A zöld szemű ember

Ah, minő riadal lett ott a világvárosban, mikor köztudomásra került, hogy a cár elment az Azovi-tenger mellé, s még onnan is odább, be Krímiába, a Kaukázusba! Most tudták már meg, hogy mi volt az az üstökös csillag az égen. Toll, mely keresztülhúzza a bölcsek és bolondok minden számításait.

Hajh, minő átkozódás volt a kazáni Szent Szűz temploma sírboltjában, mikor megtudták, hogy a cár nem ide jött búcsúmiséjét megtartani, hanem a Nyefszki Sándor kápolnájába!

A rémséges nagy tervek, amiknek kitörése az egész világrészt megrendítette volna, dugába dőltek.

A cár elhagyja Szentpétervárt, és elmegy innen tizenkilencszáz versztnyire, tizenhárom fokkal közelebb az egyenlítőhöz; elmegy egy olyan országba, ahol nincsen az összeesküvés számára semmi termőtalaj; kisikamlik a számára elkészített óriási kelepcéből!

A „Szabad Szlávok” terve porrá omlott. Ez a szövetség egyenesen a cár megölésével akarta kezdeni a népfelszabadítás munkáját. Ellenben az „Északi Szövetség” feladata jutott túlsúlyra, mely a „Zöld könyv” alkotmányát akarta létesíteni, vagy a cár kényszerítésével, vagy eltávolításával, de a koronás fő elleni merénylet nélkül. A cár elutazott szeptember 13-ikán, és így a szeptember 20-ára tervezett nagy katonai szemle elmaradt. Ezzel a katonai összeesküvés hálója is gubanccá lett összekeverve.

A „Szojusz blagodensztojga” hívei siettek Zeneida palotájába a találkozóra. Nem kellett nekik hívogatás. Mi lesz most a teendő?

A huszonnégy közül huszonhárom most azt mondá, hogy előlrül kell kezdeni mindent. A huszonnegyedik volt Jakuskin, az így szólt:

– Ha ti mind elestetek, én állva maradtam. Ti csak tanakodjatok tovább. Én magam majd tenni fogok! – S azzal otthagyta a szövetséget.

Azzal elkezdődött a hajsza.

Így fut az éhes farkas a koronás agancsár után, pusztákon, erdőkön, mocsárokon keresztül.

A cárnak hatórai előnye volt Jakuskin előtt.

S az üldöző azt hitte, hogy ő képes azt a hat órát behajtani. Jó kaukázusi ménje volt, ami megszokta húsz órát vágtatni egy nap, s aztán a gyepen abrakolni; s hozzávaló volt a lovas is, akinek elég egy darab kenyér meg szalonna, s négyórai alvás a puszta földön a bokor alatt.

Hanem az üldözött is épp olyan gyorsfutó volt.

A cár naponként százötven kilométernyi utat tett: ami húszórai út. Négyórai alvásnál többet ő sem engedett magának. Nagyszámú kíséret követte; hanem ez nem akadékoskodott Jakuskin tervének.

Csak „egyszer” kaphasson eléje; úgy, hogy ő kerüljön elöl. Ismerte már az utazási rendet. Elöl vágtat egy pulk kozák, jól megelőzve az utazókat, hogy azok ne nyeljék a fölvert port. Azután a legelső kocsi mindjárt a cáré. Megismerni azt Ilja hosszú szakálláról, mely úgy repked a kocsis mellén kétfelől, mint egy zászló. Abban a cár meg hadsegéde: Volkonszki gróf. – A gróf alacsony és köpcös, a cár magas és atlétai alak, termetéhez aránylag kicsiny fejjel. Lehetetlen őt eltéveszteni.

Ha egyszer eléje kerülhetne, s egy híd alá, egy bokor mögé elbújva, várná nyugodtan, míg feléje közeledik!

De nem érhette utol. Nagy baja volt a holdvilág, mely nappallá tette az éjt, s lehetővé az éjjeli utazást.

Mikor hetednapra Kurszk közelébe értek, akkor aztán egyazerre beborult az ég; zivataros idő támadt: a holdvilág nem toldhatta meg a napot, s kocsival a sötétben menni nem lehet.

– De lehet lóháton.

Most már reménye támadt, hogy eléje kaphat az utazó cárnak.

Ez a szándéka is meghiúsult.

Tapasztalá, hogy a hatalmasokra nézve nincs lehetetlenség. Ha a cárnak sietős útja van, akkor a sötétségnek is tudnak parancsolni.

Mikor már odáig jutott, hogy egy sötét estétől éjjelig, nyaktörő utakon kocogva, egészen utolérte a cár kíséretét, akkor látta, hogy a cár az éjfél utáni órákban fáklyavilág mellett kerekedik útra. Kocsija mellett fáklyavivők nyargalnak.

– Hát hiszen így még jobb lesz! – mondá magában Jakuskin.

Hanem aztán, mikor az útra kiértek, akkor látta, hogy milyen veszedelmes csalódás vár reá.

Az út mentében végtül végig, háromszáz lépésnyi távolban rőzsekupacok voltak felállítva, s azok mellett jobbágyok álltak kanócokkal, s egymás után, amint a cár közeledett, fellobogtak a máglyák az útfélen, s megvilágíták a környéket, s ez így tartott egész addig, amíg virradni kezdett.

Kivilágított úton vágtatott végig a cár.

Így marad hátra a farkas, mikor a tüzet meglátja, fogait csattogtatva az éhkoppra!

Ezek az útféli tűzrakások az egész tervét meghiúsíták. Abba kellelt hagynia az üldözést. Most már lefekhetett pihenni.

Ki sem mozdult mármost abból a kunyhóhól, ahol meghúzta magát, amíg egy hét múlva a másik útikíséret meg nem érkezett: a cárnéval. Annak lassabb járása volt. Amely utat a cár tizenkét nap alatt tett meg, az a cárnénak huszonnégy napig tartott. Jakuskin az ő nyomát követte.

Az út Tagánrogban végződött.

Az azovi tengerpart kikötővárosa ez. Szerény kis puszta hely, amit kétszer odahagyott az összes lakossága, aszerint, amint hol az orosz, hol a török nagyúr engedte azt át békekötési árban a másiknak. Most éppen görögök a lakói. Csak egy bolond késen múlt, hogy világváros nem lett belőle. Mikor I. Péter cárnak az az ötlete támadt, hogy egy új birodalmi fővárost alapítson, melynek tengerpartja van: aközött habozott, hogy a finn mocsárba rakja-e le azt, vagy a tatár pusztába. Egy felhajított kés döntötte el a sorsot. Ha hegyével esik le a földre, akkor most Tagánrogot hívják Szentpétervárnak, s az Izsák-templom kupoláját az Azovi-tenger tükrözi vissza.

Jakuskin tudta előre, hogy itt nem fog megmaradni a cárné. Az egész városban nincs egy kert. Itt senki sem ültet fát, mintha attól félne, hogy más szedi le a gyümölcsét. A legelső csípős szél fel fogja világosítani a cárné orvosait, hogy azért, mert egy vidék a 46-ik fok alatt van, még nem Olaszország. A cár keresni fogja azt a vidéket birodalmában, ahol az örökzöld erdők pompáznak, hogy ott telepítse le féltett betegét.

Kétféle választása van. Vagy Georgia, vagy a Krím.

Mind a kettő paradicsom annak az orosznak, aki nyolc hónapon át nem lát egyebet, mint jégcsaptól szakállas fenyőerdőket. A cár, amint Erzsébetet a tagánrogi várkastélyban elhelyezé, azonnal nekiindult a vizsgálati körútnak. Elkezdte az Nahicseván, Novocserkászk felé. Jakuskin azt hitte, a Kaukázus felé fog továbbmenni. Minden intézkedés úgy volt megtéve: előfogatok, kíséret előre kirendelve, egész Tifliszig. Kiválaszthatta a helyet, ahol lesbe álljon.

Hanem, ekkor megérkezett a cárhoz Voronzoff herceg, a Krím kormányzója, s az annyi szépet tudott beszélni előtte a maga tartományáról, hogy a cár egyszerre megváltoztatta az útját, visszafordult, s Jakuskin csak akkor vette észre, hogy ismét elvesztette a nyomát, mikor napi járóra volt előtte.

Ismét vágtatott utána: végig a Záp-tenger morotvái között, amikben a rothasztó láz rossz szellemei leskelődnek az idegenre. Egész Simferopolig nem bírta utolérni a cárt. Itt végre éppen akkor érkezett meg, amikor az egész város teljes kivilágítás fényében úszott a koronás vendég tiszteletére.

Hanem a cár nem jött ki a transparentekben gyönyörködni, fáradt volt, lefeküdt.

Jakuskin megtudta, hogy másnap korán reggelre előfogatok vannak rendelve a továbbutazásra. A cár Voronzoff herceg hírhedett Jusuffi palotáját fogja megtekinteni.

Jakuskin Bajdárnál utolérte a hintókat. Üresek voltak. A cár elhagyta a járt országutat, s kocsijait tovább bocsátva, maga, kíséretével együtt, a Csatir Dagh meredek hegyi utain keresztül lóháton járt be harmincöt versztet.

Oly szeszélyes volt a cár utazása, mintha azt valaki vezette volna, akinek tudomása van egy emberről, aki őt üldözi, aki rá leskelődik, s annak a kijátszására történnének e szerteszét kalandozások egyik völgyből a másikba, járatlan utakon, előre nem jelentve a cár érkezését.

Pedig mennyi alkalmat szalasztott el ezalatt Jakuskin! A cár oly gondtalannak érezte magát a jó, őszinte mahomedán nép között, hogy lóháton és gyalog órahosszat elbolyongott a gyönyörű kertek, erdők között. Mikor az oriandai andalító völgy virágos pázsitján végigheveredett, azt mondá: „itt szeretném hátralévő napjaimat eltölteni!” A kínzó gondok, a melankólia ólomszárnyú rémei ide nem találtak utána: azokat is eltéveszté magától, mint az összeesküvőt.

Végre megtudta egy reggel Jakuskin, hogy a cár Alupkából Mordinofba fog utazni. Ide csak egyetlen egy út vezet, az is csak lóval járható; ezt az utat a bennszülöttek „Lajtorjának” hívják. Megérdemli a nevét, olyan meredeken visz fel a hegygerincre, néhol szűk sziklahasadékok közé beszorítva.

Jakuskin egy tatár kalauzt fogadott fel, aki őt az erdőkön keresztül a „Lajtorja” magaslatáig elvezesse.

Még hajnal előtt, sötétben elindult, hogy megelőzze a cárt. Tatár murzának öltözött át, egy kétcsövű vadászpuskát vetett vállára.

A sűrű erdőből kibukkanva, maga előtt látta a mély hegyi utat.

Egy sziklafalból kicsurgó csermely fölött virított egy sűrű hibikbozót, két ölnyi magasban az út felett.

Az utat itt egy sziklarepedés szakítá félbe, amin egy keskeny híd vezetett keresztül. Ott a lovasoknak csak egyesével lehetett áthaladni.

A legkedvezőbb leshely Jakuskinnak.

Itt kifizette a kalauzt, s azt mondta neki, hogy elmehet.

Mikor az megemelinté köszönet fejében a süvegét, csak akkor tűnt fel Jakuskinnak valami sajátságos ezen az emberen.

– Ejnye, te fickó! Milyen zöld szemeid vannak?

Az ember nevetett; mintha egy üres hordóba dohogna valami.

– Az ám. Zöld a szemem – mondá, s azzal eltűnt az erdő bozótjai között.

Jakuskinnak eszébe jutott Bethsába meséje.

Meghúzta magát a bozótban, puskáját lövésre tartva készen, s várt.

Egy-egy keselyű rikácsolva csapott el fölötte, amely hullának nézte a magasból, oly mozdulatlan volt.

Végre hangzott a jel, amire vár. Paripák dobogása a hegyi úton.

Egészen szemközt kellett rá jönniök, annyi ideig célozhatott, ameddig neki tetszett.

Mikor azután a lovagok látkörébe értek, akkor vette észre, hogy mennyire fel van csúfolva.

A paripákon csupa csatlósok ültek, kantáron vezetve az üres nyergű lovakat, amiken a cár és kísérete jött. Csupa cselédnép haladt el előtte. A cár megint eltűnt valamerre.

Hová lehetett?

– Átkozott zöld szemű ember! – káromkodék magában Jakuskin. – Még magamat is babonássá tesz.

A cár csak nem jött eléje. Az megint kikerülte valahol.

     

A legfölségesebb őszi nap volt, a minőt csak a varázsszép Tauria hegyei közt élvezhetni. A lég tiszta; minden hegy oly közelnek látszik, az ökörnyál selyemfonadéka, mint túlvilágról jövő izenet szállong a magasban, a fák lombozata már veressel, sárgával van keverve; a pázsit beszórva rózsaszín kökörcsinnel. Ez a kis darab föld a világ gyümölcsöskertje. Egész erdő ott a gyümölcsfa, mely érett terhe alatt meghajlik. A hullott alma, körte ott hever az útfélen, s a pagony alja terítve van vele. A sárgarigók magasztalják a gazdát, aki nem sajnálja a fölösleget a vándor utastól, s az erdők madaraitól. Amilyen óriási fák más országban a vadkörtét termelik, olyanok terepültek szét a hegyoldalakból aláhajolva, megrakva ökölnyi nagyságú „buzdurgán” körtével, s a mézédes „balarmud”-dal. Amit kézzel el lehet érni, az az utasé, a többi a gazdáé.

Sándor cár el volt ragadtatva e tündérország gyümölcsgazdagságától. Kezdte hinni Bethsába tündérregéit.

Amint egy helyen az út két összehajló hegyoldal között kezd felemelkedni, harangszó ring alá a magasból.

A cár meglepetve kérdezé egy szemközt jövő tatártól, aki a bozótból szállt alá:

– Hol harangoznak itt?

– Szent György-kolostorban – viszonzá a tatár.

– Ki építette azt a kolostort itt a rengetegben?

– Ez a hajdani Diana temploma. Annak a romjai közé települtek le a fekete barátok, akik az Athos hegyéről jöttek ide.

– Ah! Ez a hírhedett Diana temploma Taurisban?– mondá a cár kinek emlékében egyszerre föléledt mindaz a hősrege, amit a szép Artemis papnéról, Iphigeniáról, Euripidestől kezdve Goethéig megírtak. És most ez barátok kolostora?

A cár nem tudott elmenni egy templom mellett, anélkül, hogy be ne tért volna.

Itt még többszörös indoka volt e vágynak. A történelmi régiség, ami a klasszikus őskorból fennmaradt s egy keresztyén menhely a csupa mohamedán lakta vidéken.

– Hogy lehetne a kolostorhoz eljutni? – kérdezé a tatártól.

– Egy gyalogösvényen, mely ez útról félrekanyarodik, s aztán a kolostor túlsó oldalán ismét levezet az útra. Akkor a lovakat a lovászokkal előre lehetne bocsátani, s gyalog megjárni a helyet. Kissé fáradságos út lesz. Én lehetek vezető.

A cárnak annál nagyobb kedve volt hozzá. Egész úti kíséretével együtt leszállt, s a vezető kalauzolása mellett megindult a Diana templomát felkeresni.

Az ösvény sűrűn egymásba nőtt bozóton vitt keresztül. Festői szépségű facsoportok váltakoztak minden oldalon; amint a vadon termő szőlő egyik fáról a másikra átfutott, zöld mennyezetet képezett az út fölött, melyről az apró, gömbölyű csoportba idomult piros szőlőfúrtök csüggtek alá, amiknek tatár neve: „Kacsi”.

Egyéb gyümölcstermő bokorral is tele volt a geszt, amik közül különösen kivált két szilvatermő tüskefa, az egyik rózsaszín, a másik viaszsárga gyümölcsöt terem; a sárga nagyszemű, a piros fürtökben érik, mint a csoportos meggy.

– Mi a neve ennek a gyümölcsnek? – kérdé a cár a vezetőtől.

– A sárgáé „alirek”, a pirosé „isziumirek”.

– Szedj belőle nekem, hadd ízlelem meg.

A kalauz hirtelen letépett a szikláról egy csomó vadszederindát, kosarat font belőle, s azt teleszedte alirekkel meg isziumirekkel.

A cár a hegymászástól fel volt hevülve, és megszomjazott. A savanyúédes gyümölcs nagyon ízlett neki, mind elfogyasztotta.

Mikor a kalauznak visszaadta az üres kosarat, akkor tűnt fel csak valami különös neki:

– Micsoda zöld szemeid vannak neked, földi!

– Az ám. Azt mondják. Én sohasem láttam a szemeimet.

Egy órai gyaloglás után eljutott a cár kíséretével együtt a klasszikus romokon épült kolostorig.

Át volt izzadva a rekkenő őszi verőfénytől, s a fáradságos hegymászástól. Azon izzadtan járta be a mítoszi hagyomány rejtélyes föld alatti üregeit, a barlangokat, mikben az áldozatra szánt idegen ifjakat tartották valaha, a sziklába vágott rejteket, ahonnan Artemis aranyszobrát Orestes elrabolta. Aztán még a kápolnában ájtatoskodott is.

Mikor a kolostorból kijött, keresteté a kalauzt, de ez már nem volt sehol. Nem látta senki, hol maradt el. A barátok maguk vezették aztán le a cárt az erdőn keresztül a „Lajtorja” útjára, ahol a paripák vártak a kirándulókra.

Így kerülte el azt a hybiscusbozótot, ahol Jakuskin lesett rá. Hanem azon az estén kénytelen volt megvallani az orvosának, hogy egész testében valami szokatlan bágyadtságot érez, amit borzongás kísér.

De gyógyszert nem akart bevenni, azt hitte, majd elmúlik magától.

Még tovább utazott. Meglátogatta a hajdani Ahtiárt, aminek fennhéjázó új neve Sebastopol. Jelen volt egy új hadihajó tengerre bocsáttatásán, s megnézte a büszke poptusi hajóhadat. Az óriási sáncágyúkkal lövéspróbákat rendeztetett, s ott egész nap fáradt, a megújuló láz dacára. Este későn megint a templomba ment ájtatoskodni.

Orvosa unszolására végre mégis elhagyta a tengerpartot, s visszatért a félsziget belsejébe, a hajdani tatár szultánok fővárosába: Bákcsiszerájba. Ott töltötte az éjt, az egykori ghiráik palotájában.

Egész éjjel és egész nap ott ült egy dervis a palotája kapujával szemben a ciprusfák alatt, amikről Bákcsiszeráj oly híres. Ez a dervis volt Jakuskin.

Végre megtalálta a cárt. Odaült az útjába. Burnuszába burkolózva várta, míg az előjön a palotából. Bizonyos volt a dologról. Igen jó, éles kindzsál volt az övében, s a keze nem reszketett.

És megint elszalasztotta a cárt. Ott ment el mellette. A ruhája hozzáért az övéhez, de nem ismert rá; mert a cár tatár nemesnek öltözött, s egyes-egyedül, minden kíséret nélkül jött ki a palotából. Ha csak egyetlenegy szolga kísérte volna, már fel kellett volna tűnnie, de egy magányos emberre senki sem ügyel. A cár a „könnyek forrását” akarta megtekinteni, amit szeretett leányának hajdani vőlegénye megénekelt. Ez az ábrándozásteljes emlék menté meg őt az orgyiloktól.

Innen ugyanazon tatár öltözetben egy török mecsetbe látogatott cl, végignézve a mozlimek ünnepi szertartását.

Aztán vissza sem tért a khámi palotába, felkereste a kormányzói lakban úti kíséretét.

A kormányzónál várt reá egy sürgöny, amiben halálhír volt.

Miksa bajor király halt meg; a cárné sógora.

Sándor megijedt, hogy ha azt a nejével is tudatni fogják, a rossz hír gyönge egészségét meg fogja rontani. Rögtön parancsot adott az indulásra, anélkül, hogy a khámi palotába visszatért volna.

A kapuban ülő dervis hasztalan várta a cárt; mire megtudta eltávozását, már akkor az túl járt régen a krímiai isthmuson. Futhatott utána újra.

Megint eszébe jutott a mese: „akit a zöld szemű ember magának elszeret, az ellen hiába fenik a fegyvert.”

Kezdett már hinni a babonában: az egész képzelődése tele volt zöld szemű kísértetekkel.

A cár tovább utazott a Dnyeperhez, onnan keresztül a nogáji pusztán a mariopoli selyemtenyésztő telepeken, s onnan az Azovi tengerpartra, ahol imádott neje várt reá.

Jakuskin mindenütt a nyomában.

Orehofon innen, amint egy rozzant hídon átvágtatott, a lovának a lába lecsúszott a gerendák közé, s eltörött. Jakuskin gyalog maradt.

Nem messze volt a postaház: oda begyalogolt. Lovat akart kapni minden áron.

A postamester odavezette az istállóba.

– Nézd uram, egy lovam sincs. Most ment itt keresztül a cár, valamennyi lovamat elvitték előfogatba.

– Hát az ott a szegletben?

– Az nem az enyém. Egy futáré, aki most érkezett Kiovból, és rögtön ágyat kért lefeküdni.

– Futár, aki ágyat kért lefeküdni, annak nem lehet valami nagyon sürgős a dolga. Hátha rávehető lesz, jó pénzért, hogy aludjék addig, míg én a lovával a mariopoli állomásig elbaktatok, s onnan visszaküldöm neki.

– Próbáld meg, uram. Nem lesz hallatlan eset, ha Oroszországban egy futár a lovát eladja maga alól.

(– Ha nem adja, megölöm! – gondolá magában Jakuskin, s benyitott a vendégszobába.)

Egy fiatal dzsidástiszt ott feküdt az ágyon, befúrva magát a dunnák közé.

– Jó napot, bajtárs! – köszönté őt Jakuskin.

– Szó sincs róla! – vacogá az összeverődő fogakkal. – De bizony megdöglöm. Az átkozott kaukázusi láz útban kapott. Végét járom. – S nekem egy sürgönyt kell a cárnak átadnom személyesen. – Ott, ahol. – Roth tábornok küldi. Veszedelem van az időhaladékban. – És én nem tudok a lovon ülni. – Nézd, bajtárs, tedd meg azt a barátságot. – Vedd át e sürgönyt. – Ülj fel a lovamra. – A cár Tagánrogba ment. – Siess utána. – Add át neki ezt a levelet személyesen. A saját kezébe. – Ez a parancsom. – De én már majd csak a másvilágon teszem meg a raportot. – Siess kérlek…

Semmi kívánatosabb nem történhetett volna Jakuskinnal mint ez a megbízás! – Egy sürgöny, melyet személyesen kell átadni a – cárnak.

– Az Isten áldjon meg bajtárs! – Csak halj meg nyugodt lélekkel. Én elvégzem a rád bízott dolgot, s ha van menyasszonyod, még annak is megírom, hogy hol haltál meg, s az órádat láncostól elküldöm az édesanyádnak. – Jobb emberedre nem bízhatod a dolgaidat, mint rám.

A futár valószínűleg ott is maradt a szép zöld pusztában eltemetve. Jakuskin pedig felült az ő lovára, s keblébe dugta a rábízott sürgönyt.

Hanem a ráhagyott paripa nagyon rossz gebe volt. Nem az a pusztai úthoz szokott ló, ami a másik. Ezzel alig tudott keserves négy órai járást ügetni naponként, s ahol híd jött, ott le kellett szállnia róla, s úgy vontatni át erőszakosan, mert nem akart a dobogóra menni.

Ilyen keserves utazás mellett aztán négy nappal később érkezett meg Tagánrogba, mint a cár.

Mikor Jakuskin átvette a haldokló futártól azt a levelet, amit az a keblébe dugva hordott, megrémlett előtte az a gondolat, hogy ez a levél ragályos is lehet. – Kiverte a gondolatot a fejéből: „Eh mit? Ki félne most egy összehajtott ív papírostul?”

Pedig bizonyára okosabban tette volna magával és barátaival Jakuskin, ha az útfélen felvesz egyet azokból a „szarvaskígyókból”, amik az árokpartokon, meg a kocsivágányokban végigfekve leskelődnek az utasra, s azt dugta volna a keblébe, mint hogy azt az összehajtott ív papirost rejté oda – amit személyesen kell átadnia a cárnak.

Azt gondolá, hogy hiszen lehet már abban a levélben akármi, ha egyszer ő azt átadhatta!

Annak a levélnek a története pedig ez volt:

A déli hadseregnél minden készen volt az alkotmányterv keresztül vitelére. Pestel, akit Oroszország Riegójának neveztek, ez ideig több mint ezer tisztet nyert meg az összeesküvés számára, föl egész a tábornokokig. Pestel volt elfogadva leendő katonai diktátornak, ki a déli hadsereggel a görög köztársaság helyreállítására fog sietni; míg Ghedimin mint polgári elnök, benn az országban rendezi el a kilenc köztársaságot. A terv szerint január elsején 1826-ban kellett a „Vjatka”-ezrednek, melyet Pestel vezényelt, a tulcsini főhadiszállásra bevonulni. Ezen a napon minden, nem az összeesküvőkhöz tartozó tisztet le akartak ölni. Onnan azután Kiovba rohanni, az első hadtest főparancsnokát: Osten-Sacken tábornokot elfogni, a köztársasági alkotmányt kikiáltani; a lengyeleket fölkelésre bírni, s a cárt trónvesztettnek nyilvánítani. Egész ezredek, gyalogság, huszárok, tüzérek meg voltak e terv számára nyerve, s a főparancsnokok még csak nem is álmodtak róla, hogy mi történik a közelükben. A közkatonákat azzal nyerték meg, hogy a „német” tiszteket kell agyonverni. A németet ütni természetesen mindenkor népszerű eszme. A hadsereg élén álló főtisztek: Osten-Sacken, Wittgenstein, Roth, Diebits, mind németek voltak.

Az egész vakmerő terv egyetlenegy embernek a szívbeli gyöngeségén hiúsult meg. Az ezer közül egy, valami „Majroboda” kapitány nem tudott megalkudni a lelkiismeretével, s a főnöke, Roth tábornok előtt felfedezte az egész összeesküvést, minden részletével együtt, a főnököket, a vezetőket is megnevezve.

Roth tábornok rögtön megírta e felfedezést a cárnak, s egy kapitány által utána küldé Tagánrogba.

A kapitány útközben lázt kapott, mely gyorsan hagymázba ment át; nem vihette a levelet Tagánrogba. Ekkor hozta oda a végzet az őrjöngő Jakuskint, hogy a sors szekerének kiesett kerekét pótolja ki. Ez volt az a levél, aminek átadására ő vállalkozott. A keblébe dugva vitte ő maga a feljelentést összeesküvő társai ellen.

Mikor elcsigázott gebéjével a tagánrogi várpalota előtt megállt, első dolga volt az őrségben levő tiszttől megkérdezni, hogy itt van-e a cár.

Attól azt a választ kapta, hogy itt van, és néhány nap óta nem is hagyta el a szobát. Azt mondják, beteg volt, de éppen ezelőtt egy órával indult útra egy gyorsfutár, azzal az örvendetes tudósítással az anyacárnőhöz, hogy a múlt este a baj egészen megfordult, s a cár egészsége visszatért.

– Áldassék Isten érte! – sóhajta föl Jakuskin (a kindzsált keze ügyébe igazítva a keblében).

Minden körülmény kedvezett rémséges tervének. A cári lakhely tiszteletőrsége éppen abból a Vjatka-ezredből került ki, melynek minden tisztje és közkatonája meg volt nyerve az összeesküvés számára. Csupa ismerős arcok integettek feléje szemöldeikkel.

Elhatározott léptekkel sietett fel a lépcsőkön.

A két őrt álló gránátos a cár szobáihoz vezető ajtó előtt tisztelgett neki, s bebocsáták.

Az előszobában egy szolgálattevő tiszt állt, aki mint jó pajtás üdvözölte, nevén szólítva.

– A cárt keresem egy sietős sürgönnyel.

– Eredj be, odabenn találod Diebitset, a hadsegédét, az majd bejelent.

Jakuskin kinyitotta az ajtót; de ugyanabban a percben valaki belülről is nyitotta azt, s a belépő és kijövő az ajtóküszöbön szemközt találkoztak.

Jakuskin összeborzadt. Egy arcot látott maga előtt, amelynek zöld szemei vannak. – Vagy talán csak képzelte azt? – Az alak tatár öltözetet viselt, s ez arc kifejezése valami oly sajátszerű, elijesztő, kihívó, elbizakodott volt, gúny, megvetés, gyásszal vegyülve rajta, s a zöld szemek világítottak, mint két szentjánosbogár. Mikor elhaladt Jakuskin mellett, sugárzott róla a hidegség.

Jakuskin nem állhatta meg, hogy egy percig ne tétovázzon. – Te! – mondá a segédtisztnek, az eltávozóra mutatva. – Ki volt az az ember, aki most innen kiment?

– Valami futár.

– Nem láttad, milyen zöld szemei voltak?

– Bizony nem ügyeltem rá. Hát te mit törődöl az ő szép szemeivel?

Azzal Jakuskin belépett a másik szobába.

Ott találta Diebitset, aki egy asztalnál ült és írt. Sietős dolga lehetett, mert csak onnan az írásból felelgetett a kérdéseire.

– Lehet bemenni a cárhoz?

– Lehet.

– Egyedül van?

– Egyedül.

– Mit csinál?

– Alszik.

– Sietős sürgönyt kell neki átadnom azonnal. Felkölthetem?

– Költsd fel.

A tábornok fel sem nézett az írásból, nagyon meg sem nézte, hogy kivel beszél. Jakuskin elszántan indult a mellékszoba ajtaja felé. Csoda, hogy szívének hangos dobogásáról ki nem találta a vele beszélő, hogy mit forral belül. – Csak egy ajtó választotta hát már el áldozatától – s ez az ajtó is nyitva!

     

A cár nagyon beteg volt már, mikor Tagánrogba visszaérkezett.

És aztán nem akart gyógyszert bevenni.

Ez az orosz cároknak a jellemvonása: dacolni a betegséggel. Nem akarják elhinni, hogy a csontember (az ő első szolgájuk!), akit annyi ideig tartottak zsoldjukban, aki az ő parancsukra, mint a kalászt, úgy aratta le az embersorokat, egyszer hátrafelé is találhat vágni a kaszával, s az ő „urát” magát aratja le. Büszkébbek, hogysem megengednék egy sápadt szellemnek, hogy az őket gyöngének lássa, hogy gyöngeségüket hallja, akaratukat korlátozza: még a halálnak is azt mondják, mikor az ajtón kopogtat: „várj!”

Vagy talán nem úgy volt. – Hanem úgy, hogy egy nagy, monumentális alak, aki sok ideig vállán hordozta a földet, mint Atlas, belefáradt a földteke emelésébe? Hogy az, aki egyszer ahhoz volt szokva, hogy a világ négy sarka visszhangozzék dicsőségétől, irtózott hallani most azt a suttogást maga körül, mely bosszút, keserűséget hirdetett ellene, s vágyott a kripták csendessége után? Nem volt már semmi tennivalója a világon. Érezte, hogy útjában áll a történelemnek. Elvesztett mindent, ami szívének drága volt: az utolsó napsugár, beteg nejének mosolygása, maga is letűnő fény volt már az alkonyégen. Nem hihető-e, hogy mikor a világfáradt óriás azt a túlvilágról jövő szózatot hallá: nem bujkált előle, nem zárkózott be, nem keresett menekülést füvek és ércek csodatevő erejében, hanem ajtót tárt eléje, s azt mondá: „itt vagyok, menjünk!”

És csaknem diadalmaskodott a fejedelmi daccal ama másik fejedelem, a sírok cárja fölött. A megelőző napon annyira magához jött, hogy a betegsége csaknem eltűnt. Még magát az orvost is megcsalták a küljelenségek; úgyhogy este későn egy hírnököt küldtek Szentpétervárra az anyacárnőhöz, azzal az örömhírrel, hogy Sándor cár minden veszélyen kívül van. Most már nem fenyegeti semmi. (Semmi: csak százezer orgyilok.)

Reggel aztán odajött hozzá az a jóltevő nemtő, aki a királyoknak és koldusoknak terhét elveszi, s azt mondá neki: „Jöjj haza.” Erzsébet három nap és három éjjel nem hagyta el beteg férje szobáját. Ő maga ápolta a szenvedőt, az ő hitvesi hűsége volt megnyugtatója.

S a világ urának megadatott a sors által az a kegyelem, hogy mikor már minden fegyver ellene volt fordítva, mikor már az oltárt magát is, amelynél imádkozni szokott, tűzaknákkal ásták alá, mikor egy birodalom készült rászakadni a fejére: akkor a kelő nap sugarainál, utoljára érezve arcán a ragyogó csillag életadó melegét, e végszavakkal adhatá át lelkét az ő urának: „Ah, le beau jour!” És szemeit a gyöngéd női kéz fogta le, és karjait a hű hitvestárs tette keresztbe a mellén.

Itt megtörött a beteg nő testi ereje: ájultan rogyott össze. A két orvos akkor a cárné ápolására sietett, felvették és átvitték saját lakosztályába. A harmadik jelenvolt férfi, Diebits sietett ki a mellékszobába, gyorsan megírni a sürgönyt, melyben a cár halálát tudatja az anyacárnővel, a futárnak utasításul adta, hogy igyekezzék a tegnap este elindított hírnököt utolérni, sőt megelőzni. Azután Constantin hercegnek írt levelet Varsóba. Ekkor lépett be Jakuskin.

Diebits sietett a levélírással. Keserű orosz humorban volt.

– Mit csinál a cár? – Alszik. – Felköltsem? – Ugyan költsd fel.

Vagy talán volt valami Jakuskin tekintetében, ami annak szándékait elárulá: s azért beszélt ily szarkazmussal hozzá a hadsegéd?

     

Az összeesküvő belépett a nyitott ajtón.

Ebben a pillanatban senki sem volt a szobában: egyedül a cár.

Jakuskin ott látta maga előtt feküdni, akit keresett, némán, csendesen, behunyt szemekkel, keblén összetett kezekkel. Most már hatalmas ember volt. – Sérthetlen ember. – Halott…

Jakuskin nem mert hozzá közelebb lépni. – A holt cártól félt.

Tántorogva botorkált vissza a másik szobába: a levél még mindig a kezében.

– A cár… rebegé.

– Meghalt.

– Mikor?

– Ebben az órában.

– Miért nem jöhettem egy nappal hamarébb, hogy e levelet átadhattam volna neki!

A hadsegéd igen furcsának találta ezt a sopánkodást.

– Tudod mit? – mondá Jakuskinnak. – Csinálj belőle a pisztolyodba fojtást, aztán lődd a fejeden keresztül, még utolérheted vele.

S bizony nem volt rossz tanács! Jakuskin a legokosabbat tette volna, ha azt megfogadja, ahelyett, hogy ledobja az asztalra a levelet, amire neki már nincs semmi szüksége, s magában átkozva a sorsot, elrohanjon.

A palota kapujában ismét találkozott a zöld szemű emberrel. Az éppen akkor kapott fel a lovára. Ránézett azokkal a macska szemeivel és nevetett.

– Későn jöttél ugye? – kiálta rá, s azzal kengyelvasát lova oldalába vágva, tovanyargalt.

Jakuskinnak egész teste borzongott és reszketett.

*

Erzsébet, amint felocsúdott, visszatért halottjához, s ott az ő halálos fekhelyén írta ezt a levelet az anyacárnéhoz:

„Drága anyám!

A mi angyalunk már az égben van, s én még a földön vagyok. Ki hitte volna, hogy én élem őt túl, a gyönge, a beteg? Anyám, ne hagyj el, ki most egyedül állok ebben a fájdalmak világában. Drága halottunk újra visszanyerte kedves arcvonásait; mosolygása bizonyítja, hogy a túlvilágon szebb dolgokat lát, mint ide alant. – Egyetlen vigaszom, hogy nem fogom őt soká túlélni, s minél előbb egyesülök vele.”

Jól érezte! A tavasz utána vitte őt abba az országba, ahol a cár is boldog, meg a rabszolga is, s nincs köztük különbség.


VisszaKezdőlapElőre