V. Országos gondok

Nehány héttel idősebb az év, amióta Rumnikból távozni láttuk Thökölyt a három levél olvasta után, és íme, Teleki Mihály még mindig Gyulafehérvárott időzik, és nem indult el az erdélyi hadakkal Dévára.

Több nap óta rosszul érzi magát, a szobát sem hagyhatja el, tagjait valami tolvajláz állta el, arca elvesztette színét, alig bírja magát fenntartani, s minden íze fáj, ha mozdul.

Nyugalomra volna szüksége, de egy percig sem lehet szabadon; mikor már minden panaszost és ügyes-bajost el bírt utasítani küszöbétől, akkor meg majd a fejedelem, majd a török követ ront rá a maga ügyeivel.

Most is éppen Naláczi van nála, ott áll az ablakban, míg Teleki karszékében ül. Minden tagja reszket a láz miatt, lélegzete forró, és arca sápadt, mint a viasz, ajkait alig bírja összefogni.

Széke mellett apródja áll, a fiatal Cserei, míg oldalvást egy szegletbe húzódva, egy alig észrevehető alak kucorog, ki oly megszontyolodott képpel húzódik a falhoz, mintha bele kívánna bújni. A sötétség és a szomorú vonások miatt rá sem ismernénk ez alakra, hacsak Teleki meg nem nevezné, szidva a meghunyászkodott embert, mint a bokrot, anélkül, hogy odanézne; csaknem háttal lévén felé fordulva.

– Kegyelmed, Szénási mester, egy véghetetlen ügyetlen, ostoba ember.

– Kérem alássan…

– Ne kérjen semmit. Én kegyelmednek csupa szánalomból egy kis hivatalt engedék, hogy a népet üdvös nevelésben részesítse, s kegyelmed ahelyett babonákkal bolondítja a közönséget.

– Én úgy gondoltam, kérem alássan…

– Mit gondolt kegyelmed? Tán csak nem gondolta azt, hogy nekem szolgálatot tesz vele?

– Nekem Naláczi úr őkegyelmessége mondta.

Naláczi tüskén látszott ülni, s szemre-főre nézett.

– Látja kegyelmed, milyen nagy bolond kegyelmed? – vágott közbe Teleki. – Naláczi uram azt mondhatta kegyelmednek – mert én nem tudom, hogy mit mondott –, miszerint jó volna kegyelmednek befolyását a népre oly módon felhasználni, hogy előtte a történt isten-csodáit felemlítvén, azt egymás iránt való szeretetre s hűségre buzdítsa, de nem hogy kegyelmed maga is csodákat csináljon, kigondoljon, azokat terjessze, s a népet harci jóslatokkal rémítgesse.

– Én azt gondoltam… (A jámbornak nem volt módjában egy megkezdett mondatot bevégezhetni.)

– Tán biz azt, hogy mivel én most hadakat gyűjtök, nekem nagy szolgálatot tesz vele, ha háborút prédikál? Azt szeretném, ha minden kardot eláshatnék a föld alá.

– Engedelmet…

– Takarodjék kegyelmed előlem. Meg ne lássam többet. Három nap múlva elhagyja Erdélyt, mert különben én vitetem ki, s azt nem köszöni meg.

– Instálom alássan – rimánkodék az ember –, mitevő legyek, ha méltóságod megvonja tőlem kegyelmét?

– Tegyen kegyelmed, amit akar. Menjen el Szatmárba, szegődjék be báró Kopp uramhoz inasnak vagy Kászonyihoz íródeáknak. Most éppen írni fogok nekik, majd megemlítem kegyelmedet a levélben, s aztán maga elviheti.

– De hátha nem fogadnak fel.

– Maradjon kegyelmed ott akármi bérre, hiszen éhen nem hagyom meghalni. Hanem csak mentül elébb pusztuljon előlem.

A magiszter nagy remegve eltávozott, zsebkendőjével törülve szemeit.

– Uram – mondta Naláczi egyedül maradva –, árt ez a hevesség.

– Az ilyen emberrel ez a bánásmód: szidni mindenért, amit tesz, mert különben megcsal, elárul, – ütni, dobni, kergetni, éreztetni vele nyomorult szerepét, ha azt nem akarjuk, hogy bennünket játsszon ki.

– Nem úgy értettem. Méltóságodnak árt az indulatoskodás.

– Sőt, inkább ez tart fenn; ha bosszúságaim elfogynának, rég ágyban fekvő beteg volnék. Fogja kegyelmed ezt a nehány tallért, vigye utána annak a semmirekellőnek, s mondja meg neki, hogy nagyon haragszom rá, azért iparkodjék jövendő magaviseletével kiengesztelni maga iránt, akkor aztán én sem felejtkezem meg róla. Mondja meg neki, várjon a kapuban az íratandó levélre, s ha kezéhez vette, csak iparkodjék ki Erdélyből sietve. Említse meg neki, hogy a kolozsvári piacon történt dolgait még nem tudom, mert ha tudnám, korbáccsal veretném ki az országból; akkor legalább sietni fog.

Naláczi nevetett, és kiment. Teleki bágyadtan hajtotta fejét széke vánkosára, s kérte apródját, hogy egy flaneldarabbal nyakacsigáját dörzsölje erősen.

Ezalatt jön a fejedelem maga. Arca a részvéttől haragos. Még az ajtóban elkezd pörölni Telekire.

– Hát kegyelmed miért nem feküdt le, ha megparancsoltam? Illik-e ilyen meglett férfinak oly szófogadatlanul viselni magát, akár egy makrancos gyerek? Miért nem fogadja el az orvost, miért nem enged magán eret vágatni?

– Nincs nekem semmi bajom, nagyságos uram. Egy kis haemorrhoidalis alteratio az egész. Megszoktam már. Minden aequinoctium közeledtekor előfordul.

– Ej, ej, Teleki Mihály, nekem hiába beszél kegyelmed. Kegyelmed nagybeteg. Kegyelmednél lelki baj idézi elő a testit. Illik-e ez keresztyénhez? Így megilletődni azon a házasság-elmúláson, mintha Flóra húgom nem válogathatna akár ötven kérő közül, és különb férjet, mint Imre úrfi, kinek „mind a vízig szárazon!”

– Bizony, eszemben sem tartom én azt.

– Kegyelmed rossz keresztyén, ha mondom. Kegyelmed nem szeret sem Istent, sem embert, sem családját, sem engemet.

– Uram! – szólt könyörgő hangon Teleki.

– Mert ha szeretne bennünket, megkímélné magát, és lefeküdnék, s nem kelne fel, míg meg nem gyógyul.

– De ha én lefekszem…

– Hát azalatt pihenjen más is. Nem esik ki a világ feneke, ha kegyelmed három nap az ágyat nyomja: csak rajta, szaporán, én addig el nem megyek, míg kegyelmedet az ágyban nem látom.

Telekinek mit volt tenni? Le kellett feküdnie felsőbb meghagyásból.

– Innen pedig az én engedelmem nélkül fel nem szabad kelni – szólt a fejedelem, s maga elé intve Csereit, ahhoz intézé szavait:

– Te fiú, gondod legyen rá, hogy urad ágyát el ne hagyja, tudod? Ezt én parancsolom! És amíg meg nem gyógyul, semminemű terhelő munkát, sem írást, sem olvasást, sem toll alá mondást neki meg nem engedsz, erre én felhatalmazást adok neked, és annak szigorú teljesítését követelem. Sem pedig ezen szobába rajtam, az orvoson és családtagokon kívül senkit belépni nem engedsz. Jól megtartottad-e? – Kegyelmed pedig, Teleki Mihály uram, takaróddzék be jól, s dörzsöltesse meg egész testét gyapjúszövettel, igyék jó izzasztó szereket, a nyakára tetessen mustárt, s hagyja rajt, amíg kiállhatja, estefelé pedig vegyen jó forró lábvizet sóval és korpával, és ha eret nem akar vágatni, tetessen hat piócát halántékaira, a többit az orvos majd megmondja; addig is ne restelljen ezekből a „pilulae de cynoglosso”-ból szedegetni. Csalhatatlan hatásuk van. – Ezzel egy katulyát nyomott Teleki markába a fejedelem, tele azon ártatlan szerrel, melyet akkor „árnős labdacsok” neve alatt házi orvosságképpen tartottak divatban.

– Mind jó lesz, nagyságos uram.

– Így, ni. Estefelé ismét meglátogatom kegyelmedet.

Azzal nyugodtan eltávozott a fejedelem, gondolván, hogy ezt ugyan jól megijesztgette.

Alig tette be azonban maga után az ajtót, midőn Teleki inte Csereinek, hogy hozza oda az érkezett leveleket.

Az apród tétovázva tekinte rá.

– A fejedelem őnagysága meghagyta… – szólt figyelmeztetőleg.

– A fejedelem szereti a tréfát – viszonza a tanácsúr. – Magam is szeretem, mikor ráérek. Bontsd csak fel a leveleket, s olvasd el előttem.

– De mit fog mondani a fejedelem?

– Neked én parancsolok, fiam, nem a fejedelem. Olvasd csak, és ne törődjél vele, ha engem nyögni hallasz.

Cserei megnézte az egyik pecsétet, s nem merte azt feltörni.

– Kegyelmes uram, ez a secretum sigillum.

– Csak bontsd fel bátran, szolgám. Még rád nézve nem veszedelmesek az ilyen titkok, gyermek vagy te még arra, hogy azoktól félhess.

Cserei felbontá a levelet, s megnézve az aláírást, alig hallhatóan rebegé:

– Leopoldus.

Teleki, fél könyökre dőlve, hallgatá.

„Fenséges fejedelem! Nekem őszinte kedveltem!”

„Hírül vevém báró Mendingi Kopp és tisztelendő Kászonyi uraiméktól, mily nagy jóakarattal viseltetik nagyságod irántam és az egész keresztyénség ügye iránt, s nagy kedvvel fogadom nagyságodnak e részbeni készségét, s valamiképp a jelen mozgalmak kezdetén minden törekvésem abban határzódott, hogy a keresztyénség fejedelmei jogaik és szabadságaikban megtartassanak, akként nem legkisebb oka ez annak, hogy a mostani török háború kigyulladt, s az egész ottomán hatalom engem és birodalmaimat felforgatni készül; de reménylem, hogy e barbárok dühének a külső királyok és választófejedelmek egyesített erejével s Istennek segítségével oly akadályt gördítendek elé, hogy hitszegő harcaiknak büntetésével térendnek vissza. Egyébiránt fenségedet s Erdély karait és rendeit királyi védelmemről mindaddig biztosítom, míg az irántami jóakaratban megmaradnak; s e jó egyetértés fenntartására a fenn tisztelt báró Kopp és tisztelendő Kászonyi uraimékra bíztam az összeköttetést. Többire nézve jó egészséget és minden szerencsét kívánok fenségednek stb.”

Cserei félve tekingetett ajtóra, ablakokra, ha nem hallgatózott-e valaki?

(Tehát Thököly eltávozta óta sok dolog megváltozott, amiről nem is álmodott senki!)

Most lássuk a másik levelet.

Csereinek még csak most kezdett izzadni az üstöke, midőn a felszakított levél alatt a fővezér aláírását megismeré, ki Nándorról írt a fejedelemnek ily szókkal:

„Legdicsőbb fejedelem!”

„Őszinte szeretettel teljes üdvözletünk után, jelentjük teneked barátságosan kedveltünknek, miszerint a hitetlen ellenség a mi urunknak, a leghatalmasabb szultánnak várát, Nyitrát megszállván, az ott berekesztett vitézek segélyére hadseregünk egy részét megindítottuk. Melyre nézve szükséges, hogy ti is egész haderővel s az illető hadi készülettel minden időhaladék nélkül siessetek, ésszel és erővel a mi hadainkhoz csatlakozván, az ellenség törekvéseinek szemközt menendők. Hisszük, miként ti Isten kedvezése mellett a hatalmas szultánnak hasznos szolgálatokat fogtok tenni, s ekként részesülendtek az ő kegyében és bőkezűségében. Mi pedig az ünnepek bevégeztével, melyek után böjtjeinket szoktuk teljesíteni, követni fogjuk az előreküldött hadakat megszámlálhatatlan seregeinkkel, azalatt ti férfiasan feküdjetek neki a dolognak, s hűségeteket jeles haditettek által tegyétek ragyogóbbá. Béke azokkal, akik Istennek engedelmeskednek stb.”

A szegény Csereit, mire végigolvasta a levelet, jobban lelte a hideg, mint az urát. Nyugtalanul leste a tanácsúr arcát, de ami annak vonásaiban látszott, az csak testi fájdalom volt, nem lelki szorongattatás.

A vér arcába volt tolulva, halántékaiban láthatólag lüktettek az erek.

– Eredj, fiam – szólt alig érthető hangon –, hozz egy pohár vizet, tégy bele két késhegynyi rheumot, s add innom.

Cserei azt hivé, hogy beteg főnöke nem is figyelt a levél tartalmára a visszatérő láz miatt, s nehány perc alatt elkészítve a rebarbarás vizet, odaadta azt neki inni, mire Teleki takarója alá bútt. Attól azonban semmivel sem lett jobban, a láz kitörte, hogy szinte reszketett bele. Cserei futni akart orvosért.

– Hová indulsz? – kérdé Teleki. – Hozz tintát és pergament, és írj.

Az apród bámulva teljesíté a parancsot.

– Húzd ide azt a gömbölyű asztalt, s ülj mellé. Írd, amit mondok.

Az ifjú kezében reszketett az írónád, melyet tinta helyett a porzóba mártogatott.

Teleki szaggatott szóval mondatolt, ahogy a láz engedé.

„Méltóságos fővezér! Nekem legkedvesebb uram!”

„Miszerint a hatalmas szultán ellenségei ellen, kik Nyitra várát ostromolják, a már megindult hadakkal egyesülni törekedjünk, azt méltóságodnak hozzánk küldött leveléből megértettük, melyet is ez országnak bárha kevesecske hadi maradványaival teljesíteni a legpontosabban készek volnánk, ha-ne-ha e nem eléggé meleg tartományban mindennemű takarmánynak, szénának, úgy mint abraknak hiányával nem volnánk, melynek mihelyt bővében leszünk, méltóságod rendeletének készen fogunk engedelmeskedni. Ezenkívül híre kezd terjedezni, mintha Erdélyország határain ellenséges hadsereg kezdene mutatkozni, mely törekvés ámbátor nem titok, mégis ha valósulni fog, szükséges leend, hogy teljes erőnkkel és feszült vigyázással kísérjük. Annak idejében tudósítni fogjuk kegyelmedet, kit addig is Isten kegyelmébe ajánlunk stb.”[1]


Cserei felsóhajtott, magában gondolván, hogy hátha azt felelik, hogy lesz ott zab is, széna is.

De Teleki jobban tudta, hogy a tavalyi rossz termés és vízáradások miatt a török sereg nagy szükséget szenved széna dolgában, s ugyanaz, ami nála ok a késedelemre, ok amannál a sietségre. (Ím ebből láthatjuk, mint épülnek a világesemények még holmi szénaboglyákon is!)

– A második levelet címezd méltóságos báró Mendingi Kopp és főtisztelendő Kászonyi Ákos uraiméknak, a szatmári várőrség főparancsnokainak – folytatá Teleki, s tovább mondatolt Cserei tolla alá, az időszakok csendje alatt hallható levén fáradt nyögése, mit a gyötrő láz sajtolt ki kebléből.

„Örömmel értesültünk kegyelmetek céljáról, miszerint hitünk ellenségeinek egyik bejáró kapuját, melyen át szüntelen készen állhat megrontásunkra, iparkodnak elfoglalni: segítse kegyelmeteket e szándékukban az irgalmas Isten! Ha ez alkalommal kegyelmetek egyúttal Erdély ellen is ráérnének látszólagos fegyverzajt intézni, hogy ezáltal a törököktől kívánt hadjáratbóli elmaradásra okszerű mentségünk lenne,[2] nekünk nagy könnyebbséget szereznének általa: egyébiránt is, habár kényteleníttetnénk is hitünk ellenségei mellett a keresztyén tábor ellen hadsereget szolgáltatni, biztosítjuk kegyelmeteket, hogy annak csak a neve lesz hadsereg. Egyébiránt Isten oltalmába ajánljuk kegyelmességteket stb.

P. S. Ezen levelünk vivőjét használhatják kegyelmetek postának s más affélének.”

Cserei bámulva kezde nézni urára, kiben a lelki izgatottság győzni látszott a test lázas állapotján.

– Fogj egy harmadik levelet. Címezd méltóságos Ebéni László uramnak, Kolozsvár városa helyettes kormányzójának.

„Sietünk kegyelmeddel tudatni, miszerint a szatmári várőrség vezére részéről oly előkészületek tétetnek, melyek gyanítani engedik, hogy általa beütés terveztetik Erdélybe. Lehet ugyan, hogy ez nem egyéb merő osztentációnál, de mégis jó lesz kegyelmednek fegyvereseit avégett készen tartani, ha netalán eszébe juthatna csupa vaklármánál egyebet is intézni ellenünk. Mi addig is felfüggesztjük a hadaknak Magyarországba kiindítását, nehogy míg egyfelől támadunk, addig másfelől Erdélyt védetlen hagyjuk. Még egyszer tanácsoljuk kegyelmednek a legfigyelmesebb felvigyázást stb.”

Cserei az utolsó szót leírván, egész megnyugvással veré ki nádjából a tintát.

– Most fogd e leveleket, s vigyed át a fejedelemhez, hogy írja alá.

– Hátha pofon üt, hogy kegyelmedet diktálni hagytam? – mondá az apród megijedve.

– Ne törődjél vele, fiam. Elszenvedheted a hazáért. Engem is megvertek elégszer, míg gyerek voltam, mégis megnőttem.

Ezzel befelé fordult, és magára voná takaróját.

*

Cserei szerencséjére a fejedelemasszony szobáiban találta Apafit, s így kikerülte a pofont, a levelek aláírattak, s rögtön szétküldettek minden irányban, s a lehető legrövidebb idő alatt kéznél volt mind a három. Hogy mi siker követte őket, azt majd meglátandjuk.

A Küprili káromkodott, midőn a magáét elolvasta, s esküdött erősen, hogy ha nincs abrak Erdélyben, majd megabrakolja ő uraim ő kegyelmeiket!

Báró Kopp és Kászonyi összemosolyogtak a nekik írt levélre; a kormányzó szakállába mormogta:

– Én nem bánom, csak te ne bánd.

Ebéni uram pedig elolvasva a maga levelét, eltette szépen ad acta, bosszúsan mormogván:

– Ha én minden kósza hírre, vaklármára és aztmondjákra fegyverbe akarnám állítani a népet, akár egyebet se tennék, mint egész nap üttetném a dobot. Látszik, hogy egyéb dolga sem volt Telekinek, mint untában nekem írdogálni.


[1] Mindhárom levelet lásd: Historia rerum Transsilvanicarum, autore J. Bethlenio Pars. I. pag. 110, 111, 112, 113.

[2] Historia rerum Transsilv. aut. Joan. Beth. p. 126.


VisszaKezdőlapElőre