XXXII. Egy férfi, kit őrangyala elhagyott

Egyik csapás a másikat követte ezután.

A következő évben irtóztató tábort gyűjte Bécs ellen a szultán; az erdélyi hadaknak is ki kelle menniök. Teleki el akart maradni a harcból, de kifogásai, ürügyei nem találtak hallgató fülekre; azt mondák neki, hogy ha eddig ő sürgette a hadakozást, most, midőn azt egész erővel megkezdték, hogy akar éppen ő elmaradni belőle? Ha tetszett a kezdete, tessék a vége is!

A vége pedig nagyon keserű lett.

Az irtóztató tábor, mely Bécset körülözönlé, egy éjszaka szétveretett Szobieszky hős kardja által; a roppant harci készletek mind ott vesztek; a diadalra vitt zászlókkal kigúnyolt ellenség dicsekedett, a sereg színe java, hősei ott vesztek.

Az erdélyi hadak nem részesültek e tisztességben, őket Bécs ostroma folytán Győr alatt hagyták, s Teleki nem hagyta használatlanul lefolyni az időt: míg az ostoba török a sáncokat mászta, ő azalatt a győri német tábornokkal értekezve, elköté Erdély sorsát a diadalmas félhez.

Minden beteljesült nyomról nyomra, mit a tébolyodott Feriz a dívánban megjósolt.

A török hadak mindenütt megverettek.

Elveszett a török kézről egymás után Esztergom, Visegrád, Érsekújvár; Nógrád várát megütötte a villám, s szétvetette a lőpor, beletemetve a várőrséget; végre megostromoltatott Buda, s a nagyvezér szeme láttára kivívatott, s százötven esztendei uralkodás után lehányattak tornyairól a félholdak, hogy helyeiket újra a keresztek foglalják el.

És mindazokon, kik a dívánban jelen voltak, egytül egyig beteljesült a jóslat, hogy nemsokára meglátandják a paradicsomot.

Rizlán basa elesett Bécs alatt a janicsárok élén, a budai vezért a vesztett harc után Kara Musztafa fojtatá meg; Rifát agát Esztergomnál taszíták a Dunába a futó seregek a hídról; Kara Ogli Buda sáncait védve esett el. Ajász basát Thököly ölette meg a szultán parancsára, s Buda eleste után Olaj bég elhozá Kara Musztafa számára is a selyemzsinórt és a bíbor erszényt; ez volt az utolsó erszény, melyet Kara Musztafa látott, mert feje levágatván, abba tétetett bele.

És végre, midőn már nem volt senki életben a halálra jelöltek közül, csupán a szultán maga, akkor fellázadt a sztambuli nép, feldühödve annyi veszteség fölött, s a pártütő jancsárokkal rárohantak a szerájra, levágták a szultán tanácsosait, s magát azon börtönbe veték, melyben ő saját testvérét harminckilenc évig sanyargatta; azt a trónra ülteték helyette, ő pedig meghalt a börtönben.

És nemcsak az teljesült be; hanem az is, hogy akik a törököt felbiztatták a harc kezdésére, a harc végzetén ellene fordultak. Erdély letette a hódolat esküjét Caraffa kezébe, és Teleki Mihály lőn római birodalmi gróf, a várak és kerített városok német helyőrségek előtt nyiták meg kapuikat. A fejedelem fizetett a győzőknek tizenhárom százezer rénes forintot, melyet két hétig hordának nagy társzekereken öreg átalagokba rakva fogarasi tárházából Nagyszebenbe; Teleki Mihály pedig kapott ajándékba római birodalmi gróf címet s ezüst asztalterítéket, mely megért tízezer forintot. Ezzel Erdély a római császár tartománya lett, s fel volt bontva a szövetség a porta és közötte…

Ekkor szólítá magához az Isten történetünk utolsó kedves alakját, az erényes, magas lelkű Bornemissza Annát.

Apafi csak felesége holta után érzé, mije volt neki e nő. Őrangyala, vigasztalója minden bajaiban, életének világosabb fele, ki amint letűnt, kétszeresen sötét lett körüle minden.

Minden baleset, minden gond kétszeres teherrel nehezkedék lelkére; szívére; nem volt hova menekülnie többé üldöző bánata elől: futott egyik városbul a másikba, mint a meglőtt vad, mely a benne akadt nyíltól nem tud menekülni; végre bezárkózott szobájába, s hat hétig ki nem jött abból, s ha látogatói jöttek, panaszkodott nekik, mint egy gyermek:

– Éhen kell meghalnom. Mindenemet elvették már. Esztendeje, hogy egy batkát sem kapok sem a harmincadokból, sem a bányákból, sem a sóadóból; ha rám jön a szűcs a mentém áráért, nem tudom neki kifizetni, mert egy fillérem sincs. Hát a fiamból mi lesz, ha meghalok, utánam? Szegény kis fejedelem. Az sem marad neki, amiből az iskoláit kitanulhassa?

Egészen meg kezde háborodni; sem étele, sem itala, sem álma nem volt. Egész nap járkált nagy léptekkel a szobában alá s fel. S fennhangon beszélt magában csoda dolgokat. Azon törődött legjobban, hogy éhen kell neki meghalni.

Végre azt találták ki gyógyítására környezői, hogy mindennap erszény pénzeket hoztak eléje, azt mondva: „Ezt a pénzt most hozta Apor István a harmincadokról, ezt a pénzt a sóaknákból hozatta Inczédi Pál, azt a pénzt ez s amaz udvarbíró küldötte; mit búsul Nagyságod, mikor elég pénze van”.

Ugyanazokat az erszényeket aztán másnap ismét előhozták, s új címeket gondoltak ki számukra.

Ezen együgyű csel némileg megnyugtatá a jámbor öreget; de a régi aggodalom annyira lerombolá már különben sem erős kedélyét, hogy az sohasem nyeré vissza életfrisseségét többé.

Mindig ernyedtebb, tompább lett, s ha azelőtt kerülte az álom, most meg úgy-úgy rájött, hogy két nap is elaludt egy hosszában.

Végre, ami az utolsó foka a halálos elmeháborodásnak öreg embereknél, elkezde azon nemébe jutni a nimfomániának, midőn az élvezni erőtlen vágy kínzó óhajtással kíséri a női kellemeket. Egyszer-másszor megpillantá a szép, telivér Mikó Istvánnét és a kedves, deli Vér Györgynét, mindkettő özvegyasszony volt, s órákig elleskelődött ablakában, ha nem láthatná-e meg őket az utcán. Titokban mindenféle csatlós által tudakozódtatott utánuk: ha nem volna-e kedvük hozzá nőül menni?

Teleki megtudá a dolgot, s rajta menvén, megpirongatá keményen, hogy minő bolondságon töri a fejét; emlékezteté első feleségére, kinek jóságát, szépségét oly könnyen, s oly rövid idő alatt feledni tudja.

A szegény ember erre elérzékenyült, s felkeresve szobájában Bornemissza Anna életnagyságú arcképét, s odajárulva hozzá, megcsókolá annak kezét, s kezeit összetéve, könyörgött hozzá, hogy bocsásson meg neki, szegény eltántorodott bűnösnek, s nézzen le rá onnan a magas mennyből, s ekkor ismét vigasztalhatlan volt afelett, hogy oly szép, oly kedves, oly páratlan asszonyt, mint Anna volt, el tudott feledni, más asszonyra nézve. Hogy fog szemébe nézhetni majd a túlvilágon?

Végre megszánta őt a Mindenható, s elszólítá e siralom völgyéből; elméne azon hazába, ahol nem laknak törökök, és nincsen háború.

Kevesen siratták meg; legtöbben azt mondták: „Jól járt szegény, Isten nyugtassa meg!”

Földnek vált hamvai az Apafi-család ősi temetkezési helyén, Almakeréken adattak át az örök nyugalomnak.


VisszaKezdőlapElőre