A szétszakadt szív

Zeneidának három gyászünnepe volt ma. Az egyik Zsófia temetése, a másik Puskin esküvője, a harmadik – a saját névestéje.

Zsófiának az volt a végkívánsága, hogy az esküvő előzze meg a temetést.

Az ő égnek emelkedő lelke még akarja látni, hallani azoknak a boldogságát, akiket úgy szeretett.

Orosz szokás szerint a koporsóra csak a sírnál szegezik le a födelet: egész odáig feltakart arccal utazik a másvilág vándora.

– Csináld rövidre a ceremóniádat – monda Zeneida a pópának.

(A solovecski pátriárka lábainak volt annyi muszka eszük, hogy erre a napra gyógyíthatatlan köszvényt kapjanak, maga helyett egy pópát küldött. Ha görbére talál szaladni ez a dolog, annak a szakállát vágják le, ne az övét! Mert ha egy pópa vigyázatlan módon esket össze egy szökevény párt, a házasság ugyan érvényes, hanem a pópa szakállát lerágják, s magát elviszik katonának.)

Az esküvő alatt, orosz szokás szerint, két fehér galambot bocsátottak el szabadon az összekelő pár fejei felett. A két galamb egy ideig repkedve járta körül a magas verandát, azután leszállt a katafalkra, oda a halott fejéhez, ahol a gyásszal bevont feszület volt felállítva, az egyik az egyik ágra, a másik a másik ágra, s ott „a szeretet mártírjának” a feje felett csókolóztak folyvást az egész szertartás alatt.

A szép halott meg volt elégedve az esküvővel. Minden úgy történt, ahogy ő elrendelé. Bethsába a rózsaszín ruhát viselte, s a platina diadémot tette fel a fejére.

– Ezen átestünk – szólt Zeneida. – Következik a második! Gyorsan, gyorsan.

Bethsábának le kellett vetnie a rózsaszín köntöst, s felvenni a feketét a halottbeszentelési ceremóniához. Zeneida segített neki az öltözésnél. Puskin kívül maradt.

Bethsába egyre sírt, akár a piros ruhájára tekintett, akár a feketére.

Zeneida pedig nem árult el ma érzékenykedési hajlamot. Fásultsága egész a cinizmusig ment.

– De ugye – szólt zokogását elfojtva Bethsába – a túlvilágon ismét látni fogjuk egymást Zsófiával?

– Oda, oda! – dörmögé Zeneida. – Hát aztán ott melyiteké lesz Puskin?

Ez ám a bökkenő!

Bethsába elbámult, s nagy szemeit Zeneidára mereszté.

– És hátha egyiteké se lesz! – szólt Zeneida, összehúzva erős szemöldeit. – Vagy azt hiszed, hogy a túlvilágon is lesz egy nagy Muszkaország, aki lába alatt tartson egy túlvilági kis Finnországot, hogy aztán legyen a túlvilágon is egy bolond, aki azért, hogy más a paradicsomba juthasson, maga elmegy a pokolba!

E kifakadás leleplezé Bethsába előtt Zeneida titkát. Elámultan rebegé:

– Te is szeretted őt?

– Ne kérdezd azt. Örülj neki, hogy a tied. S ne kívánkozz vele át a másvilágra. Azon légy, hogy megtartsd őt magadnak ezen a világon.

– Te is szeretted őt? – ismétlé szomorúan Bethsába.

– No, ha kitaláltad, hát vedd hasznát! – szólt Zeneida színlett negéddel. – Mármost tudod, hogy kitől kell legelébb féltened. Azon légy, hogy hozzám közel ne ereszd. Most már ismersz, hogy ki vagyok. Örülök rajta, ha férjeket elcsábíthatok, asszonyoknak sírást okozhatok. Keresztanyádnak igaza volt. Én vagyok az ördög. Alekódat Szentpétervárra vissza ne hozd!

Bethsába odaborult Zeneida keblére, s átölelte annak a vállait. – Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Engem nem csalsz meg. Mondd meg nekem, miért adtad nekem Puskin szívét, ha magadnak is megtarthattad volna? Nagy oknak kellett arra lenni! Fedezd fel! Ő nekem már férjem. Mindent meg kell felőle tudnom. Ha nem szeret – még azt is.

Zeneida most már szelíd mosollyal tekinte le az ifjú menyasszonyra (abban a gyászruhában), s aztán ő is magához ölelé őt: – Tehát te nem hiszed azt, hogy én olyan rossz vagyok, akitől a férjedet féltened szükséges? No, hát megmondom, hogy kitől féltsd! Van egy csodaszép asszony, bájolóbb mindazoknál, akiket valaha láttál, csábító, mámorító és telhetetlen. A neve „Eleutheria”.[1] Elcsábítja ez az oltár előtt álló vőlegényt a menyasszonya mellől: elcsábítja a hétgyermekes apát felesége, családja köréből, és akit magához csábított, azt a szíve utolsó csepp véréig, a lelke minden gondolatáig magának tartja. Ez a rettenetes asszony a te vetélytársnőd. Őrizd meg a férjedet, hogy vissza ne gondoljon rá: mert szerelmes belé!

– Az az „Eleutheria” azt teszi, hogy „szabadság?”

– Férfiak vérében szokott fürödni, attól olyan szép. Ajándékul csak hekatombákat fogad el férfiszívekből; s az emberek közül is csak azt, ami arany és gyémánt. Asszony, akinek ilyen gyémánt jutott, őrizze meg azt! Kéjenc, iszákos, kártyás nem esik vissza oly könnyen a csábító hívásra, mint akit egyszer ez rabjává tett. S mikor az „Eleutheria” felkiált: „férfifejekre van szükségem!” ezernyi ezeren, az ő szeretői kiáltanak vissza: „itt az enyim, vedd el!” Vigyázz, hogy Puskiné köztük ne legyen!

Bethsába végigcsúszott ölelő karjaival Zeneida termetén, míg ölelésével annak térdeinél állt meg.

– Óh, te utolérhetetlen szentség! Aki elutasítottad magadtól az ő szívét, azért, hogy a fejét megőrizd! Mondd meg, tanácsolj, hogyan teljesítsem azt, amit te kívántál? Olyan nehéz az! Mit tegyek, hogy jól legyen téve?

Zeneida felölelte a kis menyasszonyt, s aztán elkezdett neki suttogva tanácsot adni, ahogy tapasztalt asszonyok teszik fiatal asszonykáknál.

– Járj mindenben kedvére! Ne mondj neki ellent. Ha egy nap hétszer változtatja is a véleményét, te ugyanannyiszor fordíts a magadén. Találd ki, hogy miről gondolkozik, s előzd meg a kívánságát. Ha egy gondolatját bírod, arról a többit mind követheted. Ha rosszkedvét látod, ne faggasd, mi baja. Olyankor a legkedvesebb arc is visszatetsző. Szerelmét viszonozd egész lelkeddel, s boldogságodat ne titkold; de ne hízelegj neki, mert azért megutál. Légy rajta, hogy otthon jól érezze magát. Háztájad legyen csendes és tiszta, magad mindig vidám és kedélyes, recsegő hangodat még a cselédhez szólva se hallja. Akit ő szívesen lát, te is jól fogadd, férfias mulatságaitól vissza ne tartsd. Ne kérdezd ki, hová megy, honnan jött? És különösen féltékenységet el ne árulj. Azt nem érezni egy nőnek a férje iránt lehetetlen; de ott kell lenni a jó ügyvédnek, a szívnek, aki tisztára mossa azt védelme által, még akkor is, ha a szemek és fülek a vádlók. Szemed sohase legyen kisírva előtte. Arra pedig, amit magad téssz, jól vigyázz. Nem szükség, hogy a vadembert játszd idegen férfiakkal szemben, s minduntalan férjedhez menekülj, ez őt nevetségbe, sőt bajba hozhatná; de ne is engedj játékból, asszonyi hiúságból bárkinek is olyan előnyöket, amik az ő féltékenységét fölidézhetnék. Ha valami bánt, mondd meg neki szelíden, azonnal; ne tartogasd, amíg nagyra nő, amíg az arcodon meglátszik a bú, és légy könnyen engesztelhető. És mindezekben egyforma légy örökké! Mert egyetlen egy rossz óra: egy elátkozott negyedóra elég, hogy eszébe jusson az elhagyott szeretője, az „Eleutheria”, s visszajöjjön hozzá.

A menyasszony hallgatta azt, mint a szentírást. – Majd én segíteni fogok neked, hogy otthon tartsd és visszatartóztasd a Szentpétervárra jöveteltől. Írok neked leveleket, amikben az lesz, hogy a cár fel van ingerülve amiatt, hogy az, kit ő leányának szánt vőlegényül, a temetés napján egy más menyasszonnyal tudott megesküdni. Nem lesz az igaz, én elmondom a cárnak Zsófia végrendeletét, s ő meg lesz úgy nyugodva abban. De Puskinnak azért kegyvesztetté kell lenni – színből, ő engedelem nélkül nem térhet vissza Szentpétervárra, s mi kitöröljük őt a „Zöld könyvből”, hogy tőlünk se kapjon meghívást. A te két karod lesz az ő temetője, míg a feltámadás napja el nem jön; vagy amit jobban hiszek: a mi temetkezésünké. Ha vége lesz mindennek, akkor majd viszatérhettek a világba. Addig azt kell vele elhitetnünk, hogy felülről száműzve, alulról kitagadva, nincs más világa számára mint szerelme és Olympja. De hát hisz az már két világ: két mennyország!

Puskin benyitott hozzájuk.

– Még nem vagytok készen?

– Hagyj békét! Most rontom a feleségedet. Megtanítom, hogyan kell téged jól igában tartani. Nem szabad azt meghallanod.

– Hasztalan, ő nekem az első órában mindent elmond.

A kántorok a halottas szobában rákezdték már az éneket. Ez már hosszabb szertartás volt, de annak is csak vége szakadt egyszer. A pap felvette a két gyertyatartót, s keresztbe téve egymás fölé, kimondá a megáldó „mio vszem” szót; aztán háromszor tömjénnel körülfüstölé a koporsót, s a bűnlajstromot tartalmazó pergament, aminek végére a feloldás fel van írva, odatette mint túlvilágra szóló útlevelet, a holt gyermek kezei közé, s arra kioltottak minden gyertyát a katafalk körül.

A két galamb még akkor is csókolódott a katafalk keresztjén. A koporsót kivitték a gyásszal bevont dereglyébe. A kert valamennyi virágai mind vele mentek kíséretül, el volt halmozva koszorúkkal. A lampionok kék, zöld, veres fénye rikítóan világlott az alkonyderületben. A kántorok folytatták zsolozsmájukat, mihez az evezők csapása verte a lassú ütenyt. A távozó dereglye után sokáig bámultak az ott maradottak, míg a legközelebbi zöld sziget el nem takarta azt szemeik elől.

– Ez már elutazott – mondá Zeneida. (Ő nem sírt.) Most rajtatok a sor. Csak gyorsan. Minden búcsúvétel nélkül, az olyan unalmas. Menjetek, vigyétek egymást! Nekem is vendégeim vannak. Víg társaság! – Sietek. – Elég volt egy csók, Bethsába. A többit add Alekódnak. Vidd gyorsan magaddal, ami a tied.

– Kár, hogy nem egészen – sóhajta fel Puskin, kinek megvolt az a bűne, hogy amit gondolt, nem tudta elhallgatni. – Egy részét magával vitte „az”, aki ott a gondolán utazik tova, más része tenálad szakad, ennek a szegény gyermeknek nem marad, csak a töredék.

– Nem igaz! – szólt Zeneida büszke ragyogással arcán. – Az, aki az égbe utazott, őrá hagyta a maga részét; ez, aki itt maradt, éppen ez órában adta neki azt, ami az övé lehetett volna. Bethsába tudja azt már jól. Te az övé vagy egészen! Isten veled.

S kezét nyújtá neki. (Az új korszak szövetségesei nem csókolódtak – üdvözlésül.)

S amidőn Puskin a kezét megszorítá, Zeneida arcán egy örömsugár villámlott végig. A szabadkőműveseknek van egy jeladásuk, amivel a kézszorításkor egymásnak megfelelnek. Puskin most elmulasztá a jelt megadni!

Már elfelejtette régi szeretőjét!

Már egészen az újé, akinek hitvesi hűséget esküdött.

Így akarta „ő” is, s mosolyogva integetett fehér kendőjével a távozó gondola felé, melyre a túlparton várt a befogott trojka; s csak aztán takarta el arcát azzal a fehér kendővel, mikor már azok nem láthatták, de azt sem tudja azon a fehér kendőn kívül senki, hogy sírt-e vagy nem.

Csak akkor vette azt le szemeiről, mikor az ő saját gondolakormányosa megszólítá:

– Asszonyom! Nézd, már eregetik a röppentyűket fölfelé a Kresztovszki-szigeten.

– Úgy Igaz! Hisz még hátra van egy harmadik temetés is! Azzal gondolájába szökött, s a függönyös ernyőzet alá behúzva magát, dalolá csendesen:

„Hogy a babiloni vizeknél ültünk”;
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Mondták nekünk az idegenek,
Zengenénk a Sionról éneket.”
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Ha én terád meg nem emlékezem,
Felejtkezzék magáról jobb kezem!”



[1] „Szabadság” görögül.


VisszaKezdőlapElőre