„Beatus ille”

Mi az igaz boldogság a világon?

Megszabadulni a politika tohuvabohujából.

Nincs boldogabb ember a világon, mint az a falusi földesúr, aki a politikai eseményeket csak a hivatalos lapból tudja meg. Délelőtt elmegy vadászni, felver három nyulat, abból kettőt az agarai elfognak. Ez nagy diadal. Hanem a harmadikat elszalajtják. Ez meg nagy bosszúság. Hanem visszatérett megfojtanak egy vadmacskát. Ez megint vigasztalás. A ló felbukik egy „angyalhullásban”. Ez nagy szerencsétlenség. De nem történik se emberben, se állatban semmi hiba. Ez meg nagy szerencse.

Akad egypár jó pajtás a szomszédból, akinek az ember a viselt dolgait elmondja, s akik cserében elmondják a velük történt nagy dolgokat.

Délben a feleség pompás ebédre várja az embert, a jó pajtásokat is ott marasztja. A káposzta kolbásszal fölséges eledel ilyen kommóció után! Ebéd után teljes tarokkparti van együtt, s az embernek még másnap is van vele mit dicsekedni, hogy csinálta meg a pagátultimót tíz tarokk ellenében „kontra” „rekontrá”-val! Az egész politika, ami belevegyül, annyiból áll, hogy Puskin elnevezte a „vulpis”-t (olyan kártya, ami semmit sem üt el) Arakcsejeffnek. De a postamester ezért is megcsóválja a léjét! Minek már a mulatságot ezzel elrontani?

Aztán, mikor már készülőben vannak hazafelé, eszébe jut a postamesternek, hogy a zsebében felejtette Puskinnak a hírlapját.

Azt aztán felbontják. (Mert a régi tisztességes hírlapokat levélborítékban szokták szétküldeni.) Vajon mi lehet benne?

„Katonai parádé.”

Ezt az ember el sem olvassa.

Azután Franciaország. A franciák meg vannak elégedve. Tudnivaló! Törökország. A görögök ki vannak békítve. Világos! Anglia. A csatornahajóhad visszatért Doverbe. Ugyan jól tette. – Oroszországban nem történt semmi. Hála Istennek.

Azzal ki-ki meggyújtja a kézilámpáját, és megy haza. A házigazda pedig felkeresi a felesége szobáját, a jó asszony már ezóta aludt is egy álmot, s nem pöröl az elkésettre, hogy minek ütötte olyan sokáig a tarokkot. Áldott jó asszony!

Másnap későn ébred föl az ember, mert akkora hó esett, hogy az ablakon nem lehet tőle kilátni. Nem tesz semmit. Az ember nemcsak Nimród, hanem Tyrtaeus is: ha nem lehet kimenni Dianához, ott vannak a múzsák, azok is jó barátnék. Az ember rágyújt: járkál a szobában, s úgy csinálja a verset, hogy minden kommánál, pontnál megcsókolja a kedves kis feleséget, aki azalatt valami kedves kis főkötőcskén kötöget: ha nehezen kerül meg a rím, ölébe veszi, a szemébe néz, s mindjárt megtalálja a rímet.

Délután megint ott vannak a jó szomszédok, a postamester, a haszonbérlő, a földesúr. A nagy hó nem tartotta őket vissza: kettő a saját vasokján jött ide, a harmadikért Bethsába küldötte el a szánkót, hogy ki legyen egészítve a társaság; s maga készítette el számukra a kártyázóasztalt.

A paradicsom ez! Ez az igazi paradicsom.

Egyszer mégiscsak be tudott csúsznia kígyó a paradicsomba. Mikor a játék végén összeszámlálták a hosszú lajstromot, hogy ki hány kopeket nyert: a postamesternek minden zsebét ki kellett keresgélni, hogy megtalálja azt a két grivát, amivel ő tartozik, s eközben mindenféle levelet kirakott a zsebéből.

– Nincs ma semmi újság? – kérdé tőle a haszonbérlő. (Csak egy újság járt arra a vidékre, a Puskiné, a szomszédok őhozzá jártak, ha valamit meg akartak tudni.)

– Micsoda beszéd? Hát nem tegnap volt, hogy hoztam az újságot? Hát azt gondolja az úr, hogy az újságíró ördög, aki mindennap tud hazudni? Elég az neki hetenként háromszor. Keresztyén újságírónak minden harmadnap pihenni kell. Ha kell az úrnak újság, olvassa el a tegnapit.

– Hisz azt már mind kiolvastuk.

– De bizony a katonai parádét nem olvastuk el belőle.

– No, hát olvassuk el a katonai parádét.

És azt bizony érdemes volt recapitulálni, mert abban az állt, hogy a szentpétervári összes testőrezredeket egyenként feleskették a téli palota kápolnájában a cár iránti hűségre. Hát mért ne esküdtek volna fel? Az nem árt a katonának.

– Igen, de „Constantin cár” iránti hűségre lettek felesketve.

– „Constantin cár?” – Hát ki hallotta Constantin cárnak a hírét?

(Az bizony úgy történt, hogy a nagy zűrzavarban elfelejtették hivatalosan közzétenni Sándor cár elhunytát.)

– „Lapsus calami” ez! – mondá a postamester.

– Részeg volt az újságíró bizonyosan! No hát mért ne volna szabad az újságírónak is részegnek lenni? – Egyszer egy esztendőben!

Abba azután mind belenyugodtak, hogy az újságírónak nevenapja volt, be volt kapva, azért írt Constantin cárt Sándor cár helyett; a jövő számban majd helyre lesz igazítva az „erratá”-k között.

Azonban a jövő számban nem hogy helyre lett volna igazítva a hiba, sőt rádupláztak és tripláztak, mindenféle rendeleteket adva „Constantin cár” őfölsége nevében. Ez már több, mint sajtóhiba!

Soha se lett hivatalosan kihirdetve, hogy Sándor cár meghalt.

A jámbor hírlapolvasó közönség csak a vasárnapi számokból tudta meg, hogy valami mégis van a dologban. Akkor már közölve voltak a városszerte megtett gyászünnepélyek Szentpétervár valamennyi templomaiban, s a professzorok hivatalos ódái orosz, latin és görög nyelven, az elhunyt cár megdicsőítésére.

Azon sem csodálkozott azután seki, hogy minden további rendelet Constantin nevében jelent meg: ő volt a caesarevics: az orosz államjog szerint ő következett a koronaviselésre. Hogy a nép nem szerette: az nem jött kérdésbe. Mi köze ahhoz a népnek? A katonák felesküdtek a hűségre, s akié a katona, azé az ország.

S mit bánta ezt különösen a „boldog ember” abban a kis mezei lakban? Neki az a csendes lak akkor is nagyon kedves volt, amikor még Szentpétervárott Sándor cár uralkodott; – azáltal, hogy Constantin került a helyébe, a mezei lak még kedvesebbé lett.

A téli palota új kíséretet kapott. Már azt a régit is nehéz volt szolgálni, aki némán, elmélázva járt-kelt hívei között! Hát még az újat, aki üt, ver, csontot tör és szidalmaz. Ennek a jó kedve még rettenetesebb, mint amannak a búskomorsága.

Annálfogva az a testőrtiszt, akinek a zsebében egy felsőbb parancs rejtőzött, mely megtiltja neki Pleskovból egy napi járóföldre eltávozni, méltán nevezhette magát „boldog embernek”.


VisszaKezdőlapElőre