A hómező rózsái

A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony gallyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végigsuhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszínű felhők közül előbukkanik néha a telehold, s aztán, mintha elég volna neki, amit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkísértet mögé elrejtőzni: az a zúgó szél mintha az ő didergésének a hangja volna.

Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovascsapat. A lovagok hosszú sörényű, apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú, hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat.

Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elöl kettős őrszem, felvont karabéllyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyú hat lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyú, a rajta ülő tüzérekkel. Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hatlovas ágyú – de már ezen az ágyúcső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze odaláncolva a laféta koronglyukához, a két lába alácsügg, s barázdát húz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig takarva). Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arcot, amiről minden szőr le van vágva vagy talán letépve, haja sincs már, ajka és szemei nyitvák. Egy durva lópokróc van rávetve és alája dugva, aminek az egyik csücskéje alácsügg a hóba.

Ez a lelógó pokrócvég egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba. Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott vércseppből egyszerre rózsa válik. Piros virág a fehér hómezőben.

A kísértetprocessziót eltakarja a köd.

Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú sörényű, széles fejű paripán, termetét bundás kacagány fedi, fejét prémes camarka; hosszú bajuszát belepte a zúzmara.

Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban, leszáll a lováról, letérdel, s azt a kristállyá vált vércseppet egy aranykanállal (aminővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni a haldoklónak) kiemeli a hóból, s elrejti egy zománcozott ereklyetartóba. S megint továbbhalad – a következő vércseppig.

Az út szakadatlanul őserdőn visz keresztül, ahol még az ősbölény számára szánt boglyák vannak rakva a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő. Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még megfelel neki. Fejszecsattogás nem hangzott még abban. A fákat nem dönti ki más, mint a fergeteg; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak versenyeznek a fenyőszállal. Az éjjeli csendben visszhangzik a hiúz nyervákolása s a bölénytehén bömbölése, mely szopós borját félti, hívja. Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az út katonai vonal nem volna, azt is benőtte volna az erdő régen.

A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább; mindig nagyobb távolban következnek egymás után. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy, az utat csak az ágyúkerekek által vágott barázda mutatja. A lovag azon is továbbhalad.

Az a lafétára kötött ember bizonyosan meghalt már, azért nem vérzik többé. Ha meghalt, akkor bizonyosan el is fogják temetni valahol.

A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik ember, következnek városok, amikben szintén nem lakik ember. Egy nagy folyam partján két átelleni város, amiket még a múlt századbeli térképek ezzel a jeggyel « (erődített város), a mostaniak pedig ilyennel mutatnak be (rom). Akkor még neveik is voltak, úgy hiszem, Kazimir és Joannovice, most már csak az a nevük, hogy „rom”. Dűlt falak, omladékok utcaszámra, piacok, amiknek közepéről a hóból kiállnak a csalánkórók bozótjai, kastélyok, amiken túlnőtt a szederinda, templomok, födél helyett bozóttal koronázva.

A nagy folyam be van fagyva, a jégből még fölmerednek a hajdani dobogóhíd lábainak félig leégett csonkjai, az út mellettük visz át a jégen.

A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán megállítja nyomozó ügetését egy frissen vágott lék. Hogy azt csak most törték a jégen, bizonyítják a mellette elhányt jégdarabok, miknek helyén még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszúkás négyszegletű, minő a sírverem. Mellette sűrű lábnyomoktól van letaposva a hó – s nem messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt fenn, aki arccal lefelé fordulva feküdt ott. Valakit itt temettek el – a vízbe. Leereszték a jég alá (az igen biztos temető), a Nyemen majd leviszi szép csendesen a tengerbe.

A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére, levette a süvegét fejéről, és valamit mormogott – talán imádságot. Valami hullott a vízbe – talán könny.

A telehold e pillanatban teljes fényével világított le fejére. Olyan fő volt ez, amit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas, kettős homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke már, veresbe játszó, s hátrafelé van simítva. Arca szikár, csupa ideg, kiálló arccsontokkal és állkapoccsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők, a bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, megkövült panasz jelképe az egész arc.

A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű, lomha köd száll alá. Őserdők, romvárosok eltűnnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja árnyképpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sötétjében úgy zeng, búg, dönög valami. Talán a bölény hívja fiát… Vagy talán valaki azt énekli, hogy „bozse cos polske”!


KezdőlapElőre