt mondta, hogy boldog nő nem lehet írónő. Ahhoz a szenvedések iskoláján keresztül kell eljutni.

– No, hát mármost keresztülesett ön ezen az iskolán. Ezt még mint boldog nő írta ön. Képzelem, hogy tele van édes idealizmus chylusával. Hát majd amit ezután fog írni, azt felvegyítheti keserű tapasztalatok ichórjával. Azért ezt is csak kiadjuk. Engedje meg, hogy magammal vigyem. Van némi befolyásom a lapszerkesztőkre. Lesz közöttük olyan nóbel ember, aki honoráriumot fog érte adni. Nem sokat; de eleinte a kevés is biztató. Apróbb, egy tárcára való rajzokat meg éppen szívesen fognak venni. Ezekért kaphat ön havonként harminc-negyven forintot. Nem sok; de jelenben számot vet.

– Óh, az nekem tetemes összeg lesz – szólt mohón kapva Camilla. – Csak meg tudjam érdemelni.

– Bízzék magában. A közönség előszeretettel van a nőírók iránt. Önnek határozott tehetsége van. Csak fejleszteni kell. Majd küldök önnek műveket angol és francia íróktól, amikből tanulmányozhat. Ön egy év alatt meghódítja a közönséget, a kritikát. Két év múlva a kiadók lábtót támasztanak az ablakához, úgy törnek be a kéziratért. Ön egy írói nevet választ magának, s ez a név magasztalva, becsülve lesz. Ezen az önérdemelte néven fogják önt szólítani…

Camillának az arca már derülni kezdett; ez nem a halált előérző mosoly volt: ez a visszatérő életkedv hajnalodása volt már.

– No, hát válasszunk önnek egy írói álnevet, ami alatt ezt a legelső munkáját kiadjuk. Talán „Renata” (újjászületett). Jó lesz?

– Nagyon jó lesz! – szólt felmelegedve Camilla.

Helvila átölelte az anyját, s gyöngéden súgá a fülébe: „Renata”.

Most már önkényt nyújtá a kezét Camilla Vigárdynak.

– Látod, kis mamám – fecsegett a lányka –, most már megtaláltuk a címet, amelyen Vigárdy urat híni fogjuk: „Keresztapa”.

A lányka nevetett az ötletén: a nevetés az anyjára is elragadt. Együtt nevettek. Milyen furcsa az! Keresztapa lesz a neve! Aztán nagyot fohászkodott Camilla, kezeit keblére téve.

– Én Istenem! Mi még nevetünk is ezen a napon!

S aztán kereste a szemeivel azt az embert, aki visszaadta nekik ezt az éltető nevetést. A halottaknak!

Az pedig félrefordítá az arcát, s a szemeit törülte.

– Ön is nevetett?

– Igen. Nevettem.

(Az sem volt igaz: zokogását fojtotta el. Olyan sírnivaló is volt ennek a két nyomorult teremtésnek a pillanatnyi öröme!)

– No, de mármost sietek innen. Önök pihenjenek le. Nekem ez órában még sok utam van. Legelőször is Perukkerhez vágtatok: azt kihúzom az ágyából, s rendezem vele az ügyemet, nehogy holnap beperelje a váltókat; azután sorba veszem a szerkesztőségeket, kiigazíttatom velük a szenzációs újdonságot, mielőtt sajtó alá adnák a lapot. Isten önnel, Camilla! Jó éjt, kis Helvila.

S azzal minden érzékeny búcsúvétel nélkül elsietett.

Az ajtóból még egyszer visszafordult.

– Kérem, Camilla, majd ha elmentem, zárja be utánam az ajtót. Cselédjei nincsenek itt. Jó lesz, ha a többi ajtókat is bezárja, mert mindannyit nyitva hagyták.

Azzal eltávozott.

Camilla várt, amíg a külső ajtót csukódni hallá, akkor kiment az ajtókat bezárni.

Helvila egyedül maradt.

Amint az anyja kiment a szobábul, a lányka elővette a rumos palackot. Az félig volt kiürülve.

És aztán fogta azokat a teáscsészéket, s azoknak a tartalmát beletöltögeté a rumos palackba. – Jól beleszorítá a dugaszt. Aztán szétnézett, hová rejthetné azt el?

Az óra egyet ütött – éjfél után.

A zenemű rákezdte a Szerenádvalcert.

Ahá! Megvan.

Helvila odasietett az órához, felnyitotta a zenegép tokját, s oda rejté el a palackot a zenélő henger mellé.

Ott nem talál rá senki.

Mire az óramű tokját ismét bekapcsolta, visszajött az anyja.

Eléje sietett; az is tárt karokkal jött feléje. Megölelték egymást.

– Kisírták magukat jól.

– Tehát ismét élünk! – sóhajta fel Camilla.

A leány az ajtó felé mutatott kinyújtott karjával:

– Ő az én igazi atyám!

Camilla rosszul magyarázta a gyermek öntudatlan szavát.

– Ne mondd ki ezt a szót, mert halálra sértesz vele.

– De mondom! Az a másik csak akkor adta nekem az életet, amikor nem tudtam róla; de ez akkor adta az életemet, amikor már szeretek élni.

– Előttem mondhatod, de más előtt ki ne ejtsd, mert megítélnek érte. Mikor úgy hasonlít az arcod az övéhez. Pedig Isten a tanúm, hogy nem tettem egyebet, minthogy naponta elővettem az arcképét, s elbámultam rá, hosszan, hosszan.

– Szeretted őt? Mért nem mentél hozzá?

– Játszottam a szívével. Megvert érte az Isten!

Camilla figyelmét most egyszerre megkapta valami. Az üres teásfindzsák.

– Hová lett az a „tea”? – kérdezé ijedten a leányától.

– Azt én eltettem emlékül erre a mai szent napra.

– Hová tetted?

– Az az én titkom.

A zenemű utolsó akkordját pengette annak a szép spanyol dallamú keringőnek. És azután is mindennap tizenkétszer elmondta, amit tudott. De hogy mit tud, azt csak a kisleány értette meg, senki más. Ajka elé tette a mutatóujját: – Csitt! Játszó óra: ki ne beszéld!


VisszaKezdőlapElőre