XXI. Az a levél

Mit beszéltek, mit éltek át azon éjszakán az oly régen epedők, azt ne tegyük papírra. Vannak szent dolgok, amik nem kívánnak közlátvánnyá lenni.

Loránd bevallott mindent, s bocsánatot nyert mindenért. És azután úgy örült e bocsánatnak, mint egy gyermek, kit újra kegyelembe fogadtak.

Loránd valóban úgy érzé, mintha ott kezdené most az életet, ahol tíz évvel ezelőtt kettészakítá, s ami tíz év alatt történt, az mind csak egy nehéz álom lett volna, melyből csak a férfikor sűrű szakálla maradt meg.

Reggel jó későn ébredtek fel Dezsővel együtt. Az álom jólesett egyszer!

Az álom – ezúttal a halál helyett.

– Te, öreg – szólt Loránd öccséhez –, én még egy kalandos tréfát tartogatok számotokra, mivel meg akarlak benneteket lepni.

A fenyegetés olyan jókedvvel volt mondva, hogy Dezsőnek éppen nem volt oka nagyon megijedni.

– Csak ide vele!

Loránd előre nevetett a hatásnak.

– Én nem fogok most veletek menni haza.

– Hát mit csinálsz? – kérdé Dezső, éppen úgy elbámulva, ahogy Loránd előre várta tőle.

– Megszököm tőletek – szólt, a fejét rázva jókedvében.

– Ah! Az merész vállalat lesz. De megmondod, hogy hova szököl?

– Haha! Nemcsak megmondom, hogy hova szököm, sőt téged is magammal viszlek, hogy vigyázz rám ezentúl is, ha már eddig vigyáztál.

– Azt nagyon okosan teszed. S szabad megtudnom, hogy hová?

– Vissza Lankadombra.

– Lankadombra? Tán ott felejtettél valamit?

– Igen. Az eszemet. – No, ne nézz rám olyan furcsán, mintha azt akarnád kérdezni, hogy „hát volt?” – Te, ugyebár, tisztában vagy ezzel a kis csereleánnyal? Úgy látom, hogy anyánk és nagyanyánk is eléggé belé vannak szerelmesedve, hogy Fánnyt rajtad kívül másnak oda ne adják; hanem még az én áldásom hátra van, öreg; azt még nem kaptad meg.

– Biztat a remény, hogy talán meglágyíthatom kemény szívedet.

– Nem olyan hirtelen. Mondok neked valamit.

– Hallgatom.

– Végrendeletemben minden világi javamról lemondtam a te javadra; a pecsétes levél ott van nálad. Ahogy ismerlek, úgy hiszem, hogy éktelen örömöt fogok neked szerezni vele, ha végrendeletemet tőled visszakérem, s azt mondom, hogy most fele vagyonoddal szegényebb fogsz lenni, mert a másik fele kell nekem.

– Ezt tudom, anélkül, hogy tőled várnám, hogy megtaníts rá; de mi köze a te ó-testamentomodnak az én szívem evangéliumához?

– Óh be vastag a te fejed, öreg, hogy mégsem értesz! Halljad tehát ultimátumomat. Én nem adom beleegyezésemet abba, hogy te házasodni indulj – énelőttem!

Dezső Loránd nyakába borult, most értette már.

– Neked van, akit szeretsz?

Loránd mosolyogva igenlé.

– Persze hogy van. Hanem hát, tudod, hogy ez az ostoba fickó (ej, be hatalmasan megszorongattad a torkát!) mennyire összezavarta az egész életre való számításomat. Emiatt nem jöhettem semmivel tisztába, aminek a folytatása a mai napon túl esik. Hanem most már annál jobban sietek. Félóra kell rá, hogy anyáinkat értesítsük; félóra, hogy kocsira üljünk; ők azalatt itt maradnak, mi az öreg Topándyval visszarepülünk Lankadombra; estig elvégzünk mindent, s holnap itt vagyunk, mint két futóbolond, aki abban versenyez, hogy melyik tudja a másikat nagyobb gyorsasággal nyargalvást magával repíteni; – oda, ahol boldogsága vár reá. Lankadombig én hajtom a lovakat, Lankadombrul vissza meg te. – Szegény lovak!

Dezső nem mert ez örömhírrel maga menni anyjához, Fánnyra bízta, hogy készítse rá elő; hiszen meglehet, hogy az öröm megölte volna.

Azt mondták, hogy Lorándnak hivatalos elintézendői vannak, amik egy napra Lankadombra szólítják, s Topándyval együtt útnak indultak.

Topándy be volt avatva a titokba, s gondolta, hogy neki Loránddal kell menni: násznagyra lehet szükség.

Loránd körül egészen átváltozott a világ; ő azt hitte, hogy „körüle”, pedig „benne” volt az átváltozva.

Valóban újjá volt születve: egészen más emberré lett, mint volt tegnap. A tegnapi zajos jókedv olyan rosszul rejté a halálmegvető elszántságot, mint amilyen jó árulója volt a mai mélázása a szívét eltöltő boldogságnak.

Az egész úton Dezső alig vehette szavát, de arcán olvashatott mindent, amiről gondolkozik; s ha egyszer-egyszer megszólalt, magasztalva a szép májusi mezőt, abból is kitalálhatá, hogy a szív is tavaszt érez belül.

Milyen szép ismét élni, boldognak, vidámnak lenni, reményleni, a jövőtől jót várni, szeretni és szerelmében büszkélkedni, felemelt homlokkal járni, egynek mindene lehetni!

Délre megérkeztek Lankadombra.

Cipra kifutott eléjük, s összecsapta a kezeit.

– Magukat kergették, hogy már itthon vannak! Most ugyan ebéddel nem várta senki.

Loránd volt az első, aki leugrott a szekérről, nyájasan nyújtva a leánynak kezét.

– Megjöttünk, Cipra húgom. Ha nem is vártál ebéddel, jut a tiedből nekünk is.

– Nem abból – szólt a leány suttogva és elpirulva. – Tudja, hogy én a cselédek ételéből szoktam enni, mikor maguk nincsenek itthon; s még vendéget is hoztak. Kicsoda az az úr?

– Az az öcsém, Dezső, nagyon jó fiú. Csókold meg szépen, Cipra húgom!

Cipra nem parancsoltatott magának kétszer; Dezső megkapta a csókot.

– Most aztán adj neki szobát; ma itt maradunk. Nekem pedig küldj a szobámba mosdóvizet, nagyon porosak lettünk az úton, pedig ma szépek akarunk lenni.

– Igazán? – Cipra azzal kézen fogta Dezsőt, s amíg szobájáig elvezeté, egész élete históriáját kikérdezte: Hol lakik? Miért nem látogatta meg Lorándot hamarább? Van-e már neje? Jön-e még ide vissza valaha?

Dezső már annyit tudott Loránd leveléből Cipra felől, hogy a szegény leány minden kérdésére szívesen felelhetett, s az első látásra szíve minden titkát kibeszélhette előtte. Jaj, hogy örült annak Cipra!

Loránd pedig be sem várta az ezúttal hátul jövő Topándyt, hanem futott szobájába.

Az a levél! Az a levél! – Ez volt eszében az egész úton. Legelső volt: azt kivenni a zárt fiókból és elolvasni.

Ezúttal nem tanakodott magában hosszasan, feltörje-e, ne törje-e a pecsétet. El is szakadt a boríték a kezében, amint a pecsét nem akart engedni.

És aztán olvasta a következőket:

„Uram.

Azon perc, melyben önnek nevét meg kelle tudnom, örök választófalat emelt közöttünk. Annak az emléknek, ami önt terheli, folytatása nem lehet a kettőnk közötti szövetség. Ön, ki a szerencsétlenségbe rántá le anyámat, s abban hűtlenül elhagyá, nem ajánlhat nekem boldogságot, s nem követelhet hűséget tőlem. Én Tátray Bálintot meg fogom könnyezni mint halottamat, kinek ábrándjaim adtak éltet, s kit a hideg való eltemetett; de Áronffy Lorándot nem ismerem. Ezt kötelességem önnek elmondani, s ha ön, mint hiszem, lovagias ember, úgy ön is tartozásának fogja venni, hogy ha az életben találkozni fogunk, arról, ami Tátray Bálint volt: többé ne emlékezzék.

Isten önnel. – Melanie.”

Loránd vert szívvel rogyott le székére.

Hát ez volt a megcsókolt levél tartalma?

Ez volt abban a levélben, amit a halálország küszöbén nem mert fölnyitni, nehogy a boldogság, ami abból reá sugározik, megrendítse léptei szilárdságát.

„Ah! hisz ezek könnyűvé akarták rám nézve tenni a meghalást.

Ilyen levelet írni énnekem! Ilyen szavakat mondani annak, akit valaha szerettünk!

Hiszen igaza van. Nem voltam a bibliai József Potifárné ellenében; de a szerelem nem kezdődik-e a bocsánaton? Vádoltam-e én őt a gyűrű birtokáért, amit a vízbe ejtett? S kitől tudhatja ő, hogy az én bűnöm nagyobb volt-e a vízbe dobott gyűrűnél?

És ha hajam száláig elmerült bűnös volnék abban, amivel vádol, lehet-e egy angyalnak, aki semmit sem tudhat arról, mi történik a pokolban: ily hidegvérrel szavakat adni ilyen gondolatnak?

Meg akartak ők engemet ölni!

Be akarták mögöttem zárni az ajtót mint nápolyi Johanna tett férjével, mikor az gyilkosaival küzdött.

És tisztára akarták mosni az orgyilkost, rám vetve a vádat, hogy megöltem magamat megvetett szerelemért.

Mindent jól tudtak, mindent kiszámítottak hideg kegyetlenül. Megvárták az órát, amikor jönni kell, s kiköszörülték a kést, mielőtt kezembe veszem.

És én mégsem fogom őt soha gyűlölhetni! Szívembe döfte a tőrt, és én csak a csókra emlékezem, amit adott…”

Szelíd kéznyomás érinté vállát e percben.

Zavarodtan tekinte föl. Hát Cipra állt a háta mögött. A szegény cigányleány nem engedheté, hogy más szolgáljon Lorándnak; ő maga hozta el neki a mosdóvizet.

A leány arcán látszott a gyöngéd rémület, ő rég szemlélhette Lorándot így, tőle észrevétlenül.

– Mi baja? – kérdezé tőle remegő aggodalommal.

Loránd nem tudott szólni. Csak az elolvasott levélkét mutatta fel neki.

Cipra nem érti az írást. Cipra nem tudja azt, hogyan lehet néma betűkkel valakit megmérgezni, szíve fenekéig megsérteni, megölni, csak azt látja, hogy Loránd a levéltől beteg.

Ismeri azt a rózsaszín papírt, ismeri azokat a finom vonásokat.

– Ezt Melanie írta!

Válasz helyett Loránd egy keserű, mondhatlan fájdalommal teljes tekintetet vet arra a levélre.

És a cigányleány elérti, mi van e tekintetben mondva, mi van abban a levélben írva, s vadállati dühvel kapja ki azt Loránd kezéből, és szikrázó szemekkel, szilajon tépi azt ezer darabra, s a földre vágva, eltapossa annak foszlányait, mint ahogy futó pókokat szoktak eltaposni.

S azután két kezébe rejti arcát, s ő sír Loránd helyett.

Loránd odamegy hozzá, s kezét megfogva, szomorúan mond neki:

– Látod, látod: nem azok a cigányleányok, akiknek az arcuk barna, akik sátor alatt születtek, akik kártyát vetnek, abból imádkoznak.

Azután Cipra kezét kezében tartva, sokáig járt vele alá s fel szobájában szótlanul. Egyik sem tudott a másiknak mit mondani. Csak gondolkoztak egymás felől, hogy lehetne ezt a másik szomorú lényt megvigasztalni, – és nem találták ki soha.

E szomorú mélázásból Topándy megérkezte veré fel őket.

– Most egyre kérlek, Cipra, ha engemet szeretsz – monda Loránd.

Ha szereti-e?

– Arról, amit most láttál, ne szólj senkinek egy szót se. Velem nem történt semmi. Engemet e pillanaton túl ha szomorúnak látsz, kérdezd meg, mi bajom, meg fogom vallani. De „az” a halovány arc nem lesz azok között, amikért gyászolok.

Cipra örült e szónak.

– Bátyám és öcsém előtt mutassunk derült arcot! Jókedvünk legyen! A fulánkot nem látja senki.

– S ki tudja, még a méh is belehalhat abba.

Cipra baljóslatú arccal távozott, ezt mondva. Az ajtóban még egyszer visszafordult.

– A kártya mind megmondta ezt nekem az éjjel. Éjfélig mindig azt vetettem. Hanem magának még mindig áll a gyilkos. A zöldruhás leány pedig még mindig védi. – Lássa: én ilyen bolond vagyok. De ha nincs más, amiben higgyek.

– Lesz, Cipra, más is – szólt Loránd. – Most öcsémmel elutazom, az ő lakodalmát megülni, akkor visszatérek.

Ekkor aztán nem kellett Ciprát biztatni többet, hogy legyen egész nap jókedvű. Önként is jött neki.

Szegény leány: olyan kevés elég volt neki, hogy boldog legyen.

Loránd pedig, ahogy Cipra eltávozott, felszedegette a földről a széttépett, eltaposott papírrongyokat, nagy gonddal összeilleszté őket az asztalon, míg szó szóhoz talált, s akkor még egyszer és újra elolvasá azt.

Szobája ajtaja előtt léptek hangzottak, vidám beszéd, nevetéssel vegyest: Topándy és Dezső jöttek hozzá; Loránd szétfújta asztaláról a papírrongyokat: elrepültek szanaszét, s azzal ajtót nyitott, s ő lett a harmadik nevető alak mellettük.


VisszaKezdőlapElőre