VIII. A kezdetnek a vége

Őnagysága, a szép Bálnokházyné, éppen papagájával játszék, midőn őnagysága, az udvari tanácsos úr belépett szobájába. Ez igen kedves állatja volt az asszonyságnak: tudniillik a papagáj.

– Nos, kedves – szólt Bálnokházy úr – , hát megtanulta-e már a Kokó Loránd nevét kimondani?

– Még nem.

– No, majd megtanulja. Hát, kedves, tudja-e már, hogy az országgyűlés eloszlik? – Bálnokházy úr bizalmasan bocsátkozék le neje mellé a pamlagra.

– Miattam eloszolhatik.

– De talán önt is fogja annyiban érdekelni, kedves, hogy a sok jó táncos hazamegy. Az országgyűlési fiatalság hazaszéled.

– Én nem tartóztatom fel őket.

– Ugye, nem? Hiszen itt marad Loránd. Hanem Loránd is bajosan fog itt maradhatni, kedves. Neki ugrani kell.

– Mit beszél ön?

– Amit nem volna szabad kibeszélnem. Nem is mondanám másnak, csupán kegyednek, kedves. Ahogy egymással megegyeztünk. Érti, ugye?

– Félig-meddig. A titkos hírlapírás ügyére céloz ön?

– Arra, kedves, és még egyebekre is, amiket szinte öntől hallottam.

– Igen, tőlem. Én elmondtam önnek, amit nekem Loránd bizalmasan tudtul adott, azt vélve, hogy lelkesült eszméit osztom. Azért mondtam el önnek, hogy amiket megtudott, saját emelkedésére használja fel. Önre nézve ezek becses adatok voltak, de kikötöttem amellett, hogy viszont ön azt, akitől ezt tudom, semmi bajba ne keverje, s ha valami veszély fenyegetné, azt tudassa velem. Van ilyen veszély Lorándra nézve?

Bálnokházy közelebb hajolt nejéhez, s fülébe súgá:

– Az éjjel elfogatások fognak történni.

– Kikre vonatkozik ez?

– Több vezetőjére az országgyűlési ifjúságnak. Különösen az írott hírlap terjesztőire.

– Mi baja lehetne ebben Lorándnak? Ő minden írását elégette, semmi papírdarab szobájában nem található. A hírlaptöredékek, ha idegen kézbe jutottak, kéziratával össze nem hasonlíthatók. Ha eddig előre döntött betűkkel írt, ezután hátrafelé fogja azokat dönteni; senki a kéziratok ugyanazonságát rá nem bizonyíthatja. Öccse, ki lemásolta, nem vallott ellene semmit.

– Ez mind igaz; de nekem mégis úgy tetszik, hogy nem mindent semmisített meg, amit ebben a városban írt. Valami jó barátjának az albumába jegyzett valaha néhány sort. Egy verset vagy valami ilyes fadaise-t; s az az album valahogy a hatóság kezébe jutott.

– S ki adta azt oda? – kérdé indulatosan a hölgy.

– Alkalmasint maga az album tulajdonosa.

– Gyáli?!

– Kitalálta kedvesem. Ez is gondolt arra, hogy az embernek szüksége van a jó barátja vállaira, hogy magát fölemelje.

Bálnokházyné szép ajkait vérig harapdálta.

– Nem tud ön segíteni Lorándon többé? – kérdé hirtelen odafordulva férjéhez.

– Sőt inkább éppen abban fáradok.

– Ki fogja őt menteni?

– Azt nem, hanem meg hagyom őt szökni.

– Szökni?

– Bizony nincs egyéb választása, mint vagy elfogatni magát, vagy szökve menekülni.

– De hiszen mi nem így egyeztünk egymással. Ön nem ezt ígérte nekem.

– Kedvesem, a nagy urak ígéreteire ne adjon semmit. Az egész világon csalásból áll a diplomácia: ön megcsal engem, én megcsalom önt, ön megcsalta Loránd bizalmát, s Lorándnak úgy kell, minek volt önhöz oly bizalmas. Azt csak nem tagadhatja ön el, hogy én a legudvariasabb férj vagyok a világon. Egy fiatalember udvarol a nőmnek; én látom, tudom; és nem dühösködöm érte; nem ugratom ki az ablakon, nem állítom pisztoly végére, csupán adott alkalommal ráveregetek a vállára, s azt mondom neki: „Uramöcsém, önt az éjjel az ágyában elfogják, ,illa berek, nádak, erek’!” De hát hiszi-e azt valaki, hogy én azon nevetni tudok, mikor azt látom, hogy valaki megszökik innen, anélkül, hogy „én” kergetném?

Bálnokházy olyan jovialiter tudott nevetni az ilyen tréfás ötleten. Egész szép fehér fogsora meglátszott kacagás közben (még az aranysodronyok is a fogakon).

Hermine nagysád pedig fölkelt mellőle, és igen bosszúsnak látszott.

– Ön csak előttem játssza itt az ártatlant, de bizonyosan tudom, hogy ön biztatta fel Gyálit, hogy adja át a fiskusnak azt az albumot.

– Ön ezt csak azért akarja most magával elhitetni, kedves, hogy ne Gyálira legyen kénytelen haragudni, ha Loránd eltűnik a háztól, hanem énrám; mert hiszen valakinek csak kell maradni a háznál.

– Ön képtelen engemet megsérteni.

– Nem is szándékom. Nekem minden törekvésem az volt és lesz mindig, hogy kegyed életét, kedves, mentül kellemesebbé tegyem. Féltékenykedtem-e valaha? Nem úgy viseltem-e magamat kegyed irányában, mint egy apa, akinek férjhez menendő leánya van?

– Óh, uram, ezt ne emlegesse! Ez önben a legkegyetlenebb vonás. Igaz, hogy ön maga vezetett be házunkhoz ifjakat a társaság minden osztályából. Igaz, hogy nem őrzött tőlük; – hanem azután egy kis idő múlva, mikor kezdte észrevenni, hogy valamelyik iránt becsülést érzek, akkor talált ön mindig válogatott módokat, hogy azokat meggyűlöltesse, megutáltassa velem. Ha bezárt volna ön, ha kolostori szigorral őriz, nagyobb irgalmat mutatott volna hozzám. De veszélyes játékot űz ön, uram; jöhet egyszer, hogy azt, akit meggyűlöltem, nem dobom el!

– Hát az is az ön dolga lesz, kedvesem. Most azonban legelső az, hogy tudassa Loránd rokonunkkal, hogy az esteli tíz óra őt itthon ne találja, mert akkor elfogják.

Hermine haragosan járt fel s alá szobájában.

– Ez mégis az ön műve, hiába menti magát – szólt végre, lehajítva férje kalapját a karszékről, s azután kedvetlenül belevetve magát.

– Hiszen éppen nem mentem magamat – szólt Bálnokházy, kedélyesen fogva el messze guruló kalapját. – Persze, hogy volt benne egy kis részem; de hisz azt kegyed nagyon jól tudja, kedves. Az embernek első dolga karriert csinálni. Nekem emelkednem szükséges; ezt ön maga is helyesli; az ember tartozik felhasználni minden körülményt, ami keze ügyébe akad. Ha ezt nem tettem volna, most sem lennék egyéb, mint egyszerű szolgabíró valahol Szabolcsban, aki minden három esztendő végén sorba csókolja a tekintetes rendeket, hogy el ne csapják a hivatalából. A mostani kancellár, Reviczky Ádám, egy osztállyal tanult előttem az iskolában. Ő is mindig első eminense volt az osztálynak, mint én. Minden évben az ő helyére kerültem; minden padban, ahol az első helyre ültem, az ő nevét találtam befaragva, mindig kifaragtam azt onnan, s a magamét vágtam helyébe. Ő odáig eljutott, ahol a parabola legmagasabb, s kezd hirtelen aláhajlani. Ki tudja, mi történhetik még? Ilyenkor nem törődünk azzal, hogy egy vagy két éretlen eszű suhancot, akit máskor észre se vettünk volna, a magunk hasznáért nevezetes emberekké tegyünk.

– De gondolja meg ön, hogy Loránd rokonunk.

– Csak nekem az. Önnek nem.

– Az mégis iszonyú, egy fiatalember életpályáját így összetépni.

– Hiszen mi történik vele? Elfut falura valamelyik rokonához, ahol senki se fogja keresni. Legfeljebb az ügyvédi vizsga letételétől lesz eltiltva. Hanem ez nem fogja akadályozni, hogy azért a legelső tisztújításkor megválaszthassák esküdtnek a vármegyén. Egyébként: Loránd szép fiú; amit a férfiak üldözése elrontott nála, majd helyrehozza a nők pártfogása.

– Jól van, uram, hagyjon magamra, majd gondoskodni fogok róla.

– Igen lekötelez vele. De kérem, az esti tíz óra itthon ne találja a – kedves rokont.

Hermine nagy tüntetéssel sietett ékszeres szekrényéhez. Bálnokházy az ajtóban visszafordulva még láthatta, mily hevesen nyitotta fel annak ajtaját, s hányt-vetett ékszerei között.

A férj mosolyogva távozott. Az mégis szép konstelláció a sorstól, mikor egy nő abba a helyzetbe jön, hogy tulajdon ékszereit küldje zálogba, azért, hogy valakit, akit nagyon szeretett és szeretne még ezután is maga körül látni, minél elébb megszöktesse – száz mérföldnyi távolba magától.

Hermine csakugyan ékszereit szedte össze, s tokjaikból kihányva, egy útitáskába dobálta bele.

Azután leült íróasztalához, s finom lilaszín levélpapírra, melyben nevének első betűi voltak vízjeggyel beírva, nagy sebesen írt valamit, azt összehajtogatá, lepecsételte, s leküldte a komornyiktól Loránd szobájába.

Loránd még ez nap nem volt ki a házból; nem tudott felőle semmit, hogy az országgyűlési ifjak egy része, ki az elfogatásokról neszt fogott, sietett elutazni.

Midőn az udvari tanácsosné levelét elolvasta, arra kérte a komornyikot, hogy menjen el Gyáli úrhoz, s kérje fel nevében, hogy látogassa meg rögtön; ő maga gátolva van a kimenetelben, pedig okvetlen szólnia kell vele.

Ahogy a komornyik elment, Loránd elkezde sebesen fel s alá járni szobájában. Valamit keresett, amire nem tudott rátalálni: egy gondolatot.

Meg ismét leült, fejét tenyerébe hajtá; újra felugrott, az ablakhoz sietett, mintha nyugtalanul várná az érkezőt. Egyszer azután mégis kigondolt valamit: elkezdett kesztyűt húzni. Mind a két kezére kesztyűt húzott, szép fehér báli kesztyűt. Azután megpróbálta benne összeszorítani az ökleit, nem reped-e szét.

Tán nem akar puszta kézzel nyúlni ahhoz, akit vár?

Most az utcaajtó nyílik, s a léptek egyenesen az ő ajtajához közelítenek.

Jer csak! Azonban nem egyedül az jött, akit várt; legelöl is nem Gyáli Pepi nyitott be hozzá, hanem az öccse, Dezső. Véletlenül találkoztak össze.

Loránd nagyon kedvetlenül fogadta öccsét. Nem őt akarta most látni. Az pedig diadaltól ragyogó arccal sietett őt átölelni.

– Nos hát, mi történt, amiért úgy ragyogsz?

– Az iskolai szék elbocsátott; pedig mindent magamra vallottam, rád semmit.

– Remélem, sértésnek vennéd, ha ezért megdicsérnélek. Minden közönséges becsületes ember ezt tette volna. Árulónak nem lenni éppen olyan kicsiny erény, mint amilyen nagy gyalázat annak lenni. Nemde, Pepi – barátom?

Gyáli Pepi még akkor azt hitte, hogy árulását nem fogja Loránd hamarább megtudhatni, mint mikor már nagyon biztos helyre lesz eltéve, s természetesen azt felelte rá, hogy bizony annál egy-egy nagyobb gonoszság nem terem a föld színén.

– Különben miért hívattál oly sietve? – kérdé, bizalmasan nyújtva kezét Lorándnak. Az engedte kezét megszorítani: – kesztyű volt rajta.

– Azt akartam tőled kérdezni, hogy ma este a búcsúlakomát követő bálban akarsz-e lenni vizavím?

– Igen szívesen. Ezt kérdezned sem kellett volna. Ahol te vagy; ott énnekem is ott kell lennem.

– Eredj fel, Dezső, kérlek, a nevelőnőhöz, és kérdezd meg tőle, hogy ő is el fog-e jőni a mai táncvigalomba, vagy az udvari tanácsosné egyedül megy.

Dezső kedvetlenül sompolygott ki a szobából. Azt gondolta magában, hogy tán ez a mai nap mégsem egészen alkalmatos arra, hogy táncvigalommal végződjék, hanem azért csak felment a nevelőnőhöz.

A kisasszony azt válaszolta neki, hogy ő nem megy, mert éppen egy nagy cavatinát kell betanulnia Melanie kisasszonnyal az este; de a nagyságos asszony készülődik, s a kövér tante fog vele menni.

Ezt a kövér tante-ot csak olyankor emlegették, mikor Hermine meg volt szorulva női kísérő dolgában.

Amint Dezső becsukta maga után Loránd ajtaját, Loránd odaállt összefont karokkal a piperkőc elé, s azt mondá neki:

– Tudod-e, micsoda táncra híttalak mostan átellenesemnek?

– Nos, micsodára – kérdezé az enyelgő arccal.

– Olyan táncra, ahol az egyik meghal!

Azzal odatartá elé a lilaszín levélkét, amit Hermine írt neki.

– Olvasd!

Gyáli e sorokat olvasá:

„Gyáli kézbe adta az albumlevelet, melyet ön írt neki. El van árulva minden.”

A piperkőc mosolygott, és hátratette a kezeit.

– Nos, hát mit akarsz mármost velem? – kérdé hideg elhízottsággal.

– Mit gondolsz, hogy mit akarok?

– Össze akarsz szidni? Ketten vagyunk, nem hallja senki. Ha gorombáskodni akarsz velem, lármát csapok, hogy összecsődül a nép az utcáról, s az is neked lesz baj.

– Óh, egyiket sem teszem. Látod, kesztyűt húztam, hogy még csak be se szennyezhessem magamat veled. Hanem azt csak elképzeled, hogy az ilyen tartozást odaajándékozni nem szokás.

– Párbajt akarsz velem víni?

– Mégpedig rögtön; el sem bocsátlak szemem elől, nehogy ezt is feljelenthesd.

– Óh, azt ne várd. Azért, hogy te egy Herkules vagy, aki túlteszesz Rappón, én pedig egy cinege, azért ne hidd, hogy visszaijedek hunyorgató szemöldöködtől. Ha neked úgy tetszik, én készen vagyok.

– Ezt szeretem.

– Hanem azt tudod, hogy mint kihívottnak nekem van jogom a fegyver és vívás nemét meghatároznom.

– Tedd!

– S azt is igen természetesnek fogod találni, hogy én veled, ki képes volnál olyanforma emberkét, mint én, kenyérre kenni és úgy felfalni, egy szál fringiára kimenni nem fogok.

– Ahogy kívánod. Lőhetsz kendővégről, ha tetszik.

– Még azt sem teszem. Én amerikai párbajt ajánlok. Kalapba vetjük neveinket, amelyiké ki lesz húzva, az kötelezi magát főbe lőni.

Loránd visszarettent. Eszébe jutott az az éjszaka a családi sírboltban.

– Egyikünknek meg kell halni; azt mondtad – szólt Gyáli. – Jó, én nem ijedek meg tőle. Húzzunk sorsot, s aztán haljon meg, akit végzete ér.

Loránd maga elé mereszté szemeit, mintha mérföldeken túl eső tárgyakat nézne.

– Én értem habozásodat; vannak mások, akiket kímélsz. Tehát szabjunk határidőt a meghalásra. Meddig élhetnek azok, akikre gondolsz? Mondjuk: tíz esztendeig. Akinek a neve ki lesz húzva, főbe lövi magát – mához tíz esztendőre.

– Ejh – kiálta fel Loránd bosszúsan –, ez csak gyáva egérút tőled, amelyen menekülni akarsz.

– Te, bátor oroszlány, éppen csak akkorát esel, ha meghalsz, mint az egér. Egész vitézséged abból áll, hogy egy ilyen apró kis pillét, mint én, gombostűvel oda tudnál tűzni egy skatulya fenekéhez, de ha olyan ellenségre találsz, mint saját magad, az elől kitérsz.

– Jól van, nem térek ki! – szólt ingerülten Loránd, s eltűntek lelke elől mindazok az alakok, amik ujjaikat fenyegetőleg feltartva a föld mélyéből fölemelkedtek előtte. Fej nélküli rémek megtértek a hét hideg ágyba. A nyolcadik is vetve.

– Legyen úgy – monda Loránd –, írjuk fel neveinket.

És azzal elkezdett papírt keresni. Egy szelet sem volt szobájában: mindent elégetett, még a tiszta papírt is, hogy a gyárjegy árulója ne lehessen.

Utoljára Hermine levelkéje akadt kezébe. Nem volt más. Azt kétfelé repeszté; felét odadobta Gyálinak, másik felére saját nevét jegyezte fel.

Azután összesodrották a papírokat, s belevetették egy kalapba.

– Ki húzzon sorsot?

– Te vagy a kihívó!

– De te ajánlottad a vívásmódot.

– Megállj! Bízzuk a sorshúzást egy harmadikra!

– Kire?

– Itt van az öcséd, Dezső.

– Dezső? – Lorándnak a szíve elfacsarodott; – tehát még ez is, hogy tulajdon testvére húzza ki a halálsorsot!

– Neki ártatlan keze van még. Nem is fogja tudni, mire húz? Majd én mesélek neki valamit. Így mindegyikünk meg leend nyugodva a sorshúzásban.

Éppen nyitotta az ajtót Dezső.

Elmondta, hogy a nevelőnő nem megy, hanem a vastag tante kíséri el a nagynénit a bálba. Még egyebet is izent a kisasszony, leküldte Lorándnak az írott táncrendet; hanem azt Dezső az úton eltépte. Eltépte azért, mert haragudott érte, hogy mit léháskodnak ilyenkor más emberek, mikor ő maga ily ünnepélyes hangulatban van. Csak azért sem adja oda neki a táncrendet.

A vastag tante hírére felkacagott Pepi, s aztán szörnyűködni kezdett.

– Hüh! Loránd; ott lesz a banyakemence; az ótestamentomi hét kövér tehén egy személyben, s ezzel a földglóbusszal egyikünknek táncolni kell. Egyikünknek vállalkozni kell rá, hogy kimozdítsa helyéből azt a hegyet, amit Mohamed sem bírt megmozdítani, s keringőt táncoljon vele. Kérlek, vállald magadra az én barátságomért.

– Ejh! – Lorándot bosszantá a helytelen tréfa, melyet nem értett.

– Hát bizony én csak magam nem lehetek az áldozat, vagy te, vagy én. Nem bánom húzzunk rá sorsot, hogy melyikünk táncoljon ma este a Szent István tornyával!

– Úgy? Jó. – Most már értette Loránd, hogy mit akar a másik.

– Dezső lesz oly szíves, hogy számunkra sorsot húz.

– Igen. Lépj ki, öcsém, egy percre az ajtón, hogy ne láthasd, melyikünk neve melyik papírra lesz írva.

Dezső kilépett.

– Nem szabad neki észrevenni, hogy a névjegyek már készen vannak – dörmögé Loránd. – Bejöhetsz.

– Itt a kalapban mind a két név – szólt Gyáli, Dezső elé tartva a kalapot. – Húzz ki egyet belőle; bontsd fel, olvasd fel, s azután mind a két nevet vesd a kandallóba. Amelyiket kihúztad, azé lesz a kokinkínai császár fehér elefántja.

A két ellenfél félrevonult az ablakba. Loránd kibámult az ablakon; Gyáli az óraláncával volt elfoglalva.

A gyermek gyanútlanul lépett a sors urnáját képező kalaphoz, s kihúzott egyet a papírdarabok közül.

Szétbontá azt, és olvasó a nevet.

„Áronffy Loránd”.

– Vesd a tűzbe! – monda neki Gyáli.

Dezső a két lilaszín papírdarabot a kandallóba veté. Hideg májusi napok voltak, ott kinn megbomlott a természet tisztes rende: fagyott; Loránd kandallójában égett a tűz. A két papírdarab egyszerre lobbot vetett.

Csakhogy e papírdarabok nem azok voltak, amikre a két fiatalember neveit felírta. Dezső észrevétlenül felcserélte azokat a kettéhasított táncrenddel, és azt veté a tűzbe. A két végzetes névaláírást megtartá magánál.

Nagyon jó oka volt rá, hogy ezt tegye; s még jobb oka volt, hogy ezt elhallgassa.

Loránd azt mondá neki:

– Köszönöm, Dezső.

Megköszönte neki ezt a sorshúzást.

Gyáli Pepi pedig vette kalapját, s tréfás enyelgéssel monda Lorándnak:

– Tiéd a fehér elefánt. Jó éjszakát.

S továbbment szárazon maradt bőrrel.

– No, kedves Dezső, most már te is eredj haza – monda Loránd, öccse kezét gyöngéden megszorítva.

– Hiszen csak most jöttem.

– Nekem sok dolgom van, amit még ma el kell végeznem.

– Hát végezd, én leülök egy szögletbe, s nem szólok egy szót sem. Azért jöttem, hogy lássalak. Hallgatok és nézlek.

Loránd megölelé öccsét és megcsókolá.

– Nekem valami látogatást kell tennem, ahová te nem jönnél velem.

Dezső kedvetlenül nyúlt sipkája után.

– Pedig én ma este együtt akartam veled lenni.

– Majd holnap.

Loránd attól félt, hogy minden percben jöhetnek érte, akik elfogják. Magáról nem aggódott már; de öccsét el akarta távolítani.

Dezső szomorúan kullogott haza.

Loránd magára maradt.

Magára? Óh nem. Ott voltak körüle a többiek – heten; azok a halottak, akiknek nincs fejük.

Tehát a végzet kikerülhetetlen.

A családi baj öröklő. Egyiket megöli a családi kór, másikat az átkos hagyomány.

És ismét ez a „fájdalmas föld itt alattunk” az oka.

Nincs menekülés előle.

Rettenetes hagyomány az önkéz ontotta vér, mely a fiak és unokák fejére szertefeccsen!

Ez az ő örökségük. A pisztoly, mellyel az apa magát megölte.

Hiába volna itt az egész mennyország a földön, itt kell hagyni, oda kell menni, ahová a többiek mentek.

A nyolcadik fülke még üres, de már le van foglalva.

A később jövőnek már csak a temetőárokban van helye.

És még tíz év van hátra ezt végiggondolni.

De tíz év hosszú idő. Jöhet ezalatt, hogy megnyílik a mező, ahol a becsületes halál két kézre fogott kaszával vág rendet a fegyveres vitézek soraiból; – ahol a síró anyák gyermekeit összetapossák a lovak patkói; – ahol az elsőszülötteket megcsonkított testtel hányják a közös sírba. Ott! ott talán megtalálja a fiú, amit az apa hiába keresett: – a menedéket az elől a szomorú ház hálószobája elől, melynek homlokán minden emberöltő-időn befutja a folyondár ezt a mondást:

„Ne nos inducas in tentationem”.


VisszaKezdőlapElőre