A harc az alvilággal

A háromtagú küldöttségnek az első hét nap alatt véghetetlen kevés tudósítanivalója akadt.

Berend találkozik velük este és reggel a falatozásnál a vendéglőben. A nap és éj többi részét mind a föld alatt tölti. Kérdezősködéseikre csak annyit felel, hogy minden a legjobban halad. Hanem, hogy mi halad, azt nem lehet látni.

S ami felettébb gyanús tény, az, hogy Berend folyvást csak a saját tárnájában tölti az időt, odavitette le a magával hozott gépeket és vegytani anyagokat mind, s az egyleti tárnának még egyetlenegy nyílása sincsen kibontva, vagy valami előkészület téve körülötte az oltáshoz.

Berend pedig a kérdezősködésekre semminemű felvilágosítással nem szolgál. Az igaz, hogy a gépek folyvást működésben vannak, s a tárnából azóta szén helyett minden ember agyagot, követ, sziklát talicskáz ki, hanem a dolgot mégsem lehet érteni.

A nyolcadik napon Spitzhase úr nem állhatta tovább türelemmel.

– Uram – szólt Ivánhoz üzéri merészséggel –, ön két hetet ígért a tárna eloltására. Egy már elmúlt. Én még azóta nem láttam, hogy valami történnék.

– Az természetes! – felelt rá Iván nyugodtan.

– Ön pedig azt állítja, minden jól halad előre.

– Úgy is van.

– Én azt szeretném látni!

– Innen, ahol most áll ön, semmi esetre meg nem látja.

– Tehát vezessen oda, ahol meglátom!

– Igazán oda akarna ön jönni? Az igen rossz hely.

– Ahova ön elmehet, én is elmehetek. Nem bánom, ha a pokol is.

– Kevés híja, hogy az legyen.

– Hát megyek oda is! Én az ördöggel is szeretnék ismeretséget kötni. Ki tudja, nem lehet-e valami üzletet kötni, hogy ezentúl tőlünk vásárolja a szenet?

– De még egyre figyelmeztetem. Ahova én megyek, oda nem jöhet velem senki bámészkodni; mert az út éppen csak két ember számára való, s a munka is két embert igényel. Ott tehát úgy kell önnek dolgoznia, mint ahogy én dolgozom.

– Jól van, nem ijedek én meg semmi munkától. Ördöngös fickó vagyok én.

– Jól van, tehát jöjjön velem! – mondá Iván. – S ha a másik két úrnak is van kedve bennünket a gépezetig lekísérni, odáig eljöhetnek.

Kaptak rajta. Eddig is majd megölte már őket a kíváncsiság.

Iván mind a három úrra bányászöltözetet adott, s a szállító gépen levitte őket magával az aknakúton.

Mindegyik kapott egy Davy-lámpát az övébe akasztva, meg egy vastag nemezkalapot.

A tekervényes tárnafolyosókon át azon vasajtóig vezette őket Iván, ahol a visszatérő tó járt-kelt még nemrég. Annak a közepét most egy malomgépezet foglalta el, melyet egy felülről járó gépszíj tartott mozgásban.

Ez a malom valamit őrölt, melynek darája egy csövön ismét a dobogó alá omlott. A gépszíj a nagy kerékről a dobogó híd alá tűnt el.

Iván vezette vendégeit tovább, folyvást szűk folyosókon keresztül. Még egyszer kellett leszállniok valami mély kútaknába, most már hosszú hágcsókon.

Amint annak a fenekére leértek, egy kis, alig harmadfél négyszögöl tériméjű kamra fogadta őket, melyben két munkás őrködött: egy öreg meg egy fiatal.

– Nos uram – szólt Iván Spitzhaséhoz – ez itt a toalettszoba; kezdjünk hozzá a kosztümírozáshoz.

– Micsoda? Hát még szebb ruhákat is kapunk?

– Igen: páncélt. Ahhoz a tárnához, amihez most készülünk, páncél is szükséges.

Intésére a vén munkás és a fiatal előhozták az öltözékeket, s kezdték feladni rájuk.

Olyanforma öltözetek voltak azok, minők a tűzoltók páncéljai; bő, idomtalan dolmány és lábravaló, melynek külső szövete azbeszt, éghetlen ércselyem, belseje a másik szövet közt több rétegben kitöltve finom porrá tört faszénnel. Elöl a karjaiknál pedig vastag kőlen kesztyűk zárják el az ujjakat légmentesen.

– Szép vitézek lesznek belőlünk! – tréfálkozék Spitzhase úr.

– Tessék csak elvárni a sisakot!

Két, tizenkét iccés hordó nagyságú üveggömb az, melyen három nyílás látható.

Iván megmagyarázta neki, hogy mi lesz azzal.

– Ahova most mi leszállunk, az a hely teli van széngázzal. Annálfogva olyan készülettel kell odamennünk, mintha a víz alá mennénk. Egyúttal, minthogy tűz között is kell néha járnunk…

– Tűz között!

Spitzhase úr kezdte bánni, hogy idejött, de szégyenlett visszamenni. Azután meg az üzletnek is van bátorsága.

– Tehát arra való rajtunk az azbesztöltöny! – folytatá Iván.

– Ez a készület a búvárok és tűzoltók felszereléséből van kombinálva. Most erre az üvegsisakra, amit egy kaucsukszorító légmentesen a ruhánk gallérjához fog kötni, jön két cső, amiknek egyikén a lélegzéshez való levegőt kapjuk, a másikon pedig a romlott levegőt kileheljük. A két csőnek a vége itt marad, a tömlője utánunk húzódik, éppen úgy, mint a tengerben a búvároknál. Az egyiken hajtják utánunk az éltető léget, a másikon kimegy a romlott lég a sisakunkból az első nyomása által. Kissé melegebben kapjuk azt, mint idefenn, s a vulkanizált kaucsuk szaga bűzlik rajta, de meg nem fulladhatunk. Ezt a harmadik nyílást egy ruganyos és feszes cső foglalja el, mely a két sisakot összeköti. Ez meg arra való, hogy amit egymásnak mondani akarunk, azt meghalljuk rajta keresztül, mert ezen a vastag üvegsisakon át semmi hangot nem lehetne meghallani, különösen annak, akinek még egy ilyen másik sisak van a fején.

Spitzhase úr sehogy sem érezte jól magát, mikor ezt a sisakot a fejére srófolták. Kivált mikor a csöveket is beleillesztették mind a három nyílásba, s egyszerre csak azt vette észre, hogy meg van siketülve, nem hall semmi szót többé, mit a két másik úr beszél hozzá. Nincs többé ezen a világon.

Csak egy embernek a szavát hallja még: azét, akinek a feje az övéhez van kapcsolva.

– Vegye ön karjára azt a kaucsukcső-tekercset! – hangzék ez egyedüli hang szűk sisakjában, az is olyan messziről, mintha százlépésnyi távolból vagy a toronyból jönne.

Gépileg engedte karjára öltetni az összetekert csövet.

– Induljon utánam! – hangzott Iván szava, ki egy másik tekercset emelt vállára, s azzal kinyitott egy eddig zárva tartott vastag tölgyfa ajtót.

A hátramaradt két úr nem hallott többé semmit abból, amit egymás közt beszél a két sisakos. Az egyik megszeppenve kérdé, hogy ha felnyitják azt az ajtót, nem fog ide is betódulni a rossz levegő.

Az öreg munkás megnyugtatá őket. A szénlég sokkal nehezebb az élenynél, még inkább a könlégnél, az tehát ott alant marad, ahová a két földbúvár lemegy. Bátran utánuk lehet menni egész odáig, ahol az utolsó Davy-lámpa ég.

A felnyílt ajtón át egy tágas üregbe jutottak; az üreg falain meglátszott, hogy azt a természet alakította.

Két egymástól elvált fal, minden rovátka úgy egymásba illett, s helyenként oly sima volt mind a kettő, mint az acéltükör. Rézsút repedt kőszéntömegek voltak.

S ez üreg át volt hidalva vastag, kemény fadeszkákkal.

A mindenütt működő gépszíj, mely a magasból alákígyózott, itt is mozgatott egy gerendelyt, melynek dobogása, mintha mély víz között járnának kelepei, hangzott a padló alatt.

E hídról egy alacsony sikátor ment be a kőtömegbe, rézsútos haladással.

E sötét üreg nyílásán túl már nem égett a lámpa. Ott már a szénlég uralkodott.

Hanem a hídon volt felállítva egy villanygép, melynek tűzlámpáját sodronytakaró fedte.

A vén munkás működésbe hozta a villanygépet, s odavetteté sugarát a sötét üregbe.

Az volt az alagút, melyet Iván négy hét alatt töretett saját aknájától a szomszéd telepig.

Addig nem is szólt senkinek, míg a munka annyira készen nem volt, hogy éppen csak a keresztültörés hiányzott.

Azt már csak a búváröltözetben lehetett elvégezni, azért tartott még egy hétig.

A villanyvilágítás hosszan felderíté a szűk alagutat; ahol pedig annak elhajlása volt, oda magas tükrök voltak felállítva fényesre csiszolt bádogból, mik a fényt tovább vetették. Egy másik tükör ismét odább adta azt, míg végre alig maradt belőle valami csekély derengés, aminél a két búvár a tárgyakat kivehette.

– Most mindjárt sötétben leszünk! – mondá Spitzhase Ivánnak.

– Mindjárt kapunk világosságot eleget! – biztatá Iván.

S vitte őt magával.

Mennie kellett vele, mert a feje oda volt kötve az ő fejéhez.

Csodálatos sziámi ikrek. Ha az összekötő cső elszakadna, egyszerre meg kellene halni mind a kettőnek.

– Megállj! – monda Iván. – Itt a szivattyúgép. Add ide a csövet!

A pokolban „per tu” voltak. Röviden kellett beszélni.

A félhomályban egy kisded, harmadfél lábnyi magas gép tűnt elő, melynek forgató kereke volt. Ezt már a megelőző nap hozták el idáig.

Iván elvette a kaucsukcső-tekercset társától, s csavarjánál fogva ráerősíté azt a gép megfelelő nyílására. Azután elereszté a gép kerekét, s az elkezdett két nehéz súlygolyóval együtt sebesen peregni.

Akkor a cső végét megfogta, s a gépnek csapját elfordítva, visszaadta a tekercset társának azzal a különbséggel, hogy amíg az eddig karjára akasztva hozta azt idáig, most a fején keresztülvetve a nyakába akasztotta neki.

Spitzhase úgy érzé, mintha az a csőtekercs, mely idáig alig nyomott tíz fontot, most egyszerre félmázsás teherré vált volna. A cső egyszerre megfeszült.

– Siessünk előre! – hangzott Iván szava a csövön keresztül.

– Pokoli hőség kezd lenni! – dörmögé vissza útitársa.

– Ez már a kioltott tárna egy része! – mondá Iván.

A két alak lábaira üvegzsámolyok voltak kötve. Különben érezniök kellett volna, hogy amiben végighaladnak, az a hamu még most is forró.

A kaucsukcső lassan tekergőzött le Spitzhase válláról.

És aközben egyre sötétebb lett.

Végre egészen fekete éjszaka vette őket körül.

– Nem látok! – hangzott Spitzhase szava.

– Csak jöjj utánam bátran! – válaszolt Iván.

Egyszer azután elkezdett ismét derengeni.

A világosság, mely előttük támadt, rózsaszínű volt.

Hajnalodik a föld alatt.

Spitzhase panaszkodott, hogy nehéz lélegzetet venni.

– Még most könnyű! – vigasztalá őt Iván.

Egyszer azután, amint egy folyosószegletnél bekanyarodtak, eléjük tárult az egész infernális látvány.

A pokol maga!

Egy égő labirint, melynek izzó tömkelegében a fény minden színei váltakoznak.

A talaj kék-zöld lángja közül kiemelkednek a folyosók skarlátvörös közfalai, miknek távola bíborsötétségbe mélyed, míg repedéseik a napfény vakító fehérét lövellik szerte. Az izzó zsarátnok ölében táncol a föld alatti lángok démoncsoportja zöld üstökével, vörös tarajával, a tárnaboltozat cinóbervöröséből aranyeső hull alá: szikrák özöne! Egy-egy oldalfal hasadékából süvöltve lövell ki rézsútosan az elszabadult gáz, világot gyújtva a föld alatti tűzéjszakának, s egy mély üregből tűzszökőkút ugrik fel magasra, szikrákat omlatva üstökéből, s az egész felett valami tejszínű felhő jár csendesen a boltozatot érintve alá s fel, s közelíteni látszik a vakmerő pokollátogatók elé.

Spitzhase elrémülten támaszkodott a falnak. E látvány megtámadta minden idegét.

– Bocsásd le a csöveket! – hangzott hozzá Iván szava.

A leeresztett csövek egyszerre, mint a kiszabaduló kígyó, előretekergőztek.

– S most jer utánam! – mondá Iván. – A csövet tartsd karodon!

És azzal vonta őt magával.

Spitzhase kénytelen volt őt követni.

Fejeik egymáshoz voltak csatolva.

Még ha erőszakkal vagy véletlenből elszakadhatott volna is tőle, csak azt nyerte volna vele, hogy a sisakján betóduló széngáz azonnal megöli.

Gépileg hagyta magát előrevonatni.

A pokol és annak minden rémei lobogtak, riadoztak eléje.

Az a másik ember nem fél azoktól.

Talán nem is ember, hanem egy másik szellem, ki bűverővel bír a tüzek tündérei felett.

Egészen odáig megy, ahol a lángtengernek szilárd partja van még.

Ott bátran lekeríti válláról a karikába font tömlőt, s annak csövét nekiirányozva a pokol méhének, elfordítja rajta a csapot. A cső végéből egy gyémántsugár látszik végiglövellni, mely lecsap az izzó gyehenna közé.

– Erősen állj! – hangzik Iván szava.

S a megeresztett cső hatalmától egyszerre sötétlő gőzfellegek tódulnak az égő földgyomor belsejéből elő, mik szürke homállyal borítják el az imént oly vakító csarnokot, s a rohanó gőztömeg egyszerre eltemeti a két vakmerőt.

Az egyik tántorog.

– Ne félj! – szól neki a másik. – Mi bizton vagyunk itt.

– Fullasztó meleg van! Megégek! – nyögi a másik.

– Ne félj semmit, jöjj utánam! – szól az első, s vonja maga után ingadozó társát füstölgő sziklákon keresztül, gőzokádó padmalyok alatt, mindenüvé, ahol tüzet lát, lövellve fojtogató, pokolirtó vízsugarát a kaucsuktömlőnek. A gáz süvölt, a forró gőz süstörög körülöttük, a hamvadó lángok visszavillognak szemeik közé; ő nem ijed vissza semmitől. Csak előre, mindig előre! A föld alatti felhő keresztülhömpölyög rajtuk.

– Elveszünk! – nyögi a másik halandó e rémek között, térdére esve.

– Kicsinyhitű! – szól hozzá a pokol ellenharcosa, s kezét nyújtja neki. – Térjünk hát vissza!

És felemelé őt, mint mikor a tengerbe süllyedező Pétert felemelé a Megváltó.

Azzal összegöngyölte ismét a bezárt csövet saját nyaka körül, s visszatért vele egész az elhagyott szívógépig.

Azt bezárta akkor, s visszavezette társát a tárna öltözőszobájáig.

Spitzhase csak lerogyott a földre, mikor odaért.

Mikor leoldták mind a két férfi fejéről az üvegsisakokat, Spitzhase fuldokolva tátogatott levegő után. Iván szánakozva tekinte rá.

A munkások siettek mindkét férfinak egy ital friss citromos vizet adni, s halántékaikat erős borecettel dörzsölék be.

Azután levetkőztették mind a kettőt bőrig, s beledugták egy kád hideg vízbe, két perc múlva megint kiránták onnan, s végigdörzsölék durva gyapotkendőkkel.

A jámbor Spitzhase csak akkor kezdett életre téregetni, s mind az öt érzékének ura lenni.

Mikor újra felvették embernek való öltönyeiket, Iván azt kérdte tőle:

– Nos, uram, hogy tetszett önnek oda alant?

Spitzhase nem volt fejtetőre esett ember. Jó kedéllyel felelt neki:

– Tudja ön, uram, nem adom százezer forintért, hogy ott voltam, de nem tenném meg kétszerannyiért, hogy még egyszer odamenjek!

– Mármost tudja ön, hogy mit írjon meg az igazgató tanácsnak. Pálom! Vezesd haza ezeket az urakat! Én itt maradok folytatni a munkát.

     

Hogy Spitzhase úr mily lelkesüléssel írta le a bécsi lapokban ezt a föld alatti harcot, annak visszaadásához erősebb képzelőtehetség kellene, mint az enyém.

Iván úgy lett bemutatva, mint egy Antiprométeusz, egy Mózes, egy Szent Flórián.

Mindezek a hiperbolák és auxézisek az al pari-árfolyamnak igen nagy barátságot tevő retorikai képletek voltak.

Hogy a háromtagú bizottság ez estén nagyot ivott, az igen természetes. Folyt a pezsgő. Hogy miként jutott a Bondavölgyi korcsmáros pezsgőhöz, azt talán Rauné úr tudná felderíteni.

A pezsgő által felhevülve s Spitzhase úr exorbitáns dicsekedései által fellovalva, a másik két úr is oly tűzbe jött, hogy utoljára is fogadásra mentek, hogy ők is megteszik azt az utat a pokolba, amit Spitzhase úr megtett Ivánnal. Mindjárt másnap.

A másnap reggeli Katzenjammer idején azután már természetesen bánták nagyon fogadásukat, de a becsületérzés nem engedte a visszalépést.

Lementek a tárnába egy felügyelő vezetése mellett. Iván nem volt a tárnában akkor. Azt mondták, hogy valahol a föld felett jár.

A két úr nem hagyta magát ezáltal visszatartóztatni.

Az öltözőkamrában ott hevertek éppen használatlanul a búváröltözékek. Mondták, hogy ők azokat fel akarják venni. Senki sem tett nekik ellenvetést.

Egyszerre akarnak a búvárköntösökbe bújni mind a ketten.

Tessék!

Egymáshoz kötött saját fejeikkel akarnak kísérletet tenni.

Ahogy kívánják.

Felöltöztették, felsisakozták őket, s azután kivezették a tölgyfaajtón a medenceüregbe.

És akkor nem találták az alagút nyílását sehol.

– Hol itt az alagút bejárata? – kiálta az egyik.

– Hol itt az alagút bejárata? – kiálta a másik.

Azt pedig, amit kiáltottak, saját magukon kívül nem hallotta senki. A többi világra nézve ők néma emberek voltak. Utoljára is nem találva sehol az alagutat, visszafordultak, s levetkőztették magukat.

– De hát hova lett az alagút? – kiáltának haraggal. Haragjukban volt valami a párbajvívó hencegéséből, ki miután egész éjjel mind reggelig töprenkedett azon, hogy megszökjék, a kihívott bocsánatkérő levelét kapja. Miért hátrált meg előle a gyáva! (Ugyan jól tette!)

– Hová lett az az alagút?

– Be van tömve homokzsákokkal és befalazva! – felelé nekik a felügyelő.

– De hát miért van befalazva?

– Azt én nem mondhatom meg.

Az erősen csalatkozott vállalkozók siettek hárman háromfelé Berend Ivánt felkeresni. Mind a hárman rátaláltak a részvénytárna aknájánál. Ott tett holmi intézkedéseket.

– Szabad öntől megtudni, miért van betömve az alagút nyílása?

– Szolgálhatok vele! – mondá Iván a kérdezőknek. – Az eddigi tűzoltási kísérletek csak kémjáratok voltak, minő eredményt fejt ki a tűzoltó folyadék. Egyszerre ötven-hatvan akónál többet nem használtunk fel belőle: egy-egy nyílt folyosót eloltani az elég volt. Így nyitottunk magunknak utat a tűz középkatlanáig, ott már egy ember munkája, egy fecskendősugár hatástalan. Amit egy percben eloltott, a másikban újra meggyullad, s a forró gőzt, mely tömegesen kifejlődik, a mentőöltözéken át sem állhatja ki ember sokáig. Most tehát leraktuk a négy hüvelyk átmérőjű csöveket egész a tűzkatlanig. Amint visszamegyek, azonnal működésbe fogjuk hozatni a felső nyomású gőzgépet, mely a medencéből négy óra alatt tízezer akó folyadékot fog az égő tárnába lövellni. Ez lesz a döntő ütközet, uraim.

– Teringettét! – mondá Spitzhase úr. – Nem fog ez a tréfa azzal végződni, hogy a kifejlő gáz szétlöki az egész tárnát, s minket is vele együtt Herculanum és Pompéji lakosaivá tesz?

– Ne tartsanak önök semmitől! Éppen azt vizsgáltam most körül. A részvénytárna igazgatósága a tárnák minden bejáratát betömette homokzsákokkal, és befalaztatta. Az aknakút lejáratát pedig egy roppant vert vaskapuval csukatta le, amire ismét vastag réteg agyag van terítve. Ha mármost az égő tárnában, melyre tömegesen kezd rohanni az oltó folyadék, oly erőre fejlődik a gáztömeg, hogy kitörjön, akkor ez az aknakút vasajtaja a mentő szellentyű, ezt fel fogja rúgni, s kimenekül rajta.

A bizottsági uraknak összevacogott a foga erre a magyarázatra.

Egy kis földindulás van készülőben.

Iván nem beszélhetett tovább a három úrral.

Sok intézkedést kellett még tenni.

Elővigyázatra, óvatosságra volt szükség. Csak dél felé tért vissza az őstárnához.

A déli harangszó után jelt adott a nagy szivattyúgép működtetésére.

Ő maga attól a perctől kezdve ott állt a gép mellett, s el nem mozdult tőle a munka bevégeztéig.

A bizottsági urak, dicséretükre legyen mondva, kiállták mindvégig, hogy vele maradjanak. És szótlanul. Ivánén kívül senki szavának nem volt szabad hallatszani.

A jeladás után halk zuhogás kezdett hangzani a föld alatt, mintha elszabadult ár rohanna a távolban, áttört zsilipjén keresztül.

A gép még csak félerővel működött.

Fél óra múlva valami mély zúgás kezdett vegyülni e dobaj közé, olyanszerű zúgás, minő az utolsó harangkondulás után átreng a légen, de nem mint a harangzúgás, folyvást enyészetesen, hanem megfordítva: folyvást növekedő vibrációval.

A föld lázban volt.

Elkezdett remegni az emberek lába alatt.

S azok, akiknek a lába alatt reszketett a föld, együtt reszkettek vele. Minden emberi testtel közölve volt e láz.

Csak egy ember nem remegett: a mester.

Nyugodtan figyelt a percingára, a gép hévmérőjére, a légsúlymérő észrevehető változataira, az ózon, a villany mérlegeire, s jegyezgeté tárcájába észrevételeit.

Egy óra múlva jelt adott a gépésznek.

– Erősebben!…

És akkor elkezdődött a titánok csatája odalenn.

A földgyomor mély üregeiben tompa dörgés, mint az égzengés visszhangja, kezdett végiggördülni hosszasan, egyes taszító lökésben végződve.

Most már reszketett minden épület a föld színén, a jegenyefák hegyei, a tornyon a kereszt inogva, rázkódva hirdeték az egész völgy félelmét.

A föld alatt tombolt, harsogott, üvöltött az ölre kapott óriások tábora, vállaival emelgetve, fejeivel taszigálva az álló földet, a barlangba zárt orkán vijjongása, a láncát szaggató gigász üvöltése, Leviatán kínhahotája versengett odalenn.

Az emberek megnémulva, megkövülve tekintének Ivánra; merev tekintetük azt kérdé tőle:

„Mit mívelsz? Ellenünk lázítod az alvilág istenségeit?”

Az pedig fennkölt tekintettel néze le rájuk, mintha azt mondaná:

„Ne féljetek! Rajta tartom a sarkamat Leviatán fején!”

Már három órája, hogy tart a föld alatti harc.

Az emberek kábultan szédelegnek a tántorgó földön, s szidalmazzák a mestert!

„De hát Isten vagy-e te, hogy nekünk földindulást csinálsz?”

Iván nem ügyel az ő félelmükre.

Újra jelt ád a gépvezetőnek.

– Teljes erővel!…

A gép az emberi hatalom egész istenerejével ront erre a pokol ajtajának.

A föld alatti lökések gyorsulnak, erősülnek, a mély zúgás siketítő rengéssé fokozódik.

„Végünk!” – sikoltanak a völgyben asszonyok, férfiak.

Ekkor egy bömbölő ordítás harsogja át a léget. Mintha egy vulkánnak egyszer eszébe jutna, hogy füttyöt eresszen. Mennydörgés orgonasípon keresztül.

S a részvénytárna aknakútjából fehér gőzoszlop emelkedik ki rémséges gyorsasággal, mely amint eléri a lég hideg régióit, egy kerek felhőt támaszt a tiszta égen; felhőt, melyből rögtön permetezni kezd az eső. A hanyatló nap egyszerre szivárványt von körülötte.

S arra a föld alatti lökések elmúlnak, csak az égre üvöltő bömbölés hangja kiált éktelen messzeségre. Az emberek még hat mérföldnyi távolban is megállnak és kérdezik: „Ki szól ott?” Iván pedig körültekintő figyelemmel szól:

– Pálom. Az esőmérőben gyűjtsd meg a lehulló permeteget, meg kell tudnom, mit tartalmaz.

Azzal jelt adott a gépésznek, hogy megállhat a gép. Még csak a homloka sem volt verítékes ez ördögfeletti munkától.

Mikor tele volt az esőmérő, a meggyűlt vizet palackba öntette, s eltette zsebébe.

– No, uraim, most mehetnek önök vacsorálni. A munka be van végezve.

– El van oltva a tűz? – kérdé Spitzhase.

– Minden bizonnyal!

– S a gőzoszlop ott?

– Az eltart éjfélig, s még azután sokáig gőzölögni fog. Menjenek önök vacsorálni! Nekem sietős dolgom van otthon.

Volt is kedve most valakinek vacsorálni! Hisz minden embernek olyan szűk volt a torka, hogy egy falatot be nem bírt rajta gyűrni. A gőzoszlop az aknakútból még egyre tódult fölfelé, s most már nagy felhő támadt körülötte, összevonta a légkör párázatait, s szakadt belőle a zápor egyre. És szikrázott benne a néma villám. Hanem azért senki sem ment fedél alá, az uraság felölté gumiköpenyét, a paraszt felvette szűrét, úgy bámulták a tüneményt, mely csak este tíz óra felé kezdett lohadni; akkor lassan lejjebb süllyedt, hangjával alábbhagyott, fehér gőzgomolya lefelé kezdett hömpölyögni, egyszer-egyszer még nagyot rikoltott, egyet villámlott koronás üstöke; a kerek felhő folyton villogott, de minden mennydörgés és cikázó sugár nélkül. Egyszer azután egészen visszaesett a gőzóriás, egész barlangja odújáig, s csak percek időközeiben lökte ki ismét fehér fürtös fejét, de már nem fenyegetett kiáltásaival senkit. A föld reszketése végképp megszűnt. A zúgás elmúlt oda alant. A távol templom körül hangzott valami ének. „Alleluja! Alleluja!” A nép zászlókkal és lámpásokkal járja az éjszakai búcsújárást.

A vendéglőbe visszatérő urak már ott találták Ivánt egyedül vacsorálva.

Ez tud most enni.

Eszébe jut neki e percben, hogy ő ember, s eszik húst burgonyával.

– Én már a vegytani kémletet is elvégeztem! – mondá Iván egy gyógyszerész közönyösségével. – S örvendetes hírül mondhatom önöknek, hogy a csapadékban 0,75 kötött szénsavanyt találtam. Spitzhase úr ámultan kérdezé:

– De hát mire jó nekünk a 0,75 kötött szénsavany a csapadékban?

– Arra, hogy a tárnát holnap mind a két bejáratánál kinyithatjuk, s a legelső szellőztetés után belemehetünk dolgozni!

     

„Alleluja! Alleluja!”


VisszaKezdőlapElőre