A légyott órája

Csodálatosak ezek az északvidéki nyáréjek, idegen azokat még kevésbé tudja megszokni, mint a kegyetlen hideg, hosszú téli éjszakákat. Az alkonyfény csaknem éjfélig eltart, s éjfél után már kezdődik a reggeli szürkület. Alig bírnak megjelenni a világos égen az elsőrendű csillagok; köztük a két fényes bolygó: a Vénus és a Jupiter, amik úgy égnek a sárga égen, mint aranytengerbe dobott gyémánt. A telehold maga fénytelenül járja körül rövid karéját, fölösleges világítótest! S a „Masinkák ünnepén” nyugtalanul lesik azt a félórácskát, amikor egészen bealkonyul, hogy el lehessen lobbantani Néva negyven szigetén a készen tartott tűzijátékokat (mert fényes nappal csak nem lehet röppentyűzni). S Szentpétervár utcáin ebben a hónapban nem gyújtják meg éjjel a lámpásokat.

Corynthia hercegnő nyári lakának termeiben sincs semmi szükség lámpafényre június huszadikának estéjén. Az alkonyég még tizenegy óra tájon is elég világosságot ad, s egy kis homály, ahhoz, amiről itt beszélni kell ma, nem árt.

Corynthia izgatott kedéllyel lépett ki erkélyére – ki tudja hányadszor már ma este –, végigtekinteni az óriás folyam tükrén. Az is aranyszínű most, s ahogy orosz képeken arany alapra vannak festve a szentképek, úgy festi magát ez aranytükörre a nagy világváros palotasoros látképe, az Izsák-templom oszlopcsarnokos dómjával, a börzeépület hajóorr díszítette oszlopaival, a Szentháromság hídjával, az elszórt szigetekkel, miknek sötétzöld lombozatából a világ minden építészi szeszélye után alkotott nyári kastélyok virítanak elő, kék, zöld, veres, aranyozott és kínai alakú tetőkkel; s a szigetek közt hemzseg az egymást kerülgető csónak, gondola, dereglye, szandolin, némelyiket tizenkét evezős hajtja, másikat egyes ember maga; egyik sebesen sikamlik tova, másik csak andalogva kóvályog, a hajósok népdalokat énekelnek. Az alkonyfényben az alakok maguk úgy tűnnek fel, mint fekete sziluettek. Corynthia találgatja magában, vajon melyik gondola hozza magával azt, akire ő vár, s melyik sziluett az ő alakja?

Leghosszabb a várakozásban az az utolsó félóra.

Corynthia az erkélyről visszatér szobájába, s még egyszer megnézi magát a tükörben.

– Szép vagy, nagyon szép! – mondja neki a tükör. – Ez a fehér öltöny egész gyermeteg kinézést ád, s a gömbölyű márványkarokat egész vállig engedi láttatni. A gazdag, szőke haj nincs feltűzve kontyba, hanem két koszorútekercsbe fonva omlik alá. Semmi ékszer, karperec, függő nem járul a bájak emeléséhez! A diadalbiztos viador páncél és fegyver nélkül jő a küzdtérre. Még a jegygyűrű sincs az ujján!

– Nagyon szép vagy! – mondja neki a tükör.

És a tükör mellett van egy nagy aranyrámába foglalt kép. Egy fiatal leány képe, mítoszi pásztor ruhában. Oly gyöngéd, mint egy álomkép.

Ezt néhány év előtt kapta Corynthia ajándékba a cártól. Talán akkor is sejtette már, hogy ez nem egy ábrándkép, hanem élőlénynek az arcképe? Talán ki is találta, hogy kié? Néhány nap óta mármost bizonyosan tudja azt. Találkozott vele. Ez Nariskin Zsófia arcképe.

Ezt ugyan hamarább is megtudhatta volna – Bethsábától, aki annyiszor látta a képet is, meg az eredetijét is: – ha kérdezte volna tőle. De a grúzi királyleány, ha hazudni nem tudott is, de hallgatni nagyon jól tudott, s volt benne annyi örmény vér, hogy amit nem kérdeztek tőle, arra nem felelt.

Tehát a tükörbeli kép meg a rámába festett egymás mellett álltak. S az összehasonlításban az eleven kép maradt győztesnek.

Mit akarsz te, halavány arcú gyermek, ezekkel az ábrándos szemekkel, ezekkel a panasztevő ajkakkal, ezzel a ködalak termettel versenyre kelni ez istennői alakkal szemben? Te, méla álomjárója egy más világnak, egy földi nő ellen, akinek szépsége gyújt és olt, öl és elevenít? Ha neked Alekód van: az a cigányleányt választja; s az nem te vagy.

Hiszen maga is cigány: kóbor, kalandor, költő!

Corynthia félrenézett a saját vállára: arra a rózsás gödröcskére a vállán, s elnevette magát.

Az idő lassan telt. Kinyitotta szobájának a parkra nyíló ablakát. A fülemülék hangversenye zengett elő a bokrok közül. Az éjjeli pávaszem pillangó bejött a nyitott ablakon, s az is őt repkedte körül, őt nézte virágnak, nem azt az arcképet. – Aztán jött egy másik éjlepke, amelyiknek az a kiváló tulajdona van a lepkék közt, hogy hangot tud adni. Kellemetlen, síró, cincogó zümmögést: a neve „Sphinx Atropos”. Miért adták neki annak a párkának a nevét, aki az életfonalat elmetszi? Azért, mert a sárga-fekete lepke háta és feje egy tökéletes halálfő ábráját képezi. „Hess innen!” – kergeté a csúf lepkét magától a delnő. Az azután megtalálta a maga helyét; rászállt az arcképre, s meghúzta magát a ráma egyik szegletében.

Mégis kezdett már egy kissé alkonyodni. Néhány türelmetlen tűzijátékos elkezdte a röppentyűit feleregetni a szigeti mulatókertekből; a Kresztovszki-szigeten már a bengálitüzeket is meggyújtották.

No igen! Ma van Zeneidának a neve napja. Az ő kedvéért Szent Methód mellé szorítottak helyet e névnek az udvari almanachcsinálók. Ma ott nagy vigalom van! És talán még más is? A „Szojusz Blagodensztojga” gyűlése. Minden ünnepély címe és ürügye alatt össze szokott az gyűlni a színésznőnél.

Ghedimin herceg, midőn hazulról elment, azt mondta a nejének, hogy a cárhoz van híva, s annál kell töltenie az egész éjet, fontos államügyek feletti tanácskozásban. – És így kétségtelen, hogy egész éjjel ott fog lenni Zeneida nyári kastélyában. Corynthia nem tarthat tőle, hogy megzavartatik.

– Ami neked jó, az hadd legyen jó nekem is.

Jöhetne is talán már, akire oly nyugtalanul várnak.

Hiszen mikor elkezdődik a tűzijátékozás a szigeteken, akkor minden cseléd, őr, aki még ébren van, azt bámulja, senki sem ügyel a park tekervényes útjaira.

A nagy Lázár féle antik óramű már üti a tizenegyet, négy haranggal verve a carillont minden negyednél. Amint az óraütés elhangzik, úgy tetszik, mintha a kert porondját hallaná csikorogni közeledő lépések alatt. Ki jönne más? A nemes ember lépteit úgy meg lehet különböztetni a muzsikétól.

Úgy van.

A közeledő a kerti veranda ajtaja előtt megáll, s az ajtót kulccsal felnyitja. Azután a belső csigalépcsőn felhaladó léptek jelentik megérkezését.

Corynthia kiszámította az elhelyezkedést, melyben magát meglepetni engedje. Félig az ablakba dőlve, arcát féltenyerébe nyugtatva, egy álmadozó alak, akit úgy elfoglalt a csalogányok hangversenye, hogy nem veszi észre, miszerint valaki a puha szőnyegtől tompított léptekkel közelít a háta mögé, s odaérve, föléje hajol, s ingerlő szép vállára egy gyöngéd csókot nyom.

A hölgy úgy tesz, mintha felrezzenne, s mosolygó haraggal fordul a csóktolvaj felé:

– Ah, ilyen későn?

Hanem aztán mikor meglátja azt, akkor igazán megrezzen. Nem csóktolvaj az: a magáét vette el csak, joga volt hozzá: ez a férj. Ghedimin herceg.

Corynthia hebegve kérdi

– Ilyen korán jött ön haza?

– Az előbb azt mondá ön, hogy későn jöttem.

– Félálomban voltam akkor, nem tudtam mit beszélek. Merre jött ön be?

– A kerti veranda felől. Tudja ön, hogy magamnál hordom a kis kulcsot.

Corynthiának most az jutott eszébe, hogy ebben a nyomban az is itt lehet, akinek ő e kulcs párját odaadta. A másik!

– Bezárta ön az ajtót maga után?

– Nem zártam én. Öt perc múlva megint visszamegyek.

– De én kérem, hogy zárja be, s hagyja benne a zárban belülről a kulcsot. Ön tudja, hogy félek a tolvajoktól.

– Jól van, hát visszamegyek, és bezárom.

Az alatt, míg a herceg a lépcsőn lement és visszajött, Corynthia egy nagy shawllal burkolta be magát; nem kellett azt hazudnia, hogy fázik – valóban reszketett.

A herceg visszatért.

– Sietve kell önnek valamit elmondanom; most jövök a cártól.

– Ah, hát nem Zeneida kisasszony névestéjéről jön kegyed?

– Nem, kedvesem, a cártól és a cárnétól jövök.

– Tartozom elhinni.

– Bizonyosan el foga ön hinni, ha elmondom, amit láttam.

– Kezdjen hozzá.

Corynthia az ablaknál maradt, hogy ha hallani találja annak a másiknak a közeledő lépteit, egy hangos közbeszólással észrevétesse vele, hogy nincsen egyedül.

– Őfelsége már két napja, hogy ismételve odarendelt magához, avégett, hogy többrendbeli, igen sürgős ügyeket elintézzen velem; de mindannyiszor vagy bezárkózott a szobájába, s nem bocsátott maga elé, vagy a Carszkoje Zelóba rendelt, s maga nem jött oda, hanem az Eremitage-ba ment. Ma estére ismét oda rendelt Monplaisirbe. Keresztül-kasul jártam a palota minden szobáját, míg utoljára megtaláltam őt a felső verandán – a cárné társaságában. Háromszor, négyszer üdvözöltem a cárt, de ő felém sem fordult, mintha tudomást sem venne rólam. A cárné intett, hogy maradjak és várjak. – A cár odatámaszkodott a márvány mellvédre, mozdulatlanul, mint egy szobor, és tekintete a Néva tükrén látszott elmerengni. A cárné épp oly feszülten, mondhatnám félelemmel vizsgálta férje tekintetét. – Száz csónak sikamlott ide, s tova a víz tükrén, cikázva mint a vízi pókok. Egyszer a sok mulatójármű közül kiválik egy nagyobb dereglye, melyet nyolc evezős hajt a folyamon felfelé, lassú sikamlással. A dereglye meg volt világítva rudakon emelt templomi lampionokkal, s a közepén volt egy koporsó, világoskék atlasszal bevonva. A nyitott koporsóban feküdt egy nőalak; fehér halotti mezben, cipruskoszorúval a fején: fiatal leány. Túl rajta álltak a kántorok, s énekelték halotti zsolozsmájukat, mely felhangzott a cárig: „Ember, rettegd a holnapot! Por vagy, kire más rátapod, Ma kacagva, holnap sírva, Aztán némán néma sírba.” Ez egy halotti menet a Néván. A gyászdereglyét nem kísérte semmi csónak. Mikor a Monplaisir előtt végighúzódott a dereglye, el lehetett olvasni a koporsó mellé helyezett födélen az aranyszegekkel kivert nevet: NARISKIN ZSÓFIA.

(Most lehet már összehúzni azt a shawlt, madame! Ugye, hideg van?)

A herceg nem vette észre a hatást, amit szavai előidéztek, ő azt látta még most is, ami emlékében maradt, nem azt, ami előtte áll.

Folytatá:

– Nem lehet emberi szavakkal leírni azt a fájdalmat, ami e percben a cár arcán ki volt fejezve. Szemei égtek, ajkai reszkettek, két szemöldöke vonaglott. De összeszorítá ökleit, s míg szemei folyvást az előtte elhaladó koporsót nézték, tekintetében egy óriás küzdelme látszott egy istenség ellen. Sok kínt láttam már életemben, de így még nem sajnáltam meg embert, mint ez egyet! Nem volt szabad elárulnia magát, hisz a cárné ott állt mellette. – Az is az ő arcát vizsgálta nagy figyelve. Egyszer aztán odarohant hozzá a nő, megragadta a férj kezét, s azt kiáltá: „Hát mért nem sír ön? Miért nem engedi magának, hogy sírjon? Hisz az ön leánya az, akit ott temetni visznek.” S hogy felszabadítsa a cár könnyeit, keblére veté magát, s ő maga kezdte el a sírást. S arra a nagy, hatalmas ember, aki előtt milliók reszketnek, porrá zúzva omlott oda az elhagyott, a megvetett feleség lábaihoz, s annak a térdeit átölelve, elkezdett zokogni, és csókolta annak az asszonynak a ruháját, aki visszaadta neki a könnyeit. Ah, az egy jelenet volt, amit emlékemből ki nem fog törülni senki. A két egymástól elvált házastárs ismét egymáshoz olvadt ez iszonyú könnyek özöne által, s föltalálta egymásban, amit régóta elvesztett, és nevezte egymást angyalának, egyetlenének: s utoljára mind a kettő kihajolt az erkélyről, s kezeivel integetett istenhozzádot az eltávozó koporsónak! Magamnak is könny szökik a szemembe, mikor ezt elmondom.

Jól is tette a herceg, hogy könnyezett! Kettőjük közül az egyiknek mégiscsak illett e dolog felett sírni.

– Egyszer aztán, öklét a szívére szorítva, e szavakat fuldoklá a cár: „És senki sem kíséri a koporsóját!” Igazán keserű szó! Hiszen még a koldus temetésénél is akad egy másik koldus, aki utánabicegjen. Ennek senkije sincs! Ekkor egy eszmém támadt. Siettem a gondolámhoz, s onnan önhöz. Én vagyok a cár legközelebbi tanácsosa, és ön egy Nariskin hercegnő. Mi ketten a gyors gondolánkon utolérhetnők még Nariskin Zsófia gyászdereglyéjét, s gyászkíséretül mehetnénk utána a családi sírboltig. Nem igaz, kedvesem?

És ennek a „másiknak” nem volt szíve hozzá, hogy ő is azt tegye, amit az az egyik, és megragadja a nemes férj jobbját, és szabad folyást engedjen könnyeinek, és azt mondja neki: „Menjünk hát, hisz az én halottam is Nariskin Zsófia!” Nem! Ez erősebb lélek volt, mint a cár. Le tudta küzdeni asszonyi büszkeség alá az állati ösztönt (mert hisz az anyai érzés csak ennyi!), s nyugodt és hideg hangon tudta ezt felelni férje felhívására:

– Hová gondol ön? Mivel igazolnók a világ előtt ezt a felhívatlan kíséretet? Késő is lenne már. Nekem gyászba kellene öltöznöm elébb, s azalatt a dereglye rég elhaladna előlünk: utol nem érnők. És utóvégre is – hát mi közöm van énnekem Nariskin Zsófiához?

Ki tudta mondani ezt a szót! Ki tudta mondani ebben a rettenetes órában! Óh az a muszka természettudós! Elfajult macska ez! Mert az igazi macska megsiratja a kölykét.

– Mi közöm nekem Nariskin Zsófiához?

Ghedimin herceg vállat vont. Elővette a zsebkendőjét, s kifútta az orrát. Azért bizony nem érdemes az embernek a más baján elkönnyezni magát, hogy az orra megveresedjék tőle! Ez már igaz.

– No, hát ehhez nincs önnek semmi köze. Én sem beszélek róla többet. Hanem még egyéb okom is volt az idejövetelre, amihez önnek talán mégiscsak lesz valami köze. Mikor a gondolámba beültem, a kormányosom egy levelet adott a kezembe, amire az volt írva, hogy nagyon sürgős. A levelet Puskin Szergievics Sándor írta hozzám.

– Puskin! – hördült fel ijedten a hölgy.

– Az ám, Puskin. S mivelhogy a levél tartalma oly csodálatos, hogy én annak az értelmét a magam eszével ki nem tudom magyarázni, azért is siettem önt feltalálni, hogy megkérjem, fejtse meg nekem, miben áll ez a rejtély.

Corynthia úgy érzé, mintha a padlat emelkednék lábai alatt.

Puskin? – hebegé. – Mit tudhatok én Puskinnak a rejtélyeiről?

– Hát hiszen hallgassa végig a levelet, majd elolvasom.

S hogy jobban lásson, most már a herceg lépett a nyitott ablakhoz, míg Corynthia a szoba hátterébe vonult vissza, hogy a félhomályban keressen takarót felizgatott tekintetének.

– Kedves Makszimovics Iván! – kezdé a herceg az olvasást. – Én kénytelen vagyok Neked töredelmes szívvel vallomást tenni. Én azzal a nemes bizalommal, amellyel Te engem családod szentélyébe bevezettél, visszaéltem. – Szenvedélyem, mely erősebb volt irántad tartozó tiszteletemnél, szolgáljon – nem mentségül – de okul. – Én házadnak legdrágább, legféltettebb kincsét elloptam.”

(„Megőrült ez az ember!” – mondá magában Corynthia.)

A herceg folytatá:

„Ha az elkövetett sérelemért megtorlást akarsz rajtam venni, én minden elégtételadásra kész vagyok: rám találsz falusi lakomban, Pleskovban. – Alázatos szolgád, Puskin.”

A nő csak bámult maga elé.

Még nem volt sejtelme az árulás minősége felől.

– Nos? Hát? – A herceg magyarázatot várt.

Legjobb páncél a hidegvér, s legjobb fegyver a tagadás.

Corynthia megrázta a fejét, s azt mondta:

– De hát mi közöm van énnekem Puskin úrhoz? Mi dolgom van nekem az ő rejtélyeivel?

– Hát persze, hogy önnek semmi köze sincs Szergievics Sándor barátunk rejtélyeihez; azt nem is szeretném. Hanem hát valami köze mégis lesz önnek ehhez a levélhez, mert benne volt még egy másik kis levél bezárva, aminek a külsejére, úgy látszik asszonykézzel, az ön címe van felírva: „Ghedimin Mária Alekszievna Corynthia hercegnőnek.” A rejtély megoldását alkalmasint ez a levél képezi. Azért siettem volt önhöz, hogy kérjem, törje ön fel maga, s ha lehet, és nem tartja szükségesnek előttem titokban tartani, közölje velem a tartalmát.

Most már a hercegnőn volt a sor az ablakhoz lépni, hogy világossághoz jusson. Amint a levelet a kezébe vette, meglepetve mondá

– Ez Bethsába írása.

– Ön ismeri az írását, én sohasem láttam.

Corynthia felszakítá a levelet, s amíg végigfutott rajta, az arca lángveresre gyulladt.

Mikor készen volt vele, összegyűrte öklében a levelet, indulatosan kiáltva fel, hisztérikus kacagás mellett:

– Hahaha! Elszöktette Bethsábát, és összeeskette magát vele!

Makszimovics Iván – átaljában véve igen jó tréfának találta ezt a dolgot. Valami rosszabbat képzelt. S most nagyon megörült neki, hogy „csak” Bethsábát vitték férjhez, aki már a Szent Katalin-zárdának volt elígérve. De még inkább tévútra vitte a feleségének a kacagása. Azt hitte, azt visszhangoztatni kell.

De ha már az imént a sírással olyan félsikert aratott, a nevetéssel tökéletes kudarcot vallott. A hercegnő odavágta a fejéhez az összegyűrt levelet, s mint egy maenade, rohant rája, fúriaarccal, fehéreiket mutató szemekkel s összecsikorgatott fogakkal.

– Ez a ti munkátok volt, nyomorultak! Ezt ti terveztétek ki együtt!

– Kik? – kérdezé a herceg elámulva.

– Te! És a te szeretőd! Az az endori boszorkány! Ti szőttétek ezt a hálót, amivel elkerítsétek ezt a leányt Puskin számára. Ti készítettétek ezt a méregbe mártott tőrt.

– Asszonyom. Én meg nem foghatom, hogy mi ingerli önt ily haragkitörésre Puskin úrnak, meg Dilarjanoff kisasszonynak a szívviszonya miatt.

Corynthia észrevette, hogy indulata által az önelárulásig hagyta magát ragadtatni. Hirtelen megtért.

– Nem foghatja meg? Itt nincs szó szívviszonyról, hanem árulásról! Mit bánom én, ha egy kaukázusi királyleány az én lovászlegényemmel szökik is meg? Az is jó neki! De ön jól tudja azt, hogy miért kellett ezt a leányt Puskinnak megkeríteni. Azért, mert ez bírja a cárnak minden titkait, amiket az leányának elmondott, az pedig ővele közölt, s most ezek a titkok mind átmennek Puskin révén a cár ellenségei kezébe. Ön ezáltal elvesztette – vagy magát – ha híve a cárnak; – vagy a cárt, ha összeesküvő ellene. Ezt cselekedték önök ketten.

Ghedimin herceg meg volt lepve. Az asszony felyül került. Úgy hasonlított az igazsághoz, amit mondott, hogy nem lehetett ellene védekezni.

– Mindnyájan egyetértettek! – folytatá dühöngve az asszony. – Felhasználták egy szegény leánynak a betegségét, hogy a másik leányt tőlem elcsalhassák! Ideküldték hozzám Puskint egy verssel, hogy engem itthon tartsanak, hogy utána ne menjek a gondjaimra bízott leánynak, őrá várva, aki azalatt, míg a válaszért kellett volna eljönnie, felhasználta az időt, hogy egy halott koporsója mellől elszöktessen egy esztelen, félkegyelmű leányt! Pfuj az ilyen emberekre! Ennyi csalás, hitszegés, árulás. Egymáshoz méltók vagytok valamennyien; komédiások és komédiásnék. – Ki az én szobámból! Ott van az ön helye – Phryne orgiáiban!

Az embernek eláll az esze, mikor egy asszony szidja. Ez megbénítja a gondolkodást. Ghedimin herceg okos ember is volt, jó ember is volt, s azonfelül valóban oly ártatlan volt ebben a bűnben, ami nem is bűn, mint egy gyermek; hanem azért mégis oly elítélt bűnösnek érezte magát e szavak után, mint aki csakugyan a legnagyobb merényletet követte el, amit soha helyrehozni nem lehet, a legnagyobb kiszámítással; úgyhogy nagyon szerencsésnek érezte magát, mikor kimenekülhetett a házából, s gondolájához visszajutott.

Pedig bizonyosan mondhatjuk, hogy még azt sem tudta, hogy ki volt Nariskin Zsófiának az anyja.

Csakhogy ezt nem hitte el neki Corynthia soha. Kiszámított, szándékos kínzásnak vette ezt az egész jelenetet. Férjének megjelenését a légyott órájában, s a szerelmi sóvárgástól izzó női szívre először a temetési jelenet jégcseppjeinek, azután meg az imádott, a várva várt ifjú hűtlensége méregcseppjeinek fecskendését!

S az illó méreg öl kívül és belül.

Amint Ghedimin eltávozott, Corynthia két kezét összekulcsolva feje fölött, arccal a földre veté magát, és keservesen zokogott. Azután, hogy senki sem emelte föl, térdre fölállt, hajtekercsei mint vonagló kígyók omlottak keblére. Öklét az esküre feltartott három ujjal az ég felé emelve, lihegé kegyetlen bosszúval:

– Ha én teneked valaha ezt a keserű órát visszafizethetném!

Ajkai fölnyíltak: egymáshoz szorított fogainak csikorgását lehetett hallani.

Valamit gondolt. A szemei szikráztak bele.

Aztán felállt a helyéből. A fehér köntös patyolatujját feltűrte vállig gyönyörű karjáról.

S akkor azt a gömbölyű, vastag izmot a felsőkar közepén fogai közé szorítva, úgy beleharapott, hogy a vér kiszökött belőle.

S azt a vért felszítta a szájával.

Az orosz népbabona azt tartja, hogy ha valaki az átkának a beteljesüléséről bizonyos akar lenni, hát az átok kimondása után igyék a saját véréből.

     

A halálfejpillangó úgy sírt a ráma szegletében, mint egy elkárhozott lélek.


VisszaKezdőlapElőre