I. Dezső naplója

Én voltam akkor tízéves, a bátyám, Loránd, tizenhat éves; édesanyánk még fiatal volt, és apánk, bizonyosan tudom, hogy nem volt több harminchat évesnél. Nagyanyánk, apám anyja, szintén ott lakott velünk, és volt akkor hatvanéves. Szép sűrű, fehér haja volt, tiszta fehér, mint a hó. Gyermekkoromban sokat gondolkoztam rajta, milyen nagyon szerethetik az angyalok azokat, akiknek ilyen szép fehérre mossák a hajukat, akkor még azt hittem, hogy az embernek a sok örömtől lesz fehér a haja.

Az igaz, hogy nem is volt semmi bánatunk, egész családunknál bizonyos titkos egyetértés látszott szerződésileg megállapítva lenni, mely szerint mindenki kötelezte magát a többieknek lehető legtöbb örömet s lehető legkevesebb bánatot okozni.

Sohasem hallottam, hogy valaha pörölt volna valaki a házunknál.

Sohasem láttam duzzogó arcot, tegnapról mára eltett haragot, szemrehányó tekintetet semmi viszonylatban; anyám, nagyanyám, apám, bátyám és én úgy éltünk, mint akik egymás gondolatát is értik, s csak abban versenyeznek, hogy ki szereti jobban a másikat, s kit jobban többi közől.

Hogy az igazat megvalljam, mégis legjobban szerettem az egész családunkban a bátyámat. Ez természetesen nem annyit tesz, hogy kétségbe ne ejtett volna az a kérdés, hogy ha meg kellene a négy közől háromtól válnom, s csak egyet tarthatnék meg magamnak, melyiket választanám; hanem ha úgy mind együtt maradhatunk szépen a végtelen, kigondolhatlan időkig, hogy soha közőlünk senki meg ne haljon, el ne váljon, hát akkor csak a bátyámmal szerettem volna mindig együtt járni.

Olyan jó is volt hozzám. Kicsiny, porban játszó gyerek koromban már ő fogta a kezem, hogy el ne essem, ő játszott velem gyermekjátékokat, mik őt nem mulattatták, csak engemet; tőle tanultam az ábécé legelső betűit játszva megismerni; vele jártam fel a kisvárosi iskolába, hol ő már nagydiák volt; s ha őt korábban hazaereszték a leckéről, megvárt az iskola udvarán, hogy egyedül ne menjek haza. Mikor ráért, nekem játékszereket faragott, rajzolt, épített, ragasztott minden képzelhető anyagból; mintha egyébre sem volna gondja, mint nekem örömet szerezni. Ha csínyt tettem, nem árult be, ha kisült rám, kimentett, sokat magára is vállalt. Minden gyerek elkényesül, durcás, nyűgös lesz, ha látja, hogy nagyon szeretik, én is az voltam; s ő minden rosszalkodásomat tűrte csendes vérrel; soha vissza nem ütött, pedig én hányszor megtéptem a haját; hanem ha valami rossz cseléd vagy pákosztos iskolasuhanc megríkatott, ami nálam könnyen állt, akkor haragba jött, és nem kímélt senkit. Iszonyú erős volt. Én nem hittem, hogy a városban legyen nálánál erősebb ember. Iskolatársai rettegtek öklétől, s nem mertek vele kikötni soha; pedig nem látszott valami izmosnak, inkább karcsú volt és gyöngéd arcú, mint egy leány.

Még most is csak őróla tudok beszélni!

Ott hagytam el, hogy a mi családunk igen boldog volt. Szükséget nem szenvedtünk; szép házunk volt, kényelmünk ott benn, a cseléd is jóllakott nálunk, s ha ruhánk szakadt, újat kaptunk helyette; s hogy jó barátaink is voltak, azt minden névnap alkalmával tapasztalhattam, mikor zengett a házunk az ismerősök jókedvétől; s hogy a városban tiszteltek bennünket, azt láthattam abból, hogy mikor apámmal végigmentünk az utcán, minden ember köszönt, amire én akkor nagyon sokat adtam.

Apám igen komoly férfi volt; csendes, kevés beszédű ember. Halavány arca volt, hosszú fekete bajusza és sűrű szemöldei. Ha egyszer-egyszer összehúzta azokat a szemöldeit, meg lehetett rettenni tőle; hanem neki gondja volt rá, hogy senki se rettegjen tőle; esztendőben egyszer történt az, hogy valakire haragosan nézett. Hanem jókedvűnek sem láttam soha. Mikor a legvidámabb lakomák voltak is nálunk, vendégeink hahotával nevettek egy-egy vidám ötleten, ő pedig úgy ült ott az asztal végén, mint aki nem is hallotta azt. Ha édesanyánk nyájasan vállára borult, ha bátyám megcsókolta arcát, ha én ölében ténferegtem, s kérdezősködtem, ahogy gyermekek szoktak, megfelelhetetlen tárgyakról: olyankor szép méla szemei oly kimondhatatlan szeretettől sugároztak, oly bűbájos édesség áradt azokból alá; de mosolygás az sem volt soha, meg nem nevetteté őt senki.

Nem is volt az az ember, akinek ha a bor vagy a jókedv megoldja a nyelvét, akkor bőbeszédű lesz, elmond mindent, ami a szívén van, beszél jövőről, múltról, ígér, fenyeget, dicsekedik; neki nem voltak fölösleges szavai.

És még valaki volt ilyen komoly a családunkban, a nagyanyám; ő is éppen ily hallgatag volt, ő is éppen így őrizkedett sűrű szemöldeit összevonni, pedig azok már akkor fehérek voltak; éppen így őrizkedett haragos szót kiejteni, és éppen így nem tudott nevetni, mosolyogni; hanem ahelyett sokszor vettem észre, hogy szemei szüntelen apámat kísérik; asztalnál szüntelen az ő arcán függnek, és néha az a gyermekes gondolatom támadt, hogy apám talán azért viseli magát olyan komolyan, mert tudja, hogy az édesanyja nézi.

Ha aztán véletlenül szemeik összetalálkoztak, úgy látszott, mintha kitalálták volna egymás gondolatát; valami régi-régi eltemetett gondolatot, amit ők együtt őriznek, s gyakran láttam, hogy öreganyám fölkelt néha örök kötése mellől, s mikor apám úgy elmerengve ült közöttünk, s alig vette észre, hogy anyám, bátyám és én mellette vagyunk, hízelgünk és alkalmatlankodunk neki, nagyanyám megcsókolá homlokát, mire apám hirtelen más arcot látszott ölteni, nyájasabb lett, beszélgetni kezdett velünk; erre aztán nagyanyám újra megcsókolá, s visszatért kötéséhez.

Erre én mind csak most emlékszem vissza, akkor nem találtam benne semmi különöset.

Egy este mindnyájunkat meglepett az, hogy apánknak szokatlanul jó kedve támadt.

Mindnyájunkhoz igen gyöngéd, nyájas volt; Loránddal sokáig elbeszélgetett, kikérdezé tanulmányaiból, közlötte vele, amit még az hiányosan tudott; engemet lábához ültetett, s fejemet simogatta; kérdéseket intézett hozzám latinul, s megdicsért, hogy azokra helyesen tudtam felelni; édesanyánkat többször megcsókolá, s vacsora múltával vidám történetkéket mesélt a régi időkből, s mikor azokon elkezdtünk nevetni, ő is velünk nevetett.

Olyan jólesett nekem, hogy egyszer valahára apámat nevetni láttam. Olyan új volt ez rám nézve, hogy szinte reszkettem bele az örömtől.

Csak öreganyánk maradt komolyan. Mentől derültebb arca lett apámnak, az ő fehér szemöldei annál jobban összehúzódtak; szemeit soha egy percre is le nem vette apám arcáról, s valahányszor az vidám, derült arcával felé tekintett, nagyanyám mindig fázósan összeborzadt.

Nagyanyám nem is hagyhatta szó nélkül apám szokatlanul felhangolt kedélyét.

– Milyen jókedved van ma, édes fiam!

– Holnap kiviszem a gyermekeket falura; annak mindig előre szoktam örülni – válaszolt rá apám.

Falura megyünk! Ez nekünk is kedves hang volt. Odafutottunk apánkhoz, kezet csókolni érte; milyen boldoggá tett bennünket ez ígérettel! Látszott is arcán, hogy ő azt tudja jól.

– Éppen azért feküdjetek le jókor, hogy el ne aludjátok a reggelt; a kocsi hajnalban már itt lesz.

Azzal elbúcsúzott tőlünk, megcsókolt mind a kettőnket, s mi elmentünk hálószobánkba lefeküdni.

A lefekvés csak könnyű, de az elalvás nehéz, mikor az ember még gyermek, és azt ígérik, hogy holnap kiviszik falura.

Volt egy kedves szép falusi jószágunk, nem messze a várostól, a bátyám is úgy szeretett ottan. Rá nézve is kettős ünnep volt az, mikor sátoros ünnepeken atyánkkal kimentünk oda.

Anyánk és nagyanyánk, nem tudtuk miért, sohasem jöttek velünk; azt mondták, hogy nem szeretnek falun.

Mi úgy csodálkoztunk ezen: nem szeretni falun; a mezőn, a virágos réten járni; a drága illatos levegőt szívni; a szép, okos, hasznot hajtó háziállatokat maga köré gyűjteni? Lehet-e olyan ember a világon, aki ezt ne szeresse? Gyermek, tudom, hogy nincs.

Alig tudtunk elaludni bátyámmal együtt. Én kifogyhatatlan voltam a holnapi öröm előszámlálásában. Vajon gondját viselték-e a virágos kertünknek odakinn? Milyen nagyra megnőhetett már azóta a tarka borjú! Vajon megismer-e még? Elveszi-e kezemből a sós kenyeret? A galambjaim azóta hogy megszaporodhattak! A cseresznye is érik a kertben, meg a szamóca; a szépit anyánknak fogjuk hazahozni!

Bátyám meg a vadászatnak örült. Hogy fogja bejárni az erdőt, a nádast, milyen szép zöld nyakú vadkacsákat fog lőni! Mennyi tarka madártojást hoz nekem majd haza!

– Óh, én is elmegyek veled!

– Dehogy jössz! Valami bajod eshetnék. Te addig otthon a kert alatt horgászol a patakban, s fogsz apró halacskákat.

– S azokat délre megsütjük!

Óh, milyen jó lesz!

Nagyon sokáig nem tudtunk egymástól elaludni; hol egyikünknek, hol másikunknak jutott valami eszébe, amit még fel kellett emlegetni. Óh, mennyi öröm vár ránk holnap!

Nagy csoda lesz, ha egész éjjel azzal nem álmodunk.

Késő éjjel valami nagy csattanás riasztott fel álmomból. Az igaz, hogy mindig puskával álmodtam. Lorándot láttam vadászni, s féltettem, hogy meg találja lőni magát.

– Mit lőttél, Loránd? – kérdezém félálmosan.

– Maradj csendesen – szólt bátyám, ki mellettem való ágyban feküdt, s a csattanásra fölkelt. – Megnézem, mi történt odakinn.

– Ezzel kiment.

Több szoba választotta el hálószobánkat szülőinkétől; nem hallhattam semmi neszt; csak hogy az ajtókat nyitogatták itt is, ott is.

Nemsokára visszatért Loránd. Azt mondta, hogy csak aludjak csendesen tovább. Nagy szél támadt, az egy nyitva maradt ablakot becsapott, az üvegek mind összetörtek, az szólt olyan nagyot.

És ezzel elkezdett öltözködni.

– Minek öltözöl fel?

– Hát a tört ablakot be kell csinálni valamivel, hogy a szél be ne fújjon rajta, édesanyánk hálószobájában van az. Csak te aludjál csendesen!

Azzal fejemre tette a kezét; olyan volt ez a kéz, mint a jég.

– Hideg van odakinn, Loránd?

– Nincs.

– Hát mért reszket úgy a kezed?

– Igaz. Nagyon hideg van. Aludjál, kis Dezső!

Amint azután egy közbülső ajtót távoztában percre nyitva hagyott, azalatt áthangzott hozzám anyám kacagása. Az az ismerős, csengő, édes hang, ami a naiv kedélyű nőket úgy jellemzi, akik gyermekeik között maguk a legnagyobb gyermekek.

Vajon min kacaghat anyám olyan nagyon ily késő éjszaka? Hogy az ablak kitört?

Még akkor nem tudtam, hogy van egy irtóztató betegség, ami a nőket pokoli kínnal rohanja meg, s e szívtépő kínok között folyvást nevetni kényszeríti.

Megnyugodtam abban, amit bátyám mondott, s erővel arcra fordultam vánkosomba, hogy szemeimet álomra kényszerítsem. Késő reggel volt már, mire fölébredtem ismét. Akkor is bátyám költött fel. Ő már egészen fel volt öltözve.

Nekem a falura menetel jutott eszembe.

– Itt már a kocsi? Miért nem költöttél fel hamarább? Lám, te már fel is öltöztél.

Azzal én is sietve fölkeltem, s elkezdtem öltözni, mosdani. Bátyám segített öltöznöm, és sok gyermekes fecsegésemre nem szólt semmit. Nagyon komoly volt, és mindig olyan helyre nézett, ahol nem volt semmi látnivaló.

– Bántott valaki, Loránd?

Bátyám nem felelt semmit, csak odahúzott térdei közé, s hajamat megfésülé. Ingem gallérja a nyakkendő alá volt gyűrődve, azt megigazította, és folyvást olyan szomorúan nézett reám.

– Van valami bajod, Loránd?

Még a fejével sem intett, sem azt, hogy „van”, sem azt, hogy „nincs”; csak csendesen kötötte a nyakkendőmet csokorba. Volt egy kék viktóriadolmánykám, piros hajtókával és apró pitykékkel. Én azt akartam felvenni; Loránd pedig a sötétzöld ünneplő kabátomat akarta rám adni.

Én ellenkeztem vele.

– Hiszen falura megyünk! Oda a pitykés dolmány éppen jó lesz. Miért nem adod azt ide? Mert neked nincs olyan!

Loránd nem szólt semmit, csak rám nézett azokkal a nagy, szemrehányó szemeivel. Nekem aztán nem kellett több; rám hagytam adni a sötétzöld kabátot. Hanem azért még mindig duzzogtam miatta.

– Hiszen úgy felöltöztetsz, mintha examenre mennénk, vagy temetésre.

Erre a szóra Loránd egyszerre magához szorított, ölébe ragadt, letérdelt elém, és elkezde hevesen sírni, de oly zokogva, hogy könnyei összenedvesítették hajamat.

– Loránd! Mi bajod, Loránd? – kérdezém én ijedten, de ő nem tudott szólni a sírás miatt. – Ne sírj, Loránd! Én bántottalak? Ne haragudjál!

Mikor aztán sokáig sírt, és folyvást átölelve tartott, egyszer nagy, reszkető sóhajtással lélegzetet vett, és halkan rebegé fülembe:

– Meghalt az atyánk.

Én olyan gyermek voltam, aki nem tudott sírni; csak a férfikor tanított meg rá.

Olyankor, mikor sírnom kellett volna, csak azt éreztem, mintha féreg fúrna a szívembe, s valami bágyadás fogott el, amitől nem éreztem semmit, ami rendes öt érzékkel kivehető; – bátyám sírt helyettem is. Utoljára aztán megcsókolt, s kért, hogy jöjjek magamhoz.

Hiszen én magamnál voltam, láttam, hallottam mindent; de úgy nem volt rám hatása semminek, mint egy darab fára. Szerencsétlen természetem volt; nem bírtam semmivel mutatni, ami fáj.

De olyan nagy is volt ez a gondolat, hogy az én eszem nem bírta még azt végigérni.

Hogy az atyánk meghalt!

Tegnap este még velünk beszélt, még megölelt, megcsókolt; azt ígérte, hogy kivisz falura, és ma már nincs sehol, meghalt. Lehetetlen ezt felfogni! Gyermekkoromban sokat tépelődtem azzal a gondolattal, hogy mi van a világ végén túl. Az űr! Hát azt az űrt mi veszi körül? Hát azon túl van-e még valami?

Sokszor az őrüléshez voltam közel e tépelődés miatt. Most ugyanez az észvesztő kábulat fogott körül. Hogyan lehessen az, hogy az apám meghalt?

– Menjünk anyámhoz – ez volt legközelebbi gondolatom.

– Majd utána megyünk. Ő már elutazott.

– Hová?

– Falura.

– Miért utazott el?

– Mert beteg.

– Hát miért kacagott az éjjel úgy?

– Mert beteg.

Ez még megfoghatatlanabb volt az én eszemnek.

Ekkor egy gondolatom támadt. Arcom hirtelen felderült.

– Loránd! Hiszen te tréfálsz; te bolondozol velem. Csak rám akartál ijeszteni. Mi mind megyünk ki falura mulatni: s te csak az álmot akartad kiverni a szememből azzal, hogy atyánk meghalt.

Loránd e szóra összekulcsolta fején kezeit, s a mondhatatlan fájdalom torzulatával arcán nyögé:

– Óh, Dezső, ne kínozz! Ne kínozz ezzel a nevető arccal! Én azután még jobban megijedtem, elkezdtem reszketni, átöleltem egyik karját, s könyörögtem neki, hogy ne haragudjék, hiszen én elhiszem, amit mondott.

Láthatta, hogy elhiszem, mert minden tagom reszketett.

– Jerünk oda hozzá, Loránd!

Bátyám merően rám nézett, mintha eliszonyodott volna attól, amit mondtam.

– Atyánkhoz?

– Oda. Hátha én szólok hozzá, és fölébred?

Loránd két szeme olyan lett erre, mint a tűz. Látszott, hogy valami nagy könnyhullatás rohamát tartóztatta erővel vissza. Azután fogai közül mormogá:

– Ő nem ébred fel többé.

– Meg szeretném őt csókolni.

– A kezét.

– A kezét és az arcát.

– Csak a kezét szabad megcsókolnod – monda bátyám szilárdul.

– Miért?

– Mert én mondom! – felelt keményen.

E szokatlan hang egészen megriasztott; azt mondtam neki, hogy szót fogadok, csak vigyen át atyámhoz.

– Jer hát! Add kezedet!

S azzal kézen fogva vezetett két szobán keresztül. A harmadikban nagyanyánk jött ránk szembe.

Nem láttam arcán semmi változást, csak sűrű, fehér szemöldei voltak mélyen összevonva.

Loránd odament hozzá, s lassan suttogott hozzá valamit, amit én nem hallhattam, de jól láttam, hogy rám integetett szemével.

Nagyanyám csendesen inte fejével, hol helyeslően, hol tagadóan; azután odajött hozzám, fejemet két keze közé fogta, s sokáig nézett arcomba, fejét csendesen ingatva.

Csendesen rebegé:

– Éppen ilyen volt gyermeknek.

Azzal levágta magát arccal a földre, és sírt.

Loránd megfogta kezemet, s vont ki magával a negyedik szobába.

Ott volt a koporsó. Még nyitva volt; csak a szemfedővel volt végig leterítve.

Ma sincs még annyi erőm, hogy le tudjak írni egy koporsót, melyben atyámat láttam kiterítve; sokan tudják, mi az, s senki sem akarja tőlem megtanulni.

Csak egy öreg asszonycseléd volt a szobában, senki más nem virrasztott.

Bátyám magához ölelte fejemet, s úgy álltunk ott sokáig, mintha mi is és minden, ami ebben a szobában van, meg lett volna halva.

Egyszer aztán azt mondta a bátyám, hogy mármost csókoljam meg atyám kezét, s aztán menjünk.

Szót fogadtam neki, ő felemelte a szemfedő szegélyét, s én két viaszsárga kezet láttam összetéve, mikben rá nem ismertem volna azokra az erős, izmos kezekre, miknek gömbölyű ujjain kicsiny koromban annyiszor játszottam a megbámult címeres gyűrűkkel, egyikről a másikra húzva fel azokat.

Megcsókoltam mindkét kezét. Az olyan jólesett!

Azután fájó kérdéssel tekinték fel bátyámra: szerettem volna arcát is megcsókolni. Ő elérté tekintetemet, s elvont onnan.

– Jer velem! Ne maradjunk tovább!

És az nekem oly nagyon fájt!

Bátyám azt mondta, hogy várjak szobámban, és ki ne mozduljak addig, míg ő a kocsikat elrendezi, melyek bennünket el fognak szállítani.

– Hová?

– Ki, a falura. Itt benn maradj, sehova ne menj! – Még azonfelyül rám is zárta az ajtót.

Ezen aztán én úgy elgondolkoztam. Miért megyünk mi most falura, ha atyánk halva fekszik? Miért kell nekem addig a szobában maradnom? Miért nem jön semmi ismerősünk felénk? Miért suttognak olyan csendesen a ház körül járók? Miért nem harangoznak, ha ilyen nagy halott van a háznál?

Mindez egészen zavarttá tette agyamat: semmire sem bírtam magamnak választ adni, és senki sem jött felém, akitől valamit kérdezhettem volna.

Egyszer, nagy sokára (nekem úgy tetszett, hogy hosszú idők múltak el, meglehet, hogy tán csak néhány óranegyed volt az) ott tipegett el a folyosó ablaka előtt a vén asszonycseléd, ki az imént odabenn virrasztott. Bizonyosan más váltotta fel.

Az ő arca most is olyan közönyös volt, mint mindennap. Szemei ki voltak ugyan sírva, hanem hiszen én mindennap láttam őt sírni, ha jókedve volt, ha rosszkedve volt; nem tett nála különbséget.

Az ablakon keresztül megszólítottam.

– Zsuzsi néni! Jöjjön ide!

– Mi kell, édes kis Dezsőcském?

– Zsuzsi néni, mondja meg nekem igazán, miért nem szabad nekem az atyám arcát megcsókolnom!

A vén cseléd vállat vont, s cinikus egykedvűséggel felelt rá: – Bolond maga, kicsi Dezső. Azért, mert – nincs neki feje, szegénynek.

Nem mertem visszatérő bátyámnak megmondani, mit hallottam az öreg Zsuzsitól.

Azt mondtam neki, hogy a hideg lel, mikor azt kérdezte, hogy mért reszketek olyan nagyon.

Azután csak rám adta köpenyemet, s azt mondta, menjünk a kocsihoz.

Kérdeztem, hogy nagyanyánk nem jön-e velünk. Ő azt felelte, hogy az még hátul marad. Mi ketten ültünk az egyik kocsiba; egy másik még várakozott az ajtóban.

Nekem úgy tetszett az, mintha csak álmodnám. Az esős, borongós idő, a mellettünk elmaradó házak, az emberek, kik csodálkozva néznek ki az ablakon, egy-egy ismerős arc, ki mellettünk elhalad, s ránk bámultában elfelejt köszönteni; mintha mindenik azt kérdezné magában: miért nincs e fiúk apjának feje. Azután a hosszú jegenyefasorok a város végén, miket úgy hajtogat a szél, mintha valami nagy, nehéz gondolat alatt csóválnák fejeiket; és a mormogó habok a híd alatt, amin keresztülmentünk, mintha azok is tanakodnának valami mély titok felett, ami annyiszor volt rájuk bízva, és amit még senki sem talált ki: miért nincsen némely halottnak feje.

Úgy ösztönzött, úgy borzasztott valami, hogy ez iszonyú kérdéssel bátyámhoz forduljak. Legyőztem a rémet, nem kérdeztem meg. Sokszor mondják azt a gyermekeknek, kik hegyes kést tartanak szemeik elé, vagy magas hídról néznek le a vízbe „Vigyázz, mert az ördög megtaszít”, úgy éreztem én magamat ezzel a kérdéssel; kezemben volt a fogója, szívemnek állt a hegye, párkányon ültem, lenéztem az örvényébe, úgy hítt valami, hogy taszítsam az elevenbe, szédüljek bele. – Meg tudtam magamat tartóztatni.

Az egész úton nem beszéltünk bátyámmal semmit.

Falusi lakunkba érve, háziorvosunk jött elénk, és azt mondta, hogy anyánk még rosszabbul van, mint eddig; látásunk csak nehezítené baját, jó lesz, ha szobánkban maradunk.

Két óra múlva utánunk megjött nagyanyánk is. Megérkeztével nagy suttogás támadt a háziak között, mintha valami rendkívülihez készülnének, amit nem kell az egész világnak megtudni. Azután nagy hirtelen, a szokottnál korábban ebédhez ültünk, senki sem tudott enni, csak úgy néztük végig az egészet. Azután bátyám ismét sugdosni kezdett nagyanyámmal. Amint egyes szavakból kivehettem, arról beszéltek, hogy vigyen-e puskát magával vagy sem. Loránd akart vinni, nagyanyám ellenezte. Végre mégis megegyeztek abban, hogy vihet puskát és lőszert, de addig ne töltse meg a fegyvert, míg szükségét, nem látja.

Én ezalatt csak úgy támolyogtam egyik szobából a másikba. Látszott, hogy mindenkinek volt valami nagyobb gondja annál, hogy velem foglalkozzék.

Délután azonban, mikor bátyámat készülődni láttam az útra, a kétségbeesés erőt vett rajtam:

– Vígy engemet magaddal!

– Hisz azt sem tudod, hová megyek.

– Nem bánom, akárhová, csak vígy magaddal, mert én nem tudok itt magamban maradni.

– Majd megkérdem nagyanyánktól.

Bátyám néhány szót váltott nagyanyámmal, s azzal visszajött hozzám.

– Velem jöhetsz; vedd a pálcádat és köpenyedet!

Ő puskáját vállára vetette, s kutyát is hozott magával.

Ez a gondolat azután megint újból kínzott:

„Apám meghalt, és mi ma délután vadászni megyünk nagyanyánk engedelmével, mintha semmi sem történt volna.”

A kertek alatt mentünk le, az agyagvermek hosszában; bátyám olyan utat látszott keresni, ahol nem találkozunk senkivel. A vizslát pórázon vezette, hogy el ne kalandozzék.

Nagy utat mentünk, a tengeriföldek és csalitok között barangolva, anélkül, hogy Lorándnak csak egyszer is eszébe jutott volna a puskát leemelni válláról; csak a földet nézte mindig, s a kutyáját csitította, mikor az neki akart indulni a cserkészésnek. Eközben jó messze eltávoztunk a falutól.

Én jól elfáradtam már, de azért egy szóval sem mondtam, hogy térjünk vissza, inkább mentem volna világ végtelen végéig, mint hogy hazatérjünk.

Már alkonyodott, mikor egy kis nyárfaerdőbe értünk; ott bátyám azt mondta, hogy pihenjünk meg. Leültünk egymás mellé egy levágott faderékra.

Bátyám megkínált valami sülttel, amit számomra hozott tarisznyájában. Milyen rosszul esett az nekem; ő azt hiszi, hogy én éhes vagyok! A sültet aztán odaadta a vizslának, a vizsla félrement vele a bokorba, s ott elkaparta a haraszt közé. Az sem volt éhes.

Ott azután elnéztük, mint megy le a nap. Falunkból a tornyot sem láttuk már, olyan messzire eljöttünk, s én mégsem kérdeztem, hogy nem térünk-e még vissza.

Az idő egyre borongós volt, csak naplement után nyíltak meg a felhők, hogy a lemenő nap viharjósló veres tüzével elboríthassa az eget; a szél egyre fújt. Én azt mondtam bátyámnak, hogy csúnya szél fúj, s ő azt mondta rá, hogy ez nekünk jó.

Hogy mire jó nekünk ez a nagy szél, azt nem bírtam kitalálni. Mikor aztán az ég lassankint a tűzvörösből lilaszínre, a lilaszínből szürkére, a szürkéből feketére vált, akkor bátyám megtöltötte a puskáját, s a vizslát elbocsátá a pórázról. Kezemet megfogta, s azt mondta, hogy mármost ne szóljak semmit, hanem maradjak mozdulatlan.

Így vártunk hosszú ideig a zúgó éjszakában.

Én törtem rajta a lelkemet, mi oka lehet annak, hogy mi most itt vagyunk.

Egyszer vizslánk a távolból elkezdett üvölteni. Olyan üvöltés volt az, amilyent sohasem hallottam tőle.

Néhány perc múlva nyargalva jött hozzánk vissza; sírva, nyihogva ugrált reánk, kezeinket nyalta, s aztán megint tovafutott.

– Mármost jerünk – szólt Loránd, puskáját karjára vetve. Sietve haladtunk a kutya nyomán, s nemsokára kiértünk az országútra.

A sötétben egy szénásszekér, négy ökörtől vonva, csendesen haladt végig.

– Dicsértessék az Úr Jézus! – szólt az öreg béres, megismerve bátyámat.

– Mindörökké.

Kevés vártatva azt kérdé tőle:

– Nincsen semmi?

– Nem kell félni, nem lesz semmi.

Azután csendesen ballagtunk a szénásszekér mögött.

Bátyám levette fövegét, úgy ment; azt mondta, nagyon melege van.

Az öreg béres egyszer hátramaradt hozzánk.

– Nem fáradt el, Dezső úrfi? – kérdené. – Felülhetne a szekérre.

– Mit gondol, János – szólt bátyám –, erre a szekérre!

– Igaz. Igazság – szólt az öreg szolga; csendesen keresztet vetett magára, s előrement az ökreihez.

Mikor a faluhoz közel értünk, az öreg János ismét odajött hozzánk.

– Mármost jobb lesz, ha az úrfiak a kertek alatt kerülnek haza; én így egyenesen magamban könnyebben átmegyek a falun.

– Gondolja, hogy most is strázsálnak? – kérdezé bátyám.

– Persze. Tudják már. Nem lehet nekik rossz néven venni; a szegény jámboroknak tíz esztendő alatt kétszer verte el határukat a jég.

– Ostobaság! – felelt rá bátyám.

– Meglehet – sóhajta fel a pórcseléd. – Hanem a szegény ember már azt hiszi.

Loránd megtaszította a bérest könyökkel, s rám mutatott, hogy ne beszéljen énelőttem.

Az én agyam aztán csak még zavartabb lett erre.

Loránd azt mondta az öreg béresnek, hogy majd a kertek alá fogunk kerülni; azonban midőn az jól előrehaladt a szekérrel, mi csak ismét nyomába mentünk, s követtük nagy távolban egész odáig, ahol a faluban a legvégső házsor kezdődik.

Bátyám itt egyre óvatosabban kezde körültekintgetni, s jól hallám a sötétben, amint puskájának egyik sárkánya kettőt kattant.

A szekér csendesen ment előttünk a falu hosszú utcáján végig. A helységháza felől mintegy hat vasvillás ember jött szemközt.

Bátyám azt mondá, hogy vonuljunk be egy sövény mögé, s rám parancsolt, hogy a kutyánk száját fogjam össze, nehogy ugatni találjon, mikor azok elhaladnak.

A vasvillás őrök elmentek a szekér mellett, elhaladtak előttünk is; hallottam, amint az egyik azt mondta a másiknak:

– Lám, ez az átkozott szél is azért fúj most ilyen nagyon!

Miért? De hát miért?

Amint azok elhaladtak, bátyám megfogta kezemet, s azt mondta:

– No mármost siessünk, hogy előbb otthon legyünk, mint a szekér!

Azzal végigfutott velem a zsellérház hosszú udvarán, egy sövényen keresztülemelt, maga is utánam mászott; azután még egypár idegen kerten mentünk keresztül, mindenütt a sövényt áthágva, míg végre saját kertünkbe jutottunk.

De hát, istenem, vétettünk mi valamit, hogy így futunk, hogy így bujdoklunk?

Mire az udvarra értünk, a szekér is éppen beért. Három béres várt rá az udvaron, azok mindjárt betették utána a kaput.

Nagyanyánk kinn állt a folyosón, s megcsókolt bennünket, mikor megérkeztünk.

Azután megint rövid suttogás támadt bátyám és a cselédek között, mire azok villáikat fogták, s elkezdték a szénát lehányni a szekérről.

Nem érnének-e erre nappal?

Nagyanyám leült egy padra a folyosón, s fejemet ölébe fogta; Loránd lekönyökölt a folyosó párkányára s a munkát nézte.

A szénát egyre hányták, a nagy szél a folyosóig hordta a polyvát, senki sem mondta nekik, hogy vigyázzanak jobban. Olyan rejtélyes volt nekem ez az éjszakai munka.

Egyszer csak azt láttam, hogy Loránd bátyám megfordult álló helyéből, s elkezdett sírni; arra nagyanyám felugrott, egymás keblére borultak; én odafogóztam mindkettőnek a ruhájába, és rettegve néztem fel rájuk. – Még csak egy lámpa sem égett a folyosón.

– Csitt! – súgá nagyanyám. – Ne sírj oly hangosan! – Ő maga is elfojtá zokogását. – Jerünk!

Azzal megfogta kezemet, s bátyám vállára támaszkodva, lejött velünk együtt az udvarra, a szekérig, mely a kertajtó előtt állt.

Kétfelől nagy halom széna takarta azt el szem elől; csak akkor lehetett rálátni, mikor a hátuljához értünk.

Azon a szekéren volt apám koporsója.

Tehát ez volt az, amit mi éjnek éjszakáján a faluba beloptunk, amit bujdokolva kísértünk, amit rejtegettünk, amiről suttogva beszéltünk, amit titokban sirattunk. Apám koporsója.

A négy béres leemelte azt a szekérről, s azután vállra véve vitte a kert felé. Mi mentünk utána fedetlen fővel és hallgatva. Kertünkön kis patak folyt keresztül; e patak mellett volt egy kis gömbölyű épület, melynek cifra vasajtaját én sohasem láttam nyitva.

Kicsiny gyermek koromtól fogva, mikor még nem bírtam felkelni a földről, ha egyszer leültem, emlékemben van ez a kis kerek épület.

Mindig úgy szerettem, úgy féltem közelében; úgy akartam tudni, mi lehet abban belül. Zubbonyos kisfiú voltam, mikor a színes kavicsokat kiszedtem vakolatából, s játszottam velük a porban, s ha egy kaviccsal meghajítottam a vasajtót, elfutottam a zengéstől, amit az ütésre adott.

A vadborostyán körös-körül befutotta az épületet, lehajlott már az ajtajára is, belefonta magát a kilincsébe, s az ajtófélbe kapaszkodott; és én úgy elgondolkoztam rajta, hogy micsoda csendes ház lehet az, aminek az ajtaját így elszőheti a repkényinda, hogy abba nem járnak soha.

Nagyobb gyermek koromban megint csak ez épület körül játszottam sokat, s észrevettem, hogy ennek a homlokára nagybetűk vannak írva, amiket a repkényinda csak félig-meddig födött el, s ekkor úgy óhajtottam megtudni, hogy mit tesznek azok a betűk.

Amint a legelső ünnep jött, mikor én már a betűket ismertem, s ismét kivittek jószágunkra, egymás után raktam a rejtélyes házikó feliratának öreg betűit, s kiszótagoltam magamban.

Nem juthattam az értelmükhöz, idegen nyelven szóltak. De annyiszor leírtam e szókat a porba, mígnem értettem is:

„NE NOS INDUCAS IN TENTATIONEM”

Egy évvel hamarább, mint iskolatársaim, iparkodtam feljutni az akkor úgy hítt „diák osztályba”, ahol latinul tanítanak.

A legelső elemi ismereteimmel a latin nyelvtanban arra indultam el, hogy ez ismeretlen mondat értelmét fölfedezzem.

„Ne vígy minket a kísértetbe!”

Az Úr imájának egy mondata ez, amit ezerszer elmondtam én is, és most még kevésbé értettem, hogy mit tesz az, mint eddig.

Hanem annál inkább kezdett bennem valami babonás irtózat támadni azon épület iránt, mely ajtaja fölött azt a mondatot viselé, hogy őrizzen bennünket az Isten a kísértetektől.

Talán éppen itt laknak a kísértetek?

Tudjuk, hogy a gyermekek mit értenek a kísértetek alatt. Ma azután nyitva láttam ezt az ajtót, megtudtam, hogy ez az épület családunk sírboltja.

Ez az ajtó, amit én eddig csak repkénytől benőve láttam, most nyitva volt, s föltárt gádorából lámpavilág fénylett elő. A két nagy virginiai borókafa, mely a kripta elé volt ültetve, eltakarta a fényt, hogy nem látszhatott ki a kertből. Csak a mi számunkra világított az.

A négy férfi levitte a lépcsőkön a koporsót; mi utána mentünk.

Ez hát az a ház, ahol a kísértetek laknak, és mi hiába imádkoztunk: „Ne vígy minket a kísértetbe!”, íme hozzájuk kell leszállnunk.

Néhány lépcső vezet alá, ott alacsony, apró kaviccsal vakolt boltozat alá jutunk, mely a föld alatti nyiroktól zöldes fényben ragyog.

A falba mély fülkék voltak építve kétfelől, négy-négy mindenik oldalon; és hat fülke már be volt töltve. Eléjök állított márványlapok aranyozott feliratokkal beszéltek azokról, akik már nyugosznak.

A négy cseléd a vállán hozott koporsót elhelyezé a hetedik fülkébe; mire aztán az öreg béres összekulcsolá kezeit, s egyszerű áhítattal elmondá a miatyánkot; a másik három férfi utána dönögte azt csendesen… – Amen, amen…

Azzal magunkra hagytak bennünket.

Nagyanyánk mindaddig egy szó, egy indulatkifejezés nélkül állt a kripta mélyében, kezeinket tartva kezeiben; hanem midőn egyedül maradtunk, őrjöngve rohant a koporsó fülkéjéhez, s leveté magát előtte a földre.

Óh, én el nem tudom mondani, miket beszélt ott magánkívül!

Sírt, könyörgött, szemrehányásokat tett – a halottnak. Dorgálta, mint mikor gyermeket szidnak, ki megvágta késsel a kezét. Kérdte, hogy miért tette ezt. Megint elhalmozta nehéz vádakkal, gyávának, nyomorultnak nevezte el, fenyegette Istennel, Isten haragjával, örök kárhozattal; – azután bocsánatot kért tőle, engesztelő szóval rebegett hozzá, hítta vissza, kedvesnek, szépnek, jónak mondta; elbeszélte neki, milyen hű, kedves, szerető neje van itthon, milyen két szép fia! Hogy tudja azokat elfeledni? Majd kegyes, istenfélő szóval feddé, hogy legyen keresztyén, forduljon Istenhez; tanuljon hinni, remélni, szeretni; az átmérhetlen irgalomban bízni; ég csapásaiban megnyugodni… És azután felsikoltott, szétszórta galambfehér hajfürteit, hogy csakúgy repkedtek szilajon megrázott feje körül – és átkozta az Istent.

Azt hittem, a végítélet éjszakája ez.

Mit nekem a Jelenések könyvének minden tűzokádó szörnye; mit nekem a meghasadó föld kiokádott halottai mind azon rémülethez, amit ez óra kitöltött fejemre!

Ide hoztuk apámat, ki meghalt rögtön, erőszakosan, idehoztuk lopva, bujdokolva: itt elrejtettük minden keresztyéni szertartás, énekszó, harangszó nélkül; még az utolsó papi áldás sem szállt utána, ami az utolsó koldust is elkíséri, s most itt, a halottak házában, nagyanyám megátkozza a halottat, és megátkozza a túlvilágot, melynek küszöbén állunk, s őrült kétségbeeséssel dörömböz ama rejtelmes ország ajtaján, ököllel ütve a koporsó födelét.

Most már érett ésszel, midőn nálam is közelgő tél hava fedi a tetőt, átlátom, hogy szükséges volt nekünk ott lennünk: hogy cseppről cseppre kellett kiürítenünk e legkeserűbb pohárt, mely bár ne töltetett volna ki számunkra soha!

Nagyanyánk összeroskadt a fülke előtt, s homlokát a koporsó párkányára fekteté; hosszú, fehér haja végigomlott rajta. Nagy sokára fölemelkedék; már akkor arca nem volt eltorzulva, szemei nem könnyeztek; hozzánk fordult, s azt mondta, hogy maradjunk még itten.

Ő maga leült a kőlépcsőzet legalsó fokára, a lámpát maga elé tette, mi ketten előtte álltunk.

Nem nézett ránk, folyvást a lámpa fényébe mélyedt nagy fekete szemeivel, mintha abból idézne vissza valamit, ami régen elmúlt.

Egyszerre megfogta kezeinket, s odavont maga mellé a kőlépcsőre.

– Ti egy szerencsétlen család ivadékai vagytok, melynek minden tagja öngyilkosul hal meg.

Íme ez volt a titok, mely mint gyászfátyol állt családunk minden érett eszű tagjának arca előtt. Mi szüntelen úgy láttuk öregeinket, mintha valami búskomor köd járna közöttünk. Ez volt az a köd.

– Isten balja, ember átka volt ez rajtunk! – folytatá öreganyánk most már meg nem rezzenő szóval, s ezentúl oly nyugodtan beszélt folyvást, mintha csak egy idegen család történetét mondaná el előttünk. – Szépapátok, Áronffy Jób, az, aki a legelső fülkében nyugszik, hagyta ezt a rettentő örökséget utódaira, s testvérkéz volt, mely ez átkot fejére dobta.

Mert szerencsétlen föld ez, amelyen mi lakunk. Más boldog országban is van gyűlölet az emberek között; testvérek haraggal válnak meg egymástól; az enyim és tied, a féltés, a büszkeség, az irigység konkolyt hint közéjük; de nálunk még ez az átkozott föld is megtermi a gyűlöletet; ez a megátkozott föld, amit úgy hívunk, hogy „édes hazánk”, s aminek tiszta búzáját nevezzük hazaszeretetnek, konkolyát hazaárulásnak, s mindegyik azt hiszi, hogy az ő vetése a tiszta, a másiké a gaz, és gyűlöli érte a testvér a testvért! Nem értitek ti ezt még.

Jób szépapátok azon időben élt, midőn nagy emberek azt hitték, hogy ami félig rom, azt újra kell építeni. Nagy viszály támadt ebből, sok csalódás, sok kiábrándulás; utoljára le kellett törölni az egészet.

Jóbot németországi akadémiákon nevelteték szülői; ott idegen szabadelvűséggel töltötte el lelkét; a közös emberi szabadság rajongója lett; mikor visszajött, éppen e nagy eszmét találta küzdelemben egy hasonló naggyal, a nemzeti érzülettel. Ő az elsőbbnek adott igazat; ahhoz csatlakozott. Amit a honfiak ősi ereklyéknek neveztek, abban ő nem látott mást, mint a múltak bűnét. Bátyja homlokellenében állt vele. Találkoztak a közös küzdtéren, s elkezdődött közöttük a végtelen villongás. Olyan jó testvérek voltak, soha egymást bajban el nem hagyták, s ezen a tövistermő mezőn örök ellenséggé kellett esküdniök. Szépapátok a diadalmas sereghez tartozott, testvére a vert hadakhoz. Hanem a diadal nem volt édes.

Jób hatalmas, magas állást nyert, fürdött a napfényben; hanem elveszté azt, ami – semmi: régi ismerősei mosolygását. Úr volt, félték, messziről üdvözlék, de közel nem siettek hozzá, s akik hajdan a találkozáskor jobbról-balról megcsókolták arcát, úrszíneváltoztával félreálltak előle, s hideg alázattal süvegelték meg feloldalról. S azután volt egy ember, aki meg sem süvegelte, hanem csak azért kereste találkozását, hogy dacosan felnyomott kalpaggal mehessen rá szemközt, s szúró tekintettel nézhessen végig rajta: tulajdon testvére. És ők mind a ketten becsületes, jó emberek voltak, igaz keresztyének, szegények jóltevői, családjuk kedvencei, és valaha úgy szerették egymást!

Óh, ez a fájdalmas föld itt alattunk!

Egyszer aztán összeomlott a tíz évig épített új rendszer, II. József halálos ágyán végighúzta a veres vonalt egész élete munkáján; ami addig történt, álommá lett.

A föld rengett az örömzajtól, ez a föld, ez a keserű föld. Jób pedig elment a budai török fürdőbe, s hogy testvérével ne találkozzék többet, felvágta életereit, s ott elvérzett, meghalt.

És ők mind a ketten jó keresztyének voltak: igaz emberek az életben, hívek a becsülethez, nem gonoszok, nem istentelenek; szívben és tettekben Istent imádók; és mégis az egyik testvér megölte magát, hogy a másikkal ne találkozzék többet, és a másik azt mondta rá: „Úgy kellett neki!”

Óh, ez a könnyhullatásainktól beteg föld!

Itt nagyanyám elhallgatott, mintha egy nagyobb, nehezebb csapás emlékeit gyűjtené össze lelkében. Semmi nesz nem hangzott idelenn, még a kriptaajtó is be volt téve; a szélzúgás nem hangzott idáig; semmi egyéb nesz, mint három élő ember szívdobogása.

Nagyanyám a boltozatra írt évszámot kereste szemeivel, mit olvashatlanná tett a keresztülizzadt mész.

– Ebben az évben építettük e szomorú házat. Jób volt benne az első lakó. Éppen így, mint most, pap nélkül, harangszó nélkül, más alakú deszkaládába rejtve, hozták őt ide; s megkezdték vele azon szomorú áldozatok sorát, akikre hagyományul maradt, hogy egyik a másikat vonja maga után.

Mert rettenetes hagyomány az önkéz ontotta vér! Befecskendi az a fiakat és a testvéreket. Ama gúnyos kísértő, aki az apa kezét vezette az éles késsel önszíve felé, ott áll leskelődve örökké az utódok háta mögött; szüntelen suttogja nekik: „Apád öngyilkos volt, testvéred maga kereste fel a halált; a te fejeden is rajta az ítélet, akárhová futsz előle, meg nem menekülsz, gyilkosodat magaddal hordozod saját jobb kezedben!” Az kínálja, az kecsegteti a tétovázót fényesre köszörült vasakkal, felvont sárkányú fegyverekkel, borzasztó színű méregitalokkal, mély folyóvizekkel; azok játszanak vele, keresik, mitől iszonyodnak; és csak arról gondolkoznak mindig.

Óh, az iszonyatos!

Hogy semmi sem tartja vissza őket, hogy nem gondolnak azok szerelmére, örök bánatára, kiket itthagynak szomorú halálukon kesergeni, hogy nem gondolnak arra, akit amott túl találni fognak, s aki számon fogja tőlük kérni: „Miért jöttetek, míg én nem híttalak?”

E szomorú ház homlokára hiába volt felírva: „Ne vígy minket a kísértetbe!”. Láthatjátok. Heten foglalták el már helyeiket. Mind a heten odadobták a gondviselés lábaihoz azt a kincset, amiről számot kérnek az égben.

Jóbnak három fia maradt: Ákos, Gerő és Kálmán.

Ákos volt a legidősebb, ki legkorábban megházasodott. Jó ember volt, de könnyelmű és szenvedélyes. Egy nyáron minden vagyonát elkártyázta, és tönkrejutott. De még a szegénység nem ejté kétségbe. Azt mondá feleségének s gyermekeinek: „Eddig magunk urai voltunk, ezután más szolgái leszünk; a munka nem szégyen; elmegyek gazdatisztnek valamelyik urasághoz.”

A másik két testvér, amint bátyja balsorsát megtudta, összebeszélt, odamentek, felkeresték, s azt mondták neki: „Bátya, még kétharmada megvan apánk vagyonának, jer, osztozzunk újra!”

S mindegyik odaadta neki vagyona harmadát, hogy legyenek ismét, egyenlők.

S Ákos azon az éjszakán főbe lőtte magát.

A balsors csapását el tudta tűrni, s testvéreinek jósága annyira meggyűlölteté vele önmagát, hogy mikor az élet gondjaitól megszabadult, az élet örömeit sem akarta tovább látni.

Ákosnak két gyermeke maradt, egy fiú és egy leány.

A leány tizenhat éves volt, igen szép, igen jó. – Nézzétek, ott van a sírköve! Letöretett 16 esztendős korában! Szeretett. Boldogtalan lett. Meghalt.

Nem értitek ti ezt még!

Már akkor hárman voltak a magányos sírboltban.

Gerő volt a ti nagyatyátok, az én örökké feledhetlen jó férjem. Nem hull ki könnyem, midőn rágondolok, mert édes nekem minden gondolat, mely őhozzá visszavezet, s mert tudom, hogy ő tökéletes ember volt, s amit tett, még az utolsó tette is, az helyes volt, annak úgy kelle lenni; ez szemem előtt történt, és én meg nem fogtam a kezét, hogy ne tegye!

Öreganyánk szemei úgy villogtak e pillanatban; rajtam valami ismeretlen hőség áradt el; valami sejtelemszerű lelkesülés; én nem tudom, miért. Hogyan lelkesítenek a halottak?

– Nagyapátok éppen ellentéte volt apjának, mint százszor és ezerszer történik az, hogy a fiak a hírt, mely apjuk nevét nyugatnak ragadta, keletre térítik vissza. Nem értitek ti ezt még.

Gerő összeköttetésben volt azokkal, kik a múlt század végén egy főpap vezetése alatt más századot akartak előkészíteni. Nem adatott meg a siker törekvéseiknek; elbuktak vele – s fej nélkül buktak el. Egy délután nagyapátok családi körében ült, ebéd végénél, midőn egy idegen hivatalos úr lépett közénk, s sajnálatát rejteni nem tudó arccal mondá neki, hogy parancsa van őt őrizet alá venni. Gerő nyugodt arcot mutatott; csupán arra kérte vendégét, hogy engedje feketekávéját meginnia. Kérése minden kifogás nélkül megadatott. Férjem csendesen kavargatta kávéját, s beszélgetésbe eredt közönyös dolgok felett a vendég úrral, ki nem látszott haragos embernek lenni; még biztatta is férjemet, hogy nem lesz e történetből semmi baj. Férjem nyugodtan szürcsölgeté kávéját.

Mikor aztán készen volt vele, letette csészéjét, megtörülte szép hosszú bajuszát, odafordult hozzám, odavont keblére, megcsókolt kétfelől, szájamat kikerülve: „Neveld jól fiunkat!” – rebegé; s azzal az idegen úrhoz fordult: „Uram, ne fárassza ön magát miattam tovább; én halott vagyok: szívesen látom a temetési toromra.”

Két perc múlva meghalt.

És én láttam jól, mert mellette ültem, mint nyitá ki hüvelykujjával a kisujján viselt gyűrű címeres szelencéjét, mint hullatott abból valami fehér port az előtte álló csészébe, mint kavargatta el azt lassan, s mint szürcsölé fel apródonkint, és nem ragadhattam meg kezét, nem kiálthattam rá: „Ne tedd azt! Maradj élve!”

Nagyanyánk az őrülés felmagasztalt mosolyával bámult maga elé. Óh, én úgy féltem, hogy nekem is meg kell itt tébolyodnom. Ez az őrült mosoly oly ragadós!

Lassan bólintgatva ősz fejével, ismét összeroskadt aztán. Látszott, hogy idő kell arra, míg ez emlék, ha egyszer felzavartatott, újra elpihen lelkében.

– Ő volt már a negyedik lakója e kísértetek házának.

Holta után testvére, Kálmán odaköltözött házunkhoz. Ő mindvégig nőtelen volt; igen korán csalódott, s azután egészen világgyűlölővé lett.

Búskomorsága évről évre gyógyíthatlanabbá lett; került minden szórakozást, minden társaságot, legkedvencebb tanyája volt ez a kert, ez a hely itt. Ő ültette a szép borókafákat az ajtó előtt, mik akkor még nagy ritkaságok voltak.

Nem titkolta előlünk, sokszor nyíltan kimondá, hogy neki nem lehet más vége, mint testvéreinek volt.

Azon pisztolyt, mellyel Ákos meglőtte magát, ereklyéül tartogatta magánál, s szomorú tréfával mondá, hogy ez az ő öröksége. Itt járkált óra hosszat e kertben ábrándozva, évelődve, egy nap úgy, mint más nap, míg csak a leeső hó a szobába nem szorítá. A telet gyűlölte nagyon. Mikor az első hó leesett, kedvetlensége a türelmetlenségig fajult; gyűlölte a szobai levegőt, s mindent, amit négy fal között találni. Mi annyira biztattuk, hogy menjen el télire Olaszországba, míg végre rá hagyta magát venni; szépen elkészítettük úti poggyászát, megrendeltük postalovait; reggel, mikor már indulókészen állt minden, azt mondá, hogy mielőtt e hosszú útra elmenne, még egyszer búcsút vesz testvéreitől. Úti ruhájában lejött ide a sírboltba, becsukta maga után a vasajtót, meghagyva, hogy senki se háborítsa itt. Mi azután vártuk vissza, s hogy egyik óra múlt a másik után, s ő mégsem jött elő, utána jöttünk; a zárt ajtót kifeszítettük, s itt találtuk őt a középen fekve; – megtért oda, ahol soha sincs többé nyár.

Ugyanazzal a pisztollyal lőtte magát szíven, mellyel testvére, mint ezt előre megmondá.

Csak két fiúgyermek volt még hátra a családból: Ákos fia és az enyim.

Lőrincet, ez volt Ákos fiának a neve, szegény jó édesanyja túlságos szeretettel növelte, nagyon is szerette őt, azzal rontotta el; a gyermek nagyon kényes lett, érzékeny szívű; tizenegy éves volt már, mikor anyja észrevevé, hogy nem tud neki parancsolni. Egyszer a gyermek valami csínyt követett el, valami csekélységet; mit tud véteni egy tizenegy éves gyermek oly nagyot? – Anyja azt hitte, hogy meg kell őt dorgálnia, a fiú nevetett a dorgáláson; nem bírta elhinni, hogy anyja haragszik; ekkor aztán az történt, hogy anyja arcul találta legyinteni. – A fiú kiment a szobából, a kert hátulján volt egy halastó, abba beleölte magát…

De hát érdemes-e valakinek azért megölni magát? Egy ütésért, amit az anyai puha kéz ad, azt a rettenetes bosszúállást venni egy kicsiny gyermeknek! Elszakítani az életet, melyet még nem is ismer! Hány gyermeket megver az anyja, és másnap újra keblére öleli azt, megbocsátanak egymásnak, szeretik egymást; hisz az anya ütése egyik jele az anyai szeretetnek! És az meg tudta magát ölni!

Rajtam a hideg veríték csorgott végig.

Óh, azt a keserűséget én is éreztem magamban; én is gyermek vagyok, annyi idős, mint az a másik volt; engem sem ütöttek még meg soha; pajkosságomért egyszer meg kellett fenyíteniök szülőimnek, és én tetőtül talpig egy ádáz gondolattól voltam átmérgesülve: ha engem megütnek, elölöm magamat! – Tehát bennem is el van már terjedve az örökölt kór, rajtam is kezét tartja a rettentő démon; megfogott, átkarolt, magával visz: el vagyok neki árulva! Csak azon múlt, hogy verés helyett böjtöléssel fenyítettek meg, különben már itt volnék én is ebben a házban.

Nagyanyám összekulcsolta térdein kezeit, s tovább regélt.

– Atyátok idősebb volt akkor, amidőn ez történt: tizenhat éves. Az ő születésétől kezdve mind ez ideig háborgó, felfordult világ volt; az egész világ mindem nemzete keserű harcot folytatott egymás ellen; – én alig vártam, hogy egyetlen fiam olyan nagy legyen, hogy elmehessen katonának. Oda, oda, ahol a halál két kézre fogott kaszával vág rendet fegyveres vitézek soraiból; oda, ahol a síró anyák gyermekeit összetapossák a lovak patkói; oda, oda, ahol a kedvenc elsőszülötteket megcsonkított testtel hányják a közös sírba; csak ne ide, ne e rettenetes házba; ez iszonyú kísértő rémek soraiba! – Igen, én örültem, midőn azt tudtam, hogy ő az ellenség ágyúi előtt áll; s midőn egy-egy nagy ütközet híre, mint sötét felhő, terjedt el az ország fölött, én fájó nyugalommal lestem a villámot belőle, mely szívemre le fog csapni azzal a hírrel: „Fiad meghalt! Megölték mint egy hőst!”

Nem történt így. A csatáknak vége lett. Fiam visszatért.

Óh, nem igaz! Ne higgyétek, mikor azt mondtam, bárcsak halálhíre jött volna inkább!

De bizony örültem, de bizony sírtam örömömben, mikor újra karjaim közé szoríthatám, s áldtam az Istent, hogy nem vette őt el.

Pedig hát minek örültem? Miért dicsekedtem vele a világnak, hogy „Nézzétek, milyen derék szép fiam van! Vitéz, délceg fiú! Hírt, becsületet hozott haza magával. Dicsőségem, örömöm!” Most itt van! Mit nyertem vele, ő is eljött a többi után. Ő is, ő is! Akit valamennyinél jobban szerettek; akinek minden mennyországa itt volt a földön.

Bátyám sírt, engemet a hideg rázott.

Ekkor nagyanyánk hirtelen, mint egy őrült, ragadta meg kezeinket, s felugrott ültéből.

– Odanézzetek! Ott még „egy” üres fülke van egy koporsó számára. Nézzétek meg jól azt a helyet, s aztán menjetek a világba, s emlékezzetek rá, hogy mit mondott ez a fekete üreg szája!

Azt gondoltam, hogy megesküdtetlek benneteket itt, hogy Istentől el nem távoztok soha, hogy nem folytatjátok e család szerencsétlenségeit; de minek az eskü? Hogy egy bűnnel többet vigyen valaki magával a másvilágra, melyet halála óráján megtagad? Mi eskü kötné azt, aki így szól: „Nem kell az Isten kegyelme nékem!”

De elhoztalak benneteket ide, s elmondtam családotok történetét.

Sokat fogtok még abból később megtudni, mi eddig titok és homály előttetek.

Most nézzetek még egyszer körül, s aztán – menjünk tovább!

Most már tudjátok, hogy mit jelent ez a szomorú ház, aminek ajtaját egy-egy emberélet-időn át befutja a repkény. Tudjátok, hogy ide temeti öngyilkosait a család, mert másutt nem adnak nekik helyet. De azt is tudjátok, hogy e borzasztó hálóteremben csak egy ember számára van még üres nyoszolya, s a másiknak már nem jut más, mint a temetőárok!…

Nagyanyánk e szóval indulatosan eltaszított mindkettőnket magától; mi borzadva bújtunk egymás keblére őrült tekintete elől.

Azután felsikoltott, odarohant hozzánk, átölelt mindkettőnket a téboly erejével; sírt, fuldoklott, míg végre eszméletlenül rogyott össze.

Úgy hoztuk ki őt, karjainkra véve, a kriptából.

Odafenn már virradt; a hajnali harangszó ringott a szellőtlen légben.

…Óh, áldott égi levegő; óh, áldott napsugáros, madárdalos lég idefenn!


KezdőlapElőre