XVIII. Ellentétek

A hercegnő ott állt azon ember előtt, kinek élete az ő halálától függ.

Mária jól tudta azt; itt szánalomra nem lehete számítani. Ez embertől kérni kegyelmet, annyi lett volna, mint arra kérni, hogy haljon meg helyette.

Nyugodt, kiszenvedt arccal állt a vezér előtt, kisgyermekét karján tartva, s amint az alvó kisded szőke aranyfürtös fejecskéjét keblére hajtá, ő is fejére hajtá le arcát. Oly jól illett szép orcájának az anyai gyöngédség kifejezése a méla búval, a szende ragaszkodással.

Hasszán basa első pillanatra meg volt lepetve a hölgy szépségétől, s sajnálkozva gondolt reá, hogy ezt neki meg kellend ölni.

Olaj bég még egy jó tanáccsal kívánt neki szolgálni, s e célból közelebb lépett hozzá, hogy fülébe súghassa azt; de még akkor is, mintha nem érezné elég bátorságnak a távolt, arab nyelven adá tudtára szándékát.

– Legbiztosabban megőrizhetnéd e nőt, ha gyermekét elvennéd tőle, s külön záratnád el. Az anya bizonyára nem fogna elszökni gyermeke nélkül.

Ghykáné nem értette ugyan e szavakat, de látta, mint inte szemével a ravasz vén kisdede felé, s mily mohó tekintettel nézett arra Hasszán, s mindinkább félve szorítá gyermekét kebléhez, amint látta, hogy közelebb lép hozzá. A szerencsétlen anya reszketett, midőn Hasszánt mosolyogni látta gyermekére, amint csak egy éhes farkas tudna mosolyogni, ha azt az útfélen találta volna. Az arcvonásokból sejteni látszott azon iszonyító gondolatot, melyet e két férfi idegen nyelven beszélt, s kétségbeestében Azraëlére veté fel szemeit, mintha azt remélné, hogy tán egy nő szívében visszhangra találnak fájdalmai.

Az odaliszk úgy tett, mintha észre sem venné őt, s legkisebb gondja volna, hogy a jelenlevőket figyelmére méltassa; midőn azonban Hasszán háladatosan ölelé meg a béget az adott tanácsért, Azraële kicsinylő mosollyal szólt közbe:

– Úgy cselekesztek, mint aki terhet visz a hátán, s hogy meg ne görbüljön alatta, a mellére is terhet akaszt.

Hasszán kérdőleg tekinte kegyhölgyére, míg Olaj bég, ki nem volt ahhoz szokva, hogy asszonyok beszéljenek olyankor, midőn férfiak tanácskoznak, megütődve nézett félvállról vissza.

Azraële hanyagul nyúlt el hanyatt a kereveten, s csak úgy beszélt az urakkal, egyik lábát a másik térdén lógázva:

– Jámbor Hasszán, te két bajt akarsz csinálni egyből, elválasztod egymástól foglyaidat, hogy míg egyikre szemközt nézesz, azalatt a másikat ellophassák a hátad mögül.

Hasszán zavarodtan tekinte Olaj bégre, az pedig hosszú, ritka szakállát simogatá mosolyogva:

– Ha megengeded hölgyeidnek, hogy kérdezzenek, felelj nekik.

Azraële e szóra felugrott fektéből, s vakmerően odalépett a férfiak közé; sötét, villogó szemeivel végigmérte a béget; s azzal határozott, megdöbbentő hangon monda:

– Igenis, hallgat rám Hasszán, s elsőbbséget ad minden barátai felett, éppen azért, mert asszony vagyok! A férfi csak tanácsot ad, de az asszony szeret, s mielőtt a férfi gondolna a veszélyre, az asszony már megsejtette azt, s míg a férfi ravasszá vénül, az asszony már úgy születik. Hasszán nagyon jól tudja azt, hogy mindazok közt, akik emberarcot viselnek, csak egy van, akiben bíznia lehet, kinek szerelmét megtörni, gyűlöletét elaltatni India minden kincse nem elég, ki virraszt, midőn ő alszik, s ha alszik, az ő sorsáról álmodik, – s az én vagyok.

Hasszán igazat adott a delnőnek, amennyiben vállait átkarolva, magához voná.

– Ha őr kell e nőnek, álmatlan, megvesztegetlen – folytatá Azraële –, az leszek én. Csináltass számunkra egy hosszú láncot, melynek egyik vége az én karomra, a másik az övére legyen zárolva. Így a rab a porkolábhoz lesz láncolva, s akár alszom, akár ébren vagyok, tőlem meg nem menekülhet. Én jó őre fogok neki lenni. Én ki nem bocsátom kezemből, sem őt – sem gyermekét.

A hölgy oly ördögi fenyegető arccal mondá e szavakat, ajkait beszíva s szemeit karikára nyitva, hogy Olaj bég szinte visszarezzent tőle, míg Hasszán egészen el volt ragadtatva a hűség e jeles példája által. Csak Mária arcán terült el édes nyugalom, az odaliszk fenyegető szavaiból megértvén: – hogy gyermekét nem fogják tőle elválasztani.

Olaj bég összehajtá száraz mellén kaftánja két szárnyát, s hol az egyik, hol a másik nőre pislantva, mondá Hasszánnak:

– Ám lássad, ha asszonyra bíztad az asszonyt.

Azzal kihátrált a szobából, megáldva annak mind a négy szögletét, a kapuban minden szolgának, ki számára valamit tett, nagy leereszkedéssel papirosba takargatott pénzeket osztott (melyeket, mellesleg mondva, amidőn kibontottak, egy-egy réz asper volt[1] volt mindegyikben), s felülve gyékényes szekerébe, magára húzta annak leppentyűit, meghagyva a kocsisnak, hogy addig hátra se nézzen, amíg Buda várát láthatja.

Hasszán még azon órában hívatá ötvösét, megparancsolva neki, hogy készítsen rögtön egy négy sing hosszú láncot ezüstből, mindkét végére arany békókkal Azraële és Mária számára. Az ötvös mértéket vett a két hölgy kezéről, s estére készen hozá a vert ezüstből készült láncot, melynek békóit mesterséges nyitú lakatokkal lehetett bezárni; azokat Hasszán basa saját kezeivel kapcsolá a hölgyekére, s a kulcsot, mellyel a lakatokat bezárta, övébe tekergeté, számtalanszor megtapogatva, ha vajon csakugyan ott van-e még.

Ekképp elbocsátá mindkettőt Azraële hálószobájába. Mária tűrt mindent, láncot, megalázást és durva szavakat, csak hogy gyermekét ölelheté. Lefekvék nyugodtan a kerevetre, amennyire a lánc engedé, Azraëlétől távol, gyermekét túltevé magán, s szép kezeit imára kulcsolva annak ártatlan feje fölött, imádkozék Istenhez buzgó szívvel; férjére gondolt és atyjára, emlékébe hozá barátai vigasztalásait, s gyermekét keblére ölelve, nyugodtan elszenderült.

Az odaliszk könyökére emelkedve nézte, mint alszik el társnéja, a kisgyermek szép kövér kezeit odatevé anyja nyakára, az ártatlanság és isteni bizalom mosolygó álma ült mindkettőnek arcán.

*

Éjfélen túl járhatott már az idő, midőn a kisgyermek neszezni kezdett. Sírása legelső hangjára felébredt Mária, s amint kezét megmozdítá, megcsörrent rajta a lánc. Erre fölpillanta Azraële.

– Rossz álmaid vannak, ugye? – kérdé az odaliszk Máriától. – A lánccsörrenés fölébreszt.

– Gyermekem sírása ébreszt fel – szólt Mária szelíden, s kisdedét keblére voná, s míg az kis kövér kezeivel anyja szép bársony keblét ölelé, a legédesebb forrásból szíva az élet nedvét, a fiatal anya oly mondhatlan gyönyörrel tekinte rá, nevetett, mosolygott, szájába fogta a gyermek piciny ujjacskáit, mik arcán tévedeztek, s hangos csókokat csattanta kövér, piros orcácskáira. Nem jutott ekkor eszébe sem lánc, sem börtön.

Azraële valami démoni fájdalmat érze szívében. Azon irigység az, melyet a szerencse ölében ringatott érez, ha egy megtört szerencsétlenhez hasonlítja magát lelkében, s látja, hogy az nálánál boldogabb.

– Miért örülsz oly igen? – kérdé kígyózó szemöldökkel nézve az asszonyra.

– Mert gyermekem nálam van.

– De el van tőled véve az egész világ.

– Ő több nekem, mint az egész világ.

– Még férjednél is több?

Mária gondolkozott egy percig, azután felelet helyett még erősebben szorítá keblére gyermekét, s ajkait homlokára nyomta.

– Sohasem voltál anya? – kérdé akkor Azraëléhez fordulva.

– Soha – rebegé az odaliszk, s önkénytelen sóhaj emelé keblét.

Mária arcán meglátszott, mint sajnálja ezt a szegény némbert. Azraële észrevette e pillanatot, s szívét sértette az, hogy őt sajnálják.

– Nem tudod-e, hogy ti mindketten meg fogtok halni? – kérdé tőle elsötétült arccal.

– Készen vagyok reá.

– S nem borzadsz vissza e gondolattól? Gyermeked nyakát selyemzsinórral fogják összehurkolni, s úgy akasztják őt holtan kebledre, s azután tégedet fojtanak meg, s letesznek mindkettőtöket a sírba, a hideg földbe.

– Egy jobb világban ismét látni fogjuk egymást – szólt buzgó áhítattal Mária.

– Hol? – kérdé bámuló tekintettel Azraële.

Mária szent bizalommal emelé karjaira csecsemőjét, s szemeit felvetve, monda:

– Az Isten magához vesz bennünket.

– S mi szüksége Istennek reátok?

– Ő atyja a szenvedőknek, s jutalmat ad azoknak a túlvilágon, akik itt alant bántalmat tűrtek.

– S ki mondta ezt neked?

Mária keblére tevé kezét, s ihletten felelt:

– Szívembe van írva.

Azraële zavartan tekinte e nőre. Hisz a szívben annyi titkos szó van írva; miért, hogy nem tudja mindenki olvasni? Ő is hallott olykor rejtélyes hangokat, de kiáltó szavak voltak azok a pusztában, keble sivatagán, nem lakott abban szerelem, mely megmagyarázta volna azoknak értelmét.

Mária letevé ismét gyermekét a kerevet szélére.

Azraële nyugtalan kebellel szólt hozzá:

– Ne tedd gyermekedet oda, könnyen leeshetik. Tedd kettőnk közé.

Mária megfogadta az ajánlatot, s kisdedét odahelyezé maga és Azraële közé.

A gyermek öntudatlan ösztönnel bújt oda anyjához, annak éji öltönyébe rejtve el orcáját. Azraële felsóhajta magában: „Miért nem téveszti el anyját, miért nem jön énhozzám!”

Nemsokára csendes álom szállt anya és gyermek szemére, egymást ölelve aludtak mind a ketten, s ha olykor nyöszörgött a kisded, Mária is elkezde suttogni álmában megnyugtató szavakat, s ha gyermeke leverte magáról takaróját, betakarta szépen álmában, anélkül, hogy tudna róla valamit.

Azraële fél karjára emelkedve nézte sokáig az alvókat; az ő szemeit kerülték az álom tündérei. Úgy látszott ott félig reájok hajolva, mint a halál halvány angyala, kit kérlelhetlen ura elkülde áldozataiért, s ki láttokra elfeledi küldetését.

Végre lassanként, vigyázva, hogy neszt ne költsön, oda közelíte arcával a gyermek arcához, s amint annak szép hosszú szeme pillái le voltak csukódva, egy könnyű csókot nyomott szemére.

A megcsókolt kisded elkezde sírni, melyre anyja még mindig álmában közelebb voná őt, karjával elfedte, s arcát megcsókolá, mire a gyermek nyögve elhallgatott.

– Miért nem sír akkor, ha anyja csókolja? – kérdé magában az odaliszk.

Amint a hajnal első sugára a magas ablakon besütött, fölébredt Mária, s kezeit kisgyermeke fején összekulcsolva, elkezde imádkozni.

Azraële nézte őt sötéten.

Midőn Mária elvégzé imáját, akkor gyermeke kis kezeit is összetevé, mintha tudná, hogy az, ki a néma szívre hallgat, a gyermek gagyogását is megérti.

– Mit cselekszel? – kérdé tőle Azraële, ki álmatlanságtól bágyadtan feküvék a közös kereveten.

– Imádkozom.

– Hisz néma vagy.

– Csak lelkemben mondom az imát.

– S van, aki meghallja azt?

– Az Isten! – szólt Mária, kezével égre mutatva. – Te nem szoktál imádkozni soha?

– Miért imádkozzanak a nők? Nekik nincs sorsuk. Velök az történik, amit uraik akarnak, ha uraik boldogok, ők is azok, ha uraik elvesznek, ők is elvesznek. Ez sorsuk a földön, s tovább nincsen semmi. Nekik Allah nem adott lelket, hogy az életen túlról legyen gondjuk. A paradicsomban elvégzik az ő kötelességeiket a hurik, akik örökké fiatalok maradnak. A nők lehelete az őszi köddel elvész, mint a holt állat párája, s rájok Allahnak semmi gondja.

Mária oly félreismerhetlen szánalommal tekinte e nőre, ki rosszabbnak akart látszani, mint amilyen volt.

Azraële közelebb csúszott hozzá fektében.

– És te azt hiszed, hogy van valaki, aki meghallgatja azt, amit a férgek mondanak, amit a madarak csevegnek, amit az asszonyok imádkoznak?

– Valóban van – mondá az ifjú keresztyén nő –; térj hozzá, és jóságát érezni fogod.

– Hogy lehet az? Minő szertartás kívántatik hozzá, hogy engem észrevegyen?

– Nem elég az összetett kéz és a becsukott szem. Szükség, hogy szívedből érezd, amiért könyörögsz, s lelkedből hidd, hogy azt meg fogod nyerni.

Azraële arcát könnyű pír futá el. Hirtelen térdre veté magát kerevetén, s összetett kezeit keblére szorítva, rebegé félig hallhatóan:

– Isten! Adj nekem egy pillanatot életemben, melyben azt mondhassam: boldog vagyok.

Még csukva tartá szemeit, amidőn felnyílt a hálószoba ajtaja, s belépett rajta nagy titkolódzva a hárem legvénebb duénája, Hayat, egy összetöpörödött aggcsont, hajdan Hasszán basa első kegyence, most a kegyencnők szolgálója, és titkos megbízottja, ha úgy jön a sor.

Azraële félrehajolt, kilátva a duéna arcából, hogy az számára hozott izenetet, mire ez mellé lépett, s körültekintve, ha nem lesi-e ki valaki, odahajolt Azraële füléhez, még tenyerével is eltakarva száját, nehogy egy áruló hang elszabadulhasson abból, amit csak neki kell hallani, s nehány szót súgott fülébe.

Az odaliszk meghallva e szókat, örömtől kigyulladt arccal szökött fel helyéből, térdre emelkedék, oly tiszta, oly boldog mosoly derült végig arcán, szemeiben mondhatlan gyönyör könnyei reszkettek. Kezei önkénytelen borultak össze hullámzó keblén, ajkai valami néma imát látszottak mondani.

Valami nagy, szokatlan öröm érte őt, öröm, mely után örökké vágyott, de melyet remélni nem mert soha, boldogság, melyre azon percben gondolt, melyben legelőször imára nyitotta ajkát egy láthatlan lényhez, ki a mahomedán hölgynek csak mostohaatyja, mert számára nem tart túlvilágot; s mely azon percben teljesült, midőn imádkozott érte.

Örömével alig bírva, fordult az odaliszk társnéjához, ki hallgatva, értetlenül nézett reá, s megszorítá kezét, halkan, de erős meggyőződéssel mondva:

– Tehát mégis van, aki meghallgatja, amiért imádkozunk.

Mária felfohászkodék, az ő imái gyermekeért szálltak a magasba, és az, kihez szálltak, oly közel volt hozzá!…

Azraële vidáman kezdé felölteni ruháit, s segíté Máriát is felöltöztetni, azután elküldé a duénát Hasszánhoz azon izenettel: hogy ma ismét imádkozni menend a vén dervis mecsetjébe, mert Hasszánról álmodott.

Nemsokára maga jött hozzá Hasszán, leoldá kezéről az aranybékót, mely őt Máriával közös láncra fűzte, s eléparancsolva palankinját, elbocsátá őt a vén dervishez, a hercegnőt pedig láncánál fogva saját szobájába vezette, gyermekével együtt: ott leült maga vánkosára, olvasóját övéből kihúzva, s mormogta a naáma első imáit, bárhová indult, a hercegnő lánca végét szüntelen kezében tartva.

Már ekkor nagyon ráért a vezér az imádkozásra, mert a csatavesztés óta senki sem látogatá őt; a szultán küldöttei, a vármegyék könyörgő népe, az idegen követek, az alattvaló basák, a kolduló barátok, mind, mind úgy elmaradtak küszöbeitől, mintha már meghalt volna.

Első nap megdöbbenté e jelenség, másnap azonban parancsolatot adott ajtóőreinek, hogy hét napig senkit színe elé ne bocsássanak. Így legalább azt hitetheté el magával, hogy ha senki sem látogatja, az mind saját tilalma miatt történik.

Azt tudta jól, hogy egy halálítélet már alá van írva, és hogy az kettőjük közül egyet illet, vagy a fejedelemasszonyt, vagy őtet, ahol kettőjük árnyéka összeért, s kettős sötétséget vetett, a halál angyala, Izrafil ott állt kihúzott pallosával!

Hasszán jól tudta ezt, s görcsösen szorítá markába az ezüstláncot, melyre a fogoly volt fűzve, kit élte váltságdíjául vetend.


[1] Félkrajcár, török pénz.


VisszaKezdőlapElőre