Haditerv egy asszony ellen

Az egész úton végig mind a Ghedimin-palotáig természetesen nem folyt egyébről a beszéd, mint a lefolyt izgalmas jelenetről.

– Parole d’honneur! – mondá a sima arcú lovag, korbácsával saját lovagcsizmáira húzogatva. – Föl van fordulva az egész világ! Ha Erzsébet cárnő idejében mert volna ilyen insulte-ot elkövetni egy Ghedimin hercegnőn egy asszony, megkancsukázták volna a piacon; elvágták volna a nyelvét, mint Lapouhinnőnek. Ezt köszönjük a túlságos filantrópiának! Sohasem volt az nekünk való. Minket megöl a voltairianizmus! Hogy tűrhet el ilyet Arakcsejeff? Tán csak nem orosz ez az asszony? Tán valami angol vagy német dáma, aki idejött bennünket bosszantani, s a követség oltalma alatt áll? Bezzeg 816-ban, mikor utoljára voltam itthon, nem merték volna velünk ezt tenni! Ezek az idegenek! De mindegy! Ha nincs a rendőrfőnöknek az ilyenek számára büntetése, majd mi magunk fogjuk kezünkbe venni a korbácsot. Csak az ön jelenléte tántorított vissza most is, Mária Alekszievna hercegnő, esküszöm rá.

– No, no! Ön nem tudja, hogy ki ez a nő. – Bárha hercegnő is!

– Több annál.

– Nem bánom, ha expatriált királyné is, onnan Georgiából.

– Csitt! (A hölgy egy óvó tekintettel figyelmezteté a lovagot a balján lovagló leányra.)

– Hiszen nem ért németül. – No, hát – királynő az a némber?

E kérdésre a delnő elkezdett kacagni.

– Az bizony, királyné! Igazán királyné! Uralkodó királyné! Abszolút egyeduralkodónő. Hahaha! Mi mindnyájan alattvalói vagyunk: ön is, én is, Alekszej Makszimovics is. Hahaha! Egy olyan királynő, akit az országából nem ágyúval szoktak kikergetni, hanem ezzel ni!

A delnő az összetört lovagostor fogantyúján levő sípot nyújtá a lovag elé.

– Micsoda! Egy komédiásnő?

– Az hát. Mi volna egyéb?

– Ah, haha! Aki ellen füttyhang a revolúció, akinek a trónját síphanggal lehet felforgatni! Ah, Mária Alekszievna! Ajándékozza ön nekem ezt a sípot, úgy fogok vele harcolni önért, mint a „Ritter ohne Furcht und Tadel”.

A delnő átengedte a nevezetes pokolgépet, amivel a színpadi potentátokat szokták a levegőbe vettetni, a lovagnak, mikor az őt a Ghedimin-palota vestibule-jében lesegíté a nyergéből.

A lovag megcsókolta a delnőnek a kezét, amiért az megcsókolta a lovagnak az arcát. A szép gyermekleányt kézen fogta a delnő, s együtt mentek fel a széles, hármas üvegajtóval elzárt, fűtött lépcsőn.

Itt aztán az egész vadásztársaság szétoszlott, találkozót adva egymásnak ma estére az operaházban.

A sima arcú lovagnak a hátára veregetett a tenyerével a rendcsillagos hallgatag úr, ki nem vegyült a társalgásba.

– Te pedig jöjj fel hozzám, Nikolaj Szergievics, egy szóra.

– Parancsolj velem, Alekszej Makszimovics.

Az Alrakcsejeff-palotához lovagoltak.

Szentpétervárott nincsenek ősrégi paloták, az egész város csak másfél századot számlál még; a cári kegyenc palotája a Nyefszki prospekten fekszik, s inkább kényelemre, mint pompára van berendezve. Télen át magukat a falakat fűtik alagcsöveken át éjjel-nappal, minden ablakot hármas üvegtábla tart elzárva, s a szobák keményfa táblákkal vannak kirakva.

A vadászatból hazaérkezőket készen várta a forró tea, arakkal és valami sajátszerű járulékkal, ami cayenne-borsból és spanyollégyből van készítve, egy késhegynyi belőle átmelegíti a zsibbadt idegeket: más égalj alatt méreg volna az.

A főúr, kit most már palotájáról ismerhetünk, Arakcsejeff, bezárta maga után a szobája ajtaját, s aztán egy amerikai hintaszéket tolva a kandallóhoz vendége számára, leülteté azt; csibukot dugott a szájába, s maga a kandalló elé állt.

– Hallod-e, Nikolaj Szergievics. Azt mondom neked, hogy azt a sípot, amit a hercegnőtől kaptál, tedd el jól az ereklyéid közé; s ha fütyülni akarsz rajta, eredj ki vele az erdőbe; mert ha te azt, amit a hercegnőnek esküvel fogadtál, megteszed, másnap útban vagy Irkuck felé, s bizony isten nem tudom, hogy mikor jössz vissza.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy a cár azt tartja, hogy olyan herceget, mint te vagy, tud ő teremteni egy óra alatt százat, hanem olyan énekesnőt, mint Ilmerinen Zeneida, egy század teremt egyet.

– Ah! Tehát ez a hölgy Ilmerinen Zeneida, a hírhedett Cimarosa-hősnő? Tisztelet! Már ennél a szónál nem pipázok. Mikor Ghedimin hercegnőnek esküdtem, akkor nem tudtam, hogy kiről van szó. Ez felold a fogadásom alól. Az „isteni” Zeneida ellen rnég az „angyali” Maria Alekszievna kedvéért sem lehet föllázadni. Inkább egy sereg legitim uralkodó ellen! De mily ostoba vagyok én! Bizonyosan megfagyott az agyvelőm ebben a nagy hidegben, mint a kéneső a thermometrumban. Hisz azt már odakünn hallottam, hogy a „díva” a cár és cárnő protégéeje, s azonfölül pedig a derék Makszimovics Iván kedvese. Abból a párbeszédből, amit a két nő vetett oda egymásnak, kitalálhattam volna, hogy a feleség és a szerető találkoztak véletlenül össze.

– Most azután még azt kell kitalálnod, hogy mind a két nőnek a kegyébe bejuss: mind a feleség, mind a szerető kegyébe.

– Az könnyű feladat, egyiktől a másikhoz hírt hordani.

– A nőnél könnyen fog menni, mert az őszinte, egyforma, szenvedélyes; hanem a kegyencnőnél nehezebb lesz, mert ez az életben is annyiféle alakot tud játszani, mint a színpadon. S neked meg kell tanulnod, hogy melyik az igazi.

– Amilyen igaz, hogy Galban lovag a nevem.

– Nohát, Galban lovag, azt elképzelheted, hogy mikor téged hazahívattunk Versailles-ből, ahol reánk nézve az voltál, ami a szem és fül az emberre nézve, hát annak nagy okának kellett lenni. Remekül betanultad, hogyan kell a legtitkosabb diplomáciai cselszövényeket az asszonyi szíveken keresztül kicsalni, s nem hagytad rajtakapatni magadat. Most itthon kell ebből a mesterségből letenned a remeket.

– Hogyan? A szent Oroszországnak volnának titkai, amiknek a rendőr és a pópa nem tud végére járni?

– Kedves Galban lovag. A mi jó Hulkinunknak elég baja van a tolvajokkal, s azokkal is igen kevés szerencséje. Tanácslom is neked, hogy éjszaka, mikor a klubból hazamégy, ha valaki megállítja a szánkódat, hát csak add oda neki nyugodtan a tárcádat, mert ha patrouille-ért kiáltasz, a katona még a bundádat is elveszi. Ha rendőr kezébe jutsz, az a tolvajt is kirabolja, meg tégedet is. A pópának pedig éppen semmi keresete a mi embereinknél, hisz ezek azon kezdik, hogy tagadják az Istent. – Ennyire jutottunk?

– Ennyire bizony. Jól mondta Kutusov tábornok, mikor a francia hadjáratból visszatértek a seregeink, hogy „Most legjobban tenné a cár, ha ezt az egész győzelmes sereget belefojtatná a Keleti-tengerbe.” A visszatérő ezredek mind inficiálva voltak a szabadelvűségtől, s elragályosíták az egész hadsereget. Bizonyosan mondhatom neked, hogy valamennyi fiatal tisztnek mind ott a zsebében a „szabad ember katekizmusa”, meg az „alkotmányterv”.

– Hol veszik azt?

– Titkos nyomdájuknak kell lenni.

– Nagyon sokáig engedtétek őket játszani a szabadsággal.

– Ez volt a kisebb veszedelem. Amíg engedtük őket a szabadkőművességgel alakoskodni, mindent nyíltan vittek; az udvari bálokban maga a cár hallatára beszéltek szabadságról, értekeztek népjogokról, jobbágyemancipációról. De hát ez mind csak akadémiai disputa volt, amint azonban a szabadkőművesek páholyait bezárattuk, amint a titokzatos jelvényeket csúfságra elkótyavetyéltettük az Aprakszin dvor zsidópiacán, az eltakart baj annál jobban elmérgesült. Momonov szabadkőművesei öt-hatféle alakban támadtak fel. Az egyik elnevezi magát a „Közjó Egyesületének”. Ennek a feje Orlov. A másikat úgy nevezik, hogy „Szojusz szpacinia”, a harmadikat „Hősszövetségnek”, a negyedik neve „Szojusz blagodensztojga”. Van egy, amely a „Nyolc szláv nép köztársasága” címe alatt alakult; tagjai ismertető jelül nyolcágú csillagot viselnek. (Az egyik ágára Magyarország is oda van írva.) Úgy támadnak, mint a gomba.

– Nevetség! Az én időmben is voltak ilyen klubok, amik titkos összejöveteleket tartottak. Mondhatom, hogy semmi államellenes dolgok nem történtek bennük. Ha a rászedett férjeknek nem volt ellene kifogásuk, a rendőrségnek ugyan nem lehetett.

– De ezek nem ahhoz hasonlók – szólt Arakcsejeff, indulatba hozva. (Az a szokása volt, hogy odahaza, mikor titkos látogatójával beszélt, folyvást egy pálcatőrrel volt dolga, azzal a spanyolfalakat, meg a függönyöket szurkálta keresztül, mintha mindenütt hallgatózó kémeket akarna felspékelni, s ha hallgatójának a kabátja valami tárca, vagy zsebkendő miatt fel volt duzzadva, oda is beszurkált a pálcatőr hegyével, mintha meg akarná tudni, hogy mi van ottan.) – Mindenütt ott vannak, és sehol sem találhatók. Összejöveteleiket el tudják álcázni bálok, hangversenyek, orgiák mögé, kijátsszák minden kémkedésünket. Mit gondolsz? Van egy könyvük, ami egy valóságos országgyűlési napló. Minden tartomány képviselőinek tanácskozása van abban feljegyezve: hogyan kell Oroszországban egy rendszeres forradalmat előidézni? Minő legyen az alkotmány? Mi történjék a dinasztiával? Hogy legyen az ország felosztva? Rendi képviselet vagy népképviselet legyen-e? S ugyanebbe van beírva az összeesküvők teljes névjegyzéke, akik az egész birodalomban a Fekete-tengertől a Jeges-tengerig kezükben tartják a háló csomóit. Ezt ők úgy híják egymás között, hogy a „Zöld könyv”. Hol van az a könyv? Ez a kérdés.

– Egy ellenkérdéssel felelek. De ne szurkáld a bundám gallérját azzal a hegyes stiléttel! Látta-e azt a könyvet valaki, s ha látta, miért nem mondja meg, hol látta?

– Azt is megtudhatod. Három osztályra vannak felosztva az összeesküvők. Az első a „testvérek”. Ebbe mindenki bejuthat, akiről a bevezető jótáll. Hanem ezek csak annyit tudnak, hogy ők egy összeesküvésnek a tagjai, s szabad bejáratuk van a gyülekezetbe. A második osztályban vannak a „férfiak”. Ezek már kipróbált emberek, akikre egy bizonyos adott jelszó szerinti cselekvés van bízva. (A tisztikarnak egyharmadát közéjük számíthatod.) Még ezek nem tudnak egyebet elárulni, mint ki-ki saját magát s a reá bízott dolgot. A harmadik osztály tagjai a „bojárok”. Ezek az intézők. Ezek közé nehéz bejutni, s aki egyszer köztük van, az el nem árul többé semmit.

– Nincsenek feleségeik, szeretőik?

– Erre a kérdésre magamtól is rá tudtam jönni. Hogy a titkokat legjobban meg lehet az asszonyok által tudni, gyémántokkal és szép szemekkel sok sötét helyet meg lehet világítani: az régi dolog. A „Zöld könyv” őrzése asszonyra van bízva; ez kétségtelen. De fölfedezéseinkkel még eddig mindig kudarcot vallottunk. Megtudtuk, hogy a „Zöld könyv” Orlov szeretőjénél van. Iszonyú kincs árán megszereztük azt tőle. Aztán találtunk benne egy sereg botrányos adomát a szentpétervári életből, amit anélkül is tudunk. Azután más nyomot találtunk. A „Zöld könyv” a „martinisták” birtokában van. Főnöküknek van egy szeretője, aki ennek fanatikus híve: semmi pénzzel rá nem vehető, hogy őt elárulja. Egy éjjel megleptük a szállásán a némbert, megkötöztettük, szétbontattuk a szobája gerendáit, s megtaláltukva „Zöld könyvet”. Hát az meg tele volt istentagadó tézisekkel. De hát ki törődik azokkal? Az Isten ellen szabad föllázadni, csak a cár ellen nem szabad. Végre rájöttünk, hogy a valódi lelke az összeesküvésnek az a liga, ami az „Észak Egyesületének” nevezi magát. Ennek a feje pedig Ghedimin herceg.

– Ördögbe is!

– Az ám. A trónhoz legközelebb álló urak! Ennél kell lenni a „Zöld könyvnek”. Ott volt. Kire bízhatna az ember ily veszedelmes kincset másra, mint a feleségére? Hanem a vasláda kulcsát, melyben e könyv rejtve volt, a férj szüntelen a nyakába akasztva hordá. Hilarion atya a vallásos oldaláról kerülte meg a nőt, s rávette, hogy egyszer vegye le a férj nyakából a kulcsot, mikor az éppen hagymázban feküdt, s nem tudott magáról, s adja át nekünk egy éjszakára a „Zöld könyvet”. A nőnek sok leimádkoznivalója lehetett, a bűnbánatért cserébe megtette ezt a kis árulást, s én egy egész éjszakát töltöttem a Ghediminnél talált „Zöld könyvvel”.

– És aztán?

– Hát aztán földhöz csaptam. A könyv tartalma ugyan csupa veszedelmes doktrínák gyűjteménye volt, de semmi egyéb, mint absztrakt tézisek, philosophemák, glosszák; és főleg semmi megfogható nevek. Mit bánom én, mit mond Seneca, Rousseau, Saint Just. Én azt akarom tudni, hogy mit mondanak a Muravjeffek és Turgenyeffek. Ez is csalás volt. A ravasz Ghedimin nem bízott a feleségében. Olyan könyvet adott neki a megőrzésre, amit ha az elárul a cenzornak, az nem fog tőle sajnálni egy hasáb fát, hogy megégesse rajta, de ha a titkos rendőrfőnöknek árulja el, az sajnálni fogja az olaját, amit elégetett az olvasása alatt.

– Tehát ha nincs a feleségnél az igazi „Zöld könyv”, akkor a szeretőnél kell annak lenni. Az pedig Zeneida.

– Kitaláltad.

– Idegen nő ez?

– Nem. Alattvalónk. Finn leány Helsingforsból. A cárnak azért különös kegyence, mert birodalmunk büszkesége, aki leverte Catalanit. A cárné is becézi. Tudod, őfelsége nagy zenekedvelő, s nem akarja engedni, hogy Cimarosa, Fernand Cortez és Paesiello iskoláját a divatos Rossini megbuktassa. Ilmerinen Zeneida sohasem énekel Rossinitól. Minden órában szabad bejárata van az uralkodócsaládhoz, akárhányszor megvárakoztatnak engemet, sőt Miklós nagyherceget is miatta. Az udvari táncestélyeken úgy bánnak vele, mint egy uralkodó fejedelemnővel, s a cárné kedvenc virágát, a fehér rózsát, egyedül neki van megengedve a hajában viselni. Hogy a finn diákok forrongása miatt a helsingforsi egyetemet át nem tették Kievbe, egyedül Ilmerinen Zeneida szép hangjának köszönhetni, aki könyörögni is olyan szépen tud, mint énekelni. A cár már egyszer hercegnővé is akarta őt tenni, s mit felelt rá az elkényeztetett? „Felséged degradálni akar engem?”

– S ez a nő lehet részese a cár elleni összeesküvésnek?

– Ha lehet szeretője az összeesküvés fejének, egy Ghedimin hercegnek, aki az Oroszországban uralkodó tizenkét család leghatalmasabbika; – jobbágya, jövedelme több, mint a württembergi királynak. S mégis lehet összeesküvő, s mégis lehet neki híve Ilmerinen Zeneida. Ne felejtsd el, hogy a leány egy „kalevaine”. S micsoda jelek vannak e gyanúra?

– Mondtam már neked, hogy az összeesküvők nagyon ügyesen tudják vinni a dolgukat. Nem bujdokolnak ezek sötét külvárosokba, föld alatti boltokba, hanem inkább a sokaságot keresik, s zajt csinálnak maguk körül, mikor tanácskozni akarnak. Ezt már a lengyelektől tanulták el, kiknél a „vendita” és a „philaretes” tagjai országos vásárokon szoktak összegyűlni. A mi összeesküvőink mulatnak. Most következik a nagyböjt. Minden színház zárva lesz. Hét hétig tiltva minden nyilvános mulatság. A népnek látni kell, hogy az úri rend is tartja a vezeklést. A templomba el kell járni. S a császári énekkar zsolozsmáit állva végighallgatni. Hanem aztán hogy este bezárt ajtók mögött mi történik, azt nem kérdi senki. A titkolózásnak van elég jó címe. A meghívottak nem alkotmányt csinálni, csak pecsenyét enni jönnek össze. „Böjtszegőknek” nevezik magukat. Ha a rendőrség rájuk törne, találna felszelt vadsültet, párolgó roastbeafet az asztalaikon, sőt talán elázott convivákat is az asztal alatt, s azokat bizonyára megvesszőznék a böjtszegés miatt; de hogy a belső szobákban mi történik, azt nem tudná meg senki. És itt a színpadi királynő még különös előnyben is van. A színház népének az egész világon, mint jól tudhatod, külön törvénye van. Ugyan ki keresne szigorú erkölcsöket a táncosnőknél, a mimáknál. Nekik éltető elemük a pezsgő könnyelműség. A rendőrség rég szemet hunyt az ő különcségeik fölött. Aki egyszer elég szerencsés Ilmerinen Zeneida termeibe egy nagyböjti „zártkörű estélyre” meghívatni, az ott együtt fogja találni az opera és balett minden könnyelmű szépségeit s az egész szentpétervári aranyfiatalságot, s nem lesz panasza sem a szép szemek, sem a jó borok tüze ellen. Akár megégjen bennük. Hanem azután, ha a nagy mámor közepett meg tudott annyi józanságot őrizni, hogy másokra is ügyeljen, akkor észre fogja venni, hogy a társaság tagjainak egy része lassanként eltünedezik a termekből.

– De hisz annak egynél több oka is lehet.

– Lehet. Például az az oka is lehet, hogy egy rejtett szobában rulettet játszanak. A cár szigorúan tiltja a rulettet, s akit ezen rajtakapnak, irgalom nélkül Szibériába küldik. Bizonyos, hogy Ilmerinen Zeneida rágalmazói, különösen a nők, akik irigykednek rá, azt híresztelik felőle, hogy titokban rulettbankot tart, s az teszi érthetővé mesés pazarlását. Én mást hiszek.

– Mi okod van mást hinni?

– A színésznő hírhedett estélyein rendesen jelen szokott lenni Turgenyeff Miklós is, s ő is azok között van, akik éjfél után eltűnnek a mellékszobákba. Turgenyeff Miklós pedig philosoph és puritán.

– A philosophoknak is vannak szép asszonyok és jó borok között lucidum intervallumaik.

– Régebben ismerjük Miklóst. Én még demidecemvir korából figyelemmel kísértem. Ő volt az egyedüli kortársai között, aki semmi divatos kicsapongásban részt nem vett. Beutazta Angliát, Francia- és Németországot, és mindenütt csak a nagy költőket, a magasröptű szellemeket kereste föl; a könnyelmű raj mulatságaiban nem találkozott vele senki. Párizsban sem! Ahol a gyönyör uralkodó vallás. Ugyan hogy jutna eszébe itt áldozni titokban annál az oltárnál, ami nálunk a bálványimádás tilalma alá van vetve? Ennek az egy embernek a jelenléte elárulja, hogy ott a zárt ajtók mást rejtenek, mint eleusi misztériumokat!

– És ezt még eddig nem lehetett kitudni?

– Amint Zeneida Ghedimin herceg karján eltávozik a társaságból, a mulatság a Mylitta-ünnepély színét veszi föl; a könnyelmű színpadi tündérek lefoglalják minden érzékét a köztük maradónak, s az másnap csak arról tud számot adni, hogy milyen jól mulatott. Ha egy „testvér” menekülni akar közülök, hogy utána menjen a „bojároknak”, azt elfogják, visszahozzák, agyonitatják, agyonölelik a szeretetreméltó összeesküvők. Hogy ki tudja őket játszani, hogy egyenesen magát a misztérium főpapnéját bírja meghódítani, egy olyan, minden olympi játékban győztes hősre van szükség, mint te vagy.

– Nagyon hízelgő rám nézve. Mikor kezdjek hozzá?

– Még ma. A maslicahét utolsó napja van. Az operaházban utolsó előadás. Zeneida a mi Cimarosánk „Titkos házasság”-ában lép föl. Nagy lesz a tolongás. Amint az éjféli tizenkettőt üti, megszólalnak minden toronyban a harangok, s e harangszóval kezdődik a hosszú böjt, mindenki hazatakarodik az utcákról vezekleni. Hanem a színpadok királynéjának országában akkor kezdődik el a farsang! Karnevál herceg egész bohó társaságával tartja ünnepi fölvonulását a fényesen kivilágított termekben, amiknek zárt ablaktábláin egy fénysugár s egy zenehang sem törhet keresztül. Neked meg kell magadat hívatnod erre a mulatságra.

– A mai nagy affront után.

– Te mester vagy az ilyenben.

– Ghedimin hercegnőnek azt ígértem, hogy még ma ki fogom a vetélytársnőjét fütyülni.

– Nekem pedig azt ígéred meg, hogy még ma meg fogod őt hódítani.

– Rövid az idő.

– De kapóra az alkalom. Megtudtam, hogy két olyan ember érkezett tegnap a fővárosba, akinek a jelenléte itt szokatlan. Az egyik Krizsanovszky Lengyelországból, a másik Pestel ezredes a déli hadseregtől. Mind a kettő kapott már meghívást Zeneida úgynevezett táncmulatságába. Ezekkel csak ma és csak ott találkozhatol. Ezekről meg kell tudnod, hogy miért jöttek ide.

– Ott leszek.

– Hogy kezdesz hozzá?

– Ahogy minálunk minden szerelmes históriát szokás kezdeni, ajándékozással.

– Vigyázz! Ez a tündérnő gazdagabb, mint te vagy. Egy hangversenyével összeénekel negyvenezer rubelt, s ha gyémánt kell neki, kikeresi érte a legszebbet, s ha gyémántnál is szebbet akar, kiosztja a szegények közt; az ajándékoddal könnyen azt teszi, hogy megduplázza, s úgy küldi vissza.

– Olyat fogok neki ajándékozni, ami megnyeri a tetszését. Egy nyolcas fogatot.

– Ah! Amilyen csak a cárnak van.

– Dejsz, olyan a cárnak sincs. Majd meglátod. Ezzel a fogattal vágtatva török be a „sarkonforgó” tündérkastély kapuján. A többit bízd rám. Ha van „Zöld könyv” a világon, azt én meg fogom látni.


VisszaKezdőlapElőre